5.rész

***

Jack O'Neill ezredes élete folyamán sokféle emberrel találkozott már, és nehezen viselte maga mellett más olyan egyének jelenlétét, akik nem katonák voltak. Carter kompenzációs kényszere és erőszakossága, na meg persze Jackson tudomány iránti fanatizmusa könnyen kihozták a béketűrésből. Egyikük sem akarta megérteni a katonaság alapvető lényegét, amit a rend, fegyelem, és parancsnoki lánc betartását jelentette. Leginkább Carter dühítette, aki maga is katona volt, és mégis a viták többségében Jackson mellett foglalt állást. Az évek alatt a gyorsan változó tudósgárda mellett, megszokta, hogy kétféle őrült van ebben a társadalmi rétegben, a könyvmoly, aki terepre alkalmatlan, és kalandvágyó vagány, akit a kíváncsisága állandóan bajba sodor. Utóbbi nem csak magára, de egy CSK csapatra is életveszélyes lehetett. És még ennyi idő elteltével sem tudta eldönteni, Jackson nem ebbe a kategóriába tartozik e? Pontosan ezért szerette maga megválogatni az embereket, persze ő is tévedett, de az évek, a rutin és az ösztönei az esetek nagy százalékában nem hagyták a cserben. Öreg róka volt már, és gyorsan átlátott a szitán.

Ez a huszonhárom éves „kislány", ahogy magában hívta, elég csodabogárnak tűnt még a tudósok között is. A beszélgetés első öt percben kiderül számára, hogy okos, vág az esze, és művelt is. Intelligensebb, mint a kora miatt elvárható lenne, és remekül rakja összeegy történet mozaik darabkáit. A tapintat más kutatókhoz hasonlóan nem igazán tartozott az erényei közé, viszont próbálkozik ezen a téren is fejlődni. Az ezredest az is meglepte, a világ nagy része ismerős hely Livingstone számára, sokfelé járt, vagy ásott már korábban. És talán pont ezért, a lány alkalmazkodóképessége, és flexibilitása megdöbbentően jónak tűnt. Jack tisztában volt vele, hogy a nő ugyanilyen jól érezné magát egy egyiptomi bazár kellős közepén a tömegben, vagy kurd szabadságharcosok körében kézzel falatozva a kecskeraguból, esetleg egy hat fogásos elegáns vacsorán, ahol vezető politikusok ülnek az asztalnál.

Bár néhány katonai szabály zavarta, úgy tűnt képes parancsot teljesíteni, ha a saját és a csapat érdeke megkívánja, és akkor is megtenné, amit kér tőle, ha az éppen nem lenne ínyére. De O'Neill abban biztos volt, a probléma elmúltával a lány, ha nem is csapat előtt, de egy zárt ajtók mögött elég keményen szóvátenné, hogy a tudomány háttérbe szorult. Ez többnek tűnt, mint amit Danieltől elvárhatott, aki még ennyi idő után a barátságukra miatt sem volt képes tekintettel lenni ezredesi rangjára.

A beszélgetés egésze ideje alatt várta, hogy a nő kérdezzen, de nem tette. Egyszer sem érdeklődött a fedőlap feliratáról, sem arról miért fontosak a csillagkép szimbólumok, és azt sem kérdezte meg milyen szöveget is kell lefordítania majd. Meglepőmódon amikor a csapat került szóba nem folszírozta, minek van szükség egy egyiptológus-régészre, egy katonára, egy asztrofizikusra és fura nevű alakra is. Nem tudta felfogni, hogy a lányt miért nem érdekli ezek a dolgok, amikor más értelmes ember csak ezekről akart volna minden lehetőt megtudni. Az első óra végére Jack rádöbbent a válaszra, a vele szemben ülő ember, sokkal okosabb, mint előre gondolta.

- Végül is neki talán öt percbe tellett megfejteni, amit Danielnek két hétbe. És Jackson nem tudta mivel is foglalkozik, míg meg nem mutatták neki a kaput, a bolondban fel sem merült, hogy valóban létezhet a Csillagkapu mint gépezet. Hetekig azt hitte, ez valami egyiptomi mítosz, amit fordít, és talán majd a szöveg alapján építenek valamit. – gondolta végig magában szórakozottan.

Biztosan tudta, Livingstone összerakta a képet erről a programról, és tisztában van azzal miért van rá szükség. A lány egyetlen szót sem mondott ugyan, de a férfi végre átlátott rajta.

A beszélgetés egyébként kellemesen telt, Livingstone jó társaságnak bizonyult, és Jack akaratlanul is megkedvelte. Mire éjjel egy óra után visszakísérte a szobájához, már tegeződtek.

Elgondolkodva sétált vissza a hálókörlete felé, amikor hírtelen másképp döntött, irányt váltott és gyengélkedő felé fordult. Nem tévedett, Jackson bár még az intenzíven volt, és több infúziót kötöttek rá, mégis egy könyvet olvasott, a borító alapján van régi görög történetet.

- Látom jobban van.

- Jack. – buktatta le a könyvet a takaróra - Nem tudtam aludni, és Hérodotosz megnyugtat.

- Ha maga mondja. – ült le az ágy melletti székre.

- Hogyhogy itt van?

- Gondoltam megnézem jobban van e már.

- Mi történt?

Az ezredes, mosolyogva nézett rá.

- Szóval, hogy van?

- Jack. Mi történt? – az ezredes felsóhajtott.

- Livingstone.

- Értem. - zárta be a doktor a könyvet, és megpróbálta az éjjeli szekrényre tenni, amiben viszont az ezredes segítségére szorult - Megkedvelte. Sejtettem, hogy így lesz.

- Igen?

- Davidnek mindig is megnyerő volt a modora a megfelelő emberekkel. Mindig tudja kihez, hogy szóljon, hogy gyorsan elérje, amit akar. Vigyázzon vele Jack, David érdekember, és gyakran folytat szélkakas politikát. Ne bízzon benne.

- És mi a véleménye a családjáról?

- A családjáról?

- Igen, arról.

- Hát a feleségétől mindenkit kirázott a hideg. Addisont Jégkirálynőnek hívtuk a háta mögött. Sosem láttam érzelmet az arcán, de az biztos, hogy tudósnak kiváló volt. A legtöbb szakirodalmat ő írta, az egyiptomi vallás témakörében. Mind remek munkák. Úgy tudom pár éve meghalt.

- És lányáról?

- Emilyről? Miért érdekli Jack?

- Daniel, mi a véleménye Livingstone lányáról?

- Hát... - rántotta meg a vállát - Amikor utójára láttam nyolc vagy kilenc éves volt. Az apja és az anyja összes egyetemi óráján bent ült. Már akkor jobban olvasott egyiptomi szövegeket, mint az egyetemisták, vagy doktoranduszok többsége. A szülei azzal kínoztak minket, hogyha valamire nem tudtuk a választ akkor a lányukkal válaszoltatták meg a kérdést. Aztán a fejünkhöz vágták, „Nézzék, még egy nyolcéves is tudja a választ. Hogyhogy maguk nem?" Az a gyerek félelmetesen sokat tudott már akkor. De elég fura volt, nem nagyon beszélgetett senkivel. Emlékszem az első félévben bukásra álltam David tárgyából, mert nem boldogultam a predinasztikus szövegekkel. -nevetett fel.

- De hát maga a téma szakértője.

- Akkor még nem voltam az Jack, az több mint tíz éve történt. Az öreg mindig Hamarnak hívott az óráin. -nevetett fel, majd felnyögött fájdalmában.

- Hamar?

- Arabul szamarat jelent. Képtelen voltam bármi értelmeset fordítani, a lánya pedig felettébb jól szórakozott ezen. Az egyik délután a könyvtárban szenvedtem az egyik fordítással, és amikor nem boldogultam a sarokba vágtam a könyvet. Pont a kislány lába elé, amikor megláttam azt hittem elsüllyedek. Erre a nyolcéves gyerek kiabálva lehordott, hogyha nem boldogulok a szöveggel, ne könyveket dobáljak mert az nem tehet róla, ha én hülye vagyok. Emlékszem kisebb sokkot kaptam, milyen vehemensen és tevehajcsárokat megszégyenítő stílusban kiabál.

- Kedves...

- Az volt. Arabul beszélt.

- Arabul? – döbbent meg az ezredes teljesen – Az más.

- Igen. -mosolyogott – Tökéletes kiejtéssel, és folyékonyan. Így nagyjából senki nem értette mit üvöltözik velem. Utána leült és segített. Egész délután magyarázott, sokkal jobban, mint az apja. A Középbirodalmi szövegekkel jobban boldogultam, így onnan vezette vissza amire szükségem volt. Sok időt töltött a könyvtár olvasó részében, ha szüleit zavarta vagy nem értek rá vele foglalkozni beküldték oda. Később egészen összebarátkoztunk, és azzal ugratott, hogy predinasztikus szövegekből fabrikált szóvicceket, meg mondókákat. A félév végére már csak különféle óegyiptomi nyelvjárásokban beszélgettünk. Még valami becenevet is aggatott rám, valami rajzfilmfigurára emlékeztettem, nem emlékszem pontosan Milos vagy Mirkó vagy valami ilyesmi.

- Úgy látom kedvelte.

- Tudja, hogy sosem volt igazi családom, legalábbis amit Shau'rit és magukat meg nem ismertem. De akkor arra a félévben kaptam egy húgot...-merengett el – Kedves lélek volt...

- Mi történt?

- Emilyt jobban érdekelte az ókor, a holt nyelvek és a kultúrák, mint az iskolai tananyag. A szülei képtelenek voltak hatni rá, ezért bentlakásos iskolába küldték Angliába.

- Angliába?

- Igen. Azóta sem láttam. Nem tudom mi történt vele, gondolom egyiptológus lett, mint a szülei.

Jack látványosan grimaszolt.

- Jack? – mire az ezredes sóhajtva ránézett.

- Itt van.

- Ki?

- Az a gyerek.

- Emily? – kerekedett ki Jackson szeme.

- Igen. Őt vettük fel.

Daniel abban a pillanatban fel akart ülni, de a hírtelen mozdulat miatt fájdalom hasított az oldalára és visszahanyatlott.

- Ne ugráljon mert megint műteni kell! Nem bír egyhelyben maradni?! nyomta vissza O'Neill az ágyra.

- De várjon! Hogyhogy Emily van itt? Miért nem David?

- Ez egy kacifántos történet...

- Jack!

- Jó elmondom, de jobb, ha előre tud valamit. A lány nem emlékszik magára. A maga neve nem mondott neki semmit. Nem hiszem, hogy hazudott, elég őszintének tűnt.

- Az, hogy lehet?

- Nem tudom Daniel. Ne feledje kb. tizenöt éve történt, és akkor ő még csak egy gyerek volt.

- Igaz. A gyerekek sok mindent elfelejtenek. Kár...-sóhajtott fel szomorúan.

- Egyébként kedvelni fogja.

- Úgy gondolja?

- Óóóó, igen. Kedves, határozott, és művelt. Remekül boldogult a fedőkő feliratával. Amikor élőben látta, ő is háborgott, hogy táblán rossz a fordítás, és valaki azt Budded-et vagy ki a fene féle könyvet használhatta.

- Budge. – mosolygott lelkesen.

- Megnyugodott végre?

- Örülök, hogy ő van itt és nem az apja.

- Én annak örülök, hogy végre nem idegeskedik.

- Tényleg olyan jó kutató? -kérdezte Daniel komolyan.

- Majd meglátja élőben, ha akarja holnap reggeli után behozom. Úgyis körbe kell vezetnem a bázison.

- Szeretném megismerni.

- Azt gondoltam. Egyébként jó nagy kavarodás volt miatta.

- Ezt, hogy érti? – mire Jack belefogott az ugyanazon monogramok miatti félreértés ecsetelésébe.

Egy fél órával később amikor Jack elment, Daniel mélyen gondolkozott. Az utóbbi években rengeteget világban járt, többet tanult, mint életében bármikor. A személyes tragédiák melyek közben érték viszont teljesen elfordították a külvilágtól. Bár a földön élt, és lakott, alig járt el otthonról. Ha ki is lépett a lakásból, akkor is inkább csak könyvesboltokba, vagy a parkba mozdult ki. Nem tudta mi történt a régi ismerősökkel, kollégákkal, és éppen milyen filmek mennek a moziban, vagy mi a helyzet a nagyvilágban. Bezárta az életét, és a szívét, majd eldobta a kulcsot.

Ez a munka szó szerint élve falta fel, ő pedig hagyta, és még élvezte is. Itt soha volt idő a múlton rágódni, vagy elmélkedni. Most azonban, hogy hetek óta ágyhoz volt követ, és még hónapokig lesz is, az idő lett a legnagyobb ellensége. A többiek végezték a dolgukat, Samanta konferenciákra, és továbbképzésekre járt. Jack az elmaradt jelentéseivel harcolt, ha pedig ráért Teal'c-nek igyekezett megmutatni világuk szépségeit. Mindenki gyakran látogatta, de nem várhatta el, és nem is várta el tőlük, hogy naphosszat az ágya mellett üljenek, és szórakoztassák.

Emily emléke az évek során elhalványult, és megfakult, és önmagának bevallva régen nem is gondolt rá. Pedig hálával tartozik neki. Amikor az egyetemre került, az első évben sikerült mindenkivel megutáltatnia magát az évfolyamból. A lányok és bulik körében mutatott esetlensége nem tették a társaság kedvencévé, sőt, kifejezetten utálták mert sokszor volt otromba, és kioktató. Persze nem szándékosan viselkedett tiszteletlenül, de akkor sem kedvelték. Így amikor Livingstonenál bajba került nem volt kihez fordulnia, egyedül volt, és bizony beletört a bicskája a feladatba. Azért esett kétségbe, és ezért vágta a földhöz a könyvet. Hiába akarta, és próbálta szeretett „igaz barátai" a könyvek, ezúttal nem segítettek, a jövője, az ösztöndíja múlt a tantárgyon, és minden remény elúszni látszott. Ha akkor ott az göndör, copfos, élénkzöld szemű gyermek nem segít neki, akkor bizony ma nem tartana itt, ahol tart. Akkor soha nem keresi fel őt Catherine Langford, nem fejti meg a feliratot, és a szimbólumokat, nem jut el az Abydosra és soha nem ismeri meg Shau'rit sem. Nem lennének a barátai sem. Abban a félévben az a kislány igaz barátja lett, a testvére, akivel nem vérrokonság, hanem a könyvek és a tudás iránti oltatlan vágy fűzi össze örökre.

Évekkel ezelőtt meg kellett volna keresnie, és megköszönnie, amit értett tett. Szégyellte magát. Annyira pökhendi, és büszke módon csak David Livingstonere tudott haragudni, amiért az szabotálni akarta a jövőjét, és a doktori ösztöndíját, hogy teljesen elfeledkezett Emilyről. Még Shau'rinak sem beszélt róla soha, olyan mélyen eltemette magában annak a családnak még az emlékét is.

Most viszont abból, amit Jack mesélt Emily van teljesen egyedül, család és barátok nélkül, egy teljesen új, ismeretlen csapatban egy nehéz munkával. És ráadásul ellenséges közegben, mert ő, Daniel, az egész Livingstone családot közellenségnek állította be.

Lehunyta a szemét, és felsóhajtott.

- Tal'mac hasshak. (Hülye vagyok.)