Heyho! ^^

Meghoztam volna a mára megígért részt! Jó olvasást kívánok hozzá, és várom a véleményeket! ^^

- Hagyj békén! – válaszoltam rá sem nézve.

- Azt már nem! – ragadta meg erőteljesen a csuklóm. – Beszélni akarok veled, te pedig szépen végig hallgatsz!

- Nem hallottad? Azt mondta, engedd el! – kelt védelmemre Rosé. Amilyen kis törékeny alkat, most annál inkább volt harcias.

- Te lettél az új védelmező vagy mi? – nevetett. – Mi van? Ilyen hamar leváltottad a Taemin bagázst?

- Menjünk! – fordultam megmentőm felé, ám Lucas nem tágított.

- Lisa! Muszáj beszélnünk! – tekintetével teljesen lelkemig hatolt. Már - már megbánást láttam szemeiben.

- Én azt hittem, hogy a lányok futnak a híres Lucas Wong után, nem pedig fordítva. – csengett fel Rosé bájos nevetése.

- Befognád? Kezdesz kicsit idegesíteni. – fordult ingerülten barátnőm felé.

- Lucas, most nem akarok veled beszélni. El fogunk késni az óráról. – vontam ki kezem szorításából. – Suli után, ha haza értem, majd megbeszéljük.

Ha lehetne szemmel ölni, most halott lennék. Végül nem szólt semmit, csak hátat fordított és elment. Megkönnyebbülten fordultam vissza barátnőmhöz.

- Miért van ennyire rád állva? – vonta fel szemöldökét.

- Magam sem tudom. Kicsit megbántott. Remélhetőleg bocsánatot akart kérni. De ez csak az én elméletem. – sóhajtottam. - De köszönöm, amit értem tettél. - bújtam hozzá.

- Ti együtt vagytok, vagy....?

- Nem. Ő a mostoha bátyám. – tisztáztam a dolgokat. Az kéne még, hogy pont ő legyen a pasim. Még mit nem!

Már csak egy órám volt. A nagy meccs miatt elmaradt a többi, aminek őszintén szólva örültem. A Lucassal folytatott beszélgetés után nem sok életkedvem maradt. Még Jennievel sem nagyon beszéltem. Remélem, nem haragszik meg emiatt.

Órák után azonnal hazaindultam, de ekkor egy üzenetem érkezett:

Még egyszer köszönöm, hogy elviszed Marknak a házit. Jövök neked eggyel!

Ten

Basszus! Ki is ment a fejemből!

Visszakerestem a címet, majd elindultam. Hál istennek nem lakott messze a sulitól. Egy nagy kertes ház előtt megálltam, és még egyszer leellenőriztem a címet. Miután megbizonyosodtam róla, hogy jó helyen járok, bekopogtam.

- Nyitom! – hallatszott, s már kattant is a zár. – Oh, szia! Miben segíthetek? – nézett rám meglepetten a fiú.

- Szia! Lisa vagyok. Ten kért meg, hogy hozzam el neked a házit. – magyarázkodtam. Úgy tűnt neki elfelejtett szólni Ten.

- Oh, ez esetben gyere beljebb! – mosolyodott el, s nagyobbra nyitotta az ajtót. – Szóval te vagy az új osztálytársunk, akivel annyira meg van áldva.

- Én lennék. Teljes életnagyságban! – nevettem. – Te pedig Mark vagy, igaz?

- Igen. Mark Lee. – mutatkozott be személyesen is. Meg kell hagyni nagyon is aranyos fiúnak tűnt. Bájos mosolya, és csillogó szemei voltak. Szimpatikus volt.

- Szóval... - kezdtem bele egy kis idő után. – Kémiából volt egy kis év elei felmérő. Nem tudom veled megíratja -e a tanár, de azért arra készülj fel! Sosem lehet tudni. – magyarázkodtam, miközben előszedtem cuccaimat. – Eddig hál istennek nem maradtál le sok mindenről. Töriből elkezdtük a tankönyv első leckéjét, de azt nem magyaráznám túl. Eléggé egyszerű. Szóval térjünk át a matekra.

***

- Azta! Jobb vagy, mint bármelyik tanár. – nézett rám elismerően. – És Tennél is. Ha ő jött volna, még sehol se járnánk. Hajlamos mindent túlzottan is szájba rágni.

- Az feltűnt. – nevettem. – De kedvesnek tűnik. Mi több, az osztályból ő volt az első barátom. Nagyon meglepett. Nem hittem, hogy ilyen hamar megbarátkozom bárkivel is.

- Ez esetben már két barátod is van. Üdv nálunk! – hajolt meg viccből. – Mellesleg elég régóta itt vagy már. Nem vagy szomjas? Vagy éhes?

- De. Inni kérnék. – követtem. A konyhába mentünk, ahol töltött egy pohár üdítőt. – Köszönöm szépen! Lassan én mennék is. Elég későre jár. – szedtem össze cuccaim.

- Hazakísérlek. Veszélyes lehet sötétben egyedül mászkálni. – ajánlkozott fel.

- Nem lakom messze. De azért köszönöm. – utasítottam vissza finoman. Jól elidőztem nála. Nem akartam továbbra is lefoglalni az estélyét.

- Biztos?

- Tuti. – bólintottam, miközben kikísért.

- Írj, ha hazaértél! – jelentette ki, tekintete pedig aggodalmat tükrözött. – És még egyszer köszönöm!

- Rendben! És nincs mit. Holnap találkozunk! – intettem, majd elindultam. Sötétben kicsit másképp nézett ki a város. Nem igazén tudtam merre is kéne mennem. Próbáltam megtalálni a sulihoz vezető utat, hisz onnan könnyebben hazatalálok, de nem igazán jártam sikerrel.

- Látom eltévedtél! – lassított le mellettem motorjával Taemin. Nem hiszem el. Ebben a városban senki sem ismeri a kocsikat?

- Egy kicsit. – válaszoltam nevetve. – Tudnál segíteni?

- Persze! Szállj fel! – mutatott maga mögé az ülésre.

- Nem is tudom. Inkább gyalogolnék. Nincs valami jó élményem a motorokról. – ellenkeztem.

- Vigyázni fogok rád, ne aggódj! – fogta meg finoman a kezem, s közelebb húzott. Nagy nehezen, de beleegyeztem. Benne egy fokkal jobban bíztam, mint Lucasban. – Mellesleg, mit keresel erre ilyen későn? Nem a legjobb ötlet egyedül mászkálnod sötétben. Bármi történhet. – dorgált meg.

- Marknál voltam. Ten megkért, hogy vigyem el neki a házit.

- Én azt hittem ő maga hozza el.

- Úgy volt. De el kellett utaznia. – válaszoltam, közben pedig felmásztam mögé a motorra. – És amúgy is. Ha sötétben mászkálni veszélyes, te miért vagy itt?

- Dolgom volt. És én fiú vagyok. Emellett idősebb is, mint te. – nevetett. Sajnos ezzel nem tudtam vitatkozni. Átkaroltam, ő pedig elindult. Szemeimet összeszorítva vártam az újabb halálfélelmet, ami végül nem jött el. Taemin nem hazudott. Tényleg nagyon óvatosan ment. Nem száguldozott, ugyanakkor lassan sem haladtunk. Biztonságban éreztem magam mellette. Még a mellettünk elsuhanó házakat is tudtam tanulmányozni. Nem is olyan szörnyű ez a motorozás.

Ismerős terep felé jártunk. Ekkor hirtelen megpillantottam a házunkat, ahol meg is álltunk.

- Köszönöm szépen! – szálltam le, és Taemin arcára nyomtam egy puszit köszönetképp. – Holnap találkozunk!

- Rendben! De máskor ne mászkálj egyedül ilyen későn! – kijelentésére csak bólogattam. Ő elhajtott, én pedig beléptem az ajtón. Már sötét volt. Ezek szerint ma is lekéstem a vacsorát. Már biztos mindenki alszik. Amilyen halkan csak tudtam lelöktem magamról a cipőmet, s felsiettem a szobámba. Felkapcsoltam a villanyt...

- Te jó ég! Mégis mit keresel itt? – kaptam ijedtemben a szívemhez. Lucas ugyanis boldogan heverészett az ágyamon.

- Te mondtad, hogy suli után beszélhetünk. – ült fel. – Hol voltál?

- Dolgom volt. – a mai után elvártam volna, hogy legalább bocsánatot kér. De ő csak faggatózni tud.

- Szóval dolgod volt... - hümmögött. – Ilyen sokáig?

- Nem vagy az apám, hogy megmondd, mikorra érjek haza. – forgattam szemeimet. – Szóval? Miről akartál beszélni?