04

Persze, miután sikeresen elestem a papucsomban, sokkal inkább sikerült visszatérnem a valóságba, ami egészen jót tett. Olyan könnyeden ugráltam a konyhában, mintha egy igazi pillangó lennék. Mikor ez a hasonlat az eszembe jutott, konkrétan kiszakadt belőlem a nevetés. Pillangóként valahogy úgy nézhetek ki, mint amikor az egyik értelmes BTS tag beöltözött katicának és konkrétan tündér keresztanyát játszott. Miközben a reggelimet próbáltam befejezni, folyamatosan a telefonomat frissítgettem, arra várva, hogy mikor jön az üzenet Rapmontól, hogy indulhatok ki a reptérre. Aztán, mikor megreggeliztem, és eljutott az agyamig, hogy valószínűleg csak délután jönnek, azon kezdtem agyalni, hogy mégis mivel töltsem ezt az egyébként nem túl sok időt. Végül csináltam egy táblát. Lényegében az egésznek az a lényege, hogy ráírjuk annak (vagy jelen esetben azoknak) a nevét, akit várunk. 

Minekután én túl lusta vagyok hét nevet leírni, ráadásul koreai jelekkel, úgy döntöttem, hogy egy Bts szócska bőven elég lesz. A papír sarkába rajzoltam egy apró szívecskét, majd a művemet felragasztottam egy kertből letört botra. Mikor feltartottam az újonnan eszkábált zsenialitást, bevallom, kicsit bántották a tenyerem a rügyek, de annyira nem zavart, így nem módosítgattam tovább. Vállon veregettem magam, majd újra a telefonomra pillantottam. Már ott virított a „Most indulunk" tartalmú üzenet, így felöltöztem egy fehér pólóba, farmerbe és egy piros Converse-be, a hajam kontyba kötöttem, és Blue-tól búcsút véve békésen sétálni kezdtem a reptérhez elszállító busz megállójához. A nyugodt lépkedésből hamar eszeveszett futás lett, mert kis híján lekéstem a buszt, de kedves volt a sofőr és megvárt. Felszállásnál küldtem felé egy hálás pillantást, majd helyet foglaltam egy üres ülésen. Két megállónyira voltam a repülőtértől, amikor már rongyosra tördeltem az ujjaim, és a számat is sebre harapdáltam. Kennedy utca. És már ki is írta a St. Lewis repülőteret a busz kijelzője, amire szerencsére tökéletes rálátásom volt. Felpattantam a helyemről, majd a leszállásjelző gomb ész nélküli nyomogatásába kezdtem. Olyan gyorsasággal ugrottam le a szerelvényről, hogy kissé megszédültem, bár ez nem igazán érdekelt akkor, amikor a Korea Airlines feliratú gépet láttam leszállni. Meggyorsítottam a lépteim, majd büszke mosollyal beálltam az épület közepére és felmutattam a táblám. Persze a terminálban közlekedő emberek nem örültek annak, hogy engem kellett kerülgetniük, így roppant barátságosan kintebb lökdöstek, de még így is tökéletesen látható voltam a leszállás után belépő utasok számára. Küldtek felém egy-két furcsálló pillantást, mert egyedül én tábláztam, és gondolom, nem csak én vagyok úgy ezzel a dologgal, hogy eddig csak filmekben láttám. Nem zavart különösebben a dolog, csak ugyanazzal a pszichotikus vigyorral bámultam a kis kiléptető kapura. Egyszer csak megláttam egy ezüstösen kék hajkoronát, és (bár azt hittem, hogy ez biológiailag lehetetlen) tovább szélesedett az arcomon az az idétlen mosoly. Namjoon is észrevett engem, és csapot-papot, BTS-t otthagyva kezdett el rohanni felém, én pedig csak felkészültem arra, hogy valahogy úgy ugorjak a nyakába, hogy ne essünk el. Persze ez teljesen fölösleges volt, Rapmon épphogy elbír engem sírás nélkül. Nem koppantunk olyan nagyot a földön, mint ahogy az a legutóbbi találkozásunkkor történt, de azért elég szépet estünk.

- Hiányoztál, te kis idióta – suttogta, még mindig a földön hemperegve, majd összeborzolta az eddig sem tökéletes hajam.
- Te jobban, Ázsiaim – válaszoltam, majd lendületet gyűjtöttem a felálláshoz, ami fölöslegesnek bizonyult, mert Jiminnie-nek is hiányoztam, és ezt úgy fejezte ki, hogy rám vetette magát és a nyomorgatásomba kezdett. Ő ezt ölelgetésnek hívja, én birkózásnak. Ha nem lenne majdnem tíz centivel magasabb és jóval izmosabb, azt mondanám, hogy rendben van, de azért a kisebbet nem szabad bántani. Végül az szakította meg Jimint a gyilkolásomban, hogy a reptér biztonsági őre mellettünk megköszörülte a torkát. Ijedten felnézett, majd kínosan nevetve felállt, én pedig követtem a példáját, Namjoonnal egyetemben. Végül a többi tagot is megölelgettem, persze jóval normálisabb és fájdalom mentesebb módon.
- Van kaja otthon? – kérdezte Jin fel-fel csillanó szemekkel, mikor már a buszon ültünk. Kettő négyes „bokszot" foglaltunk el. Mellettem Rapmon ült, velem szemben a már képzeletben jót falatozó Jin, mellette pedig a tájban gyönyörködő Jimin.
- Nem is tud főzni – jelentette ki röhögve Rapmon.
- Tudok. Nagyjából. De most pont nincs semmi kaja, viszont elmehetünk valahova enni – ajánlottam fel, mire V a mellettünk lévő ülés-kötegből felénk pillantott.
- Mikor indulunk? – kérdezte úgy, mint aki legalább három napja egy falatot sem evett.
- Amint lepakoltunk és megbeszéltük, hogy ki hol alszik – válaszolta Namjoon. 

Mintha mi lennénk ennek a hat kölyöknek a szülei. Ebbe még belegondolni is bizarr, főleg úgy, hogy a társaság nagyja idősebb nálam. Suga elfordult a telefonjától, amit eddig nyomkodott és egyenesen a szemembe nézett. Csak ekkor tűnt fel, hogy milyen gyönyörű a szeme.

- Én stoppolom a Nari melletti helyet – jelentette ki, majd tovább nyomkodott. Erősen lesokkolva néztem, először csak a zöldes hajú srácra, majd körbe a többiekre.
- Én... mi... egyedül – próbáltam elmagyarázni a gondolataim, de nagy akadályba ütköztem. Mintha a beszédközpontom összeomlott volna.
- Azt próbálja mondani, hogy az a hely a kutyájáé – válaszolt helyettem Jin, mire küldtem felé egy hálás pillantást. Szerintem ekkor beszéltük meg némán, hogy ezért cserébe holnap én főzök ebédet.
- Kutyus – jött teljesen izgalomba V. Ő furcsa személyiség, de pont ez a jó benne.
- Akkor V alszik a kutyával mi pedig együtt – magyarázta Suga fel sem nézve az iPhone-ból.
- Még az igazi nevedet sem tudom – mondtam kínosan nevetve, majd megnyomtam a leszállásjelzőt. A fiúk is (ki-ki gyorsabban, ki-ki úgy, mint egy vén teknős) felkászálódtak. Amíg le nem szálltunk mind, ami azért beletartott egy percbe, mert befurakodott elénk egy járni is alig képes öreg néni, és ez a csapat bunkó csak állt és nézte, ahogy segítek szegény öreg néninek lekászálódni a buszról. Cserébe kaptam tőle egy cukrot, aminek az egészségesnél jobban örültem.
- Helló, Yoongi vagyok és nagyon örülnék, ha együtt aludnánk – mutatkozott be, majd illedelmesen meghajolt.
- Aha. Hát ez nekem gyors – vágtam rá, majd utat mutatva a hét törpének, (hehe) elindultam a ház felé. Szépen, sorban érkeztek be az ajtón, örültek Blue-nak, dobták le a csomagjaikat majd terültek el a földön, én pedig csak roppant csúnyán néztem rájuk, de mivel mind az alvás szélén voltak, nem igazán vették észre.
- Oké, ha elintéztük, hogy ki hol alszik, utána pihenhettek, de a padlót nem ajánlom – mondtam, mire egy-két fej felemelkedett. – Blue még nem teljesen szobatiszta – fejeztem be, majd a győztesek nyugodt mosolyával néztem, ahogy szinkronban pattannak fel a földről, katonásan egyenes vigyáz állásba.
- Van a kanapé, a vendégszoba két ággyal és négy matrac. A franciaágyam másik feléért meg kell hódítani – mondtam.
- Stop a vendégszoba – kapott gyorsan az alkalmon Jiminnie, Rapmon pedig már be is cuccolt, mire kettőt pislogtam. A legtöbben még fel sem fogták, hogy most úszott el a kettő legjobb hely. Yoongi száját tanácstalanul elhúzva feküdt rá a kanapéra, ezzel jelezve, hogy már csak a matracok maradtak. Jin, Jungkook, V és J-hope személyenként változó reakciókkal vették tudomásul, hogy akkor ők kapják a matracokat. Már majdnem megsajnáltam Jint, ahogy látványosan sóhajtozva ment a matracért, amit a kanapé mögé helyezett. Majdnem.
- Két óra múlva ébresztő – jelentettem ki, majd az ebédlőasztalról felkaptam a laptopom és kimentem a kertbe, ahol befeküdtem a nem éppen frissen nyírt fűbe. Ismerem a fiúkat, biztos, hogy akarnak majd felelsz vagy merszet játszani, én pedig az egyik bátorral lenyíratom a füvet. Ördögi tervek kisütésében egyszerűen verhetetlen vagyok. Blue is eléggé álmos volt, elég gyötörtnek tűnt. Esélyes, hogy V még szieszta előtt megkergette. Felnyitottam a laptopom, majd a természet lágy ölén kezdtem el válaszolgatni mailekre. Mikor ezzel készen voltam, belopakodtam egy csokiért. Nem vigyázok az alakomra, ami szerintem egy picit meg is látszik. Nem vagyok duci, de modellalkat sem. Olyan tökéletesen átlagos. Legnagyobb meglepetésemre Jin és Suga teljesen éberen beszélgettek a kanapén. A csokim társaságában odaültem melléjük, majd hallgattam, ahogy teljesen spontán dolgokról folytatnak eszmecserét.
- Kutyázhatok? – kérdezte Jin, mikor én már teljesen el voltam mélyedve abban, hogy a csokim csomagolásának hátulját tanulmányoztam. Kissé értetlenül felnéztem, majd bólintottam, végül mosolyogva néztem, ahogy kisfiús mosollyal kimegy a kert felé, hogy Blue-val el legyenek.
- Hogy hívják a kutyust? – kérdezte Suga, akivel sikerült kettesben maradnom.
- Blue-nak. De nem kék – mondtam, majd figyeltem, ahogy jót mosolyog a válaszomon.
- Lehet egy nyálasnak hangzó kérdésem?
- Ez már alapvetően az volt.
- Tudod, hogy mit jelent a neved? – kérdezte, mire összevont szemöldökkel megcsóváltam a fejem. – A Nari liliomot jelent – mondta, majd elmosolyodott. Teljesen indokolatlanul ült ki egy apró pír az arcomra, amit igyekeztem visszafojtani, de természetesen nem sikerült.
- Felébresztem a többieket. Szólsz Jinnek, hogy indulunk kajálni? – kérdeztem, mire egy apró bólintással válaszolt. Én már az összes hétalvót felkeltettem, de Suga és Jin még mindig nem jöttek vissza. Kipillantottam a kertbe, ahol ez a kettő idióta Blue-val fetrengett a fűben. Kookie is kinézett, majd kinyitotta az ablakot.
- Aki nem jön most, az nem kap kaját – kiabálta, mire három szempár szegeződött ránk. Jiné, Sugáé és Blue-é. A kettő kevésbé értelmes teremtmény felállt, majd szapora léptekkel betotyogtak. A buszmegállóig aránylag csendesen telt az út, de ott mindenki elkezdte unni a létezést és a várokozást. Jimin és én leültünk egy közelben kihelyezett padra, míg a többiek fogócskáztak, vagy valami hasonlót játszottak.
- Jiminnie – szólítottam, mire rám pillantott. – A Nari tényleg liliomot jelent?
- Aha. Miért? – kérdezett vissza.
- Csak nem voltam benne biztos – válaszoltam egy vállrándítás mellett. Meghallottuk a busz hangját, így mi is felkászálódtunk a szerelvényre. Konkrétan egyedül mi voltunk rajta, akiknek nem jutott ülőhely, így jobb híján a csuklóhoz mentünk. Mind befelé fordultunk, és így kezdtük megbeszélni, hogy ki mit fog rendelni az étteremben. Éppen a gombot indultam lenyomni, a fiúk pedig libasorban haladtak mögöttem, amikor a sofőr nagyot fékezett egy piros lámpánál, én pedig kis híján hátraestem. Szerencse, hogy Rapmon mögöttem volt. Neki egyszerűen tehetsége van ahhoz, hogy elkapjon. Mielőtt a mellkasának csapódtam volna, hátulról megfogta a derekam, ezzel megtámasztva. Visszatértem a normális testhelyzetembe, hátranéztem és küldtem Namjoon felé egy hálás pillantást, ő pedig ekkor engedett el.

A késői ebéd vacsorába fordult át, mi pedig kevéssel sötétedés után értünk haza.
- Akkor most mit csináljunk? – vetettem fel.
- Bulizzunk – dobta fel V, mire mind egyetértően bólintottunk. Bevonultam a szobámba (aminek biztonság esetére kulcsra zártam az ajtaját), majd nekikezdtem a készülődésnek. Először kivasaltam a hosszú, sötétbarna hajam, majd egy erősebb sminket raktam fel, és végül, mikor már a fiúk dörömböltek az ajtómon, belebújtam egy testre simuló, kevéssel combközép fölé érő fekete ruhába, majd kimentem.
- Nem vagy semmi – jegyezte meg Jimin, akitől ez egyértelműen baráti bók volt. – De tegyél fel valami virágot a fejedre, mert így fura vagy – tette hozzá. Nevetve megforgattam a szemem, majd levettem a polcról egy babapink, virágos hajpántot, és gyorsan beleugrottam az ezzel megegyező színű vans-omba is. Jiminnie kíséretében kimentem a nappaliba, ahol egységesen nyomkodták a telefonjukat a tagok. Érkezésünkre felkapták a fejüket, Yoongi száját pedig egy apró füttyentés is elhagyta. Pechjére pont mögötte voltam, és egy gyengét ráütöttem a fejére. Ezen a többiek jót derültek, míg Suga a fájó pontot masszírozta, én pedig a bőrdzsekimmel küzdöttem.
- Már majdnem megkérdeztem, hogy miért nem magas sarkút vettél fel – jelentette ki Rapmon, a szája sarkában bujkáló elmaradhatatlan félmosolyával.

Most először probléma mentes volt a buszozásunk. A klubba érkezéskor eléggé szétterelődtünk. A legtöbben csajozni indultak, páran táncolni. Egyedül én vettem célba elsőnek a bárt. Nem volt tervben, hogy sokat iszok, de olyan finom volt az a kicsi, kék koktél, hogy pont egy pohárnyival ittam meg belőle többet a kelleténél. Ezt én is éreztem, így az egyik tag keresésére indultam.
- Ha kerestek, kint leszek – súgtam oda Kookie-nak, aki hátrafordult, bólintott, majd tovább fűzte azt a lányt, akivel eddig beszélgetett. Ő sem nálunk fog ma éjszakázni, az az érzésem. Amint kiértem, megéreztem, hogy azért annyira nem is gáz a helyzet. Inkább csak egy kicsit becsiccsentettem, teljes sötétségről szó sincs. Éppen készültem bemenni, amikor egy ismeretlen fickó állt elém.
- Helló – köszönt, mintha legalább születésem óta ismerném. Rövidre nyír, szőkés haja volt, és picire összehúzott szeme. Bólintottam egyet, köszönés helyettesítésképpen. – Megtudhatom a neved? – kérdezte mire megráztam a fejem. Ez így ment már vagy tíz perce, amikor megelégelte a némaságom és a kerítésnek taszított. – Idefigyelj kislány, nem igazán van kedvem játszadozni – jelentette ki. Olyan szájszaga volt, mintha a gyomra helyén egy borz élt volna.
- Hagyj békén – préseltem ki a fogaim között.
- Miért is? – tette fel a gondolom költőinek szánt kérdést.
- Mert van barátja – hallottam egy ismerős hangot mellőlem. Az idegen ellépett tőlem, én pedig egyből Rapmon mellé siettem és (tökéletesen játszva szerepem) hozzábújtam. A szöszi nem igazán tervezett mozdulni, így Rapmon megfogta a kezem, majd a buszmegálló irányába indult, én pedig követtem őt.
- Köszönöm – mondtam, amint hallótávolságon kívülre került az idegen.
- Természetes – válaszolta, majd a buszmegállóban leült. Csak ekkor tűnt fel, hogy ujjaink még mindig egymásba vannak gabalyodva.

All the love, Ch