Boldognak kellett volna lennem. Boldognak, amiért otthagytam apámat, boldognak, amiért szerezhettem munkát, boldognak, amiért Rouenbe költözhettem,
boldognak, amiért azt tanulhatom, amit mindig is akartam.
De nem voltam boldog.

Képtelen voltam elszakadni a múltamtól, a sírás kerülgetett, mikor újra és újra beugrottak szemeim előtt azok a bizonyos képek, amikor apám megerőszakolt, vert, vagy kiabált. Neki köszönhetően minden bizalmamat elvesztettem az emberek, legfőképpen a férfiak felé, ezzel pedig még az állásom is majdnem kárba veszett. Ugyanazt kérdeztem magamtól, amit Raphael is pár órával ezelőtt, miért pont én, mivel érdemeltem ezt ki?

- Minden rendben? - összerezzentem a hang hallatán, és ijedten kaptam tekintetem Rouen csodás folyójáról a mögöttem álló, ismeretlen hangú férfire.
- I..igen - mikor megláttam őt, teljes testemből kezdtem remegni. Ugyanaz a srác volt, akit Jacqueline megölelt, és ugyanaz, aki a foglalkozás végén bámult. Féltem tőle, féltem, hogy követett, most pedig valami nagyon rossz dolgot akar csinálni velem.
- Jobb lenne ha lejönnél onnan - mutatott a híd peremére, ahol ültem, majd a következő pillanatban a karomhoz nyúlt, én pedig ösztönösen ellöktem kezét, s leugorva hátráltam pár lépést. Miért nyúlkál hozzám? - Hé hé hé, bocsánat.
- Követtél? - tettem fel halkan, de hirtelen a kérdést, ami belül foglalkoztatott.
- Nem, a környéken lakok - felelte, és éreztem, hogy próbálja velem felvenni a szemkontaktust, de nem járt sikerrel. - ha szeretnél, feljöhetsz egy teára, úgy látom fázol - utalt remegő testemre, ami közel sem az időjárás miatt tette ezt, bár ő nem tudhatta.
- Köszönöm, nem - ráztam meg a fejem, és minél előbb szabadulni akartam. A félelmem beigazolódott, a srác az első adandó alkalmat kihasználta arra, hogy megfektessen, még jó, hogy nem dőltem be ennek a hatalmas hazugságnak, és a tettetett aggódásának.
- Rendben, akkor gondolom csütörtökön találkozunk - tárta szét a kezeit, és pár másodpercig várt, hogy megszólaljak, de miután nem tettem, lazán megfordult, és elsétált.

- Carm, te mégis mit csinálsz itt? - az ajtó nyitódásának következményeképp éles fény töltötte be az alapjáraton sötét, tea illatú raktárat, én pedig Gabriel felé kaptam a fejem.
- Csak leültem pihenni - találtam ki egy teljesen véletlenszerű indokot, de ez a fiút nem hatotta meg.
- A raktárban? Munkaidőben? - értetlenkedett, majd közelebb lépve hozzám kikerekedtek a szemei - te sírtál!
- Dehogy - ráztam hevesen a fejem, remélve, hogy a fiú ezt a hazugságot már elhiszi.
- Mi a baj? - hát nem tette.
- Semmi, esküszöm, csak rossz napom van - mint minden nap, tettem hozzá magamban. Egyébként ez a válaszom már igaz volt, egyszerűen nem bírtam tovább mindenkire kedvesen mosolyogni, és muszáj volt egy kicsit elvonulnom valahova, ahol nincs senki, erre a raktár pedig tökéletes választás volt. - de kérlek, ne mondd el a főnöknek hogy sírni láttál.
- Nem fogom - egy halvány mosollyal néztem fel rá, és rájöttem, hogy nem is olyan szörnyű ember, mint amilyennek eleinte gondoltam. - na visszajössz a púlthoz, vagy mi lesz?
- Megyek - löktem fel magam a hideg, poros talajról, és a fiút követve visszaálltam a kasszába, hogy egy újabb unalmas, fárasztó napot tudhassak magam mögött.

Szeptember másodikán végre az egyetem is elkezdődött, és miután sikeresen össze tudtam állítani magamnak egy elfogadható, a munkámmal összeegyeztethető óratendet, görcsölő hassal léptem be a campus fotocellás ajtaján, és mikor kicsodálkoztam magam a hatalmas, falra festett színes logón, melyen a Universite Mont Saint Aignan felirat húzódott, elindultam megkeresni az előadót, ahol az első órám lesz. Mivel nem egy nagy egyetem volt, ezért könnyen megtaláltam, és a látvány egyből lenyűgözött. Tipikus filmbeli előadóra számítottam, helyette viszont egy hihetetlenül nagy, galériás teremmel találtam szembe magam, ami tele volt különféle műszerekkel, eszközökkel, plakátokkal, makettekkel, és egy interaktív táblával. Miután tüzetesen megcsodáltam a csillagászati maketteket, felültem a lelátó szerű padsor egyik ülésére, és vártam, hogy megérkezzen a professzor.

- Ne haragudj, adnál egy tollat? - suttogtam oda az időközben mellém leülő, sötétszőke hajú lánynak, mikor észrevettem, hogy egyetlen íróeszközt sem hozam magammal. A teremben körülnézve mindenki előtt laptopot láttam, de sajnos én még nem gyűjtöttem annyi pénzt össze, hogy tudjak venni egy sajátot, ezért kénytelen voltam kézzel jegyzetelni.
- Persze, feketét vagy kéket kérsz? - nyúlt azonnal a táskájához, én pedig kérdőn néztem rá. Nem mindegy, hogy milyen színű? A lényeg, hogy fogjon és kész.
- Fekete jó lesz, köszi - végül a kritikáimat lenyelve összekotortam egy kedves mondatot, s elvettem tőle a tollat, de úgy tűnt, a lány nem akarja abba hagyni a beszélgetést.
- A nevem Abigel, és őszintén nem ismerek senkit itt, úgyhogy remélem megismerkedünk majd - mosolygott rám, én pedig sokkos állapotba estem. Most barátkozni akar velem? Általános iskola óta nem volt egyetlen barátom sem, és ott is csak felszínesek, valamiért én mindig az egyedüllétet választottam, ami legtöbbször elijesztette az embereket a környezetemből.
- Carmelle - viszonoztam kellemes mosolyát. Ha barátkozni akar, hát hadd tegye, nekem teljesen mindegy.
- Csak nem olasz vagy? - vetett rám egy pillantást, miközben nagyban pötyögött a laptopján, pedig még be sem ért a professzor.
- De igen - bólogattam.
- És mi szél hozott ide Rouenbe? Nem annyira híres azért ez a város - érdeklődött tovább, enyhe rózsaszín körmei pedig zajos hangokat adtak ki a műanyag billentyűzeten.
- Inkább egy nyugodtabb kisvárost kerestem, mint egy zajosat, és egy kis kutatgatás után megtaláltam ezt a helyet, plusz az egyetem is ígéretesnek tűnt - vontam meg a vállaim, úgy téve, mintha életem legkönnyebb döntését hoztam volna meg ezzel a költözéssel. - illetve még mindig annak tűnik.
- Igen, elég híres a környéken - nézett körbe Abigel, ahol már elég sok diák összegyűlt - de ez a szak nem annyira felkapott, nem is értem miért.
- Talán a nehézsége miatt - feleltem - és valljuk be, nem mindenkinek a szíve csücske a fizika, az űrtechnológia pedig lényegében erre épül.
- És te hova tervezel szakmai gyakorlatra menni? - érdeklődött, fehér, tökéletes fogait felvillantva, miközben gyorsan méregdrága órájára pillantott.
- Még fogalmam sincs, őszintén az opciókat sem tudom - ráztam meg a fejem, jelezve, hogy ezen még nem is gondolkodtam. Most költöztem ide, és agyaljak máris azon, hogy hova megyek tovább? - de csak jövőre kell, úgyhogy van időm.
- Én is így vagyok vele, de - szakította félbe a mondatát, ugyanis egy középkorú vékony nő lépett be az előadóba, bizonyára a professzor. Abigel viszont nem akarta abbahagyni a társalgást, úgyhogy suttogva újra megszólalt - ha gondolod, folytathatjuk órák után a beszélgetést, ismerek egy jó kávézót a közelben.
- A mai nap nem jó - ráztam meg a fejem, és hányinger kapott el, mikor belegondoltam, hova is kell mennem órák után. Kénytelen leszek megint találkozni vele. - De holnap például ráérek.
- Akkor holnap - mosolygott rám, és belemerült a professzor ismertető, bevezető szövegébe, én pedig szinte ittam a nő minden egyes szavát.

Sziasztook:)
Úgy gondoltam megleplek így reggel titeket egy résszel, mert miért is ne.☺
Eddig hogy tetszik Carmella személyisége?

Pihenjetek sokat a szünetben, vigyázzatok magatokra és érezzétek jól magatokat, puszii☺❤🥺

xx T💕