Tudtomon kívül addigra már Brenich Sebden mindent tudott a helyzetről, és nem örült a magánakciómnak. Én úgy gondoltam hogy a Toronyból figyel engem mindent látó szeme, és csöndben várja hogy mikor jelentkezem. Mert azt sose gondoltam volna hogy volt mesterem majd utánam jön, de azt se vártam volna tőle hogy keresni fog engem a kommunikációs vonalon. Márpedig azt tette.

( Sebden mester :) 

 A sötétben előre lépve ugyanis legelőször az kezdett el pittyegni. Habár halkan pittyegett, akkor is elég zavaró volt ahhoz hogy azonnal,gondolkodás nélkül lekapcsoljam. Előre néztem. Halk gondolat kúszott végig rajtam, s tudatosult bennem hogy hibát követtem el azzal hogy lekapcsoltam a mester adását. De már mindegy volt, hisz megtettem úgyhogy ezen felesleges volt gondolkodni.

~ Majd újra hívom ha megtaláltam a gyermeket. ~ Gondoltam magamban s megint előre léptem. A sötét falak nem kecsegtettek semmi kedvességgel sem. Az elnéptelenedett kórház padlózata megreccsent a lábam alatt. Felnéztem, s az ablakokon keresztül beszűrődő halovány fény sápatagon megvilágította az utat előttem.... Éppen megint a gondolataim kínos zugába menekültem volna, hiszen a félelem már régi ellenségem volt,ám a gyermek előttem állt. A kardom halovány fényében is láttam kedves kis arcát, ahogyan érdeklődve nézett fel rám. Én nem moccantam. Kővé dermedve álltam meg előtte, s mint egy parányi borsószemre úgy néztem lefele. Ő közelebb lépett, s némán kommunikálta el nekem az érdeklődését, főleg a kardom iránt. Folyton azt nézte, 

" Üdv kis barátom. Mond miért menekültél előlem? " - Kérdeztem tőle megnyugtató hangon, és barátságos mosollyal. Aggódtam hogy a menekülés és a harcok folyamán esetleg nem-e szerzett valamilyen sérülést, de úgy tűnt hogy a kislány a kimerültségen kívül jól van. Leguggoltam hogy egy szemmagasságban legyünk, majd feléje nyújtottam a kezemet.

" Nem menekültem... "- Válaszolta félénken, s a nyakában lógó medállal kezdett el játszani zavarában. Az néhányszor megcsillant a kék kard fényében.- "...csak futottam.. a szörnyek elől.. "- Ahogyan elnézett a koszos padló felé már sejtettem hogy napok óta így élhet. Egykori fényűző fehér kis bársony ruhája tiszta kosz volt, a medálja ugyanakkor szintén valamilyen nemesi családról árulkodó szárnyas sárkányt mintázott. Habár csak félig láttam, de tudtam hogy az lesz, hisz már láttam valahol a medált...valamikor...De nem volt időm most ezeken gondolkodni.  

" Nos, már nem kell félned. A szörnyek elmentek. Jó messzire.  Azért jöttünk hogy megmentsünk... gyere velünk." - Továbbra a kezemet nyújtottam feléje, amit egy kis ideig tartó néma várakozás után el is fogadott. 

" Visszaviszlek a toronyba. Ott senki nem bánthat majd. És lehet a szüleid is ott lesznek. Bízom benne. " - Pillantottam le rá, s magasabbra emeltem közben a másik kezemben lévő fénykardot miután felegyenesedtem. 

" Nem lesznek ott... " - Válaszolta vékonyka hangján szinte azonnal, s pillantásunk találkozott. - " Láttam ahogyan a robotok elviszik őket... azt mondják páran hogy még senki nem tért vissza azok közül akiket elvittek. Én sem láttam még soha senkit se visszajönni.. megeszik őket a gépszörnyek. " 

" Ugyan... csacskaság..." - Vontam meg a vállam.- " Én már láttam olyan embert aki visszatért. És a gépek nem esznek meg senkit...  " - Válaszoltam halkabban, és egy röpke pillanatra eszembe jutott Anakin Skywalker, Obi-Wan Kenobi mester és Padmé Amidala szenátor akik élve kijutottak a Szeparatisták fogságából. A gyermek kék szemei azonnal kikerekedtek s a remény megcsillant bennük. 

" Tényleg?! "

" Tényleg." - Mosolyodtam el haloványan. - " Még nincs veszve semmi sem. Ne feledd. A remény csak akkor tűnik el ha mi is lemondunk róla.... hogy hívnak? " 

"Verania Áshdill a nevem... te.... Jedi lovag vagy? "

" Hmm... igen, az vagyok. " - Válaszoltam egy pillanatra elkalandozva. Ismerősen csengett a fejemben az Áshdill név, de akkor még nem tudtam miért. - " Ateius  Cervidus vagyok. Kövess. " - Előre léptem. Onnan már persze lehetett látni a folyosó másik végében ácsorgó Bricks-et. Verania azonnal a hátam mögé lépett, mintha csak szörnyeteget látott volna. 

" Ugyan már! Ő az egyik emberem. Velünk van, jó fiú. .. bízhatsz benne. " - A lány erre előrébb lépett, s szinte húznom kellett őt magam után. Lépésről lépésre éreztem hogy nem csak azért nem akarja látni a katonát mert sisak van rajta, hanem azért mert fél az ismeretlentől....vagyis őtőle. 

" Ilyenek vitték el apát! Meg anyát! Gonosz robot-emberek!" - Kiabálta fejhangon.Sóhajtottam egyet. Sok türelmet tanultam Yoda mestertől de ez már szinte túlzás volt.Nem voltam gyerekekhez szokva.... 

" Verania! Akiket láttál azok droidok voltak, ez az ember pedig...egy ember..Csak páncélban. " - Mondtam ki a szavakat nyugtalanul. - " Uralkodj az érzéseiden, mert ez a hely, annak ellenére hogy itt vagyunk még mindig igencsak veszélyes. " - Húztam el a számat. Bár nem akartam senkit se sürgetni, vagy megrémiszteni, de tudtam hogy vissza kellene mennünk a többiekért. Sebden mester szigorú volt, és mostanában túl feszült. Nem tűrt el késést, még tőlem sem. Ugyan nagy büntetésre nem számíthattam, de nem hiányzott nekem egy kioktató esztme futtatás arról hogy miért van (megint ) neki igaza. Mire vissza értünk a folyosón kapitányhoz a kezemet szétszorongatta Verania. Alig éreztem, de arcom rezzenéstelen maradt." Nah csakhogy!" - Jegyeztem meg. Bricks egy mosollyal üdvözölte a lányt, de az valami olyan kényszeredettre sikerült hogy a kis túlélőnk megint a hátam mögé bújt. Brick erre abbahagyta a kutya-szerű vicsorgást, majd kihúzta magát. 

" Nem kell félni. A Köztársaságtól jöttünk. Bricks kapitány vagyok."

" Látod? Bricks kapitány, jóra való katona...ő itt Verania. " - Fordultam a rövidke bemutatkozás után a kislányhoz, de mire megszólalhatott volna máris indultam tovább. 

" Sebden mester kereste önt parancsnok. " - jegyezte meg mellékesen nekem Brick mikor kifele igyekeztünk már végre. 

" Argh, tudom..."- Sóhajtottam fel megint.- " Mostanában... mintha kissé türelmetlen lenne.. mindenben...És egyre gyakrabban. Aggasztó, nem gondolja? Hova a siettség...." - Lefele mentünk a lépcsőkön. Megannyi kérdésem volt, de most nem volt most azoknak ideje. Verania azonban nem tágított tőlem, s úgy tűnt nem is akar egy tapodtat sem mozdulni. Volt benne valami szokatlan, körbelengte őt az Erő s ezzel szinkronban a félelem is. Nem a fényt éreztem tőle hanem mást.. hideget. Hideget árasztott Verania. Próbáltam nem tudomást venni erről az érzésről, és betudtam a fáradtságnak. Hiszen mégcsak egy csepp gyermek volt, aki hirtelen egyedül maradt egy háborús zónába, a klónok háborújának közepén! Természetes volt hogy félt! Honnan tudhatta volna hogy mégis mi folyik körülötte. Nem.... nem tudhatta. Magamra emlékeztetett... arra a napra amikor a rend megtalált. Elkergettem a gondolataimat és ezek után azonban inkább a terepre koncentráltam.Ahogyan kiléptünk az épületből előre indultam, vagyis előre indultam volna, de a föld megrengett... majd megint....Balra kaptam a fejem s akkor vettem észre a Szeparatista harci tankokat melyek felénk közeledtek. Távolabb voltak, csakhogy közeledtek. Folyamatosan közeledtek felénk. Az udvarház márcsak pár lépésnyire volt tőlünk, úgyhogy futólépést eszközöltem. Felkaptam a kislányt félkézbe, a másikban a kardommal védtem a droidok támadását. Mikor beértünk az udvarházba, szinte azonnal a kő kerítés romos fala mögé guggoltunk, és most jogosnak ítéltem Hex morgolódását is. A sortűz amit ránk zúdítottak elkezdte szétmarni a falat, és Verania remegett és sírt a félelemtől. Felugrottam a kőkerítés tetejére, s onnan védtem a csapatot és a lányt a két kardommal. Veszélyes megoldás volt, de hasznos. A fáradtságon keresztül is védtem a tüzet, s közben megérintettem a karomon lévőkommunikátor apró kis kijelzőjét. 

" Itt Cervidus parancsnok a Toronynak! " - Kiáltottam el magam, miközben a kardjaimmal védekeztem. - "Azonnali kimenekítést kérünk! A droidok csapdába csalták a csapatot! Találtunk egy civilt is...ismétlem kimenekítést kérünk! Küldöm a koordinátáinkat!"  - Ahogyan elment a koordináták helyzete én azonnal leszökkentem a romokról, vissza a fedezékbe. A klónok vissza tüzeltek, s a gépsereg már elkezdett fogyatkozni, de nem volt koránt sem vége. Közelebb jöttek, átléptek a romokon... nehéz volt úgy állnom hogy mindig Veraniát kellett védenem. A tankok közben áttapostak a romokon, és már azt hittem ennek soha nem lesz vége mikor távoli búgással megérkezett szinte a semmiből egy csapatszállító. 

" Futás a csapatszállítóhoz! Hátra hátra!" - Intettem a csapatnak. - " Hex vigye a gyereket!" - Lehet fanyalogtak,m de legalább egyszerre elindultak s tették a dolgukat. Ezért is voltam büszke rájuk. Sose kellett csalódnom....Ahogyan ezt megtették viszont már nem  hallottam a többieket mert elől maradtam, és a kommunikátoromat kilőtték. 

Folyamatosan védtem őket s közben hátráltam, de arra már nem volt időm hogy én is felpattanjak. Valamit mintha kiabált volna nekem valamelyikük, de nem hallottam. Éles robbanások hangja zavarta meg a hallásom, ezért csak az ellenséggel foglalkoztam miközben folyamatosan fáradtam. Lejjebb eresztettem a bal karom, mikor a tank telibe kapott. A földre esetem egy kiáltással, úgy éreztem elvesztettem a kontrollt. És ahogyan minden hirtelen sodródott egyre távolabb tőlem tompa, de egyre erősödő fájdalom jelezte hogy valami nincs rendben a bal kezemmel....Fel akartam állni.. de nem tudtam.. halovány árnyak vettek körül, majd emeltek fel.... 

" Vigyék a szállítóra, gyorsan!" - Ismerős hang volt... Kinyújtottam a jobb kezem, s csak akkor vettem észre. A szállító elindult, a tankok távolodtak, s még mielőtt mindent elnyelt volna a rideg sötétség csak egy hangot hallottam:

" Tarts ki. "