Már minden létező tárgyat felforgattam atyám házában, de még mindig nem találtam meg azt, ami valójában érdekelt.
-Fiam.-megfordulva szembe találtam magam azzal a személlyel, akit jelen pillanatban a legkevésbé kívántam ide.
-Atyám, én...-hirtelen taszított a falnak, így esélyem sem volt vele szemben.
-Mit keresel ennyire?-sziszegett rám, de mivel kezei torkomat szorították, így egy darab hang sem tudott kijutni belőlem.
-A-a-aty-próbáltam valamit össze dadogni, hogy végre elengedjen és levegőhöz jussak, de e próbálkozásom kissé gyengének bizonyult, ugyanis csak jobban szorított a falnak. Már-már kezdtem elveszíteni eszméletemet, amikor egy gyors mozdulattal elrántotta kezét, így én újra levegőhöz jutottam. Köhögve csúsztam le a földre és próbáltam kiegyenlíteni légzésemet.
-Mégegyszer ne próbálj meg utánam kutakodni!-parancsoló hangjára ugyan bólintottam egyet, viszont mégsem vettem őt komolyan. Ki kellett derítenem mindent. És hát ez okozta a végzetemet is...

-Fúj milyen egy nyálas szar ez.-dobtam le magam mellé egykoron írott kis naplómat, majd szemeimet a plafon felé irányítottam, míg számát nyitva tartottam.-Szerintem, hogy ezt elővettem, a legrosszabb ötleteim közé tartozik.-felálltam a még egykori nagyapámtól örökölt bőrszékből, aztán a kis italos asztal felé vettem az irányt.
-Azért nem hiszem, hogy olyan rossz a normális énedet fel eleveníteni néha.-forgatta meg szemeit Dorothy, a barátnőm. No persze nem a csajom, csak szimplán egy régi jó barát.
-Köszi.-mosolyogtam rá felhúzott szemöldökkel, majd egy poharat magamhoz véve, öntöttem ki egy kis whiskyt.

-De most komolyan, Alex. Hiányzik az a kis dadogós kisfiú barátom. Túl hirtelen lettél ennyire pofátlan.-szomorodott el szegényem, viszont engem nem tudott meghatni. Mintha nem lennének érzéseim. Bólintottam egyet, majd szemeibe pillantva kezdtem járatni számat.

-Drága Dorothy, azok az idők már réges régen elmúltak. Igazán hozzászokhattál volna.-húztam el beszélőkémet, aztán az asztalomhoz sétáltam és kezembe vettem az ütött kopott kis naplócskámat.-És ha ezt a fost bármikor elő akarom venni újra, kérlek üss fejbe.-beszédem közben ellépdeltem a könyvespolchoz és szépen visszatettem a helyére, ahonnan ki sem kellett volna vennem. Barátnőm rosszalló fejrázása mosolyra késztetett, hiszen tisztában vagyok vele, mennyire utálja ha ilyen érzelemmentes idióta vagyok. Ugyanis nekem szinte semmi és senki nem tud fontos lenni, s ebből következtethetünk, hogy körülbelül mindenre ezt a kis mondatocskát mondom. Persze mivel Dorothyval már pisis korunk óta ismerjük egymást, így még az is lehetséges, hogy kezd megunni.

-Bármikor szívesen fejbe ütlek.-vigyor ült ki arcára, mire én szórakozottan megráztam a fejemet.  Komolyan nem értem hogyan lehettem régen annyira beszari, hogy titokban kutattam apám után. Most ezt általában nyíltan szoktam. Persze erre mindig megkapom kedves barátnőmtől, hogy egyszerűen nem vagyok normális. Talán egy kicsi igazat tudok neki adni, de szerintem ezerszer jobb vagyok a sok nyálas, nyápic fiúknál.

-Jut eszembe! Ma jön az irodába az egyik élvezetek kielégítő munkásunk gyereke. Azt hiszem Rose a nő neve.- ejtem ki jól meggondolt szavaimat, majd indulnék még egy pohár italért, de Dororthy megállít.

-Mi lesz a feladata?-bizonytalan arcvonásaiból tisztán kivehető, hogy félti a srácot tőlem. Pedig nincs is miért...

-Nyugi, majd valami papírmunkát bízok rá. De persze abból is a könnyebbeket. Ja, meg valami házi feladatot is kap minden nap.-gúnyolódásomra kapok egy enyhe, lányos ütést a jobb vállamba.

-Mondták már, hogy mekkora egy paraszt vagy?-szemöldökét felhúzta, kezeit pedig derekára helyezte.

-Csak te mondogatod ezt. Senki mástól nem hallottam.-fejemet enyhén megrázom, ezzel nyomatékosítva színjátékomat, hiszen már elég sok embertől hallottam ezt a fajta szidást.

-A hátad mögött mondják legtöbbször ugyanis nem akarnak meghalni.-emlékeztetett arra, amit alapból is tudtam.  Igencsak jelentőségteljes beszélgetésünket egy félénk kopogás szakította félbe.

-Gyere.-hangom egyből komollyá változott, hiszen az alkalmazottakkal szemben meg kell tartanom a tekintélyemet. Az ajtó kinyílt és belépett a szobába egy barna hajú srác. Tincsei kissé rendezetlenül álltak, néhány talán túl egyenes volt az alap göndör hajához képest. Látványosan végigvezettem tekintetemet teste minden egyes részén. Pólója szürke volt és csak épphogy nem feszült rá enyhén izmos testére. Nadrágja már egészen más volt...A lábaira feszülő kicsit kiszaggatott anyagról nehezen tudtam levenni szemeimet, de muszáj voltam megemberelni magamat.

-Jó napot! Daniel Cooper vagyok, az új...-folytatni akarta, de kezem felemelésével belé fojtottam a szót.

-Szerinted nem tudom, hogy ki vagy?-flegmán és lenézően beszéltem vele, hiszen megakartam neki tanítani a rendet, miszerint számára én vagyok az az ember, akinek minden egyes kívánságát teljesítenie kell. Bár ezt ígyis úgyis meg fogja tanulni idővel. Na arról meg ne is beszéljünk, hogy soha nem tudja majd elfelejteni azt a bizonyos pillanatot amikor mindent jól az eszébe kell vésnie. Megszeppenve nézett szemeimbe, megszólalni már nem mert.

-Tudod, hogy mit kell csinálni, ha a főnököd kérdez valamit?-szemöldökeimet felhúztam, kezeimet pedig összefontam mellkasom előtt. Igaz, hogy az ezelőtti kérdésem pusztán csak egy költői dolog (nem akartam kétszer írni a kérdést :D szerk.)  volt, de jól esett kicsit kioktatni az újoncot.

-Sajnálom. Természetesen tudja, hogy ki vagyok, de azt tanultam, hogy illik bemutatkozni ilyen helyzetekben.-lehajtott fejjel beszélt, de hangjában tisztán hallottam azt a bátortalan, mégis egyértelmű gúnyt. Fejem nem mozdult, arcom mégis egy kissé mérges grimaszba torzult. Barátnőm pontosan jól tudta, hogy most jött el a pillanat, amikor közbe kell lépnie. Túl korai lett volna, ha most egyből lerántom a leplet valódi énemről.

-Igen, teljesen jól tanultad.-Dorothy rámosolygott a fiúra, majd tekintetét rám kapta és megajándékozott egy haragos pillantással. Hát persze, hogy én vagyok a rossz. Majd ha kettesben leszek Daniellel, akkor megmutatom neki, hogy velem bizony tényleg nem szórakozhat.

-Menj ki az irodámból.-parancsoltam a srácra, mire rám emelte gyönyörű sötét íriszeit. Ajkaim elváltak egymástól és konkrétan majdnem neki estem. De nyilvánvalóan kénytelen voltam moderálni magamat. Mit tesz velem ez a kölyök?!

-Szeretném ha elmondaná, hogy mi a feladatom.-még mindig hallani lehetett a hangjában lévő gúnyt, viszont most láttam rajta, hogy próbálja visszafogni magát. Bólintottam egyet, aztán kinyitottam számat.

-Kérlek hagyj minket magunkra, Dorothy!-parancsolóan szóltam barátnőmre, ugyanis ha kedvesen mondom neki, akkor soha az életben nem megy innen ki.

A levegő mintha megfagyott volna. Senki nem mozdult és senki nem beszélt. Csak néztük egymást,majd végül Dorothy megtörte a csendet.

-Nem hagyhatlak kettesben benneteket.-szigorú tekintetét sötét íriszeimbe mélyesztette és tényleg nagyon elhitte, hogy bent maradhat velünk. Marhaság!

-Menj ki míg szépen mondom.-komoly, rezzenéstelen arccal néztem kifinomult vonásait. Láttam ahogyan nyelt egyet és már nyitotta volna tiltakozásra száját, de megelőztem.-Dorothy! Nem fogom megölni, oké?-fejemet oldalra döntöttem és felhúztam szemöldökeimet. Barátosném sóhajtott egy nagyot, majd kissé idegesen kiviharzott az irodámból.

-Kérlek csukd be az ajtót.-a fiúra pillantottam, aki készségesen teljesítette kérésemet.-Köszönöm.-csak úgy kicsúszott a számon ez a kis mondat és igencsak furán éreztem emiatt magamat.

-Szívesen. Miről akart velem kettesbe beszélni? Én csak a feladatomat szeretném megtudni és már itt sem vagyok. Vagy netán azt szeretné, ha itt maradnék?-hirtelen kaptam rá előbb elfordított fejemet, minek köszönhetően szembetaláltam magam pimasz mosolyával.

-Hogy mit mondtál?!-kezdett megint felidegesíteni, pedig elterveztem, hogy most mindenképpen nyugodt maradok.

-Csak azt kérdeztem mi a feladatom.-kábulatomból kizökkentett gyönyörű hangja és ezzel együtt rá is ébresztett, hogy nem egészen helyes ilyeneket képzelgetnem. Főleg mivel rosszul jöhetek ki belőle.

-Persze, tudom. Elnézést csak kicsit máshol járt a fejem.-fura volt kimondani ezt a szót; elnézést. Utoljára talán kiskoromban használtam ilyen, és ehhez hasonló szavakat.

-Megesik az emberrel.-elmosolyodott, majd az egyik fotel elé sétálva rám emelte tekintetét.-Szabad?-a fekete ülőgarnitúrára mutatott jobb kezével, fejét pedig kissé lefelé billentette. Haja szemébe lógott, így kisfiús hatást keltve, igencsak puhának tűnő arcán.

Bólintottam.-Választhatsz...Papírokat teszel külön csoportokba, vagy pedig-itt megálltam egy pillanatra. Nem tudom mennyire helyes-e amit most mondani fogok, de örülnék ha a második lehetőségre esne a választása.-lehetsz olyan mint anyád. Kielégítheted az embereket. Még az is meglehet, hogy nekem segítenél a legtöbbet.-szemei hirtelen nőttek az alap méretük kétszeresére, száját pedig eltátotta.-Úgy, úgy. Ügyes vagy!-lassan hitetlenkedő teste elé lépkedtem, aztán középső és mutatóujjamat, tátott szájába helyeztem.

-Öhm...mi a második lehetőség?-hangjára, mely újból kiszakított mocskos gondolatmenetemből, egyből felkaptam a fejemet.

-Az nincs. Rájöttem, hogy az a részleg betelt.-enyhén megráztam fejemet, hátha így kitudom magamból űzni az összes helytelen gondolatomat.

-Hát okééé...-nyilván az járt a fejében, hogy a főnökének van valami problémája. Oh ha tudná...

-Elmehetsz.-fejemet az ajtó irányába biccentettem, jelezve, hogy sokkal jobb lenne ha már most menne a dolgára. Igazából túlságosan élveztem a társaságát és félő volt, hogy lassacskán letámadom.

A nap hátralévő felében csak Daniel járt a fejemben és mocskosabbnál mocskosabb dolgokat képzeltem el vele. Persze ez a kényesebb részeimen kizárólag csak úgy segített volna ha mondjuk a jobb kezemmel szépen besegítek. Szegény magát nem tudja kiverni...
Szerettem volna az elképzelt időket megtörténté tenni, de rá kellett jönnöm, hogy ez ténylegesen a valóság, nem pedig valami álom világ. Ugyanis ha a saját képzeletem alkotta életben lennék, akkor az a bizonyos srác már rég az asztalom alatt térdelne és kisebbik énemet kényeztetni. De hát ez nem fog bekövetkezni. Legalábbis nem ennyire gyorsan.
*Kopp, kopp* az ütemes kopogásra egyből felkaptam a fejemet, hiszen tisztában voltam vele, hogy ki keres.

-Gyere! - kiabáltam ki, miközben azon kattogott az agyam, hogy ez a beengedéses dolog biztosan jó ötlet volt-e. Nagy valószínűséggel nem. Az ajtó kinyílt és belépdelt rajta kedves, aranyos barátnőm. Amint becsukta maga mögött a nagy fa ajtót, egyből hozzám futott és a falnak nyomott. Torkomon éreztem erős kezét és a levegőm egyre inkább elfogyni látszódott. Jobb karjához nyúltam, majd gyorsan fordítottam a helyzeten. Csak én nem szerettem volna megfojtani.

-Mi bajod van?!-kérdeztem szinte már vöröslő szemekkel, ugyanis még tőle sem tudom elfogadni, ha irányítani akar.

-Hagyd békén azt a fiút! Nem tett ellened semmit! Miért akarod kínozni?!-próbált erősebb lenni nálam és eltaszítani magától, de közben pontosan tudta, hogy úgysem fog sikerülni a terve. Szép lassan elengedtem nyakát és kezdtem tőle eltávolodni. Habár szemem még mindig idegességet észlelő színben pompázott. Fejemet oldalra fordítottam. Nem akartam, hogy lássa, mennyire nem tudom magam irányítani.

-Vissza szoktál, igaz? Megint azután a kurva vágyad után mentél!-idegesen beszélt hozzám, megjegyzem teljesen jogosan. Állkapcsomat összeszorítottam, szemhéjaimat lassan, mégis kissé erőszakosan hunytam le. A francba már!

-Válaszolj, Alex!-hangját egyre feljebb emelve vont kérdőre, mire én felkapva a vizet válaszoltam neki vissza.

-Mi van akkor, ha igen? Mi közöd van neked, ahhoz, hogy én éppen mit tömök magamba? Kurvára ne szólj bele az életembe!-kiabálásom betöltötte az egész helyiséget. Barátnőm teljesen lefagyva bámulta arcomat miután felé fordultam. Egy kicsi lépést tett hátra, én pedig egyre kevésbé értettem a szituációt. Aztán megláttam sápadtsága okát...                                                                 A tükörbe pillantva egy szörnyeteg figyelt vissza rám. Ez lennék én?

-A picsába!-akadtam ki saját magamat tanulmányozva. Vörösen izzó szemeim néha fehérbe váltottak át, miközben körülötte apró töredezések jelentek meg. Számból nem is értettem, hogy hogyan, de vért csordogált ki. Vámpírfogaim óriásira és rohadt élesre fejlődtek. Mi az Istent tesz velem az emberi vér?!

-Most már érted, hogy miért akadtam ki?-tátott szájjal álltam és nem tudtam levenni saját magamról a szememet. Nem szabad többé ezt tennem. Ez baromi helytelen. Igaz, én sohasem jártam a helyes úton...

-Szörnyen nézek ki, de mégis nagyon jól.-jelentettem ki, mire barátnőm csak a fejét rázta.

-Így rám ne számíts. Én nem leszek egy gyilkos pártfogója.-szavai szíven szúrtak, bár tudtam, hogy jogosan vágja őket hozzám. Ezt igazán jól elbasztam. Nem is mondhattam már semmit, ugyanis az, akire eddig mindenbe támaszkodhattam, elhagyta a helyiséget. Elhúztam számat, de egyből felriadtam, amikor valaki belépett azon a fránya ajtón. Nem mertem oda nézni, ugyanis ha valamelyik jelentéktelen ügyfelem fáradt be engedély nélkül az irodámba, akkor nem kéne, hogy ilyen állapotba lásson. Még csak beszélni sem mertem...

-Uram...é-én szerettem volna valamit... minden rendben?-hangjából egyből rájöttem, hogy ki is jött hozzám cseverészni.

-Most menj el Daniel!-parancsoltam neki, mintsem hogy kértem volna tőle, hiszen nem éppen kedves énemet találta meg. Hallottam lépteit, tudtam, hogy egyre közelebb jár hozzám. -Ne keresd a bajt! Nem  hallasz, vagy mi van?!-igazából csakis attól féltem, hogy bántani fogom. És abban az elcseszett pillanatban valami szerencsétlen fuvallat felém terelte a fiúban csordogáló isteni vér illatát. Óriási lélegzetet vettem, hiszen muszáj voltam tartani magamat. Az illata...Mennyei! Kezét megéreztem vállamon és ekkor elszakadt bennem valami. Már nem voltam képes az ellenállásra. Hirtelen fordítottam az egész helyzeten és testét az ajtónak feszítettem. Szemébe pillantottam, mire talán még a levegő vétel folyamatát is elfelejtette.

-Én mondtam, hogy menj ki.-nyakára hajoltam és fogaimat bőrébe véstem. Vére egyszerűen mennyei ízeket táplált testembe. Szinte alig tudtam abbahagyni az étkezésemet, de amikor teste gyengülni látszott, kénytelen voltam elengedni. Lassan elváltam nyakától, viszont arcától mégsem távolodtam. Szemeim összegabalyodtak gyönyörű íriszeivel és mintha magához láncolt volna, nem tudtam szabadulni tekintetétől.

-M-Mi vagy teh?-erőtlen volt beszéde és ezzel együtt minden mása is, hiszen éppen az előbb falatoztam belőle.

-Miért vagy ennyire finom és még gyönyörű is?-kérdésem látszólag meglepte, de én mégis mást láttam a szemébe. Mintha pont erre számított volna.

-Engedjen el.-próbálkozott a határozottsággal, persze arra nem gondolt, hogy engem nem tud átverni. Aztán hirtelen olyan dolgot tett, amit még senkitől nem láttam. Ki ez a fiú? Egy gyors mozdulattal ellökött magától, egészen az asztalomig.  Szám tátva maradt és nem tudtam felfogni semmit. De hát ez lehetetlen...

-Mi a kurvaanyám vagy te?-kikerekedett szemekkel pásztáztam nyugodt lényét, miközben próbáltam kitalálni hogyan lehetséges amit az előbb művelt velem.

-Csak hagyj békén.-hangja újra bizonytalanná vált, így én vettem a bátorságot és közelebb lépkedtem hozzá.-Ne! Ne gyere közelebb vagy esküszöm olyat teszek amit még én is megbánok!-mutatóujját felmutatva próbált figyelmeztetni, de nem igazán figyeltem mozdulatára.

-Csak egy pillanatra. Kérlek, engedd meg nekem, hogy megnézzek valamit.-kezeimet feltartottam és próbáltam kedves hangnemben beszélni vele. Muszáj kiderítenem, hogy amit az előbb éreztem igaz volt-e. Szép lassan karjáért nyúltam, ő pedig engedett nekem. Hagyta hogy számhoz emeljem csuklóját és fogaimmal belemélyedjek. És igen, nem csupán ízlelőbimbóm tévedése volt, tényleg éreztem mámorító véráramlatát. Karját egyből ellöktem és hitetlenül néztem rá.-Erős vagy. Emberfeletti erővel rendelkezel, mégis kibaszott finom véred van. Mi az isten vagy te?-szempárja hirtelen fekete lett, amitől hátráltam egy lépést.

-Igazán szeretném tudni én is.-mondata után hirtelen viharzott ki a teremből, én pedig ott maradtam kusza gondolataimmal egy teremben. Soha nem láttam még hozzá hasonlót...

***

-Szóval azt akarod bemesélni nekem, hogy a srácnak a semmiből változott feketévé a szeme? Nem csak valami átverést tervelt ki neked, hogy megijesszen?-Dorothy hitetlen fejével próbáltam megértetni a dolgokat anélkül, hogy elmondanám neki, én mit tettem. Nem akarok vele megint veszekedni. Egyszerűen csak szeretném kideríteni annak a fiúnak a mocskos kis titkát. Igaz, azt még én sem értem miért mondta, hogy azt ő is tudni szeretné. Nem tudja saját magáról, hogy miféle fajt képvisel? Azért szerintem ez egy elég lehetetlen dolog...

-Mondd csak...nem titkolsz előlem semmit, ugye?-szemöldökét összehúzva meredt a padló egyik részére, mire én is gyorsan arra fordultam. Hát igen. Lehet nem ártana néha feltakarítanom étkezés után.-Alex. Ugye nem táplálkoztál Daniel véréből?-gúnyos és egyben ideges mosollyal nézett rám, én pedig mint valami kis jó gyerek, úgy vigyorogtam vissza. Barátnőm szemei villogni kezdtek, majd kezével mutatta hogy legszívesebben megfojtana. Persze nagyon jól tudja, hogy esélye sem lenne ellenem.

-Megmondtam! Ha ezt csinálod ne számíts rám!-kiabálása-amibe mérgét rejtette, hogy tényleg ne rohanjon nekem-betöltötte az egész szobát. Komolyán már elkezdtem parázni nehogy valami baja legyen az ablakaimnak.

-Utolsó alkalom volt, esküszöm! Viszont a vére úgy vonzott mint valami mágnes. Nem tapasztaltam ilyenfajta vért már nagyon régóta. És nem azért mert sokáig nem ittam emberit, hanem egyszerűen...valami fura van benne.-gondolkodni kezdtem újra, amitől számban megint megjelent az isteni vér íze.-Mennyei!-számat nyalogatva hunytam le szemeimet és próbáltam felidézni még jobban azt a bizonyos ízvilágot. Dorothy szép lassan felemelkedett ülő helyzetéből és a vér felé kezdett sétálni. Ujját a folyadék felé nyújtotta, majd egy kis cseppet az ujjára "varázsolt" és ajkaihoz emelte. Miután megízlelte, pár percig élvezte, majd hirtelen kikapta kezét szájából és ijedten pislogott rám.

-Ugye mennyire mámorító?-ujjongtam vidáman, hiszen végre ő is megkóstolhatta a konkrét drogomat.

-Ne menj a közelébe! Nem mehetsz a közelébe! Alex, ez egy rohadt emberi démon.-örömöm e szavak hallatán egyből elillant, mivel életem egyik legrosszabb feltételezését kaptam meg. Ő nem lehet az...Hiszen annyira ártatlan! Nem tudna megölni még egy legyet sem, nemhogy egy embert! Márpedig az emberi démonok elsődleges feladat az emberölés. Ők a táplálékaik, nem tehetnek mást. Meg persze ránk is elég veszélyesek, ugyanis a vérük kifejezetten csábításra lett teremtve, hogy a hozzánk hasonló lényeket is ki tudják iktatni. Hát baszki, én most megfogok dögleni...

-Mondd, hogy hallgatsz rám és tényleg elkerülöd!-szemével erőteljesen kérlelt kisebb nagyobb sikerrel. Tudom, hogy nagyon megüthetem a játszmámban a bokámat, de ez a fiú túlságosan csábított maga felé. Komolyan azt éreztem, hogy most azonnal megkeresem és örökre magamhoz láncolom. Persze azért ennél óvatosabbnak kell lennem, ugyanis mégiscsak egy felettem álló lényről beszélünk. Ez egyáltalán hogyan lehet lehetséges? Kezdek kételkedni a fajom félelmetességétől. Hiszen van ha aki eltud minket pusztítani akkor már nem is vagyunk annyira életveszélyesek. Ez nagyon nem lesz így jó...

-Maradjunk annyiban, hogy megpróbálok. De nem ígérek semmit kedves barátosném.-rosszalló pillantását felém lövellte, mire én csak mosolyogva sétáltam az asztalomhoz, hogy aztán megnézhessem telefonomat.-Oh de sokan várnak a szolgálataimra.-nézegettem készülékem kijelzőjét miközben barátnőm nem éppen jókedvűen kisétált az irodám ajtaján. Egyből beléptem az üzeneteim közé és megkerestem Danielt, majd pötyögni kezdtem.

Me: Jól vagy?

Igen tudom, gyenge üzenet, de valamivel kénytelen vagyok kezdeményezni.. Azon viszont meglepődtem, hogy a válasz szinte egyből érkezett.

Daniel: Igen. Remélem ön is rendben van.

Me: Ugyan..szerintem már átléptünk egy bizonyos határt, szóval kérlek tegezz.

Daniel: Nem tudom mi vagyok ha ezért írtál rám, de abban biztos vagyok, hogy rád nézve nem éppen egy kedves teremtmény. Hiszen...olyan szintű gyilkolási vágy jött rám amikor ott voltál ellőttem és szívtad a véremet, hogy azt hittem vissza sem tudom fogni magamat..

Me: Eltudom neked magyarázni, hogy mi történik veled. Én már mindennel tisztában vagyok. Csak egyet kéne megígérned.

Daniel: Mi lenne az?

Me: Hogy nem fogsz megölni...

****