Mindig is szerettem a fizikát. Szinte elképesztő belegondolni, hogy minden egyes létező dologért ez a tudomány felelős, mindent meg lehet magyarázni vele. Az űrbéli dolgok különösen vonzottak, talán ennek is volt köszönhető hogy a gimnázium utolsó két évét végigdolgoztam, és minden egyes megkeresett eurót gondosan elhelyeztem a bankszámlámon, mondván, hogy majd jól fog jönni a tandíjaknál. Hosszas keresgetés után meg is találtam azt az egyetemi szakot, amely a leginkább közel állt hozzám, az űrtechnológiai mérnök szak, innen pedig már nem volt más hátra, csak gőzerővel dolgozni a célom elérése érdekében.

Nem mondhattam magamra azt, hogy könnyű életem van, de belegondolva senkinek sincs az. Anya nélkül nevelkedtem, hisz ő egy éves koromban váratlanul elhunyt, így esélyem sem volt megismerni.

A legelső emlékem kiskoromból az volt, amikor apát kirúgták az autószerelői állásából, és emlékszem, hogy mikor felvett engem az oviból, néma csendben hazavitt, majd otthon nemes egyszerűséggel elkezdett őrjöngeni, törni zúzni. Addig szép életünk volt kettesben, de talán ez volt az a pillanat, amikor minden megváltozott.

Ahelyett, hogy másik munka után nézett volna, minden bánatát az alkoholba folytotta, de eleinte csak esténként halhattam részeg éneklését, vagy épp kiabálását.

Aztán idővel eljutottunk oda, hogy elfelejtett értem oviba jönni, és legelső alkalommal sírva, a félelemtől remegve sétáltam haza Milánó rideg, külvárosi utcáin, ám egy idő után kénytelen voltam megszokni.

Általános iskolában a helyzet kezdett egyre komolyabbra fordulni, amikor nyolc évesen teljesen üres gyomorral, mert étel is alig volt otthon, szinte szédelegve próbáltam valami ehetőt keresni a konyhában, és véletlenül leejtettem egy tányért. Apa kivételesen otthon volt, és a csörömpölő hangot meghallva betámogatta részeg testét a helyiségbe, majd a tányér széttört darabjait a padlón meglátva mérgében apró lényemet meglökte, mely egyenesen a szilánkokban kötött ki.

Éreztem, ahogy több darab is belefúródik az oldalamba, és keservesen kezdtem sírni. Apa természetesen egyből otthagyott, és a bejárati ajtó csapódásának hallatán rájöttem, hogy csakis magamra vagyok utalva. Végül nagynehezen feltápászkodtam, és óvatosan, a fájdalomtól fel - felszisszenve elláttam sebeimet.

Innentől kezdve már napi szinten bántott valamilyen formában, leginkább szóban, de rosszabb napjain kezet is emelt rám, általában az arcomat, és a hátamat ütötte, de volt hogy a bokáimba is belerúgott. Kénytelen voltam tűrni, nem mehettem sehova, nem szólhattam erről senkinek.

És így, szépen lassan eljutottunk addig a napig, mely örökre rányomta bélyegét az életemre, tönkretéve azt.
A saját apám megerőszakolt. Nincs ezen mit szépíteni, egyszerűen berontott a szobámba büdös alkoholfelhőt húzva maga után, lelökött az ágyra, és elvégezte dolgát, melyet én csak sírva tűrtem, hagyva, hogy az éles fájdalom elárassza testem.

Nem voltam egy csúnya lány, sőt egész szépnek mondhattam magam. Zöld szemeimet hosszú szempilláim ölelték körbe, sötétbarna, szinte fekete hajam pedig általában kiengedve omlott hátamra.
A gimiben talán ennek köszönhetően elég sok fiú érdeklődött irántam, attól függetlenül is, hogy én voltam a stréber, csendes különcke, de mindegyiket ellöktem magamtól. Nem akartam, hogy bárki beleláthasson az életembe, hogy meglássa azokat a hegeket, melyeket apám okozott, hogy hozzámérjen ott, ahol apám mocskos keze már megérintett, felevenítve az emlékeket bennem.

Érettségi után a lehető legmesszebbre akartam menekülni apától, így esett végül a választásom arra, hogy Franciaországba költözzek. Lényegében előnyös volt, hisz az egyetemeken negyedannyi tandíjat kellett fizetni, mint szülőhazámban, ezért egy saját albérletre is össze tudtam spórolni a pénzt, így egyenesen a ballagásom után, apának egy szót sem ejtve erről elindultam, hogy önálló életbe kezdhessek.

És így kerültem Rouen festői kisvárosába, ahol fenekestül felfordult az életem.

Egyszerűen imádtam ezt a helyet. Keskeny, régies utcák, szebbnél szebb templomokkal, épületekkel, és akkor még meg sem említettem az isteni déli gyümölcsöket, a kávét, a péksüteményeket, és persze a franciák hírhedt vendégszeretetét.

A francia kultúra az öltözködésemre is jó hatással volt, minden nap látva a divatosabbnál divatosabb lányokat az utcán én is kedvet kaptam egy kis stílusváltáshoz, így az elnyűtt, általában az ingyenes ruhaosztásokról vadászott darabjaimat lecseréltem pár vadonatúj ruhára, mindezt a megtakarított pénzemből.

Nem szerettem volna lakótársat, ezért egy apró, belvárosi lakást béreltem ki, mely még épp sétálva kellemes távolságra volt az egyetemtől. Mivel már júniusban odaköltöztem, ezért kénytelen voltam hamar munkát találni, hogy az alapvető szükségleteimet el tudjam látni. Sajnos ebben az esetben nem volt sok szerencsém, ugyanis az emberektől való félelmem következtében az állásinterjúk soha nem sikerültek a legjobban, ha szépen kell fogalmazzak.

Végül, nagynehezen sikerült elhelyezkednem egy régimódi, de annál inkább imádnivaló teázóban, ahova kiszolgálónak vettek fel. Végső elkeseredésemben vállaltam csak el ezt a munkát, hisz az emberekkel való kapcsolatlétrehozás egyáltalán nem az én műfajom, de kellett a pénz. A pénz pedig nagyúr, nemde?

Lassan beleszoktam az új életbe, néha néha még a vendégekkel is szóba elegyedtem, de a nap végén általában mindig sírásba folytottam bánatom.

Talán a sok sok trauma miatt, talán az egyedüllét miatt, talán az engem gyötrő rémálmok miatt, melyek minden egyes éjszaka felidézték a gyerekkorom bizonyos pontjait, fájdalmait.

Gyakran töltöttem az éjszakát az egyik közeli parkban, szerettem bámulni a csillagokat. Tudtam, hogy az egyik közülük anya, és valószínűleg büszkén néz le rám fentről, amiért ott mertem hagyni apámat, és bejutottam az egyetemre.

A nyár lassan elrepült, s mire feleszméltem, már az egyetemi beirarkozásomhoz szedtem össze a különféle szükséges papírokat, és a campuson leadva őket hivatalosan is beléptem az egyetemista életbe.