Tony végre jobban mérhette végig Murdock lakását. William Ginter Riva, bár nem önszántából, de Peterrel és Stranggel tartott. Tony felajánlotta, hogy hazakíséri a vak ügyvédet, nehogy baja essen.

- Miért nincsenek képek? Csak üres falak és...- megint elhalkult, majd bocsánatot kért.

- És mi?

- Valami bátorságos kitüntetéses cucc. – húzta el a száját Stark.

- Az- Murdock nem volt túl bőbeszédű.

- Gondolom, te kaptad. De miért nem Fenegyerek neve szerepel rajta...?

Murdock a fogasra akasztotta kabátját. Napszemüvegét a mellette lévő polcra tette. Otthonosan mozgott: tudta, hogy mi merre van, és ezt nem csak a radarérzékének köszönhette. Hátradőlt a bőrborítású kanapéján. Intett Starknak, hogy ő is keressen magának helyet, nem lesz rövid a válasza.

- Mivel Fenegyerek csak néhány éve létezik. Nézd meg jobban a dátumot!

Tony a kitüntetésre pillantott. Így jobban megvizsgálva tényleg látszott rajta, hogy nem mostani. A betűk kopásnak indultak, a papír sem volt valami új.

- Ez...- az évszámot megvizsgálva elakadt a lélegzete. – Hány éves voltál akkor? Tizen... Tizenöt?

- Kilenc.

- Váó, és miért kaptad? – Stark felállt, hogy közelebbről is megnézhesse. – Gondolom, már akkor is voltak szupererőid. Tényleg, és hogyan szerezted őket, ha szabad kérdeznem?

- Nem, tévedsz. Akkor kaptam meg őket, amikor ezt a kis „emléklapot". Előtte teljesen átlagos életet éltem.

- Szóval láttál is?

Matt bólintott, majd egy hosszan elnyújtott sóhaj után folytatta.

- Igen. Megmentettem egy idős embert. Egy teherautó közeledett felé, de nem vette észre. Nem állhattam ott tétlenül! Ellöktem az útból, így nem esett baja. Engem viszont elütött a kocsi. Valami radioaktív anyagot szállíthatott, ami kiborult, és a szemembe jutott.

- Kilenc évesen...- Tony a fejéhez emelte a kezét. – És azóta vak vagy.

- A vakságom relatív fogalom.

- Arra valahogy rájöttem. Szóval csak megjátszod, hogy ne derülhessen ki a titkos személyazonosságod?- feltételezte Stark. – Nyugi, nem ítéllek el, teljesen jogos.

- Nem, tényleg nem látok. Fura ez az egész. Annak a radioaktív löttynek nem csak negatív hatásai voltak. Ez az egész olyan, mint valami kárpótlás! Minden zaj, szag... minden felerősödött körülöttem! És emiatt érzem a dolgokat. – Murdock elmosolyodott. – Mint valami radarérzék.

- Mint a delfineknél?

Murdock felnevetett. Kellett egy kis idő, hogy abbahagyja a folytonos kacagást.

- Érdekes, delfinekhez még senki sem hasonlított eddig, csak denevérekhez.

Stark újból lehuppant a kanapéra.

- Mi a baj, Tony?

- Semmi, nincs semmi.

- Tudom, hogy Peterre gondolsz. A szívverésed...

Stark elcsodálkozott. Nem gondolta volna, hogy újdonsült barátja ilyenekre is képes. Méterekről hallani egy ember szívverését? Eléggé... különös.

- Akkor képes vagy tisztázni a nevét?- motyogta Stark.

- Úgy gondolom, hogy igen. Egyszer majdnem tisztára mostam egy gyilkos pszichopata nevét- jelentette ki Murdock.

- De őt sokkal nagyobb dolgokkal vádolják! És mi az, hogy csak majdnem?

- Miután megnyertem az esküdtszéket elkezdte ordibálni, hogy ő a Megtorló, és hogy azért ölt embereket, mert élvezte. Szóval megcáfolta mindazt, amiért addig nagy nehezen megharcoltam. Remélem, hogy Peter esetében nem lesznek ilyen malőrök.

- Én is. Mielőtt elkezdődött ez az egész, én is egy tárgyalóteremben dekkoltam- Stark Murdockra pillantott, ahogy felidézte a nem olyan rég történt eseményeket.

- Hallottam erről az egész multiverzumos dologról, Strange meglepően beszédes volt ma. Remélem, hogy legalább jó ügyvéded volt.

- Nem láthattam az ügy végét, de jó nyitóbeszéddel indított. Valami olyasmi, hogy „milyen lenne ez a város hősök nélkül" meg „Stark úr védi az ártatlanokat" és „egy lapon kéne kezelni a többi hőssel". Megjegyeztem, mert ritkán hallok ilyen kedves szavakat.

- Bölcs ember lehet. Örülök, hogy ott, ahonnan jött is volt valaki, aki becsüli még a magunkfajtákat.

- Matt, hogy érti azt, hogy magunkfajták?

- Akik unalmukban háztetőkön ugrálnak, és legfőbb céljuknak a világbéke megteremtését tekintik.

Stark a Petertől kölcsönkapott, egyszerű telefonjára pillantott.

- Akkor most mi a teendő?- bökte ki hosszú tűnődés után a kérdést.

- Úgy vélem, hogy Peternek fel kell adnia magát. Az jó fényt vet rá. Csak azok bujkálnak, akik tényleg bűnösök.

- De ő is bujkált!- Stark az ajkába harapott. – És még mennyi ideig!

- Tudom- legyintett Murdock. – De ez egyszerűen felfoghatjuk félelemnek. A srác alig tizenhat éves! Te is megijednél, ha hirtelen rád fognák azt, hogy el akartad pusztítani a világot. Ráadásul van egy tanúnk Quentin Beck ellen.

- Tényleg, a drága Ginter Riva! – kapott a fejéhez Stark.

- Pontosan! Hívd fel Petert, és mondd meg neki, hogy élvezze ki az utolsó nyugodt napját. Holnaptól felfordul a világ.

Stark tárcsázta az egyetlen számot, amit a mobilja névjegyzéke tartozott. A vonal másik végéről Peter fáradt hangja szólt bele. Valószínűleg már aludt. A háttérzajt a mosógépek halk búgása adta.

- Mit szeretnél, Tony?

- Szia, Pete! Lehetne egy aprócska kérésem?

- Az éjszaka közepén? Nem lehetne ezt inkább holnap megbeszél...

- Fel kellene adnod magad.