Az is olvassa el aki már olvasta, ugyanis egy "kicsivel" hosszabb lett (khm... ezer valamennyi szó helyett 3712 szó, csak egy kicsivel több, de tényleg :'D). A cselekmény is megváltozott, szóval TÉNYLEG OLVASSÁTOK EL! Írjátok meg kommentbe, hogy nektek hogy tetszik az átírt verzió, mert szerintem jóval jobb lett. Ha tetszett rész, és még nem vote-oltad akkor tedd meg most! :'D Nagyon-nagyon szeretlek titeket! Hamarosan hozom a 4. fejezetet. ;)

Ui.: Hogy tetszik az új rész?

Pontban 7 órakor szólt az ébresztőm. Még csak most feküdtem le - gondoltam. Nyöszörögve nyomtam ki az ébresztést és visszaraktam a fejem a párnára. A redőnyön keresztül beszöktek a reggeli napsugarak, könnyedén törtek utat arcomig. Kezembe vettem a telefonom, rögtön jött egy üzenetem.

Cameron Dallas: Jó reggelt csillagom!

Brooklyn Rosenfield: Hát most már nem lesz jó.. Kössz Dallas

Cameron Dallas: Hidd el, jó lesz. ;)

Brooklyn Rosenfield: Idegrángásod van, ember?

Cameron Dallas: Igen, a vágytól, hogy megcsókoljalak

Brooklyn Rosenfield: Azt merészeld. Olyan pofont kapsz, ha megteszed, hogy még nyolcvan évesen és zsongani fog a halott agyad tőle

Cameron Dallas: Hűha Brook, most teljesen befostam :D

Brooklyn Rosenfield: Ennek örülök! :) Kérlek hagyj békén, ne rabold az időmet. Kössz

Cameron Dallas: Nem az idődet, a szívedet rabolom el. Nem ugyanaz a kettő ;)

Ez kattant.

Leraktam a telefonom és a fürdőbe indultam. Megmostam az arcom, megfésülködtem és felraktam egy kis sminket. Mivel nagyon meleg volt már kora reggel, úgy döntöttem, hogy szoknyában megyek suliba. Előkerestem egy fekete alapon apró, fehér virágokkal díszített szoknyát, hozzá egy hosszú ujjú feszülős fekete has pólót. A nyakamba raktam egy madártollas nyakláncot, a fülembe fehér köves fülbevalót.

- Jó reggelt! Apu kérdezi, hogy elvigyen-e suliba - nyitott be Alice.

- Neked is! Szerintem sétálok. Amúgy, te melyik suliba mentél?

- Nem tudom mi a neve, de általános - a húgom 14 éves, és most nyolcadikos.

- Aham. Mindent értek - mosolyodtam el. - Hm... Gofri van? - szimatoltam bele a levegőbe.

- Az ám. De siessünk, mielőtt apu megeszi az összeset - nevetett fel.

Egymás mellett sétáltunk le a lépcsőn, amit furcsálltam, hisz' mindig versenyezni szoktunk. Anyu is szóvá tette, amikor leértünk és nem löktünk fel semmit.

- Hát veletek mi van? - kérdezte anyu, miközben elővette a nutellát és helyet foglalt.

- Kezdődik a suli - néztem kék szemeibe, miközben elvettem egy gofrit és megkentem nutellával.

- Nem ismerek senkit se, tök idegen lesz minden - sóhajtotta Ali.

- Hamar befogtok illeszkedni. Mind ketten nagyon aranyos és kedves lányok vagytok.

- Nem is tudom, kitől örökölték - szólt közbe apu, mire egyszerre röhögtünk fel.

- Egyértelműen tőlem - szállt vitába anyu.

- Tőled a szépséget, tőlem a kedvességet örökölték. Ennyi. Vita lezárva.

- Ne ilyenkor udvarolj! De mivel ilyen kedves voltál, most eltekintek a vitától.

- Most is megerősítetted, hogy kedves vagyok - kacérkodott apu.

- Ajj, fog már be - mondta anyu és megcsókolta aput.

Alice-szel egyszerre néztünk egymásra, és megbeszéltük, hogy túl sok a nyál. Inkább teletömtök magunkat gofrival, majd egyszerre indultunk fel a szobánkba a cuccunkért. Már 8 óra volt, jobbnak láttam, ha elindulok, gyalog kb. fél óra az út a suliig. Felvettem egy fekete masnis topánkát, hátamra dobtam a táskámat és elindultam. A seggfej megint megbombázott az üzeneteivel, amiben az állt, hogy a suliban találkozunk, és hogy idővel úgy is belé fogok szeretni. Jót röhögtem ismételten, úgyse fog megkapni, akárhogyan próbálkozik. Rájöhetne már, hogy nem csípem az ilyen ficsúrokat, mint ő. Elköszöntem a családtagjaimtól, és zenével a fülemben indultam suliba. Rajtam kívül még egy csomóan tartottak iskolába, vagy autóval, gördeszkával vagy hozzám hasonlóan gyalog. Viszonylag hamar odaértem a suli elé. Most már nem volt olyan üres, mint utóbbi itt létemkor. A parkolóban jó pár autó állt, a biciklitárolók is félig tele voltak. A lépcső tetején összeszokott „bandák" beszélgettek, röhögcséltek. Vettem egy nagy levegőt és gond nélkül sétáltam be az iskolába. Az egyik falra kirakták, hogy melyik terem melyik osztályé. Megkerestem a 10.b, és elindultam a terem irányában. Nyáron még be kellett jönnünk, és amíg a szüleim Mr. Walls-szal beszélgettek, én addig szétnéztem. Hamar megtaláltam a termünket. Még elég kevesen voltak bent, így elfoglaltam egy szimpatikus padot. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és bekapcsoltam a zenét. Lassan kezdtek beözönleni a diákok, és mindjárt be is csöngetnek. Egyszer csak leült mellém valaki. Férfi parfümöt használt, ami nagyon ismerős volt. Ránéztem, és már tudtam, miért volt ismerős az illat. Cameron Dallas ült mellettem. Köszönt, de nem köszöntem vissza, mert bejött a tanár. Rögtön észrevette, hogy új vagyok, ezért megkért, hogy mutatkozzak be. Bemutatkoztam és visszamentem a helyemre.

- Nagyon csinos vagy ma Lyn! - súgta a fülembe.

- Ne hívj így!

- Miért ne? Tán nem tetszik?

- A te szádból nem.

- Hm. Fog neked még tetszeni, ahogy kiejtem a nevedet.

- Azt tetszene, a befognád végre - komolyan elegem van belőle.

- Fogd be te a számat.

Rá néztem, a szeme az ajkamon pihent. Megnyaltam a számat, ezzel megzavarva őt.

- Azt felejtsd el Dallas - suttogtam, miközben kezembe vettem a tollat és leírtam ami a táblán volt.

Ez után nem szólalt meg, győztesnek nyilvánítottam magamat. 45-kor megszólalt a csengő egyszerre állt fel az osztály és indult a következő órára. Én is indultam volna, ha a csuklómnál vissza nem rántanak.

- Úgy megcsókolnálak, Brooklyn!

- Hát tedd azt!- mondtam, bolondítom egy kicsit.

Egyre közelebb húzott magához, majd megcsókolt. Egész tűrhetően csókolt, nekem is sikerült úgy csókolnom, mintha igazi lenne. Persze semmi érzelem nem volt benne. Elváltunk egymástól, és a szemébe néztem.

- Még mindig utállak, remélem tudod.

- Az előbb nem úgy tűnt.

- Jól színészkedem. És el akartam mesélni a húgomnak, hogy Cameron Dallas megcsókolt. Teljesen oda lesz. De ha még egyszer hozzám érsz, felpofozlak.

- Na de Lyn! - ölelte át a derekam, és a keze egyre lejjebb vándorolt. Mikor a fenekemhez ért, erősen belemarkolt, mire egy hatalmas pofont adtam az arcára.

- Én szóltam! - majd kiviharoztam a teremből és a mosdók felé vettem az irányt.

Vigyorogva néztem a tükörképemre. Most már tudja kivel kezdett. Nem hiszem el, hogy képes volt letaperolni. Megrántottam a vállam. Ennyi belefér. Legalább meg tudta, hogy mi az, ami nem lesz az övé. Megigazítottam a hajamat és kimentem a mosdóból. A folyosón nem tudtam elkerülni az érdeklődő szem párakat. Akármennyire is próbáltam nem tudomást venni róluk, hátamon éreztem az égető pillantásokat. Legszívesebben kikelve magamból kérdeztem volna meg, hogy mit bámulnak. De e helyett csendben vonultam a 116-os terem felé. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, egy bizonyos szinten megnyugodtam. Tekintetemmel egy üres padot kerestem, de ahelyett Sky-on akadt meg a tekintetem.

- Úristen! Szia! - öleltem át.

- Jézus Brook! Hogy kerülsz ide?

- Hát, mától ide járok - vontam meg a vállam mosolyogva

- El sem hiszem! Osztálytársak vagyunk.

- Én sem hiszem el. De, akkor hol voltál az első órán? - kérdeztem, nem emlékeztem rá, hogy láttam volna a teremben.

- Nash-sal el kellett intéznünk pár dolgot az igazgatóval.

- Ugye nincsen semmi baj?

- Dehogyis! Csak a téli bálról beszéltünk.

- Huh, már kezdtem megijedni - mondtam, és a kezemmel tettem egy olyan mozdulatot, mintha az izzadságot töröltem volna le.

- De bolond vagy - nevetett fel és megölelt.

- Csak egy kicsit. Amúgy, ül melletted valaki?

- Igen, Gloria. Aranyos lány. De van még hely.

- Tudom. Csak valószínűleg az idióta Dallas mellé fogok megint ülni.

- És az baj?

- Hát, mondjuk úgy, hogy nem leszünk öribarik.

- Öribariknál többek lesztek, az biztos.

- Az kéne még. Így is folyamatosan próbálkozik. Pedig nálam aztán nincsen esélye - ráztam a fejem és helyet foglaltam az egyetlen üres padban.

- Hát, ezzel csak egy baj van. Ha valamit akar, azt meg is kapja. És érted teljesen oda van.

- Vettem észre. De miért nem tudja felfogni, hogy utálom?

- Mert ő Cameron. Ilyen. Nem tudsz vele mit csinálni. Idővel talán feladja, de nálad soha nem fogja feladni. Ezt biztosra tudom. Nash a legjobb haverja, és elég sokat lóg nálunk. Hétvégén is nálunk volt, és csak rólad beszélt, meg Nash-t faggatta, hogy mit tud rólad.

- Jézus. Nash mit mondott? - a fejemet fogva tettem fel ezt a kérdést. Ha bármit is mondott, leütöm.

- Hát, hogy ne adja fel. Bár nem arról híres.

- Hú de megverem azt a gyereket. Valószínűleg emiatt csókolgat.

- Hogy mi?!

- Mindegy. Majd elmondom.

Szerencsére a csengő megmentett, és kezdetét vette az irodalom óra. Azt hittem, megúsztam ezt az órát Dallas nélkül, de nem beesett a terembe 5 perc múlva?

- Dallas, remélem okkal késtél - kérdezte a tanárnő, szemüvege mögül pillantva az ajtóban álló Cameronra.

- Igen, tanárnő. Az igazgatónál voltam, és van igazolásom - lebegtette meg a levegőben a cetlit.

- Mibe keveredtél, fiam?

- Semmibe. Az igazgató megkért, hogy segítsek Brooklyn-nak beilleszkedni, és vezessem körbe a suliba.

Erre felkaptam a fejem, de megszólalni nem tudtam. Nehogy már ez a seggfej legyen a segítségemre. Ott van nekem Sky is. Lerakta az asztalra igazolását és önelégült mosollyal sétált felém, majd helyet foglalt.

- Ne vigyorogjál, mert mindjárt leültek! - mondtam neki suttogva, de azért fenyegetően

- Karmol a kiscica.

- Ne. Hívj. Így. - sziszegtem - Tényleg beverek egyet!

- Jó békén hagylak. De akkor is én vezetlek körbe. Utolsó óra után a bejáratnál.

- Na nehogy már te mond meg, hogy mit csináljak! - kiabáltam Cameronra.

- Brooklyn Rosenfield, Cameron Dallas! Az igazgatóiba! Most!

Megfogtuk a cuccunkat, és elindultunk az igazgatóiba. Bosszús szemmel néztem a mellettem lépkedő fiúra. Nem elég, hogy nem száll le rólam, még bajba is kever. A tanárnő cipője hangosan kopogott a folyosón, visszhangoztak léptei. Az igazgatói elé kísért minket, majd bekopogott.

- Üljetek le! Mindjárt bemehettek. Ha megbocsájtotok, megyek és megtartom az órát. Remélem most már csendben fog telni.

Leültünk és beállt a kínos csend. Nem mintha bántam volna, hogy végre befogja a nagy száját. Végül csak meg szólalt, magamban meg elátkoztam.

- Sajnálom. Miattam vagyunk itt. Én hergeltelek.

- Végre van valami, amiben egyet értünk - morogtam az orrom alatt.

Ekkor nyílt az igazgatói ajtaja, Mr. Walls betessékelt minket. Helyet foglaltunk és néma csendben ültünk tovább. Kíváncsi voltam, hogy Cameron megszólal-e.

- Minek köszönhetem, hogy első nap az irodámban vagytok? Mr. Dallas immáron másodszor.

Kérdőn néztem Cameronra. Na, most legyen nagy a szája.

- Az én hibám igazgató úr. Felhergeltem Brook-ot, ő meg ideges lett. Jogosan. Kérem, csak engem büntessen meg, ő nem csinált semmit.

- Így volt, Miss. Rosenfield?

Gondolkodás nélkül vágtam rá az igent, hisz' lényegében Dallas a hibás, nem én. Jó, lehet hogy nem kellett volna kiakadnom, de neki meg nem kellett volna felidegesítenie.

- Igen Mr. Walls.

- Rendben. Akkor Dallas egyelőre csak egy osztályfőnöki figyelmeztetőt kap. Távozhatnak!

Éreztem, hogy meg kell köszönnöm Cameronnak, amit tett. Akármennyire is nem bírom, kedves dolog volt tőle. Magára vállalta az egészet, pedig nyugodtan rám kenhette volna.

- Hé!

- Tessék? - mondta, és mélyen a szemembe nézett.

- Mielőtt azt hinnéd, hogy ez után megkedvellek, még mindig utállak Dallas. De köszönöm. Rendes volt tőled.

- Brook! Nem a te hibád volt. Felkaptad a vizet, mert felidegesítettelek. Ez a minimum, hogy magamra vállalom. Meg amúgy is. Legalább nem utálsz annyira - kacsintott rám.

- Cameron. Még mindig utállak.

- Pár hét múlva már nem ezt mondod - lépett közelebb hozzám és kezeit a derekamra simította. Fejét a homlokomnak döntötte, tisztán éreztem parfümjének zamatát.

- Mit művelsz velem? - súgtam.

- Én semmit. Csak szeretném, ha szeretnél. Szerintem jó úton haladok. Még nem löktél el magadtól.

Ahogy kimondta az előbbi szavakat, kezemet mellkasára simítottam és ellöktem magamtól.

- Ezt elkiabáltam - túrt a hajába.

- De még mennyire - mondtam halkan.

- Brook - lépett elém.

- Hagyjál békén! - löktem le magamról kezét.

- Most meg mi ütött beléd?

- Csak... Hagyjál békén... Kérlek.

- Brooklyn. Kérlek mond el mi a baj.

- Semmi... Én csak... Nem tudom, mi van velem - könnycsepp gördült le az arcomon, amit könnyedén letörölt.

- Sss. Ne sírj! - nyugtatott és a karjaiba zárt.

Gondolkozás nélkül bújtam karjaiba. Megnyugodtam, már a könnyeim se folytak, halkakat szipogtam.

- Visszamenjünk órára? - súgta a fülembe.

Válaszként csak megráztam a fejem. Semmi kedvem nem volt kisírt szemekkel végig ülni a maradék 20 percet. Leültünk a folyosón lévő fotelekre és halkan vártuk az óra végét jelző csengőt. Egyikünk se szólalt meg. Én nem tudtam mit mondhatnék, Cameron meg szerintem tudta, hogy most nem lenne a legjobb döntés udvarolnia. Ujjaimmal a térdemen doboltam, szörnyen lassan teltek a percem. A mellettem ülő fiú ujjai sebesen jártak telefonja billentyűzetén. Kínkeserves 20 perc után végre kicsöngettek, a diákok egyszerre rontottak ki a teremből. A kiözönlő diákok között rögtön megpillantottam Sky szőkés-barna hajkoronáját. Felkaptam táskámat és elindultam a lány felé. Sürgő bocsánat kérések közepette haladtam felé.

- Brook! Baj van? - utalt a kisírt szemeimre.

Válaszként csak behúztam a mosdóba, majd leellenőriztem, hogy rajtink kívül van-e még valaki a mosdóban. Csak ketten voltunk, de nem tudtam hol kezdjem. Számat harapdálva túrtam a hajamba miközben fel-le járkáltam. Barátnőm megunta tehetetlenségemet, megfogta két vállamat ezzel megállítva a járkálásban és szemeimbe nézett.

- Mi történt? - kérdezte.

- Cameron - csak ennyit tudtam kinyögni, magam se tudom miért. Elfordultam Sky-tól és megtámaszkodtam a mosdókagylón miközben magammal szemeztem.

- Mit csinált? - lépett mögém, tükrön keresztül nézett a szemembe.

- Nem tudom Sky. Teljesen összezavar. Egyik pillanatban fel tudnám képelni, a másikban meg a karjaiban zokogok. Mit művel velem, Sky? - fordultam meg tengelyem körül, és barátnőm szemébe néztem. Egy gyors mozdulattal töröltem le a kibuggyanni készülő könnycseppet.

- Az ujja köré csavar. Ez ellen nem tudsz mit csinálni. Ha vala... - hirtelen vágtam a szavába.

- De nem akarok belezúgni. Nem az esetem. Soha nem is volt és nem is lesz.

- Adj neki egy esélyt - simított végig a karomon.

- Nem tudom, Sky. Át kell gondolnom a dolgokat - töröltem le egy könnycseppet.

- Az biztos. Amúgy. Nash mutatott valamit.

- Mit?

- Az óra utolsó perceiben Cameronnal írogattak. Cameron azt írta neki. hogy a karjaiba rohantál és már nincs sok hátra, hogy teljesen megkapjon - nem nézett a szemembe, félt a reakciómtól.

Én is féltem. Csak én attól, hogy Cameron Dallas ma nem megy haza épp csontokkal.

♢•♢•♢

Idegesen viharoztam ki a teremből amint kicsöngettek az utolsó óránkról. Még mindig mérges voltam Dallasra. Hogy volt képes azt mondani Nashnak, hogy a karjaiba vetettem magam. Azért ez egy erős túlzás, kiborultam, ő meg kihasználta a helyzetet, hogy abban a pillanatban tök mindegy volt, hogy ki, csak valaki vigasztaljon meg. Szemét módon élvezte a helyzetet. Legszívesebben felképeltem volna őt. Szünetben beszéltem Nash-sal, és elmondtam, hogy amit a drága barátja írt neki nem igaz. Szinte kiabáltam szegény fiúval, mérhetetlen düh forrongott testemben. Fiú barátom nyugtatás képpen megölelt, amitől úgy ahogy sikerült lenyugodnom.

Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm, és Shawn Mendes lejátszási listát indítottam. Fejemet lehajtva bandukoltam haza, már nem voltam mérges, de az utóíze még ott motoszkált a számban. Megszégyenítve éreztem magam. Újra elfogott a düh, pillanatok alatt áradt szét testemben. Gyorsabban kezdtem lépkedni az úton, ujjaim bele fehéredtek táskám pántjának szorításába.

Kettesével szedve a lépcsőfokokat értem az ajtó elé, majd szinte kirántottam a keretből. Hangosan csaptam be magam mögött, az egész ház beleremegett. Lerúgtam lábamról a cipőt és a nappaliba mentem.

- Látom megjöttél - szólt anyu. - Ideges vagy?

- Nem is kicsit - válaszoltam, majd levágtam magam a fotelba. Családtagjaim tágra nyílt szemekkel néztek rám.

- Kire vagy ideges kicsim? - tette fel anyu a kérdést.

- Honnan tudod, hogy valakire vagyok ideges? Amúgy az idióta osztálytársamra.

- Anyai ösztön. Hogy hívják?

- Cameron idióta barom Dallas - bővítettem nevét és a tv-re vezettem tekintetem. Épp valami valóság show ment.

- Cam az osztálytársad? - kerekedett ki a húgom szeme.

- Ja. Sajnos.

- Sajnos? Én tökre örülnék, ha az osztálytársa lehetnék.

- De én nem te vagyok, Al! Ráadásul ha megismernéd egy kicsit megváltozna a véleményed szerintem .

- Az én véleményem nem változna. Cameron tökéletes számomra. Kedves, vicces, aranyos és nem utolsó sorban helyes is.

- Inkább bunkó, seggfej, egoista, idegesítő és hazug. Asszem ennyi.

- Szépen beszéljél, kérlek szépen Brooklyn! - szólt rám apu.

- Bocsánat! Felmentem a szobámba - megfogtam a cuccom, és felmentem az emeletre.

Magamra csuktam az ajtót és bekapcsoltam egy random lejátszási listát. Fejemet a párnába fúrtam. Egyre szaporábban vettem a levegőt, éreztem, ahogy elered a könnycsatornám. Vállam szüntelenül rázkódott, párnám már teljesen elázott. Egyszerűen nem tudtam abba hagyni a sírást. A szobám zaját megtörte egy éles kopogás.

- Gyere! - mondtam, és letöröltem a könnyeimet. Bár a helyzet nem lett jobb, szemeim vörösek voltak.

- Te sírtál? - kérdezte a húgom, és leült mellém. - Mi történt?

- Nem akarom összerombolni az illúziód Dallasról. Nem fontos, de tényleg - simítottam végig karját.

- Tudni szeretném Brook - erősködött.

- Nem, nem akarod. Nem szeretném, ha miattam megutálnád Cameront.

- Nem érdekel, ha megutálom Brooklyn! Miatta sírsz, megérdemli, hogy utáljam. Főleg, hogy fiúk miatt nem szoktál sírni. Ki vele - mondta a húgom.

- Legyen annyi elég, hogy kihasználta az egyik gyenge pillanatom, és olyan pletykát indított el, aminek igen kevés a valóság alapja, vagy nincs is.

- Ezt nem gondoltam volna róla - meredten nézett maga elé. Szinte láttam, ahogy szerte foszlik a Cameronról kialakított véleménye.

- Ezért nem akartam elmondani Al.

- Nem, jobb ez így.

- Jól van akkor. Amúgy, milyen a sulid? Na és az osztálytársaid? - váltottam témát, amióta ideköltöztünk nem nagyon beszélgettünk Alice-szel.

- Egyelőre még jó a suli. Az osztálytársaim nagyon kedvesek és hamar befogadtak. Mondhatni már barátnőt is szereztem. Liznek hívják és nagyon aranyos.

- Na, ez tök jó. Fiúkkal mi a helyzet? - kérdeztem, mire fülig pirult. - Szóval van valaki. Na meséljél.

- Ami azt illeti igen. Taylor-nek hívják és olyan helyes. barna haja és kék szeme van. Kb. 165 centiméter és kosarazik. Udvarias, mindig megnevettet és szörnyen cuki - áradozott a húgom, amit mosolyogva hallgattam.

- Na és, lesz valami?

- Nem tudom. Liz szerint bejövök neki. Szóval még az is lehet, hogy lesz köztünk valami - válaszolta pirulva.

- Hát, és drukkolok nektek. Aztán majd szóljál ám, hogy mi a szitu - kacsintottam rá.

- Jó, mindenféleképpen. Brook, ne hari, de most megyek, mert megígértem Liznek, hogy felhívom.

- Menj csak - mondtam, mire kiviharzott a szobámból.

Elterültem az ágyamon és azon agyaltam, hogy mivel kössem le magam. Rögtön a telefon jutott az eszembe, de senkivel nem volt kedvem beszélgetni, és a szociális média se érdekelt. Jó ideig csak feküdtem és egy dalt dúdoltam, ujjaimmal dobolva a hasamon. Aztán eszembe jutott, hogy rég olvastam. Felkeltem és a könyvespolchoz léptem. Végig húztam ujjamat a könyvek gerincén, majd kihúztam a sorból a Luxen sorozat I. kötetét. Már vagy háromszor végig olvastam az egész könyvsorozatot, de még mindig nem unom. Benyomtam a zenét és levetettem magam a babzsákomra. Mosolyogva nyitottam ki az első oldalon a könyvet és vetettem bele magam Katy életébe.

A 183. oldalon tartottam, amikor anyu lépet be a szobába. Felkaptam a fejem és a nőre mosolyogtam. Örömmel konstatálta, hogy könyv van a kezemben telefon helyet. Kedvesen szólt, hogy rakjam le a könyvet, és menjek vacsizni. Meglepődve néztem az órára, ami fél hetet mutatott. Ezt szeretem az olvasásban. Észre se veszi az ember, hogy mióta olvas.

Az ágyamra raktam a könyvet és a konyhába siettem. Már mindenki az asztalnál ült, már csak én hiányoztam. Krumplis tészta volt kovászos uborkával. Körbe nyaltam a számat, majd egy jó nagy adagot szedtem az ételből. Kivételesen csendesen telt a vacsora, mindannyian farkaséhesek és fáradtak voltunk. Már csak az üres tányérok felett ültünk, Ali még az uborkát ette, apu a száját törölgette. Anyu a tekintetemet kereste, amikor megtalálta, egy bólintással jelezte, hogy beszélni szeretne velem.

- Segítek elpakolni - mondtam és elkezdtem összeszedni a poharakat, majd a mosogatóba raktam őket.

Apu egy puszit nyomott anyu arcára, majd a dolgozó szobájába fáradt. Ali megköszönte a vacsorát és ő is felment. Kíváncsian néztem anyu alakját, majd ő is rám nézett. Tudtam, hogy a délutáni kiakadásomról szeretne velem beszélni.

- Ülj le kicsim, csinálok forró csokit - mondta, majd elővett két bögrét. - Mi volt ez a dühkitörés délután? - kérdezte, miközben bele öntötte a port a bögrébe.

- Van egy osztálytársam, Cameron Dallas. Biztos hallottad már Alitől a nevét, nagy fanja.

- Várjál, ez a Cameron híresség? - kérdezte meglepődve.

- Mondhatni. De nem ez a lényeg - egy kis szünetet tartottam, majd folytattam. - Cameron eléggé próbálkozik nálam, de.. hogy is mondjam. Engem nem nagyon izgat, meg nem is az esetem és nem is kedvelem. Ma irodalomra úgy állított be, hogy az igazgató megkérte őt, hogy segítsen eligazodni a suliba. Én egy kicsit felidegesítettem magamat, meg Cameron is mondta a magáét, mire rákiabáltam.

- Brooklyn, te órán kiabáltál? - tette le elém a bögrét, majd ő is leült.

- Igen - hajtottam le a fejem, azt hittem, hogy leszid, de ahelyett csak várta, hogy folytassam. - A tanár felküldött minket az igazgatóhoz. Cameron csak magát hibáztatta, így kapott egy osztályfőnökit. Amikor kijöttünk az igazgatóiból, megköszöntem neki, hogy engem nem kevert bele. Aztán mondtam neki, hogy ettől függetlenül még utálom, aztán azzal jött, hogy pár hét múlva már nem ezt fogom mondani. Átkarolta a derekam és homlokomnak döntötte a fejét, mire én teljesen összezavarodtam. Észbe kaptam és ellöktem magamtól, de ő megint közeledett. Lelöktem magamról a kezét, és rászóltam, hogy hagyjon békén. Elkezdtem sírni, ő meg megölelt. Visszaöleltem.

- Szerintem már az ujjai köré csavart ez a fiú - vágott közbe anyu, mire én szúrós szemekkel néztem rá.

- Anyu, nem. Még csak most jön a lényeg. Nem mentünk vissza órára, amint kicsöngettek Sky-t kerestem és elmondtam neki mi történt. Ő is elmondott valamit. Cameron az óra végén írt Nash-nak, hogy a karjaiba vetettem magam és nem sok kell ahhoz, hogy a barátnője legyek. Én persze mérges lettem Cameronra, a nap további részében meg elküldtem magamtól, akárhányszor oda jött.

- Na és ez a Nash, tudja az igazat? - szürcsült bele anyu az italába.

- Igen, elmondtam neki az igazat és azt mondta, hogy majd beszél Cameronnal - válaszoltam és elkezdtem kanalazni a forró csoki tetejéről a habot.

- Értem. De szerintem te is beszélj Cameronnal, ne legyetek haragban.

- Nem hiszem, hogy meg tudnék neki bocsájtani. Valószínűleg már az egész suli tudja, hogy Cameron Dallas máris az „ujjai köré csavart" - mutattam macskakaparást az ujjaimmal.

- Ne aggódj szívem, minden elfog simulni. Adj egy esélyt ennek a fiúnak.

- Nem tudom, anyu - súgtam.

- Tudom, hogy nehéz. De hidd el, jobb lesz ha bevallod magadnak mit érzel - simította kezét az enyémre.

- Jézus anyu, nem vagyok szerelmes Cameronba! - akadtam ki.

- Azért gondold végig - mondta.

- Anyu... - kezdtem volna.

- Tudom, tudom. Na menjél fürdeni, aztán feküdjél le aludni, holnap suli van - nyomott egy puszit a homlokomra, majd elvette a bögrémet.

- Jó. Jó éjt, anyu!

- Neked is kicsim - a számat rágva indultam a szobámba.

Legalább fél óráig folyattam magamra a vizet és próbáltam tisztába rakni az érzéseimet anyu tanácsa szerint. Több-kevesebb sikerrel. Kiszálltam a zuhanykabinból, és magamra tekertem a törölközőt. Barna hajam vizesen omlott hátamra. A tükör teljesen bepárásodott, kezemmel töröltem le. Pár percig szemeztem magammal. Teljek káosz tükröződött vissza barna szemeimből. Inkább a kezembe fogtam a fogkefémet, és megmostam a fogaimat. Fogmosás közben se hagyott nyugodni a gondolat. Mi van, ha tényleg érzek valamit iránta? Kiöblítettem a számat és kiléptem a párás helyiségből. Magamra vettem a Mickey egeres pizsamámat, majd az ágyba bújtam. Jött egy üzenetem Sky-tól, megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy fogalmam sincs, de inkább egy „Minden a legnagyobb rendben J" -nel válaszoltam. Más szerencsére nem írt, így leraktam a készüléket és az oldalamra fordultam. Az ablakon keresztül bevilágított a hold fénye, teljes világosság volt a szobában, lámpák nélkül. De az istenért se húztam volna le a redőnyt, mindennél jobban szerettem nézni a holdat. Lassan csukódtak le szemeim, utolsó gondolatom Cameron volt.

Ha tetszett vote-olj és kommentelj, lássam kinek tetszik kinek nem.

Puszi!😘