Másnap szoros ölelésre, inkább már-már folytogatásra keltem fel. Persze hogy Hope. Ki más? Vagy egy kobra vagy ő. Más tippem nem nagyon lenne.

-Jó reggelt. - préseltem ki a szavakat annak a kevés oxigénnek segítségével ami maradt.

-Most már el engedhetsz. -Várok csak várok, kezd egyre erősebben nyilalni a fájdalom a hátamba. -Hoopeee. - még mindíg semmi jel. Más eszközhöz kellett folyamodnom.

Belepusziltam fülébe, s a hangos cuppanásra elengedett. Ekkor követte el a hibát. Ugyanis így hozzá fértem a háta alsó részéhez, ott a legcsikisebb. Sikítozni kezdett őrülten. Könyörgött a nevetése közepette hogy hagyjam abba.
Be is rontott a szobába Dabby és Mike. A rémület arcukról rekord sebességel eltűnt mikor látták hogy mi folyik nálunk. Dabby csak nevetve kezébe temette arcát és kiment. Mike pedig elmondta hogy mennyire meg ijesztettük. Persze aztán ő is nevetett. Majd ki ment.
Fel álltam azzal a céllal hogy át öltözöm. Levettem pólómat. Nem téma hogy előtte szégyenlős vagyok e.

Hope felém fordult, úgy láttam valami elrontotta a kedvét. És akkor leesett.

-Mi..miért van rajtad az az izé? -Mutatott a fűzőre amit viseltem. Na ez lesz jó. Elfordultam és úgy tettem mintha a pólókat vizslatnám. Kattogott az agyam. Elmondjam az igazat? Ki fog akadni. De ha nem mondom el akkor hazudok neki. Nem tehetem meg.

-Figyelj, tudod két héttel ezelőtt történt egy baleset ami miatt kórh..

-Milyen baleset? - nyelt nagyot.

A büdös életbe. Nem tudtam meg akadályozni.

-Megcsúsztam. É-és legurultam a lépcsőn. -

Szájához kapta kezét. Csöndben maradt, gondoltam várta a folytatást.

-Bevittek Dabby-ék a kórházba - elszorult a torkom, de erőt vettem és folytattam. - És kiderült hogy két középső csigolyám megrepedt, és egy pedig lent elmozdult.

Hope oda rohant hozzám, s gyengéden megölelt és simogatta hátamat. Mosolyt küldtem felé. Megfogtam a kezét és átvezettem a szomszéd szobába.

-Miért jöttünk ide? - nézett rám kérdőn.
Kinyitottam előtte az ajtót, s gyengéden meglöktem hátát. Sétálgatott a szobában.

-Gondoltuk neked kell egy kis zug.

Tátva maradt a szája.

-Tetszik? - szólalt meg Mike, a hátunk mögül kukucskált.

-Úúr istenem!! Mi ez ha nem csoda?

Össze nevettünk.
Megjelent Dabby is.

-Öltözzetek! 10 perc múlva a kocsinál.

-Hova megyünk? - kérdeztük izgatottan.

-Titok - kacsintott Dabby, s bezárta az ajtót.