Micsoda év volt ez, de tényleg. A közhelyek, hogy mennyi nem várt dolog történt, mennyit tanultunk, mennyi újat hozott, talán soha nem voltak annyira igazak, mint idén. 2020 ráébresztett minket, hogy mennyire kiszámíthatatlan a jövő, mennyire értelmetlen tud lenni az A, a B és még a C terv is – fogadni mernék, nem sok embernek volt januárban még a Z tervében sem ilyen verzió, mint amit végül kaptunk.

Engem is megrendített az elmúlt ötvenkét hét, habár most, amikor ezeket a sorokat írom, még csak az ötvenedik hét végét tapossuk. Jelenemben még bizonytalan, hogy ti olvassátok-e majd mindezt december harmincegyedikén, vagy helyette a lezárószövegem, amiben a profilomtól búcsúzom. Ezzel pedig rá is térnék arra, mi minden játszódott le bennem januártól mostanáig.

Ha sorra vesszük, és számokban nézzük, két könyvet és tizenpár novellát adtam ki a kezeim közül, valamint a ti segítségetekkel összehoztunk egy írói-olvasói statisztikát a tavasszal. Ezek mögött persze egy összetettebb háttér áll, ezt szeretném most veletek részletesebben ismertetni.

Egy óriási tervvel indultam neki az évnek, egy bonyolult, sok szálon futó projekttel, amin szinte éjjel-nappal agyaltam, alakítgattam; bátran mondhatom, hogy történetszerkezeti felépítéssel soha azelőtt nem foglalkoztam annyit. Részleteiben ezt akkoriban a profilomon megosztott posztokban már olvashattátok, borzasztóan izgatott voltam, hogy megmutathassam nektek végre, amit kitaláltam, és annyi munkával összeraktam. Eközben viszont, még január első felében jött egy fura mélypont, amikor hirtelen nem tetszett, amit, és ahogy írok. A hónap végére viszont már túl is léptem ezen, amit egy novellával adtam tudtotokra, és ezzel ismét egy jobb időszak vette kezdetét – a bizonyos bonyolult történet viszont azóta is a jegyzeteimben pihen. Írtam még pár one shotot, majd belekezdtem az első háromrészes könyvembe, életem szerelmébe, ami a Nélküled felnőni címet viseli. Ennek publikálása már a „karantén" időszakába esett, ami azért, valljuk be, sok szempontból embert próbáló volt legtöbbünknek. Nem sokkal ezután megfogalmazódott bennem az ötlet a statisztikáról, ami, nektek hála, reményeimen felüli eredményű lett. Itt picit ismét kiüresedtem, nem igazán tudtam miről írni, nem találtam jó témát, de ez különösebben nem zavart, úgy gondoltam, a statisztikával és a Nélküled felnőnivel egy időre kiadtam magamból mindent, ezért csak hagytam múlni az időt. Április közepén viszont elérkezett a szakadék a wattpados „pályafutásomban" – egy bizonyos külső ok miatt ugyanis letöröltem az applikációt a telefonomról, és két hétig egyáltalán nem jelentkeztem be a profilomba. Tudtam magamról, hogy egyetlen dolog miatt tudnék visszatérni, az pedig az írás szeretete. Rövid inspirációs időszak után így íródott meg a megmentő könyv, a (Ne) építs falakat, azaz a második háromrészesem. Habár a profilomba igazán aktívan ekkor nem tértem vissza, azért enyhült a korábbi szituáció, és nem idegenkedtem annyira ettől a világtól, mint előtte hetekig.

Itt viszont, és talán ezt a bekezdést tartom a legfontosabbnak ebben a teljes bejegyzésben, elgondolkodtam, mi is váltotta ki ezt az egészet egy belső síkon. Sok különböző gondolat fogalmazódott meg bennem, de én itt most csak a végső következtetést osztom meg, amit én magam is a leginkább igaznak érzek. Ez pedig az, hogy egyszerűen engem maga alá temetett ez a szépen felépített kis világ, amit én most már kettő éve nikChim-nek nevezek. Túlnőtt rajtam, eggyé váltam vele, és én, mint olyan, nem léteztem tovább. Ez határozott meg engem, és tulajdonképpen nem maradt belőlem más, csak egy álnév, egy profil, és néhány könyv, amik ugyan rengeteget jelentenek, nem lett volna szabad hagynom, hogy a teljes énemet definiálják. Ezzel pedig, amennyi dolgon a nikChim addig átsegített, a vesztemmé is változott. Amikor tehát tavasszal abbahagytam az aktív wattpadozást, tulajdonképpen elvesztettem magam. Legalábbis ezt éreztem és gondoltam. Ekkor kezdődött viszont egy új időszak, amiben fel kellett ismernem, hogy a nikChim-en túl is van „én", a szenvedélyem pedig önmagában nem határozhat meg engem, és nem önmagamat veszítettem el, csak lehetőségem van teret adni egy más részem kibontakozásának is. Egész nyáron nem igazán írtam tehát, összesen talán két one shotot hoztam össze nyögvenyelősen több hónap alatt. (szerk.: Közben rájöttem, hogy ez nem igaz, mert nyáron két au-t is elkezdtem írni Twitteren angolul, szóval írni végül is írtam, csak nem itt és nem magyarul.) Megtanultam viszont nem függeni ettől a platformtól.

Mégis, nyár második fele hozta csak a valódi változást, amikor a BTS Univerzum történetmesélése ismét felgyorsult, nekem pedig ez megadta a tökéletes időpontot, hogy beleássam magam az eddig számomra ismeretlen részletekbe. Korábbról tudhatjátok rólam néhányan, hogy én V Live-on szívesen feliratoztam, amikor időm engedte, maga a fordítás szeretete pedig meg is maradt bennem, így a HYYH világot fejben szinte azonnal össze is kötöttem ezzel. Ebből született életem talán legnagyobb és legszéleskörűbb projektje, miszerint a BU minden írásos tartalmát magyarra fogom fordítani. Félve, de nekikezdtem a dolognak, és azt kell mondanom, örülök, hogy megléptem ezt, mert évek óta először egy új hobbiban próbálhattam ki magam. Ennek eredményeképp jelenleg nagyjából harmincezer magyarra fordított szónál járok július vége óta, és azt kell mondanom, büszke vagyok magamra ezért, még akkor is, ha szeptember óta jelentősen kevesebb időt tudtam dolgozni vele.

Az ősszel sem mondanám, hogy írás szintjén sokat tevékenykedtem volna, talán két száz-száz részes valamit posztoltam Pici Mindenségekbe, ami azért valljuk be, nem egy nagy teljesítmény; lemondtam az írásról. Ez november végére érte el a csúcspontját, amikor azt mondtam, ennek így semmi értelme. Nem fogok függőben itt hagyni nektek egy inaktív profilt, inkább írok egy lezárást, majd terveim szerint nem jelentkezem be többet. Szinte az utolsó pillanatban jelent meg a végső reménysugár, a 2020-as MMA képében, aminek színpadán Jimin és Jungkook 10 másodpercben valószínűleg megmentették a nikChim-et.

Hogy miért mondom ezt? Az előzményekhez térjünk vissza májusba. Ekkortájt több különböző ötlet fogalmazódott meg bennem, az egyik pedig kimondottan személyesnek mondható, hiszen fő témája a tánc, a balett. Klisék erről mindenkinek eszébe juthatnak, két táncos rivalizálása, vagy egy táncos és egy nem táncos valamilyen módon történő megismerkedésének képében; én viszont – már fogalmam sincs, hogyan – ráleltem, majd beleástam magam a balett egy apró, de annál fontosabb alkotóelemének részleteibe, mégpedig a cipőkbe. A tavasszal rengeteget kutattam ezzel kapcsolatban, a téma összes, laikusként is feldolgozható szegletét körbejártam, és hamar történetet is kerekítettem az alap köré. Itt is volt egy jól felépített vázlatom, és egy extra munkát is magamra vállaltam vele kapcsolatban. Mindezt azért, hogy végül ne kerüljön megvalósításra, a korábban már említett okok következményeként.

December ötödikén viszont, amikor Jimin és Jungkook előadták azt a táncrészletet a Black Swan-re – ami hozzáteszem, nem is feltétlenül balett, hanem inkább kortárs tánc volt –, feléledt bennem minden érzés, amit ezzel a könyvvel átadni szerettem volna anno. Talán még aznap belevetettem magam a májusi jegyzeteimbe, felfrissítettem az ötleteket és a korábban megszerzett tudtást, összegeztem a megfelelő cipőket és a rengeteg információt róluk, szinte véglegesítettem a szereposztást, és írtam majdnem háromezer szót, két részre osztva, nagyjából két és fél nap alatt. Ekkor hoztam meg azt a döntést, hogy két lehetséges sorsa van a profilomnak: ha sikerül valamire való eredménnyel írni ezt a könyvet, maradok; ha viszont nem, 2020 utolsó napján pontot teszek ennek a két évnek a végére. Megsúgom: ha most itt vagytok, sikerült.

Na de, így közel ezer szónyi duma után, tegyük félre kicsit a Wattpadot, hiszen azon kívül is rengeteg minden történt velem 2020-ban. Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek voltak tervei, ez pedig velem sem volt másképp. BTS koncert (családostól), nyelvtanulási program Londonban, előrehozott érettségi, meg amúgy minden más, amit egy átlagos évtől vártam volna. Ehelyett viszont több év után először hat hónapot egyhuzamban itthon lehettem, ennek eredményeképp pedig arra jutottam, az idei tavasz volt életem legkülönlegesebb tavasza. A tavasz, amikor annyi dolog veszítette jelentőségét, és amikor legalább annyi apróság nyert magának értelmet. A kertben olvasós napsütéses délutánok, a kávézások, és egyáltalán a hely megismerése, ahol élek. Csoda volt, furcsa, de csoda. Az élet semmit nem ad azért ingyen, ugyebár; ősszel két részre bontva majdnem húsz napot töltöttem karanténban, és közel két hónapot az otthonomtól és a családomtól távol. Szenvedős volt, de ebből is rengeteget tanultam.

Minden év végén elmondható, hogy új emberek jöttek, régiek mentek, meg hasonló klisék, ám ebben az évben két valóban meghatározó személy került ki az életemből. Nem szeretek megbánásokkal élni, de úgy érzem, a két kapcsolat közül az egyik nem kapott méltó befejezést. Ugyan minden dolgot szeretnék 2020-ban lezárva hagyni, ez lesz az az egy dolog, amit magamban még egy kis időre nyitva hagyok, amibe még egész kicsit kapaszkodok, mert nem tudok elengedni. Ha esetleg itt vagy most, és olvasod ezt – bár erre kicsi esélyt látok –, őszintén remélem, hogy minden rendben veled, tudod, mennyi mindent köszönhetek neked, és hogy már nem haragszol. További két ember van, akik bár többé-kevésbé aktívan részei az életemnek, sok kérdőjelet ébresztenek bennem. Bízom benne, hogy 2021 tartogat majd válaszokat számunkra.

Kaptam, tanultam, és értem el sikereket is, azért. Lett egy nyelvvizsgám, nekikezdtem a folyamatnak, hogy megszerezzem a jogsim, valószínűleg megtaláltam azt az irányt, amivel egyszer majd remélhetőleg az álommunkámban dolgozhatok, megismertem többszáz új zenét, eddig ismeretlen előadókat fedeztem fel, csoda íróktól olvashattam – fontos és kevésbé fontos dolgok, amikért kifejezhetetlenül hálás vagyok. 2020-ra elértem olyan dolgokat, amiket soha nem hittem volna. Az emberek szeretik, amit csinálok, örömmel olvassák, amit írok, hálásak a munkámért, sőt, a példaképüknek neveznek. Ez pedig amekkora öröm, akkora nagy felelősség is.

Mindig meglepetésként ér, amikor új felhasználók találnak rám, amikor egy ismeretlen listára kerül a könyvem, vagy amikor egy addig nem látott név bukkan fel a szavazók között. Ilyenkor az jut eszembe, talán még van tovább, talán még mindig nem értem el mindent, amit lehet. Több, mint a duplájára nőtt a követőim száma tizenkét hónap alatt, így ebben a mondatban köszöntenék minden újonnan csatlakozót is: szia, Niki vagyok, és éppen egy fontos átalakulási folyamatomat élem! Remélem, nem okozok majd csalódást a jövőben, és még sokáig élvezzük majd egymás társaságát. Ez a fajta számbeli gyarapodás viszont felébresztette bennem a gondolatot, hogy statisztikázhatnánk egyet. Volna kedvetek velem indítani az évet, és a tavaszihoz hasonlóan egy kérdőívvel segíteni, hogy összegezni tudjam az infókat? Ha igen, azt mindenképp adjátok valamilyen módon tudtomra, hiszen 109-en vagyunk már, ennyi ember adatait igazán érdekes egy helyre összerendezni, nekem pedig sokban segítene visszaadni a közösség érzetét. Ez részetekről, ha valakinek nem világos, annyit takarna, hogy én összeállítok egy anonim űrlapot, amit nektek ki kell tölteni. Ebben egyrészt demográfiai adatokra, wattpadozási és olvasási szokásokra, valamint egy-egy véleményetekre kérdeznék rá. A munka többi része az enyém, én kiértékelem a kérdőívre érkezett válaszaitokat, majd ehhez jön még a profilom statisztikája. Ennek a könyvnek az előző részében olvashatjátok a tavaszi verzióját, ha még nem tettétek volna meg.

Van viszont még egy meglepetésem számotokra! Mire ezeket a sorokat olvassátok, én már remélhetőleg publikáltam a néhány bekezdéssel ezelőtt emlegetett táncos könyv prológusát, ami az Échappé - Pas de deux címet kapta végül. Ígérem, már nem sokat rizsázok, és mehettek megnézni! Remélem, nagyon fog tetszeni nektek, mert nekem több szempontból is sokat jelent, és hát, mégiscsak bő fél év után írok most először, szóval ez külön nagy dolog.

Köszönöm ezt az évet Mindenkinek. A barátaimnak, mert nekem vannak a legjobbak, és mindig támogatnak, azoknak, akik az elmúlt háromszázhatvanhat napban mentek el, mert hozzátettek ahhoz, aki mostanra lettem, azoknak, akik újonnan jöttek, mert alig várom, hogy velük együtt építsünk tovább, és nektek. Nektek, akik ez olvassátok, mert nélkületek ez minden, ami itt van, nem lenne. Én hálás vagyok 2020-ért, és nem bánom, hogy úgy alakult, ahogy. Szívesen megélném az alternatív, normális verzióját, de sajnálnám elcserélni is érte mindazt, amit megélhettem ebben az évben.

És hogy mit várok 2021-től? Fogalmam sincs. Szeretnék leérettségizni, szeretném, ha szalagavatózhatnánk majd, szeretném, ha felvennének az álomszakomra, szeretném komolyabban venni az életet tizennyolc évesen, szeretnék nem függeni senkitől és semmitől, szeretnék megtanulni határozott döntéseket hozni, elsősorban magamért. Szeretnék újra sokat írni, úgy, mint régen, szeretném megvalósítani és megmutatni nektek minden ötletem. De nem merek tervezni. Nem merem beleélni magam a jövőképembe, hiszen ez volt 2020 legnagyobb leckéje. Mindig számíts a kiszámíthatatlanra is.

Nehéz most átgondolni, mivel is zárhatnám ezt az évértékelést. Legyen sikeres évetek? Legyen boldog új esztendőtök? Váljon valóra minden álmotok? Igen, remélem mindez megtörténik majd veletek. De helyette most inkább azt mondanám, büszke vagyok rátok. Végigcsináltuk. És nem, senki nem garantálja, hogy holnaptól jobb lesz, sőt. A körülmények függvényében viszont a saját jövőnket magunknak alakítjuk. És itt, 2020 utolsó napján, én ehhez szeretnék most nektek sok sikert kívánni.

2020 adott és elvett. De engem megtanított hálásnak lenni. Legyetek ti is hálásak; nem szeretném megmondani, miért, csak gondoljátok át, és magatoktól is rájöttök majd, mennyi mindenetek is van, ami fel sem tűnik, ameddig meg nem szűnik.

Én várhatóan 2021-ben is itt leszek majd, hogy szórakoztassalak titeket, ha mással nem, majd néhány fanolós poszttal a falamon. Ha pedig esetleg időszakosan mégsem, arra jó okom lesz, és túl sokáig nem maradtok majd magyarázat nélkül. Keressetek bátran bármivel kapcsolatban, akármire szükségetek van, állok szolgálatotokra – vagyis igyekszem.

Szeretlek Titeket.

Köszönet és hatalmas ölelés Mindenkinek,

Niki