03

Órák óta forgolódtam álmatlanul az ágyban, percenként pozíciót változtatva, de beletelt egy időbe, mire végre sikerült egy kényelmes fekvési helyzetet találnom, amiben nem fájt a hátam és nem feküdtem rá Blue-ra. Aztán végül, a sok kínlódás után átléptem az álmok nyugodt mezejére.

Az iskola szürke, unalmas padjában ültem, és éppen egy bonyolult egyenlet megoldásán dolgoztam, amikor kinyílt az ajtó, én pedig akaratlanul is felnéztem a frissen megkezdett matekfüzetemből. Lassan, tetőtől talpig végigmértem Őt. Ahogyan bizonytalanul és kissé megilletődve köszönt a tanárnak, majd az osztálynak, és ahogy végigfuttatta tekintetét a termen, ülőhely után keresve. Én éppen padtárs nélkül maradtam. Ahogy megállapodott rajtam a tekintete, én az arcomon egy bíztató mosollyal bólintottam, jelezve, hogy nyugodtan mellém ülhet. Gyorsan szelte át az ajtótól a padig vezető utat. Miután leült, kénytelen voltam abbahagyni azon tevékenységem, amit „az új cserediák szemében való elveszés"-nek kereszteltem el. Mondanom sem kell, hogy hiába voltam világ életemben szín ötös matekból, azt a megkezdett egyenletet nem bírtam befejezni. Vagy a kezem remegett túlságosan ahhoz, hogy írjak, vagy pedig kettő meg kettő nagyságrendű műveletekre hoztam ki teljesen rossz eredményt. A vállam fölött pillantgattam rá, és csak akkor sikerült levenni róla a szemem, amikor a tanár magyarázásba kezdett. A csengő hangja juttatta igaz csak az eszembe, hogy még a nevemet sem tudja, én sem az övét, de az első csókunkat már elképzeltem és a gyerekeink nevét is biztosra tudom. Nagyban agyaltam azon, hogy angolul, vagy koreaiul szóljak hozzá, amikor elfordult a másik felén ülő sráctól, egyenesen felém.
- Szia, Namjoon vagyok – mutatkozott be, egy már-már fülig érő mosollyal az arcán. Istenem, vannak gödröcskéi.
- Nari – viszonoztam a gesztusát. Sikeresen végigbeszélgettük a szünetet az időjárásról. Mikor meghallottam a csengő, most rendkívül idegesítő hangját, intettem neki, és elindultam fizikára.
- Nari – szólt utánam, mire megfordultam a tengelyem körül. – Ebédnél találkozunk, ugye? – kérdezte, kissé félénken. Én az átlagosnál kicsit jobban kipirulva bólintottam, majd megint célba vettem a fizikatermet.

Az iskola hirtelen a régi szobámmá változott, ami elég bizarr volt, de én csak álltam az ajtónál, megállás nélkül azzal küszködve, hogy begipszelt lábbal arrébb toljak egy melltartót, ami a földön landolt. Ekkor hatalmas lendülettel nyílt az ajtó, ami egyenesen belém ütközött, én pedig kis híján a földre estem, de az ajtót kinyitó valaki a derekamnál fogva elkapott, ezzel megóvva engem a nagynak ígérkező koccanástól. Mikor felhúzott eredeti testhelyzetembe, vettem csak észre, hogy Namjoon volt az.
- Szerintem legközelebb kopogok majd – mondta apró mosollyal az arcán, kezét még mindig derekamon tartva.
- Nem rossz ötlet – válaszoltam, majd egyszerre nevettük el magunkat.
- A leckét hoztam – indokolta ittlétét, mire én bólintottam. Láttam rajta, hogy nem szeretne egyből elrohanni, és én sem akartam, hogy elmenjen.
- Nincs kedved megnézni egy filmet? – dobtam be gyorsan egy kérdést.
- Nagyon szeretnék – válaszolta, majd lehuppant mellém az ágyamra.

A film végén felnéztem rá. Egy ideig csak bámultunk egymás szemébe, de végül ő törte meg a csendet.
- Ötleted sincs, hogy mennyire meg szeretnélek csókolni – suttogta, még mindig a szemembe nézve.
- És mi tart vissza? – kérdeztem. Igazából én is meglepődtem a hirtelen feltámadt – és tizenhat éve bujkáló – magabiztosságomon, de nem maradt időm ezen töprengeni, ugyanis Namjoon ajkait az enyémekre tapasztotta, kezei pedig szinte ösztönösen az én kezeimre csúsztak, és összekulcsolta az ujjainkat. Épphogy maradt időm visszacsókolni, mielőtt a szobám ajtaja kinyílt, mi pedig, mintha egy láthatatlan fal ékelődött volna közénk, szétröppentünk. Anya mosolygós arca kukucskált be az ajtón, és reakció híján biztos voltam benne, hogy nem látta életem első csókját.

Namjoon olyan hamar elment, ahogy csak tudott, én pedig kissé összetörtem. Holnap jár le az orvosi igazolásom. Én pedig egyáltalán nem akarok bemenni. Most biztos azt gondolja, hogy milyen könnyen kapható vagyok, vagy azt, hogy mennyire szörnyen csókolok.

Másnap látványosan belemélyedve az irodalomkönyvbe ültem a padomban. Egyszer csak megéreztem egy jellegzetes illatszösszenetet, majd a következő pillanatban a könyv, amit eddig olvastam már Namjoon kezében volt.
- Beszélhetünk? – kérdezte, fejével a terem egy csendes sarka felé mutatva. Némán bólintottam, majd követtem őt. A lábaim mintha ólomból lettek volna, de ezt persze ráfogtam a gipszemre.
- Én sajnálom – mondtam, mire felhúzott szemöldökkel meredt rám. Mindketten pontosan tudtuk, hogy a csókról beszéltem.
- Csak felejtsük el – jelentette ki, de olyan volt, mint aki az ellenkezőjét mondja annak, amit gondol.
- Rendben – mondtam, majd lenyeltem a feltörni készülő könnyeim és helyükre műmosolyt varázsoltam. Végül visszabicegtem a helyemre, ahol arcomat eltakarva dőltem le a hideg fára. És sírtam. Csendesen, úgy, hogy senki se vegye észre, főleg ne a mellettem olvasó Namjoon. Szinte az egész napot ebben a testhelyzetben töltöttem, csak akkorra kaptam össze magam, amikor kémiából feleltetett a tanár. Persze amikor egyik teremből a másikba mentem sokan kérdezték, hogy mi a baj, de rávágtam, hogy csak az allergiám jött elő. Ez persze december lévén teljes képtelenség volt, de az emberek hittek nekem, szóval nem volt probléma. Mármint nagyon is volt, csak nem ez.

Egy héttel előreugrottunk, amikor éppen az ebédlőben piszkáltam a főzeléknek nevezett sárga pacát. Igazából meglepődtem, amikor Namjoon mellém ült. A csókunk óta nem igazán beszéltünk, csak a lehető legegyszerűbb tőmondatokkal kommunikáltunk.
- Nari, mondanom kell valamit, és nem érdekel, ha életem végéig haragudni fogsz rám – jelentette be, mire kis híján kiesett a kanál a kezemből. – Én nem bántam meg, hogy megcsókoltalak, mert nem csak barát vagy számomra. És tudom, hogy nem fogsz igent mondani, de meg kell kérdeznem. Eljössz velem a karácsonyi bálra?
- Persze, hogy igen – mondtam, mire ölelésbe húzott.
- Még valami – mondta, talán kicsit magabiztosabban. – Szeretlek.
- Én is, te vadbarom – válaszoltam, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- Esetleg nincs kedved valamikor részesíteni engem abban az örömben, hogy eljössz velem a moziba? – kérdezte, egyértelműen túljátszva a szerepét.
- Nem is tudom – tettem az agyam, mire lesápadt. – Van kedvem részesíteni téged abban az örömben, hogy élvezd remek társaságomat egy film erejéig – jelentettem ki nevetve.

A suli menzájának kopár falaiból vakítóan fehérek lettek. A repülőtéren voltunk, Namjoon pedig éppen becsekkolt. Vissza kellett mennie Koreába. Igaz, hogy megbeszéltük, hogy innentől szigorúan csak barátok leszünk, de nem bírtam volna, ha nem húzzuk az utolsó utáni pillanatig a búcsút. Még a csomagvizsgálat helye előtt is szorosan fogtuk egymás kezét, mintha elválaszthatatlanok lennénk. De a mi és az örökké nem is volt többé egy mondatban említhető, hiába mondogattuk egymásnak folyamatosan, hogy mindig szeretni fogjuk a másikat. Percek múlva ő elment, én pedig lefagyva ültem a reptér egyik, random kihelyezett székében.

Ahogy kinyitottam a szemem, csak lassan sikerült realizálnom, hogy ez az egész emlék-Niagara csak egy álom volt. Kissé elszomorított a tudat, hogy életem azon egy évét igazából sosem fogom tudni újraélni. Ezzel a gondolattal pedig kikeltem a puha ágyból.

All the love, Ch