- Carmella,gyere az irodámba légyszíves - a főnököm rideg hangjától összerezzenve fordultam meg, és ijedten indultam meg a negyvenes évei közepén járó, ennek ellenére már erősen ősz hajú nő után, ugyanis ha valakit behív az irodájába, akkor annak valószínűleg nem lesz jó vége. - foglalj helyet - mutatott az asztalával szemben lévő székre, én pedig tettem amit kér.
- Miért hívtál be? - kicsit félve tettem fel a kérdést, ugyanis rettegtem attól, hogy kirúg. Mégis mi másért hívna be?
- Figyelj, gyors leszek és egyenes, nem akarom húzni az idődet - nézett az órájára gyorsan - talán mondhatom azt, hogy az egyik legjobb munkaerő vagy itt, időben érkezel, nem hiányzol, tisztességesen megcsinálsz mindent. Ez becsülendő.
- Köszönöm - bólintottam, ám tudtam, hogy most fog jönni a de.
- De - hát persze - aggódom miattad.
- Miért? - húztam össze szemöldökeim, erre egyáltalán nem számítottam.
- Elsírtad magad attól, hogy az egyik vendég el akarta kérni a telefonszámodat. Többször is láttam rajtad hogy kikészített az emberek közelsége. Carmella, ezt így nem lehet! - rázta meg a fejét, az én szemeimben pedig könnyek kezdtek gyűlni. Kész, most veszítem el az állásom - ez egy vendéglátóipari hely, itt muszáj az emberekkel kapcsolatot teremteni. - tárta szét kezeit - nem bújhatsz mindig a pult mögé, ha valaki hozzád akar szólni.
- Ki fogsz rúgni? - nem akartam a főnököm előtt sírni, nem akartam mégjobban gyengének mutatni magam, ezért erősen tartottam vissza a feltörekvő érzelmeket.
- Ahogy mondtam, kiváló munkaerő vagy. - hajolt le az asztalához, és kihúzva az egyik fiókot kotorászni kezdett - ezért úgy döntöttem, hogy adok neked még időt, de csak egy feltétellel - ebben a pillanatban pedig előhúzott egy A5 nagyságú papírt, és felém nyújtotta - olvasd csak el. -

Kapkodva ránéztem a lapra, ami megmenthette az állásomat, és gyorsan olvasni kezdtem.

Segítségre van szükséged? Esetleg egyedül érzed magad? Nem találod a helyed? Nem tudod feldolgozni a traumáidat? Ne csüggedj!

Várlak örömmel a foglalkozásomra, ahol teljesen őszintén, feszélyek nélkül mondhatod el a problémáidat, vagy hallgathatod meg másokét. Nem mersz kiállni mások elé? Egyáltalán nem baj, attól még ugyanúgy jöhetsz, szívesen látunk bárkit a köreinkben!

Az alkalom heti kétszer, hétfőn és csütörtökön kerül megrendezésre négy órától a művelődési központban, és természetesen ingyenes.

Remélem, ott találkozunk!

                      Jacqueline Amiot

- Azt akarod hogy.. - néztem a szemébe, mikor letettem a szórólapot, ő pedig bólintott.
- Igen, azt akarom hogy menj el. Ismerem Jacquelinet, többször is szervezett már ilyesmit, sőt az egyikre én is elmentem - tárta szét kezeit, újra - nem bűn az ha segítséget kell kérünk másoktól. Ráadásul, biztos vagyok benne hogy sok korodbeli is ott lesz majd.
- És ha nem megyek el, akkor kirúgsz? - húztam el a számat, hisz nem sok kedvem volt ehhez az egészhez.
- Nem szeretnélek megfenyegetni, kérlek értsd meg hogy csak jót akarok neked - támaszkodott meg az asztalon, így pedig mégjobban láthattam erős, katonás arcvonásait. - de igen, hogyha nem történik változás akkor ki kell hogy rúgjalak.
- Rendben - hajtottam le a fejem, majd csendesen kisétáltam az irodából, és a mosdó felé véve az irányt kitört belőlem a sírás. Nem akartam jelenetet rendezni, nem akartam a figyelem középpontjában lenni, ezért miután mindent kiadtam magamból, gyorsan megmostam az arcom, és visszasiettem a pult mögé.
- Miért hívott be? - biccentett a háta mögé Gabriel, az egyik munkatársam, mikor meglátott. A fiúval ritkán beszélgettem, hisz ő is eléggé csendes típus, úgy ahogy én, ezért nem igen kerestük egymás társaságát az átdolgozott napjaink folyamán.
- Csak a beosztásom miatt - ráztam meg a fejem, majd egy hamiskás mosolyt felvéve az újonnan érkezett vendég felé fordultam.

Idegesen szorongattam a vállamon lévő táska pántját, majd egy utolsó, hosszú levegővétel után beléptem az egyáltalán nem kicsi épületbe. Egyből megijedtem, mikor megláttam egy eléggé nagy embercsoportot az aulában várakozni, de próbáltam nyugtatni magam azzal, hogy legalább nem kell a helyszínt keresgélnem. Közeledve az emberekhez volt egy kis időm feltűnésmentesen végignézni rajtuk, és meglepődve vettem tudomásul, hogy eléggé vegyes a társaság. Ahogy láttam, volt egy idős házaspár, három ötven és hatvan év közötti férfi, két talán náluk egy kicsit fiatalabb nő, kettő huszonhárom, huszonnégy körüli srác, és egy eléggé fiatal lány.

- Azta, milyen sokan összegyűltünk - nyílt ki egy ajtó hirtelen, és egy mosolygós, idősebb nő lépett ki a teremből - sziasztok, szerintem el is kezdhetjük, gyertek csak be. - az egyik, nálam kicsit idősebb fiú indult meg először, odalépve a hölgyhöz pedig két puszit nyomott arcára. - Pierre drágám, de jó újra látni - simította kezét a fiú határa, aki csak biccentett egyet - jobban vagy már? -

Csak ezt az apró beszédfoszlányt hallottam meg, hisz utána beléptem a tágas, székekkel teli fényes terembe.
- Rendben, mindenki készen áll? - csapta össze a tenyereit a nő, az éles hangtól pedig végigfutott rajtam a hideg. Nem akartam itt lenni, semmi kedvem nem volt hozzá.
Mikor páran a jelenlévők közül elmormoltak egy igent, Jacqueline újra megszólalt - akkor kezdjünk is bele.

- Van esetleg valaki aki elsőként szeretne kiállni? - tette fel a kérdést pár perccel később, miután ismertette a program részleteit, melyek nagyjából a szórólapon is szerepeltek. Gyorsan körülnéztem, de úgy tűnt, senki nem akart kezdeményezni, ahogy én sem, eszem ágában sem volt.
- Hát ha senki nem szeretne, akkor vállalom - állt fel hirtelen az egyik, negyven év körüli férfi, és lassan sétálva kiállt az előttünk levő kis színpad szerűségre - Huh, hát sziasztok, Raphael vagyok.
- Szia Raphael - szólalt meg pár ember, gondolom azért, hogy a férfi ne érezze magát annyira feszélyezve. Ez az ötlet mondjuk tetszett.
- Fogalmam sincs hol kezdjem, ezért belevágok a közepébe - tárta szét kezeit, én pedig lehajtott fejjel hallgattam, nem szerettem volna bámulni, mert tudtam, hogy ha engem néznének az nagyon is elbizonytalanítana - a feleségemmel az első babánkat vártuk. Amikor megtudtam a hírt, én voltam a legboldogabb ember a világon, és egyből bevásároltam a különböző apukáknak szóló könyvekből - itt hallatszott a hangján, hogy elmosolyodott, én pedig ennél a pontnál emeltem fel a fejem kíváncsian - bababútorokat nézegettem, megterveztem a gyerekszobát. Emlékszem, az első ultrahangnál, amikor láthattuk a kis csöppséget, bekönnyeztem. Aztán a második ultrahangra is ilyen boldogan kísértem el a feleségemet, de akkor már az orvos arckifejezésből tudtam, hogy baj van. Közölte velünk, hogy sajnálatos módon a baba elvetélt, és még csak az okát sem tudta megmondani. - az eddig feszesen tartott arca most megremegett, ezek szerint ő is csak álarcként viseli a "minden rendben van " arckifejezést - ezalatt a pár hónap alatt a baba úgy a szívemhez nőtt, olyan erős kötődést éreztem iránta, hogy úgy éltem meg a halálát, mintha csak egy élő családtagomat vesztettem volna el. Ez az egész dolog két hónapja történt, és még mindig nem tudok túllépni rajta, ellentétben a feleségemmel aki már alig gondol az elveszített gyerekünkre - itt pedig már a fejét is lehajtotta, nem nézett senki szemébe - minden nap, bárhol is vagyok, eszembe jut ő, eszembe jut az, hogy még csak egy lehetőséget sem kaphattam az élettől arra, hogy megismerjem, és nem értem az okát. Mit tettem? Mit követtem el amiért ezt kaptam? - Raphael végül halkan befejezte a mondandóját, melynek hatására a szememben összegyűlt könnycseppek elindultak útjukra, de ahogy láttam ezzel nem voltam egyedül a teremben.
- Köszönjük hogy megosztottad ezt velünk Raphael - lépett oda hozzá Jacqueline, és egy biztató ölelésbe vonta, majd felénk fordult - a terápia lényege, hogy megoszthassuk a problémáinkat a hozzánk hasonló cipőben járó emberekkel, és beszélgessünk velük. Ha bármelyikőtök szeretne Raphaelnek mondani valamit, akkor azt most nyugodtan megtehetitek. - erre a mondatra többen is felálltak a helyükről, majd a férfihoz odalépve társalogni kezdtek vele. Én úgy éreztem, hogy nem tudnék mit mondani neki, megölelni pedig nem akartam, ezért maradtam a székemen, de szerencsére nem volt annyira kínos, mert a fiatalabb korosztály is ugyanazt tette amit én, talán ők sem voltak még annyira nyitottak, új volt nekik az egész.

Gyorsan körbefuttattam a szemem azon a pár emberen, akik ülve maradtak, de arra nem számítottam, hogy egy jéghideg kékes fürkésző szempárral fogom szembe találni magam, ezért hirtelen lesütve a szemeim reménykedtem, hogy nem fog tovább bámulni, de amikor pár perc múlva felemeltem a fejem, újra belenéztem azokba a szemekbe. Volt bennük valami ijesztő, de egyben érdekes, láttam benne szomorúságot, csalódottságot, és nagy meglepetésemre kíváncsiságot is.

Sziasztoook, megjöttem az első igazi résszel, nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre, kérlek osszátok meg velem kommentben. 🥺❤
Az őszi szünetben igyekszem majd jó sokat írni, úgyhogy akkor már több résszel is tudok szolgálni, addig is, kitartást erre a maradék egy napra, és utána természetesen jó szünetet nektek! ☺

xx T💕

(A kép pedig ismét a csodás szukanyandiii érdeme)