Kellemes délutánt kívánok mindenkinek, aki még itt van!😁Hogy telik a nyaratok, meséljetek! Nagy örömömre, (és remélem a ti örömötökre is) sikeresen átírtam a hetedik részt, ami személy szerint a jelenlegi kedvencem. Mint "író" nagyon-nagyon ajánlom és remélem, hogy elolvassátok.😁Ugyanis, feltűnik egy új szereplő, aki nagyon a szívemhez nőtt.😍 Jó olvasást babák, a rész végén még jelentkezek.😉

Másnap reggel ahogy kinyitottam a szememet, hirtelen nem tudtam, hol vagyok. Aztán eszembe jutotta a tegnapi délután. Cameron - miután fél órán át csak feküdtünk - le ment kajáért, addig én dobtam Sky-nak egy üzit, hogy minden a legnagyobb rendben. Valószínűleg rögtön átadta a hírt testvérének, akitől szint úgy kaptam egy "Ügyes vagy kislány, büszke vagyok rád. Ezer puszi!" üzenetet. Akkor még helyesnek gondoltam az egészet. Még aznap éjjel is. Az egész ház üres volt, Cameron szülei és Sierra egyből Cameron nagymamájához utaztak. Késő estig beszélgettünk, kitárgyaltunk mindent. Nem mondtuk ki, de érezték a köztünk lévő vonzalmat. Ahhoz képest, hogy mennyire gyűlöltem őt, mostanra eléggé közel került a szívemhez. Talán túlságosan is. Hogy ez előnyömre vagy hátrányomra válik, a jó Isten se tudja. Cameron éjszaka el se engedett, talán titkon félt, hogy megszökök. Pedig szándékomban se volt.

Reggel fél nyolckor ébredtünk fel, Cameron pimasz módon tökéletesen nézett ki most is. 15 percig csak fetrengtünk az ágyban, rajtam Cameron felsője és egy bugyi volt, rajta pedig csak egy boxer. A falon lévő órára pillantva szél sebesen pattantam ki az ágyból. Cameron 1 perc alatt elkészült, majd kiment ameddig átöltöztem. Ameddig öltöztem összedobott két szendvicset, amit a hozzánk vezető úton megettünk. Amint kiszálltam a kocsiból Cameron elhajtott, azt mondta, hogy gyorsan még elintéz valamit, majd a suliba találkozunk. Anyuék még itthon voltak, amikor szó szerint berontottam a lakásba. Épp reggeliztek, futtában köszöntem nekik. Anyu rögtön utánam jött, gyorsan hadartam el neki a történteket, hálás vagyok neki, hogy nem tett fel további kérdéseket, csak hagyott készülődni. Negyed kilenckor fehérneműben szempillaspiráloztam, félő volt, hogy elkések. A hajamat még félig vizesen egy kontyba kötöttem, még sehogy se álltam. Kopogtak az ajtómon, én pedig elfelejtve, hogy félig meztelen vagyok, belépést adtam. Anyu, Ali vagy esetleg apu helyett Cameron jött be, perverz mosollyal mért végig egy századmásodperc alatt, szitkozódva kaptam fel köntösöm. Dallas egy pöppet se érezte magát kínosan, full nyugodtan ült le az ágyamra.

- Úgy egyébként. Mit keresel itt? Nem azt mondtad, hogy a suliba találkozunk?

- Hamarabb végeztem, mint hittem, és gondoltam, hogy elviszlek. Remélem nem baj - felállt, majd hátulról átkarolta derekamat és nyakamba puszilt.

- Nem, de ha elkésünk az baj lesz - sóhajtottam fel.

- Nem fogunk. Tudok segíteni?

- Rád bízhatom, hogy kiválaszd a ruhámat?

- Persze – kacsintott, majd eltűnt a gardróbba.

Addig elkezdtem szárítani a hajamat, reménykedve, hogy időben beérünk. Háromnegyedkor eltudtunk indulni, bár még így is késve értünk be. Szerencsére nem írták be, de megígértették velünk, hogy ez többet ne forduljon elő. Cameronnal összenéztünk és elmosolyodtunk. Pár pillanat múlva rezgett a telefonom. "Vajon az együtt alvásra vagy a késésre gondolt? Ezek közül csak egyet ígérhetek meg." Pirulva raktam el a telefonom és sebesen körmöltem le az egyenleteket, amit a tanár a táblára írt.

♢•♢•♢

A Cameronnál töltött éjszaka után egyre jobb lett a viszonyunk. Órákat és éjszakákat telefonáltunk át, minden kezdett a helyére állni. Egyre jobban érlelődött bennem az érzés, hogy szeretem őt. Úgy is éreztem, hogy ő is. De a nap folyamán bebizonyosodott, hogy hiába a sok beszélgetés, az elfelejtett puszik, hosszú ölelések és séták, pár perc alatt cserél le.

Aznap reggel Sky elém jött, és mivel megint késésben voltam, negyedóráig nálunk csövelt. Az ágyon fekve mesélt, miközben én a hajamat vasaltam és Cameronnak dobtam egy üzit, hogy ne jöjjön.

- Na és mi van Cameronnal? – a tükrön keresztül Sky-ra néztem, szemöldökét húzogatva mosolygott.

- Azt hiszem, minden oké – mosolyodtam el én is.

- Szeret téged.

- Tudom – éreztem a tetteiből.

- Te is őt?

- Azt hiszem, igen – pirultam el

- Mondtam én, hogy nem csak öribarik lesztek.

- Közel sem biztos, hogy összefogunk jönni. Csak reménykedni tudok.

- Higgyél nekem, együtt lesztek.

- Úgy legyen. Nagyon fájna, ha pofára ejtene - sóhajtottam.

- Ha pofára is fog, elköszönhet a kis Cameron-tól, abban biztos lehetsz – Sky egy puszit nyomott az arcomra, majd indulásra készen fogta a kilincset.

Kikapcsoltam a hosszabbítót, felkaptam a táskámat, szinte futva értük el a földszintet. Apu elvitte Ali-t, anyu pedig megvárt minket, hogy eltudjon dobni a suliba. Becsöngő elött 5 perccel értünk be a suliba, a többi diák már a teremben várta a csengőt, de voltak páran, akik még most vették meg a következő szünetben elfogyasztani kívánt szendvicsüket. Első óránk kémia volt az emeleten, és mivel a fizika-kémia terembe csak a tancuccot lehetett bevinni, mindketten rohantunk a szekrényünkhöz, kikaptuk a táskánkból amire szükségünk van, majd olyan erővel csaptuk be a szekrényünket, hogy az iskola legtávolabbi csücskében is hallhatták. Sky szekrénye közelebb volt a lépcsőhöz, így ő már a lépcső tetején járt, amikor én futni kezdtem. Úgy kb. 2 métert. Cole Austin ugyanis - feltételezem, hogy a szekrénycsapódás okozta zaj miatt - kinézett a folyosóra, én pedig teli erőből futottam neki a fiú mellkasának. A derekam után kapott, de így is sikerült seggre ülnöm. A füzetem és a tankönyvem is kiesett a kezemből, a nyomtatott plusz anyag is szétszóródott a padlón.

- Remek, most már biztos elkések. Ügyes vagy Brooklyn - beszéltem magamhoz. Kicsit sem volt ciki a földön ülve szedni a cuccaimat a 13.-osok terme előtt.

- Nyugi, mindenkivel előfordul. Cole vagyok – Cole előttem guggolt, és a papírjaimat segített összeszedni.

- Tudom. Vagyis... - kaptam a fejemhez. - Brooklyn – mutatkoztam be.

- Örülök a találkozásnak, Brooklyn - segített fel kezemet megfogva, majd kezembe adta a többi cuccom. - Bár, elég érdekes helyzetbe sikerült összefutnunk - nevetett fel.

- Hát igen - túrtam fülem mögé a hajam, miközben a fiúra mosolyogtam. Jócskán felnéztem rá, a 160 centimmel a 190 centi magas srácra nézni felér egy nyaktöréssel.

- Szabad kérdeznem, hogy hova rohansz ekkora sebességgel?

- Igazából, kémi... - abban a pillanatban megszólalt a csengő. - Ó, hogy az a... Most mennem kell, örülök a találkozásnak.

- Én is Brooklyn – kacsintott rám, majd futásnak eredtem. A lépcsőfordulóból még ránéztem, intett egyet, majd bement a terembe.

Kifulladva álltam a terem előtt, próbáltam egyenletesen levegőt venni, kisebb-nagyobb sikerrel. Kettőt kopogtam a terem ajtaján, majd beléptem. A tanárúr egy rosszalló pillantás kíséretében a helyemre küldött. Sky vigyorogva kísért végig tekintetével, szerintem pont végig nézte ahogy Cole-nak rohantam. Ahogy bemásztam a helyemre – a keskeny padsorok között elég nehéz volt - végig simítottam Cameron hátát, kirázta a hideg az érintésem alatt.

Csendbe hallgattam és jegyzeteltem ahogy a tanár az ionok keletkezéséről magyarázott, amikor Nash egy cetlit tolt elém. A fiúra néztem, aki Cameron felé bólintott.

"Minden rendben? Merre jártál?" - állt a lapon.

"Persze, minden oké. Csak elaludtam. 🙂" - firkantottam a lapra, majd visszatoltam a Nash elé, aki továbbította. Cameron elolvasta, majd újra írt valamit.

"Biztos csak ennyi? Tuti nincs semmi baj?"

"Nincsen semmi, tényleg. De aranyos, ahogy aggódsz.💗"

Cameron látszólag megértette, hogy tényleg nincsen semmi baj, de éreztem, hogy szünetbe még egy párszor rá fog kérdezni. Az óra maradék részében a tanár egy pár kérdéssel megajándékozott, na igen, ő az a tanár, aki nem szereti annyira, ha késnek az órájáról. Ha már nem írta be a késést, így büntet. A sejtésem beigazolódott, amint kicsöngettem, Cameron hozzám lépett, és szorosan a karjaiba zárt.

- Biztos nincsen semmi baj cicám? - fejét nyakamba fúrta, amitől nevetnem kellett. Kezeimmel átkaroltam nyakát, imádom, amikor így ölel.

- Tényleg nincsen semmi, csak elaludtam.

- Aggódtam érted.

- Igazán? - hajoltam el annyira, hogy szemébe tudjak nézni. Cameron némán bólintott, mire egy puszit nyomtam az arcára, majd elengedtem.

Megindultunk kifelé a teremből, a srácok már nem voltak a folyosón, amikor mi kiértünk. Sky rögtön megfogta a kezemet, sejtelmes mosollyal nézett rám. Megforgattam a szememet, Gloria értelmetlenül nézett ránk. Röviden elmeséltem Gloria-nak, hogy mi történt, kicsit lesokkolódott, Sky meg cukkolni kezdett.

- Csak véletlen neki szaladtam Sky, ez nem azt jelenti, hogy 5 év múlva vele fogok az oltár elé állni - elvégre tényleg csak véletlen botlottunk egymásba.

- Oh, dehogynem. Ez pontosan azt jelenti. Fogadni mernék, hogy valamelyik szünetben megkeres, és elhív egy randira - szállt be Gloria is.

- Ne fogadj. Szerintem tök gáznak néz. Meg hát, egy 11.-es a 13.-ossal? - húztam el a számat.

- Ajj babám, ne legyél már ilyen negatív.

- Nem vagyok az Sky, de na – a cuccomat beraktam a táskámba, majd elindultunk a büfé irányába. - Meg hát, ott van Cameron. És vele most jól alakulnak a dolgok.

- De egy B-terv mindig kell.

- Inkább beszéljünk Oliver-ről és rólad - Sky fülig elpirult, akkor jól sült el a randi.

- Hát. Még mindig aranyos. Nagyon-nagyon aranyos. És eléggé érdekel. És olyan szépek a kék szemei. Tudtátok, hogy a fiúknak mindig puhább a haja?

- Sky, a lényeget! - szóltunk rá egyszerre Gloria-val.

- Megcsókolt. És ah, olyan jól csókol - barátnőm olyan piros volt, akár egy paradicsom.

- És akkor ti most...? - érdeklődött Gloria.

- Azt hiszem, igen.

- Uu, gratulálok! - ugrottam a nyakába.

- Köszönöm, vagy mi – dadogta.

A sor szerencsére nem volt hosszú a büfében, még 7 percünk volt, hogy sorra kerüljünk. Sky folyamatosan mesélt, Gloria minden szavára figyelt, de én valahogy fejbe nem voltam ott. Bár nagyon nem volt mit kattogni a reggeli találkozásunkon, nekem mégis sikerült teljesen kizárnom a külvilágot, és újra játszani a fejemben a történteket.

- De elbambult itt valaki – hirtelen nem ismertem fel a hangot, és az egyetlen dolog, amit láttam, egy mellkas volt. - Min gondolkoztál ennyire? - Cole Austin állt előttem teljes nagyságában.

- Semmi különösön, csak elbambultam - néztem fel a fiúra. Eszméletlen, hogy milyen magas.

- Beértél kémiára?

- Ja, igen. Pár másodperc késéssel - nevettem fel.

- Mr. Greenwald beírta azt a 30 másodperc késést?

- Nem, szerencsére megkímélt. Csak egy pár kérdést tett fel óra közbe, de semmi komoly.

- Fene a pofáját. Ha én 5 másodperccel később érek be, már feleltet. Szerintem nem bír - ráncolta a homlokát, és meredten bámult előre, mintha most tette volna ezt a felfedezést.

- Lehet az évek átka - löktem meg egy picit a vállammal.

- Lehet, hogy az első közös óráinkon nem kellett volna visszabeszélnem, meg rendesen felkellett volna készülnöm a dogákra. Akkor talán csak 10 másodperc késés után feleltetne – mondta, mire felnevettem.

- Hát igen, lehet ez nem kellett volna. De most már csak ezt az évet kell kibírnotok - közben a pulthoz értünk. Cole kikérte a kávéját és egy szendvicset, majd felém fordult.

- Én egy rántottsajtos szendvicset és egy citromos teát szeretnék - már vettem elő az elegendő összeget, de Cole megelőzött.

- Meghívtalak - hevesen kezdtem volna el tiltakozni, de amint szólásra nyitottam a számat, ujját a szám elé rakta. - Ne vitatkozz, Brook. Jössz?

- Megvárom a lányokat, majd találkozunk.

- Okés. Szia Brooklyn – intett úgy, ahogy előző szünetben, majd eltűnt.

Gloria és Sky is megvették a mai energiaszükségletüket, mindketten somolyogtak, feltételezem, hogy amint megjelent Cole, abbahagyták a társalgást, és a mi beszélgetésünkre figyeltek.

- Most akkor Cole vagy Cameron? Cameron vagy Cole? - húzgálta szemöldökét Gloria.

- Mrs. Dallas vagy Mrs. Austin leszel 5 év múlva Brooklyn Rosenfield? - rácsaptam Sky karjára, mire átkarolta vállamat.

- Ti bolondok vagytok - ráztam a fejemet.

- Kész csoda, hogy Cameron nem bukkant fel, és húzott be egyet Cole-nak.

- Tényleg, Cameron hova tűnt? Azt hittem, hogy el se fog menni a közeledből - egyet kellett értenem Gloria-val.

- Úgy tűnik, most jobb dolga van.

Cameron a folyosón lévő fotelekbe ült, az ölében Cara ült, és épp felfedezték egymás szájüregét. Lesokkoltam, a szívem a torkomban dobogott, kiszáradt a szám. Fájt a látvány, a szemem megtelt könnyekkel, nem akartam őket visszatartani, folyóként csordogált le az arcomon a sós cseppek. Lefagyva álltam ott és néztem őket. Folytak könnyeim, összemosódtak a szavak, amiket Sky és Gloria mondtak. Egy nagyot nyeltem, majd megfordultam. Nem akartam elmenekülni, de nézni se bírtam. Letöröltem könnyeimet, ittam a teámból, majd összeszedve minden erőmet megfordultam és a mosdó felé indultam. Nash arcán tükröződött az aggodalom és a gyűlölet, amiért Cameron elérte, hogy így kiboruljak. Teljesen átverve éreztem magam. Kihasználva, megalázva.

♢•♢•♢

Zokogtam. Egész nap zokogtam. Könnycsatornáim nem akartak kiürülni, szemeim már fájtak, égtek. Nem tudtam feldolgozni, hogy hogy tehette ezt. Engem hiteget, utána meg más lányt csókolgat. Megvárta, míg elkezdek érezni iránta, és átver. Tudtam. Tudtam, hogy ez lesz, mégis belesétáltam a csapdájába. Olyan naiv voltam. Most pedig megalázott a fél suli előtt. Legalábbis azok előtt, akik a folyosón voltak. A mosdóban voltam a következő óra végéig. Ahogy Sky és Gloria is. Próbáltak nyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Mellettem voltak, amire nagy szükségem volt. Nem bírtam volna ki a mai napot, így inkább hazajöttem. Két barátnőm haza akart kísérni, de nme hagyhattam, hogy még egy órát, akár egy egész napot kihagyjanak miattam. Így is elég nehéz lesz igazolást szereznem. Meg amúgy is. Most szükségem van a magányra.

Anyuék is munkába voltak, remélhetőleg Alice is az iskolában ült. Hazaérve újra előtörtek a könnyek. Folyamatosan könnyeimet törölgetve, homályosan látva siettem fel az emeletre. Az egész ház beleremegett az ajtóm csapódásába, de nem érdekelt. Levetettem magam az ágyra, fejemet a párnába süllyesztve itattam az egereket. Egy idő után nem éreztem semmit. Fájdalom, elárultság, szomorúság. Semmi. Csak szimplán üres voltam. Na meg szánalmas, ahogy az ágyamon ülve, egy nutellával a kezemben, taknyos zsepikkel körülvéve, kinyúlt pólóban és egy cicanadrágban, vérvörös, kisírt szemekkel bámultam magam elé. Komolyan, mintha a Walking Dead-ből léptem volna ki.

Automatikus mozdulattal dugtam be a kanalat az üvegbe, majd szedtem volna ki a nutellát, de a kanálon nem volt semmi. Sóhajtva dobtam le az ágyra, a kanál hangosan koccant az üveg falának. Pont olyan hangosan, ahogyan a szívem tört darabokra. Eszembe jutott, ahogy pár napja kiejtette a száján, hogy hiányoztam neki, ahogy aznap este átölelt és el sem eresztett egész éjszaka. Amikor reggel meglepett, és bár elküldtem, azért a szívem mélyén nagyon is jól esett a gesztus. Ma reggel, ahogy aggódott, éreztem, hogy fontos vagyok neki. Na ja, fontos... Körülbelül 5 percig. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekel ez az egész. De a fenébe is, szörnyen szarul esett, ahogy mást csókolt. Komolyan fizetek érte, ha valaki megmondja, hogy miért csinálta. Miért volt jó neki, hogy elhitette, hogy csak én vagyok neki, meg így meg úgy szeret, ha aztán az első adandó alkalommal a suli egyik ribancának a szájába dugja a nyelvét? Cameron Dallas pontosan olyan, mint amilyennek hittem. Egy arrogáns bunkó, aki mindenkit átver, elhitet mindent a lányokkal, majd pofára ejti őket. És én hittem neki. Minden szavát ittam, pedig tudtam, hogy milyen. Szánalmas vagyok. Fogadni mernék, hogy most éppen Cara-val gyűri a lepedőt. De nyugodtan, engem már nem érdekel.

A telefonom pittyegésé rántott ki Cameron elátkozási rituáléjából. Azt gondoltam, hogy valamelyik barátnőm keres, de kellemeset csalódtam. Cole írt. Mosolyogva oldottam fel a telefonom.

Cole Austin – Szia! Mondták a lányok, hogy hazamentél. Minden oké?🙁

Brooklyn Rosenfield – Szia! Igen, nem éreztem magam túl fényesen. De most már minden oké.😊

Cole Austin - Átmenjek? Biztos unatkozol és szomorú vagy. Hátha feltudlak vidítani.😁

Brooklyn Rosenfield – Aranyos vagy, de nem szükséges. Miből gondolod, hogy szomorú vagyok?

Cole Austin – Csak megérzés.😉 Igazából csak a formaiság kedvéért kérdeztem meg, hogy átmenjek-e. Itt vagyok a házatok előtt, beengedsz?🤗

Brooklyn Rosenfield – Cole, ugye csak viccelsz?!😲

Cole Austin - Szóval nem engedsz be?🙁

Hogyha Cole tényleg itt van a házunk előtt, akkor sürgősen összekell kapnom magam. A zsepiket kapkodtam össze legelsőnek, utána a nutellával együtt a kukába dobtam őket. A tányért, bögrét, kanalat a tálcára raktam, hogy majd leviszem. Elég állott volt a levegő, na igen, amikor hazaértem nem érdekelt, hogy megfulladok-e vagy sem. Remélhetőleg egy 5 perc múlva jobb lesz a levegő. A kinyúlt pólómat a szennyesbe dobtam, indultam volna keresni egy normális felsőt, amikor új üzenetem érkezett.

Cole Austin – Most komolyan nem engedsz be?😐💔

Brooklyn Rosenfield – Dee, csak összeszedem magam. Nem úgy nézek ki, hogy embereket tudjak fogadni.😅 Sikítva rohannál el, ha így látnál.🙈

Cole Austin – Ugyan, te mindenhogy gyönyörű vagy!😍

Pirulva zártam le a telefont, és vettem fel egy Pull&Bear-es felsőt. Megfésülködtem, arcot mostam és felraktam egy kis szempillaspirált, hogy nézzek is ki valahogy. Még szerencse, hogy mindig rendet tartok a szobámban, az ágyamon kellett megigazítani a lepedőt és már nem is látszódott, hogy egész nap bőgtem benne.

A tálcával egyensúlyozva szédelegtem le a lépcsőn, imádkozva, hogy nehogy lezúgjanak az edények. Sértetlenül értem le én is és az edények is a konyhába. Most már teljes egészében kész voltam Cole fogadására. Pont abban a pillanatban csöngettek amikor az ajtóhoz értem. Mielőtt beengedtem volna a fiút, egy nagyot sóhajtottam. Majd ajtót nyitottam.

- Meglepetés! - mondta Cole hatalmas mosollyal az arcán, felemelve a két szatyrot. - Már azt hittem, hogy sose engedsz be. Hoztam egy kis nasit, meg csokit, gondoltam, hogy nem árt.

- Hát, tényleg megleptél. Gyere be - invitáltam be a 190 cm magas fiút.

- Hova rakhatom?

- A konyhába, mutatom – indultam el Cole előtt, áldtam az eget, hogy a cicanadrágot nem cseréltem át. - Rakd csak le az asztalra. Kérsz valamit inni? - kérdeztem, miközben kivettem a baracklét a hűtőből és a poharat.

- Nem köszönöm. Viszont. Oreo-t vagy chips-et kérsz?

- Ú, hoztál Oreo-t? - lelkesedtem be. - Honnan tudtad, hogy szeretem? - vettem el a felém nyújtott kekszet, majd vettem egy darabot. - Egy Isten vagy Cole!

- Az mindegy, hogy honnan tudom. De ezért már megérte - pimaszul mosolygott rám, amitől elpirultam, csak hogy ne kelljen látnom az önelégült arcát elfordultam és ittam egy kortyot.

- Nem megyünk fel?

- Felmehetünk - hangjába éreztem, hogy ez a mondat nem úgy hangzott, vagyis nem úgy értelmezte ahogy én azt gondoltam.

- Nem úgy értettem... csak fent kényelmesebb meg... oh, a fenébe! - inkább maradnék csöndbe.

- Nyugi - jött át az asztal másik oldalára és tenyerét az oldalamra simította. - Tudom, hogy hogy értetted. Felmegyünk és beszélgetünk, jó? - felemeltem fejemet és szemébe néztem.

- Oké.

♢•♢•♢

- Szóval London-ban születtél, van egy húgod, akit Alice-nek hívnak és mot nyolcadikos, a nagyszüleid sajnálatos módon eltávoztak az élők sorából. 10 évig lovagoltál... lovon, de titokzatos módon abbahagytad, kedvenc színed a tengerkék, imádod a Nutella-t és az Oreo-t, és szabadidődben olvasol. Télen imádsz korcsolyázni és hóembert építeni.

- Pontosan - bólintottam.

- Akkor most mesélj magadról - értetlenül néztem a fiúra.

- Most mondtad vissza, amit meséltem magamról.

- De ezek csak a felszínes dolgok. Nem azt akarom tudni rólad, hogy mi a kedvenc színed, milliméterre pontosan tudni, hogy milyen magas vagy, a szemed színét meg ilyenek. Téged akarlak megismerni. Mi tesz boldoggá, mi idegesít fel? Mi az, amit fontosnak tartasz egy kapcsolatba? Ilyenekre vagyok kíváncsi, az igazi Brooklyn Rosenfield-et szeretném megismerni, de neki minden porcikáját - igaza volt. Hiszen én se csak a felszínes dolgokat értem az alatt, hogy ismerem az illetőt.

- Például... ez a monológ féleség megmozdított bennem valamit - gyönyörű szemei voltak. Olyanok, amikben az ember elveszik.

- Igen? És mit mozdított meg benned?

- Majd idővel azt is megtudod. Vagyis remélem, hogy megszeretnéd tudni – tettem hozzá halkan.

- Mindent tudni akarok rólad Brooklyn. A legapróbb dolgokat is - egymással szemben ültünk az ágyamon, körülöttünk édességes papírok tucata. - Azt hittem, az előző mondataimmal ezt tudattam veled – kezemet a kezei közé fogta, hatalmas tenyerében elveszett az én apró praclim.

- Néha az emberek mondanak dolgokat - rántottam meg a vállamat, és éreztem, hogy elönt a szomorúság.

- De én komolyan is mondom Brooklyn. Jól látom, hogy lefelé görbül az a gyönyörű száj? - Cole az állam alá rakta az ujját, és felemelte a fejemet. Meleg, szeretetteljes mosolya máris felvidított.

- Nem - ráztam a fejem, és felnevettem.

- Akkor jó. Nem szeretem, amikor szomorú vagy.

- Nem is voltam még a közeledbe szomorú.

- És ez maradjon is így - puszilt a tenyerembe, ami megmelengette a szívemet.

Nagyon jól elbeszélgettünk, megtudtam Cole-ról, hogy két testvére van, és nem rajong a fociért, mint minden fiú. Viszont kedvenc sportja a kosár, most már csak hobbi szinten űzi, de régen igazolt játékos volt. Illetve imádja még a sebességet és az autókat, hozzám hasonlóan ő is a Range Rover-eket részesíti előnyben. Nagyon megkedveltem, tetszik benne, hogy nem néz le. Tényleg egy szeretettel teli személyiség, mellette csak mosolyogni tud az ember.

Velünk vacsorázott, anyu ragaszkodott hozzá, hogyha már nem hagyta, hogy lógassam az orrom, így hálálja meg. Anyuéknak is szimpatikus volt, ez a srác komolyan mondom, hogy mindenkivel jól kijön és megtalálja a közös hangot. Régen láttam aput ennyire megnyílni, mintha ezer éve ismernék egymást Cole-lal. Amit kötve hiszek, hiszen én is csak ma ismertem meg a fiút. Miután elpakolni is segített, elköszönt a családtagjaimtól, már 9 óra volt, az anyukája is hívta, hogy most már fáradjon haza.

- Kikísérlek - mondtam a fiúnak, aki épp apuval kezelt le.

- Köszönöm a vacsorát. Mrs. Rosenfield, isteni finom volt – nyomott anyu arcára egy-egy puszit, majd a kabátjáért nyúlt, én is felvettem a pulcsimat.

- Várunk máskor is Cole – ha lehet ilyet mondani, anyu teljesen beleszeretett Cole-ba.

- Ha lesz rá alkalmam jövök. Örülök, hogy megismerhettelek Ice – az Ice becenevet Alice-nek adta, aki ezt nem díjazta. Húgom majd felrobbant, de félretéve minden epés megszólalást, ami eszébe jutott, szépen elköszönt Cole-tól, majd felment a szobájába.

Kint körülbelül 5 fok lehetett, estére azért lehűl a levegő. Pulcsimat összehúzva ballagtunk a kapuig. Ott Cole szembefordult velem, arcán most is ott volt az a levakarhatatlan mosoly.

- Remélem, most már jobban vagy – mondta.

- Határozottan.

- Akkor jó – nem szóltunk, némán bámultunk egymás szemébe. A fiú derekamnál fogva magához húzott, pár centi választott el minket. Gyönyörű ajka volt. Ő maga volt a megtestesült tökéletesség. Szája egyre közeledett az enyémhez, de elfordítottam a fejemet. Pedig vágytam a csókjára, de még nem állok készen. Abban a pillanatban elengedte a derekamat, egy lépést hátráltam.

- Köszönöm, hogy átjöttél - mondtam a földet kémlelve.

- Hé, azért a szemembe nézhetnél - ismételten felemelte államat, amitől elmosolyodtam. - Máskor is szívesen jövök. Jó éjszakát Brook – egy puszit nyomott a homlokomra, hirtelen felindulásból öleltem át a fiút.

Pár másodpercig öleltük egymást, majd be ült az autójába, és elhajtott. Egy ideig még kint álltam. Álltam és mosolyogtam. Kifejezetten jobb kedvem lett a jelenlététől. A hűvösről beérve egyből a fürdőbe vettem az irányt. Az ágyamba bújva megcsapott Cole parfümjének illata. A párnám és a takaróm is beitta az illatát. A párnámat ölelve aludtam el. 

Hát, ez ennyi lett volna. Hogy tetszett? Mi a véleményetek Cole-ról? Személy szerint ha lehetne, én most azonnal rendelnék egyet belőle.😍 Remélem elnyertem a tetszéseteket, írjátok meg kommentbe, vagy akár privátban az észrevételeitket. Köszönöm, hogy elolvastad, legyen csodás nyarad!💗