00

Álmosan néztem át a szerződést, amit a kiadóm egy öltönyös embere tolt elém.

Én, Nari Collins beleegyezek, hogy a(z) Orchidea című könyvem a St. Gregor könyvkiadó adja ki. Ezzel megosztozom a jogokon...

És további hivatalosan megfogalmazott semmiségek. Mivel már átnézettem egy ügyvéddel, aki teljesen tökéletesnek nyilvánította, nem olvastam végig. Amúgy is, hajnali hat előtt mégis ki olvasgat három oldalas szerződéseket? Konkrétan pizsamában jöttem be a kiadóhoz is. Persze az öltönyben és kosztümben járkáló dolgozóktól kaptam egy-két megvető pillantást, de olyan egyik fülemen be, a másikon pedig ki stílusban leráztam magamról a ki nem mondott kritikákat. Ha emberi időpontba rakták volna a szerződéskötést, talán nem egy zombival kellene találkozniuk. Ilyen gondolatokkal firkantottam alá a papírt a nyomtatott betűkkel írt nevem felett.
- Üdvözöljük a kiadónknál, Miss Collins – mosolygott rám a kopasz, negyven körüli (persze öltönyös) ember. Küldtem felé egy fáradt, de boldog pillantást, majd felálltam az eddig kényelmet nyújtó székből.
- Gondolom, hogy a későbbi időpontokat telefonon egyeztetjük – mondtam, utalva arra, hogy nem ér egy nappal előre, ellentmondást nem tűrően közölni a hajnali időpontot. Emberünk olyan „menj a fenébe, kislány" fejjel bólintott, majd utamra engedett. Hulla fáradtan sétáltam Auckland belvárosában, majd felszálltam az éppen munkába tartó emberekkel zsúfolt buszra.

Egyébként Nari Collins vagyok, huszonegy éves, és nem ázsiai. A nevem hallatán mindenki egyből azon kezd el tanakodni, hogy vajon Japán vagy Koreai vagyok. Hát, ezek az emberek eléggé elnézik a dolgot, mert én nagyon is Új-Zélandon élek és itt is születtem. A nevem csak az Ázsia-kutató apámnak, és fantáziájának köszönhetem. Bezzeg a bátyámat Galennek hívják. Neki találtak normális nevet, nekem nem sikerült. Miután sikeresen befejeztem az gimit, unalmamban eldöntöttem, hogy kiadatom az egyik könyvem, szóval mondhatjuk azt, hogy író vagyok, persze kis túlzással csak.

Amikor végre leszálltam a buszról, és az izzadt emberek bűze helyett az orromat a virágok illata csapta meg, konkrétan éreztem, ahogyan elönt a nyugalom. A kertvárosban élek, és mindennél jobban imádom. Ezzel persze Blue, a kutyám is így van. Nagytestű kutyus lévén szerintem idegrohamot kapna, ha nem lenne egy kert, ahol úgy rohangálhat, ahogy akar. Plusz, így én is megspórolom a kutyasétáltatásokat. Amint beléptem a fehérre festett kapun, Blue egyből a nyakamba ugrott, már-már szó szerint. Shar pei lévén elég nagyra fog nőni, de még egy éves sincs, így egyenlőre aránylag kicsi, és ráncos, de már most is akkorákat ugrik, hogy az félelmetes.
- Szia picim – köszöntem, majd bementem a házba, ahol egyből eldőltem a kanapén és a telefonom lázas nyomkodásába kezdtem. Éppen nagyban néztem egy videót, amikor értesítés jött.

Skype: bejövő hívás, Namjoon. 

Gondolkodás nélkül vettem fel.

All the love, Ch