Sziasztok! Úristen, de régen írtam már ide... :O Viszoont, sikerült (Jeeej!) megírnom/átírnom ezt a fejezetet. :) Hosszabb lett ugyan, de ki is lett belőle hagyva pár rész, ami a régibe benne volt. Pédául, (ha jól emlékszem) ebben a részben csattant el Cam és Brook első csókja, de ebbe viszont ez elmarad, bocsi. :( Amikor elkezdtem ezt az egészet írni, túl hamar belevágtam a lecsóba, amit valljuk be, nem kellett volna. DE! szerintem így is egy élvezhető rész lett, hogy őszinte legyek, nekem az új rész záró (van egyáltalán ilyen? XD) sokkal jobban tetszik. Na, de nem húzom a szót, ha érdekel (remélem érdekel) akkor kezdj bele, és kérlek nyomj egy vote-ot ha eddig nem tetted, és ha van kedved, pár mondatban leírhatnád, hogy neked hogy tetszik, vagy miért nem tetszik ez a rész. Jó olvasást! :3

Lassan, nehézkesen nyitottam ki a szemem, amint megcsapta fülemet a telefonomból érkező kellemes dallam. A hang irányába fordultam, majd kinyomtam az ébresztést. Felülve az ágyban, hirtelen jöttek vissza az álmomból megmaradt foszlányok. Cameronnal álmodtam. Szemöldök ráncolva játszottam le fejemben az álmom részleteit. Bizsergés futott végig gerincemen, kezemen a létező össze szőrpihe egyenesbe vágta magát. Furcsáltam ezt az egészet. Először is. Miért álmodok Cameron-nal? Ezzel az önző, gyerekes, kimondhatatlanul idióta emberi lénnyel. Egyáltalán, hogy férkőzhetett be a tudatomba, amikor testem minden egyes porcikájával utálom őt. Bár az álmomban nem igazán tűnt úgy, hogy utálom. Sőt, igazán kedveltem. Másodszor meg, miért vált ki ez belőlem ilyen érzéseket? Ennek nem kéne megtörténnie.

Megrázva a fejem próbáltam kiverni a fejemből azt, ami nem oda való. A nyár utolsó napsugarai próbáltak bekúszni a redőny apró lyukacsain, és én felhúzva a redőnyt utat engedtem nekik. Sokkal jobb. Megmosolyogtam a kora őszi természetet. A fákon a levelek már kezdtek sárgulni, a madarak se csicseregtek olyan hevesen. A virágok utolsó erejükkel tették illatossá és csodássá a mai, és a hátralévő napjaikat. Asztalomhoz ültem, amin hűn szeretett laptopom pihent, majd ahogy beüzemeltem, bekapcsoltam rajta Charlie Puth-Dangerously című számát. A zenét énekelve választottam ki a ruhám, ami egy bordó trikó és egy fekete sztreccs farmer, illetve a bőrdzsekim lett. Hajamat csak megfésültem, és hagytam, hogy hátamra és vállamra essen. Felvittem egy kis szempillaspirált, meg egy barackszínű rúzst, és kikapcsolva a laptopom, kezembe véve a telefont és a táskám, kiléptem a folyosóra. Ugyan ebben a pillanatban húgom is kilépett a kuckójából. Szeme még félig csukva volt, haja kócosan állt a feje tetején, és még pizsamában volt. Neki ma elmarad az első órája, így megteheti, hogy pizsamában reggelizik. Elmosolyodtam, mert egy kis óvodásra emlékeztette, aki azt se tudja hol van.

- Azért ugye látsz, Al? - kérdeztem visszatartva nevetésem. Tényleg aranyos volt.

- Haha, nagyon vicces. Csak nehogy a végén előbb érjek le, mint te - mondta most már nagyra nyílt szemekkel, és futni kezdett le a lépcsőn.

Rögtön utána eredtem, de ő már az asztalnál ült mikor leértem. Ugyanúgy ahogy apu is, anyu a poharakat vette elő.

- Jó reggelt! - köszöntem, majd helyet foglaltam. - Ezt még visszakapod ám kis szargalacsin - böktem oldalba húgom, aki kuncogva húzta össze magát.

- Látom jól indult a reggeletek - mondta anyu.

- A suliban is így fogtok pörögni? - kérdezte bohókásan apu, mire Alice-szel egyszerre fintorítottunk. - Gondoltam - nevetett fel apu, vele együtt mindenki.

- Elkérhetem a Range Rover kulcsát? - kérdeztem, miközben az utolsó falat rántottát vettem a számba.

- Ez nem így megy kisasszony! Rendet raktál a szobádban?

- Igen Anyu, rendet raktam - mondtam, de talán nem teljesen volt igaz. - Vagyis elkezdtem rendet rakni...

- Ejj, nem leszünk itt jóba. De mivel mostanában jó voltál, megkaphatod. De vigyázz rá! - nyomtam apu a kezembe a kulcsot.

°°°

Nyolc óra harmincötkor megérkeztem szeretett iskolámhoz. A visszapillantó tükörben megigazítottam a hajamat, és felkentem még egy réteg rúzst. Kiszállva a kocsiból minden szempár rám szegeződött, ami miatt kissé feszengtem. A kocsi kettőt pittyegett, ahogy bezártam. A táskámba dobtam a kulcsot, majd elindultam a bejárat felé. A lépcsőn Katherina Miller szokásához híven álldogált csatlósaival együtt.

- Ejjha Brook, nem is tudtam, hogy tudsz vezetni. Igazán szexivé tesz. Na meg ez a felső is vadító - mondta Dom, Kath egyik pincsikutyája.

- Dominic! Ilyet ennek a ribancnak nem mondunk. Ilyet csak nekem mondhatsz! Igaz, lányok? - dobta hátra haját, majd Dom mellkasára tette műkörmözött kezét. Katherina "barátnői" hevesen bólogatni kezdtek, a hárpia le se vette rólam szemét. De nem csak ő. Dominic a szemével majd felfalt, ahogy ezt észrevette a lány, felpofozta őt.

- Pont én vagyok a ribanc? - kérdeztem, és végig mértem. Tíz centiméteres magassarkújában elém tipegett, mozdulataitól ultra mini szoknyája alól kilátszott az, aminek nem kellett volna. Felsője nem sokat bízott a képzeletre, mellei szinte teljesen ki voltak az anyag mögül.

- Hát ki más? - röhögött fel.

- Hm. Nem is tudom ki hord push-up-os melltartót, és ki rakja ki mindenét a nagy világnak. Arról nem is beszélve, hogy te hordasz el mindenkit ribancnak, holott te vagy köztük a legnagyobb - mondtam szemébe, melyben ott lobogott a harag izzó parázsa. - Szóval édesem, pont nem én vagyok útszéli falevél.

- Most azt mondtad, hogy koszos vagyok, mint egy falevél? - nyávogó hangjától rázott a hideg, de tudatlansága megnevettetett.

- Tudod min gondolkoztam? - arcára ki ült a kíváncsiság. Ó, Kath! - Azon, hogy te festett barna vagy? Úgy értem, általában a szőkék ilyen hülyék. Szóval te csak belülről vagy szőke, vagy kívülről is? - kérdeztem, és egy tincset kezdtem birizgálni.

Elütötte kezemet, és botladozva indult be az épületbe. Akik szemtanúi voltak az előző jelenetnek, hangos tapsviharban törtek ki. Zavaromban elpirultam, nem ez volt a célom. A tömegben megpillantottam barátnőm szőke hajkoronáját, amint próbál átjutni a diáksereg között. Amint sikerült neki, futva tette meg azt a pár méter távolságot, majd a nyakamba vetette magát.

- Azta Brook! Ezt jól megmondtad neki. Büszke vagyok rád csajszi! - mondtam, majd egyszerre nevettük el magunkat.

- Köszönöm - mondtam, majd karöltve léptünk be az épületbe.

Barátnőmnek be se állt a szája, volt mit mesélnie. Nash-sal délután lementek a partra, ahol összeismerkedett egy sráccal. Oliver-nek hívják, és szőke haja kék, szeme van.

- És képzeld el, este bejelölt, és végig beszéltük az éjszakát. Olyan cuki, és figyelmes. New York-ban tanul, hétvégére jött el a szüleihez. És azt mondta, hogy nagyon szép, meg aranyos vagyok - áradozott szöszi barátnőm.

- Neked legalább izgalmas volt a délutánod. Bár azért a Riverdale se volt olyan unalmas - mondtam.

- Ne már, hogy egész délután a gép előtt ültél?

- Hát... - mosolyodtam el. Közben a terem elé értünk, ahonnan elég nagy zaj hallatszott ki.

- Na, Josh és Mark megint nyírják egymást, beakarunk mi menni?

- Muszáj lesz - azzal benyitottam a terembe.

Josh és Mark egyszerre álltak fel a földről, a teremben tartózkodók is ijedten kapták az ajtó irányába fejüket.

- Najó, skacok! Azért ilyen ijesztőek nem vagyunk - mondta a szöszi mellettem.

- Hát, ijesztőek nem is. De az nagyon jó volt, ahogy Brook beoltotta Katherinát. Jól meg kapta - mondta Lisa.

- Jah, nagyon nagy volt.

- Leszel a feleségem Brook?

- Mi van? - kérdeztem meglepetten.

- Én csak azt kérdeztem - állt fel Ian a padjából Nathan. - Hogy leszel-e a feleségem? - azzal elém sétált. Olyan komolysággal nézett a szemembe, hogy kezdtem megrémülni. - Nyugi van, csak vicceltem.

- Jó vicc volt. Egy pillanatig el is hittem, hogy komolyan beszélsz - mondtam, majd megveregettem izmos karját.

Sky helyet foglalt Gloria mellett, aki rögtön követelte, hogy mesélje el mi is volt Oliver-rel. Mivel nem akartam zavarni, csak köszöntem a lánynak, és leültem a helyemre. Történelem könyvemet lapozgatva próbáltam memorizálni az évszámokat, amikor nagy ricsajjal lépett be a terembe Cameron és Nash. Valamiben nagyon benne voltak, Cameron úgy vágta le magát mellém, hogy észre se vett. Lehet jobb is. Nash ledobta a cuccát, majd felült az előttünk lévő padra, úgy folytatták az eléggé érdekes párbeszédet.

- Aztán haza kísértem, gondoltam ne legyek már olyan paraszt, hogy elhívom valahova azt nem kísérem haza - kezdte, vagyis folytatta Dallas. - Na mindegy, nem ez a lényeg. Álltunk a kapuba, és esküszöm haver, olyan szexi volt a pulcsimba, hogy ott az utcán megfektettem volna.

- Azért remélem a szobájáig kibírtad - mondta Nash, de közbe szeme sarkából rám pillantott.

- Persze, nehezen de kibírtam. Szóval közelebb léptem hozzá, füléhez hajoltam, és belesúgtam pár olyan szót, amit itt most nem szeretnék kimondani. Végig csókoltam a nyakát, aztán nem tudom, hogyan jutottunk fel a szobájába, de baromi jó volt - a torkom teljesen kiszáradt, ahogy végig hallgattam a sztorit.

- Nos Dallas, örülök, hogy jól telt az estéd - mondtam gúnytól csöpögő hangon.

- Oh, szia Lyn! Észre se vettem, hogy itt vagy - mondta, és azzal az idegesítő mosolyával kémlelte arcom.

- Hát persze, hogy nem. Annyira csak magaddal foglalkozol, hogy rajtad kívül más nem is létezik. Tiszta szánalom vagy. És emellett szeretsz ferdíteni a dolgokon. De semmi baj, majd rájössz - nem bírtam tovább a közelében lenni, Gloria-hoz és Sky-hoz társultam.

- Minden oké? - kérdezte Gloria.

- Hagyjuk. Nem akarok róla beszélni - feleltem. - Inkább meséljetek valamit.

- Épp Sky hercegéről beszéltünk.

- Nem a hercegem - tiltakozott Sky.

- Oh, dehogyis nem! - mondtuk egyszerre Gloria-val.

- Jól van, megjegyeztem - durcizott be a szöszi, de nem sokára egyszerre röhögtünk fel. De a csengő és a tanár megszakította a pillanatot.

°°°

Próbáltam a lehető leggyorsabban összepakolni a cuccaimat, valahogyan volt egy olyan sejtésem, hogy Cameron beszélni akar velem. Egész órán engem figyelt, idegesítően belemászott az aurámba. Barátnőim furcsállva nézték gyors mozdulataimat, amikor én már a padjuknál álltam indulásra készen, ők akkor álltak fel. Kissé ideges voltam, ami abban merült ki, hogy tíz másodpercenként néztem meg telefonomon az időt.

- Minden oké, Lyn? - kérdezte Sky, miközben pénztárcáját vette elő táskájából, és hátra dobta szőke haját.

- Persze, mi baj lenne? - mondtam kissé ingerülten, barátnőim egyszerre néztek össze. - Csak nem bírok ebben a légkörben tovább maradni.

Ahogy kiejtettem számon a szavakat, Gloria is kezére akasztotta táskáját, igy elhagyhattuk a termet. Vagyis közel voltam hozzá, hogy megszabaduljak a kellemetlen környezetből.

- Brooklyn, beszélhetnénk?

- Nem - vágtam rá villámgyorsan.

- Kérlek - Cameron hangja túl közelről ért, lefagyva álltam az ajtó előtt. Oly közel volt a menekülési útvonal, én mégse tudtam egy tapodtat se mozdulni. A fiú keze vállamra simult, tettei tüdőmben rekesztették a levegőt.

- Mit akarsz, Cameron? - megfordultam, és keresztbe font karokkal néztem bele a mogyoróbarna szempárba.

- Kérlek hallgass meg! Ennyit szeretnék.

- Minek tegyem? Azt hiszed, hogy kimagyarázod magad belőle, és újra minden happy lesz? - a fiú szólásra nyitotta száját, de elhallgattattam. - Nem, Cameron! Most én beszélek. Szerinted az helyén való, hogy felidegesítesz, az igazgatóhoz viszel, majd kihasználod az egyik gyenge pillanatomat? Szerinted ez normális?! És ha ez még nem lenne elég, kiszínezed a történetet, és a haverjaidnak úgy adod be a sztorit, hogy a "karjaidba borultam, és nem sokára a tiéd leszek". Nem vagy normális Cameron. Undorodom tőled.

- Brooklyn, kérlek szépen, hagy magyarázzam meg - Cameron kétségbeesett tekintete megmelengette szívemet, nem tudtam megszólalni, szemei rabul ejtettek. - Sajnálom. Hogy kihasználtalak, és...

- És még mit? Én tudod mit sajnálok? Hogy megismertelek - azzal hátat fordítottam, de szembe találtam magam Katherinával.

- Oh, hogy én mennyire imádom a drámát - ellökte magát az ajtófélfától, és közeledni kezdett. - Édes, ahogy próbálod elrejteni az érzéseidet. Ja, és ne felejtsek el gratulálni. Nagyon jól adtad a sértett kislányt, a "jajj, összetörték a szívem" sztorival. Komolyan mondom, ha nem lennél ilyen szende szűz, jó barátnők lehetnénk - fél méterre állt tőlem, egyik tincsemet ujja köré csavarta. Hányingerem volt tőle. Ellöktem kezét, idegesítő vigyorával nézett a mögöttem lévő fiúra. - Na és te, drága Cameron. Nem néztem volna ki belőled, hogy az ilyen kis senkiházik jönnek be. De nagyon aranyos, hogy így próbálkozol. Fogadj meg egy tanácsot. Ne az ilyen lányokra hajts. Nem áll jól ez a szerep, na meg nem érdemelnek meg téged...

- Állj le most azonnal! Kinek képzeled magad? Azt hiszed, hogy elhordhatod Brooklyn-t minden féle szarnak? Nézzél már magadra! Szánalom vagy. Te is, és mindenki, aki hozzád hasonló - Cameron elém lépett, szemei szikrát hánytak a lány irányába.

Katherina felnevetett, majd fennhordott orr-ral távozott. Cameron hajába túrt, majd lassan fordult meg, és nézett a szemembe. Szemében megbánás és harag játszadozott. Egy könnycsepp buggyant ki szememből, és fojt végig orcámon. Cameron könnyed mozdulattal törölte le azt, majd arcomra simította kezét.

- Oh, drága, kicsi Brook! - közelebb lépett, és egy gyermeteg puszit nyomott homlokomra.

- Sajnálom - halkan ejtettem ki a szót. Minden erőm elhagyott. Elfordítottam fejem, majd Cameront kikerülve távoztam a helyszínről.

°°°

A nap további része csendben telt. Cameron nem próbálkozott azzal, hogy beszéljen velem, Katherina is messziről elkerült. Sky és Gloria egésznap mellettem voltak, jól esett, hogy nem voltam egyedül. Szükségem volt rájuk, hogy eltereljék a figyelmem a fiúról. És az az utolsó óra elejéig sikerült is.

- Szerintetek is hülyén áll ez a felső? - kérdezte Gloria, miközben az udvarra sétáltunk ki.

- Dehogy. A fiúk megfognak bolondulni, amikor meglátnak benne - mondta Sky.

- Lányok, elkell intéznem valamit, öt percet késni fogok, légyszi figyeljetek, hogy ne legyen balhé - Mr. Andrews, a tesi tanár sietősen rohant el mellettünk, időnk se volt válaszolni.

- Csak szerintem rohadt szexi Mr. Andrews? - Gloria a tesi tanár után fordult, úgy tette fel a kérdést.

- Na jó, nekem ez sok - nevettem fel, majd kitoltam az udvarra vezető vasajtót.

Az udvar közepén a diákok összegyűltek, valakik verekedtek, a hangokból legalábbis ezt lehetett megállapítani. A lányokkal összenéztünk, majd a kialakult tumultustól távol álló Katherinán állapodott meg a tekintetünk, aki felvonta szemöldökét, majd megrántotta vállát. Tuti az ő keze van benne. És azt is sejtem, hogy ki az egyik részvevő a verekedésben.

Átküszködtem magam a tömegen, a kör közepén Cameron és Lucas fitoktatták erejüket. Basszus, senkinek nem jutott eszébe leállítani őket? Felkötöttem hajamat, majd egy lépést tettem feléjük.

- Én nem tenném a helyedben - fogta meg karomat Ian.

- Ó, édes Istenem! Ha te nem vagy képes leállítani őket, kénytelen leszek én megtenni - azzal kirántottam kezem a szorításából, majd a két fiú közé álltam. Pontosabban Cameron elé.

Lucas ökle lendült, és egyenesen az orromat célozta meg. Orromhoz nyúltam, ujjaimat pirosra festette az orromból csordogáló folyadék. A fiú szemébe néztem, aki ijedten hátrált. Egy jól irányzott mozdulattal felpofoztam, kezem égett a csattanástól. Cameron elém ugrott, és pólóját orromhoz tartva, vállamat átkarolva indultunk be az épületbe.

- Jól vagy? - kérdezte aggodalmas hangon a fiú, miközben pólóját bevizezve a tükörből pillantott rám.

- Persze, kutyabajom - mondtam. Már nem vérzett, egy kicsit még fájt, de Cameronért jobban aggódtam. Szája két helyen is felszakadt, szemöldöke szintén. Jobb szeme alatt egy apró hegből folydogált a vér, és kezdett neki belilulni a szeme. - Bazdki, téged rendesen elvertek - ujjammal megsimítottam ajkát, felszisszent érintésemre.

- Meg vagyok - mondta, majd tenyerembe puszilt.

- El kéne látni a sebeidet. Nehogy el fertőződjön. Beszélek Mr. Andrews-szal. Addig öltözz át.

Egyszerre léptünk ki a mosdóból, Mr. Andrews pont akkor tért vissza.

- Hát veletek mi történt? - kérdezte.

- Volt egy kis összetűzésünk Lucas-sal - Cameron nem nézett a tanár szemébe, nem az a verekedős fajta, Mr. Andrews-t is meglepte a hír.

- Nem gondoltam volna, hogy pont te fogsz verekedni Cameron.

- Mr. Andrews! Lehetne róla szó, hogy ezt az órát kihagyjuk? Úgy értem, Cameronnak is elkéne egy ellátás, meg én se érzem túl fényesen magam...

- Persze, menjetek haza. Igazolom ezt az órát. De holnap elbeszélgetünk - mondta, azzal utunkra eresztett minket.

°°°

- Menj a nappaliba, mindjárt jövök - ledobtam a cipősszekrényre a kulcsot, majd megmutattam Camnek az irányt.

A fenti fürdő szekrényben lévő elsősegély dobozt a kezembe véve indultam le a nappaliba. Reméltem, hogy Cameron nem indult felfedezőútra, és hogy ott maradt, ahol hagytam. A reményeim beigazolódtak, Cameron a szekrényen lévő képeket nézte. Épp azt, amin egy lovon ülök, körülbelül 7 évesen. Elmosolyodtam az emléken, Cameron is sokáig figyelte a képet. Torkomat megköszörülve foglaltam helyet a kanapén, majd megpaskoltam a mellettem lévő helyet.

A csend betakart minket, kissé kezdett kellemetlenné válni a szitu. Ahogy a térdünk összeért, és arcomat fürkészte szüntelen, zavarba jöttem, mi tagadás. Cameron az előbb kémlelt képre vezette tekintetét, majd újra felém fordult.

- Sokáig lovagoltál? - kérdezte.

- Nagyjából 10 évig. A képen 7 éves vagyok - válaszoltam röviden.

- Miért hagytad abba? - szemében láttam az őszinte kíváncsiságot.

- Az mindegy - próbáltam kikerülni a kérdést.

- Rendben - ezzel befejezettnek tekintettük a beszélgetést.

Nem szólt, én se szóltam. Mindketten gondolatainkba feledkeztünk. Hogy ő min agyalt, sejtésem sincs. De egy dolog ott motoszkált a fejemben. Most itt ül mellettem 2 centire és a sebeit ápolom, reggel meg már a gondolatától is ideges lettem. Most mégis egyféle nyugalommal töltött el az egész. Hogy itt van. Mellettem. Hogy jól van - láthatólag. Na meg az érzés, hogy miattam verekedésbe kezdett, egy ponton megmelengette a szívem.

- Min gondolkozol? - a fiú hangjától összerezzentem, majd rámosolyogtam.

- Csak azon, hogy van egy plusz pontod - szemébe néztem, majd lecsukva a doboz tetejét, elindultam az emeletre. A lépcső aljáról még visszapillantottam rá. Mosolygott. Én is ezt tettem.

Hogyha a következő részek összefüggéstelenek lennének és nem értenétek, bocsánat! Dolgozom a többi rész átírásán is.😊