________________________________________________________________________________

Na, szép jó napot kívánok minden olvasónak!

Íme az új rész, ami kicsi késéssel, de kijött!

A gyenge idegzetűeknek nem ajánlom (kicsit durva Alice háttérstory-ja...)

Mindenesetre jó olvasást kívánok...!

AYDZSENA

________________________________________________________________________________

Hétfő (6.nap) 9:10;

Alice lassan nyitotta a szemeit.

Nem tudta felfogni, hogy hol van.

- Meddig aludtam...?- kérdezte bágyadtan.

- Ma reggelig- válaszolta a lány mellett gubbasztó Springtrap.

- Julekával mi lett?

- Elment.

- Nem mondta hogy hova?

- Nem. De szerintem ne is akard követni...

Alice lesütötte a szemeit;

- Sajnálom...

- Micsodát?- kérdezte homlokát ráncolva a fiú.

- Mindent... Ez az egész helyzet az én hibám...! Ha nem jövök ide, ha nem találkozok veled, ha nem leszek depressziós...!

- Akkor?

- Akkor nem érezném azt a fájdalmat, amit most érzek!

- Alice...

- Ha nem alakul ki ez a helyzet, akkor tudtam volna felejteni!

- Alice!- Springtrap megragadta a lányt- Ez nem a te hibád! Hanem az enyém! Érted?! Az enyém!!! Én bántottalak meg! Én kergettelek az őrületbe! Ne okold magad ezért, mert... Mert ami téged bánt, az nekem is fájdalmat okoz...! Alice kérlek! Kérlek mondj el bármit! Bármit, ami bánt! Mindent megteszek érted, csak ne lássalak így!!! Kérlek... Ne te sajnáld... Alice... Bocsáss meg nekem... Az én hibám.

Azzal a fiú magához szorította a lányt...

Alice pupillája kitágult.

Jól esett neki, amit Springtrap mondott.

- Tudod...- kezdte ekkor a lány akadozva- Én régen ember voltam... Egy kis szőke kislány, zöld szemekkel... Volt egy nővérem, egy bébiszitterem, és egy anyukám, és egy apukám... Akiknek saját vállalkozása volt... Gazdagok voltunk, mindig volt költeni való... De ennek ára volt... A szüleim ugyanis sohasem értek rá, hogy velünk foglalkozzanak... Mindig dolgoztak... De nem azért, hogy nekünk jobb legyen... Teljesen munkamániásak voltak... Mindketten. Annyira, hogy anyám mikor minket szült, még akkor is egy ügyfelével telefonált... Sose voltunk igazán fontosak... Ezért kaptunk már babakorunkban bébiszittert. Egy lányt, akit Lisának hívtak... Nagyon aranyos volt. Mindig játszott velünk, új dolgokat tanított... Nagyon szerettük Julekával... De egy napon... Minden megváltozott... Lisának rákos daganata lett, és ezért kórházba vitték a rokonai... Majd elköltöztek. Azóta sem tudjuk, hogy Lisa túlélte-e vagy belehalt a betegségbe és a daganatba... Ekkor a szüleink kapkodni kezdtek, hogy találjanak egy másik bébiszittert számunkra... És ekkor akadtak rá a gonoszság megtestesítőjére... Erin-re... Ez a lány egy amolyan rocker stílusú kis parazita volt... Aki állandóan bántott minket... Először még erőltette egy kicsit magát, hogy megkapja a munkájáért járó pénzt, de utána pokollá tett mindent... Minden azzal kezdődött, hogy nem vitt ki minket a házból sem, és nem is engedte, hogy legalább az udvarra kimenjünk... Majd később már beszólogatott nekünk. Utána pedig csak teltek és múltak a hónapok, és egyre jobban eldurvult a helyzet... Ha nem tetszett neki valami, azért minket okolt, és mindig jól megvert minket... Emellett Bulikat szervezett, és áthívta a házunkba a drogos barátait... Akik szintén imádtak szadizni bennünket... Ilyenkor jobbnak láttuk July-val a visszavonulást a szobánkba, mint az ott létet... Gondolkoztunk, hogy mit tehetnék a gonosz bébiszitterünk ellen, és végül úgy döntöttünk, hogy felhívjuk anyuékat. Ám ők nem vették föl... Mert nem értek rá... Ekkor viszont felhívtuk a gyámügyet, hátha ők segítenek. A gyámügy ki is jött, de nem tehetett semmit, mert anyuék eltussolták az ügyet, emellett Erin mindent tagadott... Végül nem történt semmi változás... Legfeljebb annyi, hogy az eset után Erin úgy megvert minket, hogy onnantól hosszujjú ruhákat kellett hordanunk...

- De miért nem tett semmit a gyámügy? Az ütések nyomai egyértelmű bizonyítékok voltak!- húzta fel a szemöldökét Springy.

- Az lehet... De mint mondtam, a szüleink eltussolták az ügyet. Mindenféle légből kapott hazugsággal... És persze pénzzel...

- Értem... Mi történt utána?

- Megkezdődött a háború köztünk, és Erin között. Mindegyikünk megkeserítette a másik életét... Ő vert minket, mi pedig láb alatt voltunk, és szivattuk... Végül anyuék közbeléptek, mert Erin panaszkodott ránk. Mi viszont nem hagytuk magunkat, és beköptük Erin-t, aki persze mindent tagadott. Ennek az esetnek végül az lett a vége, hogy egyszer kitalálta, hogy elvisz minket az egyetemére, ahol tanul. Mi pedig July-val örültünk, hogy végre kitehetjük a lábunkat a házból... Ám ez a kiruccanás se sikerült úgy, ahogy elterveztük... A nagy szünetben ugyanis felmentünk a tetőre... Az egyetem legmagasabb pontjára...

- Hány szintes volt a suli?

- Tizenkét emelet magas...

- Mi történt?

- Erin nyomkodni kezdte a telefonját, miközben én mellette álltam, July addig elment pisilni, és arról beszéltem neki, hogy szeretnénk enni valamit, mert éhesek vagyunk... Erre ő rávágta, hogy kellett volna reggelizni, és akkor nem lennénk éhesek... Erre én úgy felmérgesedtem, hogy kikaptam a telefonját a kezéből, és lehajítottam a mélységbe... Erin erre olyan dühös lett, hogy egy akkora pofont lekevert nekem, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és átestem a korláton...

- Lezuhantál?!

- Igen... Tizenkét emelet magasat zuhantam lefelé... Egyenesen a kőkemény betonra... Nagyon fájt... Úgy éreztem, hogy minden csontom eltörött, és nem tudok mozogni... A szemem még nyitva volt, így láthattam a saját véremet, ahogyan körülölel... Mellettem pedig ott volt Erin telefonja, aminek a betört képernyőjén még látszott a feliratos háttérkép... Ami a következő volt; „I hate you..."

- Akkor te meghaltál...?- kérdezte elcsukló hangon Springtrap.

- Igen... De visszahoztak a halálból... A doktorok ugyanis kísérletezni akartak rajtam, így belém építettek egy robottestet... Ami életben tartott... Így lettem először kiborg...

- Akkor még nem voltál akkor animatronik?

- Nem. Az később lettem... Mindenesetre olyan traumát szenvedtem el, hogy nagyon nehezen tudtam csak túltenni magam rajta... Főleg úgy, hogy a szüleim visszafogadták Erin-t bébiszitternek...

- Micsoda?! Hogy tehették?! Ők nem voltak veletek egy házban, hogy hallják, hogy mi történik?!

- Nem. A szüleim mindig a cégnél voltak. Még csak aludni sem jöttek haza... Egy évben egyszer láttuk őket, akkor is csak telefonálni tudtak... Beszélgetni pedig nem...

- Ez nagyon durva... De mi történt azután?! Hogy lettél ilyen?!

- Miután visszakaptuk Erin-t, teljesen megőrültünk July-val... Én a szobámban ültem a lelki fájdalmaim közepette, míg Juleka Erin-en állt bosszút, amiatt, amit tett velem... De sajnos semmi sem változott... A csaj továbbra is bántott minket... Így aztán lassan elkezdtünk még jobban bedilizni... Az egyik este azonban July megjelent előttem egy pisztollyal... Nagy szemekkel néztem rá, mire ő elkezdte ecsetelni, hogy ez a pisztoly minden reményünk. Én először tiltakoztam, de July belém fojtotta a szót. Azt mondta, hogy ha nem akarom, hogy tovább verjenek, és alázzanak meg, akkor muszáj megtennünk... Én gyerekfejjel vele is mentem, mert elegem volt a kínból, a fájdalomból... És a verésből. July-val odalopóztunk hát a pisztollyal Erin-hez, aki a konyhában tartózkodott. Juleka ekkor a kezembe adta a fegyvert. Azt mondta, hogy tegyem meg én. Mert ez az én bosszúm. Erin ártott nekem, és ezért nekem kell elvennem az életét... Én bátortalanul átvettem a fegyvert, majd Erin-re fogtam. Arra gondoltam, hogy amit teszek, az csak bosszú... Édes bosszú... És... végül... Meghúztam a ravaszt.

- És utána...?

- Meghalt. Erin Matthew meghalt. Az én kezem által...

- És Juleka? Mit szólt utána? Megdicsért?

- Nem. Helyette inkább döbbent szemekkel nézett rám. Azt mondta, hogy nem kellett volna halálosan meglőni. Csak úgy, hogy megsebesüljön... És akkor talán magától elment volna. Hát... Én ebben nem értek vele egyet... De már mindegy. Az eset már megtörtént. És pórul is jártunk miatta... Ugyanis a sajtó kiszagolta a gyilkosságot, és elárasztotta vele a médiát... Mi lettünk a városunk gyerek-gyilkosai... Mindenki került minket...

- Került? Kimentetek?

- Igen. Kénytelenek voltunk, ugyanis a szüleink amikor tudomást szereztek az esetről, akkor otthagytak minket, és még azt is letagadták, hogy egyáltalán ők a szüleink...

- Rátok hagytak egy egész házat, meg ami ott volt?!

- Igen. Úgysem hiányzott volna nekik. Sőt! Jól is jött, mert így elköltözhettek Los Angeles-be. A nyaralójukba. Nekem pedig, meg a nővéremnek, gyerekként el kellett kezdenünk dolgozni, hogy legyen miből eltartani magunkat. Úgy, hogy az egész város utált minket. Volt aki megpróbált minket megölni, azzal az okkal, hogy ha nagyok leszünk, akkor le fogjuk ölni az egész várost, mert gyilkos pszichopaták vagyunk. Tudod, hogy milyen rossz volt? Teljesen egyedül lenni... Minden teherrel, ami a nyakadba szakad...

- Szörnyű lehetett... De hogy váltál akkor teljesen robottá? Hiszen...

- Azzá építettem magam. Igazából July halála után...

- Miért ölte meg magát a nővéred...?

- Tehát említette... Külön story... De van köze hozzám. Julekának ugyanis volt egy jó munkahelye. Egy cég, amelyik jól fizetett. (Tudod ekkor már felnőttek voltunk.) July jól érezte ott magát, és már kezdtünk volna felállni...

- És?????

- Julekának el kellett mennie Los Angeles-be. Oda küldte a cége. És... A már nagyjából boldog nővéremből egy összetört lányt kaptam vissza...

- Mit történt vele...? Mit vagy kit látott...?!

- Szülőket látott... Azokat a szülőket, akik otthagyták őt. És engem. Ez még nem is lett volna baj, de... anyuék sem voltak valami kedvesek vele...

- Felismerték?!

- Igen... És az orrára mondták, hogy szégyent éreznek irántunk, és mi vagyunk az életük legnagyobb bakijai... És hogy bárcsak meghaltunk volna születés közben, vagy csapott el volna minket a kocsi... És Juleka erre teljesen összetört...

- És ezért korábban hazajött?

- Igen... És utána rászokott az italra... Az volt számára a gyógyszer... Ami nekem persze nem tetszett. Mindig megpróbáltam leszoktatni róla, de nem sikerült. Mindeközben azt hallgattam tőle, hogy mindért ő a felelős... És minden az ő hibája...

- Szóval ezért mondta azt, hogy nem bírta a terhet...

- Ezt mondta neked? Hát igen, jól összefoglalta...

- Hogyan ölte meg magát...?

- Hát... Igazából föl akarta akasztani magát, de... rosszul tette a nyakára a kötelet, és... nem sikerült... így...

- Mi történt?

- Késsel végzett magával...- ekkor Alice szemében könnyek kezdtek el gyűlni- Nem tudtam időben megmenteni! A nővéremet! A saját nővéremet! Ott lehettem volna!!!

- Alice...! Alice!- Springy magához szorította a már zokogó lányt- Nem a te hibád! Nem a tiéd...

A nyuszilány ekkor még hangosabban rákezdett, majd kis idővel később folytatta a mesélést;

- Tudod... Szörnyű látvány volt... Amikor felmentem a szobájába...és már csak a holttestét találtam meg... ami a tartógerendáról lógott... és mellette csupa vér volt minden... és ott feküdt a földön a kés... ráadásul vihar volt... és mindazt amit láttam... azt a villámok világították meg...! Ijesztő volt!

- Miért nem kapcsoltál villanyt...?

- Mert a vihar lecsapta a biztosítékot, és nem volt áram a lakásban! Ezért volt az, hogy fölmentem a szobájába, hogy megkérdezzem, hogy minden rendben van-e... De már fölöslegesen...!

- Mit csináltál utána?

- Amíg nem jött vissza az áram, addig a sarokban kuporogtam, és figyeltem July testét...

- Legalább most már értem, hogy miért utálod a sötét helyeket... És hogy miért félsz a vihartól...

- Hülyeség... Tudom.

- Nem az... Meg lehet érteni. De még mindig ugyanaz a kérdésem; hogy lettél ilyen...?

- Már mondtam, hogy átépítettem magam. Miután July meghalt... rájöttem, hogy egyedül nem bírok a rám nehezedő nyomással, így eldöntöttem, hogy új életet kezdek, és tiszta lappal indulok. Az a doki, aki engem megalkotott, az segített nekem ebben. Keresett egy olyan helyet, ahol senki sem ismerheti még a híremet sem... Vagyis ezt a várost... És ezt a pizzériát. Azt mondta, hogy ott biztos lesznek barátaim, hogy biztos mindenki szeretni fog... És hogy végre boldog lehetek... Én hittem neki... És így... Ő átépített animatronikká. Bár nem volt nehéz megszokni az új testem, de mégis fura volt... Egy robot nyúllá válni, úgy, hogy még mindig képes vagy emberi érzelmeket kimutatni...