- Ú, ez micsoda? Biztos gazdag lehet a tulajdonosa- bámulta Tony ámulva a Bosszúállók bázisát.

- Tulajdonképpen a tiéd!- jegyezte meg Strange, de a Kapitány rosszalló, „megátkozlak, majd addig dobállak a pajzsommal, ameddig nem könyörögsz a kegyelemért a lábaim előtt" pillantására hamar visszaszívta a szavait.

- Igazából nem a tiéd, hanem a mi Starkunké. – sóhajtott Steve.

- Szóval elhiszed a multiverzumos dolgot?- csillant fel Tony szeme.

- Nem igazán, csak a tényeket közöltem.

Strange intett, hogy jobb lenne, ha bemennének a romba. Tony érdeklődve nézte az épületet. Bár nem volt a legjobb formájában, így is lélegzetelállító látványt nyújtott.

- Sajnálom. – sóhajtott Strange. – Ha most nálam lenne az időkő, akkor talán vissza tudnám hozni a régi látványt.

- Milyen időkő?- kérdezte Tony. – Mi lett vele?

A Kapitány felnevetett:

- Strange magát hibáztatja AZ IGAZI STARK haláláért.

- De van is okom rá- hajtotta le a fejét a varázsló.

A rövid párbeszéd után beértek a romos előtérbe. Tony sejtette, hogy valami csata zajhatott le itt, de arra nem jött rá, hogy miféle. A szobák végig ilyen látványt nyújtottak.

- Én okoztam a bajt, odaadtam az időkövet, pedig felesküdtem, hogy az életem árán is megvédem. Az utolsó ütközet után soha nem használtam többé Agamotto Szemét. Talán a rossz tapasztalat, talán a szomorú emlékek miatt- dőlt le Strange az egyik poros, szakadt díványra. – Talán ezért is akarom menteni ezt a Starkot.

Strange mondandóját hosszú csend követte, amit Tony tört meg:

- Valaki adna egy sajtburgert? Fogalmam sincs, hogy hány napja nem ettem.

Strange és a kapitány összenéztek, majd akaratlanul is elmosolyodtak. Strange felemelte a kezét, miközben valami szürke ködből elővarázsolt egy hamburgert. Ügyes kis trükk.

Tony mohón kapta el a nyálfakasztó ételt:

- Erre meg tudnál tanítani?

- Oké, ez tényleg Tony – bámult rá a Kapitány. – Egy Tony-hasonmás nem szeretheti ennyire a sajtburgert. Talán... mégis meggyőztetek.

- Az akkor szuper! Már csak egy dolog maradt. – bólogatott Stephen.

- A többiekkel is kéne találkoznia?- dőlt hátra a szemközti fotelben Steve.

- Óh, emberiség!- forgatta a szemét Strange. – Önző célok vezérelnek mindenkit! Ne hidd azt, hogy most lesz egy Stark pótlékunk! Biztos van családja, vagy hasonló! Haza kell juttatnunk!

Tony befejezte a sajtburger elpusztítását:

- Tulajdonképpen nem igazán hiányzik az otthonom. A barátnőm meghalt, engem köröznek. Nem éppen a legszerencsésebb. De ha jól hallom, itt vihetem valamire.

- Megmondtam, Strange!- kiáltott fel diadalittasan a Kapitány. Szavait a szoba visszhangozta.

Strange lemondóan bólintott:

- Akkor hívjuk a többieket. A helyet nem tudjuk kipofozni, de semmi probléma! Ha minden igaz, akkor a pincében van pezsgő és némi ennivaló. Remélem, hogy nem romlott meg semmi.

Tony Stephennel tartott, amíg a Kapitány lepihent egy kicsit. Starknak kész álom volt az épület pincéje: tele volt nasival, és még egy poros játékgép is árválkodott a sarokban.

- Ezt nem hiszem el!- rohant oda hozzá Tony. – Galaga! A kedvencem!

Kislányos vihogásban tört ki, miközben az ősrégi masina lassan beindult. Strange ránézett, majd szép lassan kisétált a helyiségből. Stark rá sem hederített, a játék jobban érdekelte. Órák telhettek el, Tony már sok szintet tudhatott a háta mögött. Azonban ekkor a gép hirtelen leállt.

- Strange! Varázsdoki! Mr. Strange! Doktor Strange! Hogy szólítsam magát, hogy végre lejöjjön?- kiabálta Stark. Ekkor hallotta csak meg a fentről jövő hangokat. A lépcső felé indult, azonban valakit pont akkor jött le rajta, de mikor meglátta Tonyt, ledermedt. Egy alig 6 év körüli, barna hajú kislány volt. Tony felé futott, miközben ezt kiabálta folyamatosan: „Apa, én tudtam, hogy nem haltál meg!"

■■■
A részt írta: ANevemnemrdekes és szerény személyem