Ahogy a romokon átszaladtam csak egy gondolat fogalmazódott meg bennem: ennek a csatának hamar véget kell vetnünk. Kezdtem kimerülni. Már vagy hét órája folyamatosan futottam, vagy védtem a kimenekítendő civileket. Ahogyan megálltam az egyik kisebb mellékutcába s felnéztem a fellegekre a nap már vöröses, utolsó sugaraival jelezte hogy az a nap véget ér. összecsuktam a fénykardjaimat, és az övemre akasztottam őket. Egy halk sóhaj tört fel belőlem, s a földre néztem. Az éppen a hátam mögé lépő katonák akkor értek engem be, de fel sem néztem rájuk. Inkább lehajoltam s felvettem egy ottfelejtett játékot a földről. Kis plüss állat volt, csak az Erő kifürkészhetetlen útjai tudhatták hogy hogyan került oda. Egy kezemben elfért, de mégis, ha behunytam a szemem még hallottam a tulajdonosa elkeseredett gondolatait.... szinte éreztem hogy el van veszve, hogy bujkál valahol a romok közt: de nem tudom hogy hol....Ahogyan felegyenesedtem, magamhoz szorítottam a játékot s kipattantak a szemeim.A város nem hasonlított önmagára. Christophsis, a zöld város, most inkább a füst városa volt.  

" Mindent átfésültünk Cervidus parancsnok. A város kiürült. " - Jelentette ki a hátam mögött Bricks. A klón katona nem vette le az arcát takaróm sisakot, s épp ezért hangja sistergett a rádió adó-vevőn keresztül. A város romjai túlontúl elkeserítőek voltak,nem csak látványnak, de másnak is... takarta a holtakat,s takarta a reményt mely a békével kecsegtethetett volna... de csak volna... tudtam hogy egyhamar itt nem lesz béke. Nem ameddig egy mechanikus sereg igyekszik lerombolni mindent.

( Cervidus parancsnok:)

" Nem, kapitány, még lehetnek túlélők. Érzem. " - Fordultam feléje, majd eltettem a parányi játékot a lábamra szerelt kis táskába. Megveregettem Bricks vállát egy jólesően, ezzel is palástolva a fáradtságomat, aztán elindultam előre. A nap ekkor még ránk mosolygott egy utolsót, majd végleg eltűnt a távoli horizontról, maga után hagyva a szürkeséget. 

" Uram, mindjárt esteledik. "- Csendült fel a hátam mögött a kapitány hangja a fekete-fehér sisak alól. - " Ha most elindulunk, nem biztos hogy biztonságba visszaérhetünk a Toronyba. "- Talán igaza volt, hisz tudtam hogy a romvárosban milyen az éjszakai élet, a fosztogatókkal és zsiványokkal no meg a különféle mendemondákkal teli veszélyben... de nem mehettünk. Még nem. Valahol ott volt a romok között az a gyermek, és nekem meg kellett keresnem. Ez volt a sorsom, és ezt tudtam. Már akkor tudtam pedig csak abban a két percben leltem meg a játékot, s mégis. Haloványan megmosolyogtam a klónkatona szavait, melyek bár igazak voltak, mégis az egyik kedvenc közmondásomat juttatták eszembe, amit még Yoda mestertől hallottam.

" Nos, aki nem mer, az nem nyer kapitány. Nem igaz? " - Hagytam hogy felzárkózzon mellém, majd megint előszedtem a kardjaimat. A kék kardok halovány fénye talán jobban mutatta az utat mint ezernyi lámpás. 

" De mégis mit nyerhetünk ebből? " - Csendült fel Hex szokásos rideg hangja. - " Még ha lennének is túlélők akkor is itthagynám őket. Ez a zóna veszélyes, tele van olyan egyedekkel akik csak gyilkolni meg lopni jönnek ide. " - Felvontam a szemöldökömet, és inkább rá sem néztem inkább. Hex bátor katona volt, de túlzottan is parancs követő. Rideg volt, hiányzott belőle az empátia is a megértés. Amit csodáltam mert már vagy egy éve volt mellettem...igazán tanulhatott volna tőlem valamit.

" Nézd, Hex, ha nem keresgélünk, és nem bízunk a megérzéseinkben akkor lehetnénk ezzel az erővel droidok is. " - Csendült kissé gúnyosan a hangom, mire a katona majdhogynem felkiáltott. 

" Hallottátok! A parancsnok azt mondta hogy olyan vagyok mint egy droid!" 

" Ezt már meg sem hallottam. " - Ingattam a fejemet egy pillanatra. 

" De azt mondta.. "

" Hex... kérem.. " - Reagálta le Bricks unaott hanggal a társa hőzöngését. - " Veszélyes területen  vagyunk. Ha társalogni akar menjen vissza Coruscantra. " 

" Jah, vagy éppen Kaminora. " - Kuncogott fel Bokszos. 

(A Raven osztag páncélja:)

" Csöndesebben már.. " - Szisszentem fel a szemeimet forgatva. Hiába... a Raven osztag volt olykor az univerzum leghangosabb osztaga. Gyakran hiába próbáltam meg elmagyarázni nekik ugyanezt, azonban mintha a falnak beszéltem volna. Tették amit kellett, okosak voltak, fegyelmezettek... de néha... amikor olyan napjuk volt...képesek voltak kihozni a sodromból. De bíztam bennük. Számtalanszor megmentették az életemet, és én is az övéket. Ezért voltunk egy csapat. Ez tett minket erőssé. Akkoriban már egy ideje dúlt a csata a Christophsis külvárosáért. De tartottuk magunkat. Én is, és a csapatom is. A helyzet viszont napról napra egyre rosszabbá vált. A Szeparatisták nem hagyták magukat, és nekem nagyon úgy tűnt hogy ez a bolygó lesz a központjuk már ha sikerül elfoglalniuk. Már jó ideje űztük  macska-egér játékot itt... a köztársaság és ők. Hol mi győztünk, hol a gépek de így a bolygó pusztult és senkinek sem volt jó a helyzet. Habár segítségre nem számíthattunk, azonban aznap társam, és volt mesterem,Brenich Sebden különösen bizakodó volt, s éppen ezért új stratégiát vetett be. A veszélyben lévő lakókat elmenekítettük a toronyba. Ezért voltunk most is ott... habár akkor már vagy egy órája vissza kellett volna térnünk... Hátra pillantottam a vállam mögé a távolba, mert még a totális sötétség előtt látni akartam a tornyot. A talán védelmet nyújtó utolsó bástyát a bolygón. A zöldes, ledőlt falakon, melyek egykor a christophsisiak temploma volt, új bázist létesítettünk, távolabb. Majdnemhogy újra építettük  tehát és egyfajta utolsó bástyaként állt az előváros Délnyugati részénél. A Toronynak hívták az embereim nemes egyszerűséggel, mivelhogy jobban hasonlított egy toronyra mint egy egykori templomra már. Tudtam hogy csak félig jó ötlet, sejtettem hogy majd a civilek nem fognak neki örülni...de hinnem kellett hogy a jó érdekében tesszük. És én hittem a reményben, a köztársaságban csak éppen azt nem tudtam hogy a köztársaság nem hisz bennem....