1. rész

Arra riadtam fel, hogy nem kapok levegőt, fuldokolok a sötétben. Kinyitottam a szemem, az szobámat betöltő erős napfény szúrta a szemem, alig láttam valamit, a kezem az arcom elé kellett emelnem. Idegesen kapkodtam a levegőt, és éreztem, hogy úszom az izzadságban, a fejem pedig szét akart hasadni az éles mégis lüktető fájdalomtól. Újabb nap a paradicsomnak nevezett szemétdombon.

Kitapogattam az ágyon mellettem heverő telefont, majd hunyorogva próbáltam megállapítani mennyi az idő. Délután fél egy. Remek. Az éjszakai álmatlanságot helyettesítő újabb buli megtette a hatását. Túl sokat ittam, ezért végre tudtam aludni, viszont elkéstem a munkából. Amarillo professzort kellett volna helyettesítenem az Egyiptomi régészete a 18. század második felében című kurzuson, de már mindegy volt, tíz perc és hivatalosan vége az órának. Visszahanyatlottam a párnámra, és megfogtam a fejem.

Biztos voltam benne, hogy ezért meg fog ölni a tanszékvezetőm, Gerard Wagner professzor. A héten ez már a második alkalom volt, hogy a vállalt kötelezettségemet nem teljesítettem. Minek végeztem el a doktori képzést, és lettem tanársegéd? Sóhajtottam fel.

A válasz persze egyértelmű, az egyiptológus kihaló állatfajta, létfenntartáshoz szükséges teret egyetemen, vagy múzeumban talál, egyébként kimúlik. Ha nincs stabil állás egy ideig vándormadár lesz, de az bizonytalan lét. Előbb utóbb kell egy stabil hely, hogy a kutatását, és az esetleges ásatásait finanszírozni tudja. Meg persze ne kolduljon az utcán ételért.

- Boldog kutatói lét.

Persze az élet így is szar, még biztos melóval is, a pénz pont elég kajára, és a számlákra, ami azon felül van az luxusholmi. Egy egyetemi tanárt, vagy múzeumi kutatót nem fizetnek túl.

Szédelegve, álmosan, és erősen hunyorogva csoszogtam ki a konyhába, hogy töltsek magamnak egy bögre kávét a tűzhelyen álló kis fém kotyogós kávéfőzőből. Felemeltem a fedelet és láttam, hogy üres.

- Ez most komoly? – nyögtem föl hangosan. Semmi kedvem sem volt kávét főzni, és pláne nem reggelit készíteni.

A hűtőből kivettem a narancslevet, és töltöttem magamnak az egyik kedvenc, irtózatosan ronda poharamba. Még a kairói bazárban szereztem a készletet, szürke hattér előtt fehér hieroglifákkal és emberi alakokkal, alul és felül díszes növényi mintázattal kidekorált olcsó kis bóvli, de nagyon szerettem.

Átmentem a fürdőszobába, és enerváltan beküzdöttem magam a zuhany alá. Percekkel később vizes hajjal, és törölközőbe csavarva csoszogtam vissza a konyhába. Kellett az a francos kávé, így odatettem egy nagy adagot főni a régi kopott gáztűzhelyre, majd visszamentem a szobába hajat szárítani.

Húsz perccel a később bögrével a kezemben farmerban és Metallica pólóban, nyitottam fel a laptopom tetejét, hogy emailt írjak Wagnernek, amelyben megakartam magyarázni, miért nem tartottam órát. Egyelőre fogalmam sem volt, milyen hihető indokot is tudnék kitalálni. Nagyot kortyoltam a kávémból, és leírtam a következőt:

„ Kedves Wagner professzor!

Szíves elnézését szeretném kérni, amiért ma nem tartottam meg Amarillo professzor óráját.

Sajnos egy barom vagyok."

Az utolsó mondatot kitöröltem, és nagyot sóhajtva kibámultam az ablakon a zöldessárgás lombok közé amelyeket lágy szellő mozgatott. A merengésemből, erős és hangos kopogtatás térített magamhoz.

Biztos voltam benne, most az öreg áll az ajtómban, vörösödő fejjel, egy hegyi beszéddel a tarsolyában amely úgy kezdődik hogy „Vegye tudomásul, hogy maga a tanszékem szégyene és a családjára való tekintettel nem rúgtam még ki magát, de megérdemelné. Szégyen hoz a szüleire! Nem szégyelli magát? Nőjön már fel végre kisasszony!" és a többi. Akármit mondana igaza lesz, csak nem volt kedvem végig hallgatni, megint. Vagyis legalább századszorra. Hiába voltam tehetséges a saját szakterületem, a viselkedésemmel mindig kilógtam a sorból.

Kelletlenül nyitottam ajtót, de nem a várt kép fogadott. A barna öltönyös, fehér inges, piros nyakkendős 160 cm magas, érces hangú, kopaszodó, hatvanon túli, sovány kövület mellett két katonai egyenruhás férfi is állt.

- Az urak magát keresik. – dörrent rám Wagner.

- Hogyan? – kérdeztem zavartan rá pillantva.

- Az előadóban kerestük, de láthatóan nem tartott órát!

- Elnézést kérek professzor. Én...

- Hagyj máskorra a magyarázkodást, úgyis torkig vagyok már vele. Uraim, ő dr. Livingstone. Jó munkát! – azzal sarkon fordult, és a maga nem túl gyors járásával ugyan, de eltrappolt.

- Edward Emerich százados vagyok, az amerikai légirőtől. – nyújtott kezet a fiatal harmincas, barna szemű, rövid katonásra nyírt barna frizurás férfi. – A társam Gabriell Fullerton hadnagy. – mutatott a kerek arcú, tar kopasz fejű, résnyire szűkült fekete szemével firtatóan bámuló húszas évei közepén járó kollégájára, aki egyértelműen egy G.I. Joe figurát juttatott eszembe.

- Én Dr. D.E. Livingstone vagyok. Jöjjenek be. - tártam széles az ajtót, és húzódtam oldalra, hogy be tudjanak jönni.

Emerich közben kinyitotta a fekete mappát, és a lapok között keresgélt.

- Akkor tehát Ön – nézett bele egy a keze ügyében lévő fekete mappába – Professzor D.E. Livingstone. Nekünk azt mondták Ön férfi. Bizonyára valami tévedés történt.

- De attól tartok nem értik a helyzetet. Nem csoda. -sóhajtottam fel.

- Azt mondta Ön dr. Livingstone.

- Igen, de dr. és nem professzor.

- Az ugyanaz.

- Nem teljesen. -nevettem fel - Jöjjenek be, és elmagyarázom. -és betereltem őket a szobába, majd a kanapémra mutattam – Én dr. Diana Emily Livingstone vagyok, az apám Professzor David E. Livingstone. Melyikünket is keresik, és ha megkérdezhetem miről is van szó pontosan?

Emerich kinyitotta a fekete mappát, és a lapok között keresgélt. Fullerton közben érdeklődve fürkészte a szobát, és a töménytelen mennyiségű egyiptomi replikát és papírusz képet nézte a falon, és a polcokon. Láthatóan nem tudta eldönteni, hogy érdekes vagy már bazári hatást kelt a lakásom.

- Melyikük az írásszakértő hölgyem? – pillantott fel a lapokból Emerich.

- Egyikünk sem grafológus. – néztem rá értetlenül.

- A százados úr úgy érti, amelyikük olvasni tudja az egyiptomi szövegeket. – fürkészte tovább a szobát Fullerton.

- Mindketten tudjuk. Apám a Predinasztikus és Korai dinasztiák korszak szakértője, én szintén, de kiválóan boldogulok a Középbirodalmi és Újbirodalom eleji feliratokkal is.

- Értem. Nekünk úgy vélem az édesapjára lenne szükségünk hölgyem.

- Az édesapám fél éve meghalt, azért is akartam tudni miről van szó, hátha én is tudok segíteni, ha nem, talán ajánlhatok valakit. – magyaráztam röviden, mire a két tiszt egymásra nézett.

Fullerton szólalt meg végül.

- Egy többezeréves feliratról van szó, és egy része korai a másik része későbbi.

- Értem. Ha van fényképük róla megnézem és megmondom tudok e segíteni, vagy adok neveket, akiket megkérdezhetnek.

- Több mint tíz kollégájánál jártunk eddig, és mindenki az Ön édesapját ajánlotta. -közölte Emerich.

- Pontosabban azt mondták, hogy D.E. Livingstone aki a Berkeleyn tanít, tud segíteni. – igazította ki Fullerton.

- Apám évekig vezette a tanszéket, aztán két éve nyugdíjba ment, mielőtt én befejeztem volna a PhD-t, akkor vettem át az óráit. Mindent tanítottam, amit ő is. A disszertációm az ő kutatásainak továbbfejlesztése és kiegészítése volt, új kérdésfelvetésekkel és lehetőségekkel. Több szaklapban is publikáltam és több mint negyven konferencián voltam előadó. A családom szakmai hírneve kiváló. Korábban úgy volt idén már be tudom adni a professzori címhez szükséges iratokat az akadémiára. A kollégák ilyenkor néha viccből is megelőlegezik a professzori címet valakinek. Mindenki tudja, hogy apám fél éve meghalt, az összes kolléga ott volt a temetésén. Talán úgy vélték mindegy, melyik Livingstonehoz jönnek, az eredmény ugyanaz. – nevettem fel - Végül is ugyanazt tudjuk. Illetve tudtuk. Azt hiszem ezért is küldték ide magukat hozzám.

- Értem. – szögezte szárazon Emerich.

- Tudja nálunk valaki vagy bent van a körben, vagy nincs. Aki a körön belül van azt máshogyan kezelik, mint a külsősöket. A tudományos világ nem a hadsereg, ha érti mire célzok. Nálunk mások a játékszabályok.

- Veszem észre.

- Kiknél jártak pontosan? Kiktől kértek segítséget eddig?

- Pillanat. – lapozgatott újra Emerich – Dr. Glow.

- Stanford Egyetem. -bólintottam.

- Igen, dr. Bleiberg.

- Washington.

- Dr. Winlock Chicagóban.

- Ő több mint száz éve halott. – nevettem fel – Wilson inkább.

- Igen ő. Elnézést.

- Dr. Mertz.

- Barbara igen, a Columbiáról. Yalen dr. Smith és Harwardon Christopher Hayes?

- Velük is beszéltünk igen.

- Kikkel még? Már ha nem államtitok.

- Dr. Nora Scottal a Cornellről, és ...

- Hagyja. – legyintettem – Tehát valóban mindenkivel beszéltek.

- Igen. – zárta össze a mappáját Emerich – Mindenki elsők közt említette az Ön vagy Önök nevét.

- Akkor valóban csak én segíthetek. – mosolyodtam el - Mutassa a szöveget, megnézem tehetek e magukért valamit. De attól tartok, ha én nem tudok tenni semmit, akkor külföldön kell szerencsét próbálniuk.

- Még van pár tartalék nevünk.

- Emerich százados, de az én családom negyedik generációs egyiptológus. A nagyapám Howard Carter mellett dolgozott. Hároméves korom óta írok és olvasok óegyiptomiul, hamarabb tudtam, mint a saját anyanyelvemet. Ha a kollégák az én családomhoz küldték magukat, akkor Amerikában csak én tudok segíteni, vagy elmennek külföldre, és ott próbálkoznak. De abból, hogy végigjárták Amerika összes nagyobb jelentős egyiptológusát és egyetemét, arra következtetek, hogy házon, pontosabban országon belül akarják megoldani ezt. Én meg jobb fordító vagyok, mint az apám, professzori cím ide vagy oda. Nincs kedvem ehhez a csiki-csukihoz, úgyhogy vagy megmutatják azt a francos szöveget és megnézem mi a helyzet vele, vagy menjenek isten hírével.

Hosszú pillanatok teltek el miközben farkasszemet néztünk egymással, majd Emerich újra kinyitotta a dossziét hátra lapozott, kivett egy papírt és felém nyújtotta.

Úgy éreztem az egész csak egy vicc, a lapon kézzel rajzol karikatúra szerű hieroglifák szerepeltek, három sorban.

- Ezaz? -böktem rá – Ennyi?

- Nem, ez egy része a feliratnak.

- Most ugye viccel? Ez nem felirat? Ez ....- néztem a lapot – egy hosszabb mondat.

- El tudja olvasni vagy nem? – csattant fel Emerich.

Úgy vettem észre Emerich kezdte elveszíteni a türelmét, talán csorbát ejtett a büszkeségén hogy nem közölték vele egyértelműen hogy egy fiatal nőt kell keresniük. Plusz láthatóan az egyiptológia nem volt tantárgy egyik tiszti akadémián sem.

Átfutottam a sorokat.

- Igen, bár elég fura.

Keresni kezdtem valami íróeszközt, mire Fullerton felém nyújtott egy tollat.

- Kösz.

Majd a közvetlenül a firkált jelek alá a következő szöveget írtam fel: „Egy millió éve van az égben Ré, a napisten, elzárva és eltemetve mindörökre, csillagkapu."

- A fordításom tökéletesen pontos, noha nekünk modern embereknek értelmetlennek tűnhet. -nyújtottam vissza a lapot Emerichnek, aki átfutotta - Nos?

- Pontos. – morogta Fullerton mire Emerich bólintott.

- Tehát átmentem a teszten? – vettem fel újra a bögrém, és kortyoltam a kihűlt kávém.

- Mikorra tud összepakolni?

- Hogyan?

- Van egy katonai járat ma 17:00-kor a támaszpontról.

- És mégis hová? - hökkentem meg.

- Coloradóba. Creek Mountainba.

- Coloradóba?

- Igen dr. Livingstone.

- Még nem vállaltam el a munkát.

- Dr. Livingstone, kérem értse meg nekünk meg erre nincs időnk. – váltott magyarázó hangnemre Fullerton - A szöveg fordítása sürgős, de mi két hete csak egyiptológusokat keresünk fel, és eddig csak maga tudott értelmes fordítást adni. Ha érdekli a munka, akkor most kell döntenie, és pakolnia.

- A szöveg elér érdekes volt, de még két hétig a Berkeley tanársegédje vagyok. Wagner professzor nem fog elengedni. – tártam szét a karom.

- Ha jön, azt el tudjuk intézni. A hadsereg kifizeti az elmaradt fizetését és kap egy új szerződést, juttatásokkal és ezzel az összeggel. – firkantott fel egy számot Emerich egy post itre ami a jól ismert fekete mappa belső borítójából varázsolt elő.

Összehajtotta a fecnit, majd átadta.

- Ez az éves fizetésem? – böktem ki meghökkenve.

- Nem. Ez egy havi fizetése, mint civil szakértő.

- De ez nekem a három havi ösztöndíjam. – emeltem fel a lapot.

- Ezt vehetem igennek?

- Veheti igen.

- Akkor dr. Livingstone – állt fel – Üdv a csapatban. – rázott velem kezet, majd Fullerton is ugyanezt tette és az ajtó felé indultak – Délután 16:00-ra itt leszünk Önért.

- Várjanak, és a cuccaim?

- Hogyan doktor? – fordult meg Fullerton.

- A lakás az egyemé, ha megszűnik a szerződésem el kell költöznöm.

- Szedje össze amire pár napig szüksége lehet, a lakásba pedig küldünk egy költöztető csapatot. Ők elcsomagolnak mindent. Raktárban szeretné helyeztetni a személyes holmiját vagy keressünk Önnek egy lakást Coloradóban?

- Hol van a felirat?

- Hogyan doktor?

- A lakás lehetne a lehető legközelebb a múzeumhoz, hogy a napi utazás ne vegyen el...

- Kap egy lakást közel a felirathoz. Így megfelel? – zárta rövidre Emerich türelmetlenül a beszélgetést.

- Köszönöm.

- Nincs mit. Viszontlátásra doktor. – biccentett Emerich, és már át is lépte a küszöböm.

- Még egy kérdés. Miért érdekli magukat egy több ezer éve kihalt nyelv, és szöveg?

Emerich arca szobormerevvé vált, Fullerton kicsit zavarban volt.

- Doktor, -kezdett bele – ez az ügy nem...

- Ki ne mondja. Tudom, mint a filmekben. Nemzetbiztonsági ügy és nekem nincs felhatalmazásom bla bla. – integettem a levegőbe szórakozottan.

- Igen doktor. -nevetett fel Fullerton.

Felsóhajtottam.

- Uraim, egy élmény volt, akkor négykor. – és rájuk zártam az ajtót.