Minden porcikámmal a hatalmas páncél mögé húzódtam ahogy belevettettük magunkat a sövénybe. Hermész kardja a hátamon csilingelt, ahogy az ágak belekaptam és megpróbálták letépni, de jó erősen odakötöztem. A Kőr Bubi hősiesen védelmezett, testén nagyokat csattantak a neki ütköződő növények. Amint kivetettük magunkat egy sövényből szinte azonnal jött a következő is, mintha a labirintus egyre sűrűbben növesztené vissza magát.
Karcolásokkal lett tele a csupasz karjaim és a ruhám fodros nyaka széttépődött, a levelek gúnyos koronát rajzolva akadtak a hajamba. Mindezt harmadik személyben éreztem csupán, mintha valaki nagyon tárgyilagosan mesélné el nekem. Semmit se jutott el hozzám.
Sérthetetlenek éreztem magam.
Végelláthatatlanul száguldottunk a megmaradt ellenfelek felé, az idő megnyúlt ahogy vágtatott a ló és hirtelen durvasággal összeugrott mikor lefékezett.
Felocsúdva lestem ki a Kőr Bubi mögül. Egyenesen a Káró Ászhoz vitt a sövényparipa. A magas Káró Ász pápai pompában ragyogott. Püspök kalapján csecsemőfej nagyságú drágakövek világítottak míg arannyal szegélyezett palástja egész alakját csillogással ruházta fel. Nem hatott rá a füst vagy a por. Makulátlan volt. Hosszú orra hegyként türemkedett ki csontos arcából és kegyetlen külsőt kölcsönzött neki. Azt hiszem máskor megrettentett volna a szigorú tekintete, ahogy csak egy kisgyerek fél a komoly felnőttektől, de az a Sigrid még messzebb volt most, mint a fájdalmaim.
A zöld ló lassan süllyedni kezdett és tompán puffanó sarkakkal hirtelen a földön is álltam már. Az állat ismét ágakra bomlott és visszakúszott a bokrokból húzott falakba. Védtelen voltam és azonnal a kardom után nyúltam, könnyedén oldva ki a kötözése csomóját. Mellettem a Bubi szintén kivonta a sajátját, egyszerűbb és pontatlanabb mását az enyémnek.
A Káró Ász lassan nyúlt be a palástja alá és előhúzott egy jogar méretű aranybotot, aminek végén pengékben végződő kereszt állt. Nem tudom mi baja volt Pandorának mikor megtervezte ezeket a karaktereket, túl komolyan vagy pont viccre vette az egészet.
Ott álltunk szemtől szembe a gyilkos pápa karikatúrával és a Káró Ász kimért, szándékos lassúsággal felénk nyújtotta karját egyenesen nekünk szegezve a pengékből álló kereszt leghalálosabb oldalát. Western filmeket idézően bámultam a sötét, valós személyiséget nem mutató szemekbe latolgatva mikor jön nekünk. A támadás mégse érkezett és a türelmem utolsó morzsáit is rég elvesztettem. Ha tervezett valamit sok szerencsét neki mert én jövők!
Kilibbentettem a kardom oldalt és neki rontottam, egy páncél halk nyöszörgéséből kiindulva a Bubi se késlekedett sokat és azonnal utánam iramodott. Kitalált hűsége megnyugtatott, ahogy a Káró Ász felé futottam. Az oldalt húzott kardomat előre lendítettem, megrogyasztott térdekkel előre döftem, egyszerre akartam kint maradni a fegyvere hatótávából és mégis eltalálni őt. Az Ász palástjának vastag anyagába belekaptam, de oly gyengén, hogy még az óriás köveket is alig koppintottam meg. Nem maradtam mégse ott, oldalt ugrottam és mögülem gondolatolvasóként a Kőr Bubi is előre döfött, bátrabban és jóval közelebb merészkedve az ellenfélhez. Az Ász kalapácsként csapott le jogarával, de kénytelen volt a Kőr Bubitól eltávolodva hátrébb pattanni. A kard mégis megsebezte a káró lapot mert a palástba lyukat ütött, levert egy méregzöld smaragdot, ami lepattant gombként gurult el a földön, és a vékony alak oldalába kapott. A palást alatt testhez simuló zekét viselt, ami nem nyújtott semmi védelmet. A vére aranyos színben zúgott ki, körömvirág forma foltot ejtve ruháján.
A torkomba tódult egy örömittas kiáltás, de ekkor a világ furcsán elhomályosodott, azt hittem por ment a szemembe, de rá kellett jönnöm, hogy füst lepett be mindent. És ez csak egy valaki jöttét jelezhette.
Bábeltoronyként magasodva mindenki fölé érkezett meg a Pikk Dáma, élőben még borzasztóbbak voltak ember méretű szarvai és a rajtuk logó füstölők nehéz tömjénje átláthatatlan ködöt eregetett. Hamarosan mind belevesztünk és csak sejteni lehetett ki hol kezdődik és végződik.
- Kőr Bubi! – kiáltottam a katonámért, aki még mindig a sebét szorongató meggörnyedő Káró Ász mellett állt. Ahogy felém pillantott a káró katona megpróbálta megsuhintani ismét a jogarával, de a Bubi hamarabb mozdult felém és csupán páncélja kondult a csapástól. A lovag védelmezőn állt be elém és én is mögé araszoltam le se véve a szemem a Dámáról. Mert ha itt volt a Dáma a Pikk Hármas se lehet messze, ő pedig lesből szeretett támadni.
Mintha egyenesen a gondolataimból pattant volna ki a Pikk Hármas kunkori fekete loknijai megcsillantak nem is olyan messze tőlünk.
Nem tudom kinek hála, esetleg egy harcedzett rokonomból merítve, de gondolkodás nélkül felrántottam a kardom és pillanatokon belül az aranyos pengén csattant a Pikk Hármas ostora. Pont az élén érte el a kardot és szerencsémre az ő ostora bizonyult gyengébbnek, mert kettévágta. A megrövidült ostort azonnal visszavonták és valahol a füstgomolyag mélyén nyafogó kecskehangok visszhangoztak. A köd is megmozdult erre, a hórihorgas Dáma megindult a Hármas felé, hogy lássa mi a felindulása oka. Ő volt az egyedüli, aki jól követhető volt, hosszú nyakán ülő fekete bőrbe öltöztetett feje kilógott a ködfátyolból. Elhaladt előttünk, ezüstös szalagok mozdultak a légben ahogy magával vonta füstölőit is. Ránk se hederített, megállt pár méterre és lehajolt mire ő is belebukott a füstbe. Csoszogó léptek neszeztek, de nem a Pikkek felől hanem az Ász irányából. Visszarántva a fejem előttünk némi mozgolódást lehetett érzékelni mert a sűrű lég is megmozdult. Nem láthattam, de a nehézkes, földön súrlódó hangból úgy ítéltem a Káró Ász komolyan megsérült.
Reagálni se volt időm mikor az Ász jogara a füstből kibukkant és egy kegyetlen döféssel az előttem álló Kőr Bubi vállába szúrt. A fémlemezek közötti rést találta el és túl későn jöttem rá, hogy visszaélve a Dáma ködével észrevétlenül a közelünkbe vánszorgott. Még egy pillanatra a keletkezett szellőtől őt is láttam, fegyvertelen kezével a sebét szorította és ujjai között kibuggyant a mézszín vér. Nem hagyott időt visszatámadni, esetlenül, de azonnal kihátrált, hogy újra bevonja köd. A Kőr Bubi a vállára szorította kezét és egészen oldalt dőlt. Félve, hogy elvesztem megragadtam a felkarját, hogy egyenesbe hozzam. Kétségbeesve forgattam a fejem, fülelve vajon merre lehet a Káró Ász, de talán erőt kellett gyűjtenie, hogy ismét támadhasson miután ennyi vért vesztett.
Ki kellett valamit találnom sürgősen.
Valahol nem olyan messze kattogó és mekegő párbeszéd zajlott, emlékeztetve, hogy több problémám is volt egyszerre.
A különös, óraművekre emlékeztető kattogás a Dáma lehetett és amennyire ki lehetett venni megnyugtatásnak szánta, míg a Hármas lap tovább mekegett felháborodva.
A közelünkből újra felhangzott a földön csúszó talpak hangja és tudtam nem késlekedhetek.
Minden további gondolkodás nélkül rámarkoltam erősebben a páncélozott felkarra és elkezdtem magammal húzni a Kőr Bubit, egyenesen a Pikk katonák felé. A szerencsétlen lovag páncélja jajongva nyekergett, rögtön elárulva mozgásunkat. A csoszogás mintha gyorsult volna és még a Pikkek is abbahagyták a beszélgetést.
Egészen lehajoltam, hogy az általunk csapott zaj ellenére nehezebben lehessen minket kivenni. Lassú, kimért mozdulatainkkal alig-alig libbentettük meg a nekünk is segítő ködöt, ráadásul minél közelebb kerültünk a forrásponthoz annál sűrűbben fogott közre minket.
Meresztettem a szemem ahogy bírtam, mígnem már csípte az erősödő tömjén.
Amíg a földön keresgéltem továbbra is a fülemmel követtem a töretlenül, és szerencsénkre egyre bénábban közeledő Káró Ászt.
Amint megláttam, amit kerestem lehajoltam és megmarkoltam a földön elterülő bőrkötelet anélkül, hogy megmozdítottam volna. Alig felegyenesedve ezúttal én takartam el a Bubit, magam mögé rántva. Muszáj volt még egy kicsit életben maradnia. Nem nyerhettem, ha az utolsó katonám is elesik.
A köd sűrűsége segített azon, hogy hamarabb észleljem a Káró közeledtét. Még a hatalmas ékkövek is tompán megvillantak alig pár lépésre tőlem. A szívem dübörgött a mellkasomban, úgy éreztem mindjárt kiveri még a tüdőmet is, hogy helyet kapjon, de még várnom kellett. Még egy lépés a Káró Ásztól és izzadó tenyeremmel erősebben markoltam az ostor végét mígnem az egész karom bele nem feszült a várakozásba. Még egy lépést engedtem és nem tudtam milyen égi vagy földi jelenséghez imádkozzak, hogy beváljon a tervem.
A következő lépésre már alig bírtam visszafogni magam, a mozdulat már a karomban volt mégis csendre intettem az idegeimet. Az utolsó lépésnél a Káró Ász megemelte jogarát, hogy lesújtson és abban az elröppenő másodpercben, amint mozdult én is így tettem. A jogar lesújtott és én megrántottam az ostor végét.
Ahogy vártam a Pikk Hármas jobban szerette a fegyverét mintsem, hogy elengedje, de gyermektestét még én is könnyen elrántottam főleg, ha nem is készült a hirtelen húzásra.
A köd oltalmában és az összecsapás hevében mindenki megzavarodott, még én se hittem el, hogy mikor a pengés kereszt lecsapott nem engem talált arcon hanem a Pikk Hármast.
A gida szarvak között beleállt a leghosszabb penge, félig eltűnve göndör loknik alatt és a förtelmes csattanásból ítélve a koponyájába vágott. A Pikk Hármas zavartan, sírósan felmekegett még utoljára majd előre dőlt. Ahogy fejéből kiszabadult a penge hortenzia szirmok röppentek a levegőbe majd váltak semmivé. Mikor az apró test a földön koppant még egyszer megemelkedett a lendülettől majd ezernyi árnyalatú kék szirommá bomlott az is. Egyedül a kurta ostor maradt a kezemben, ami erre a látványra kicsusszant ujjaim közül. Gazdáját követve az is virágokká vált és megsemmisült. Lihegve bámultam a volt lapkatona helyét majd felemelve a fejem a Káró Ász egyre összecsukló alakját figyeltem. Most már őt is le fogom tudni győzni. Ugye?
A Pikk Hármas bukása után rájöttem a füst megszűnőben volt. A köd nem szállt föl hanem a Pikk Dáma köré gyűlt, eltakarva arcát, sőt egész fejét mintha körgallérjába akarna bújni a tömjén füst. A drágaságokkal ékes nagy ruhájával és vas abroncsával is hangtalanul jött közelebb, szellemmódra siklott, nem is mozdult egyetlen szoknyaredője se. Hát ezért nem hallottam soha a mozgását. Két messze elnyúló szarván alig lengtek a füstölők, amik most már nem is eregettek semmit, mintha elfújták volna lángjukat. A Dáma alig ért elég közel hozzánk olyan gyorsasággal rántotta oldalt fejét, hogy az arcom előtt elrepülő nehéz aranyfüstölő suhogó hangja jobban megijesztett, mint a majdnem sérülés bekövetkezése.
A Káró Ászt egyenesen arcba találta a fejével megegyező nagyságú füstölő és beszakította az arcát.
Összerezzenve a kezem mögé rejtettem az arcom bármekkora butaság is volt a Dámához ennyire közel. Nem akartam látni, hogy néz ki egy betört fej, még a Pikk Hármas halála is sokáig fog kísérteni.
Csak akkor mertem leengedni a kezem mikor még a lehunyt szemhéjamon is átfénylett a Káró Ász csillaggá váló testének ragyogása. Apró fénygömbként láttam már csak viszont, amint felröppent az égbe.
A beálló csöndben felsóhajtottam, csakhogy még mindig volt egy ellenség előttem. A Pikk Dáma felé fordultam teljes testtel felvonva a kardom. Hátrányomra nekem közelharci fegyverem volt míg az ő füstölői bontógolyókként is működtek, mint most láthattam.
A Dáma arca körül eloszlott a füst és megláttam fekete szeméből aláomló könnyeket. Tudtam, hogy belekalkulált érzelem volt, nem valós, nem foghatta fel a Pikk Hármas halálát, de elnézve az arcát inkább kívántam, mint gondoltam mindezt.
A nő elnézett engem, vékony nyaka tetején ide-oda billentette fejét, méregetett és közben a halálos füstölők libikókázó gyerekekként billegtek szarvain. Rémes utolsó látvány lenne ez.
Aztán a Pikk Dáma feje megnyílt, elsőre úgy tűnt legalábbis amíg a kék szirmok el nem kezdtek peregni, lassan feloldva a nő testét. Lehunyta a szemét ahogy semmivé enyészett, a feje majd a nyaka is eltűnt, de mintha a mellkasa még utoljára egy megkönnyebbült sóhajtól emelkedett volna meg.
Mire felfogtam mi történt a Dáma örökre eltűnt.
Meg se mertem mozdulni, nem tudtam mit tegyek, honnan várjam a következő csapást. Egy Kőr Hatosnak még kellett lennie, emlékeztettem magam.
Hátra fordultam a Kőr Bubihoz és akkor jöttem rá már ő sincs. Egy kupac aranypor lett belőle, amit beivott a föld.
Mozdulatlan voltam, tudtam jól, még talán pislogni se pislogtam mégis újra a teázó asztal mellett álltam.
Az asztalon az ételek megrohadtak, elfeketedtek és összeasztak. A szaguktól öklendeznem kellett és az orromat eltakarva hátra tántorodtam. Furcsán éreztem magam, nem jöttek teljesen vissza az érzékeim, de láttam, hogy ismét árnyékot vetek, ami azt mutatta újra eggyé váltunk a másik felemmel.
A förmedvény teríték körül álltak a többiek is. Mortifer és Cerby oldalt álltak hozzám képest míg a túloldalon Pandora, Vernon és Andrea állt.
Vernon, amint meglátott hozzám sietett, kikerülve az asztalt. Megdöbbentett mikor a karjaim közé vetette magát.
- Sigrid – kiáltotta remegő hangon – nyertél! Nyertél!
- Mi? – megöleltem ugyan, de nem értettem mi történik -de a Dáma...
- Hogy adhattad fel?! – mint aki erre vár Andrea kifakadt minden figyelmet magára fordítva. Míg máskor élvezte volna most végképp elvesztette minden emberi magatartását. Vállai előre estek, haja elvesztette ragyogását és úgy világlott, mint az éjszakai hold. Bajsejtelmes fekete foltok ütköztek ki a szeme körül, koponyaszerű arccá csúfítva éteri szépségét. Minden haragjával a mellette összefont karokkal féloldalasan álló nőhöz fordult. Pandora elnézte őt majd Dámáját utánozva ide-oda ingatta fejét méregetően.
- Mikor ilyen artikulátlanul beszélsz nem értelek – felelte nyugodtan – mit mondasz?
- Nem hiszem el – remegtek meg Andrea fehér ajkai a sírás határán – elárultál! Feladtad!
A férfit nem érdekelte semmi, összeroskadt és gyermek módjára négykézláb sírt. A szánalom gyufalángként lobbant fel bennem bármennyire is emlékeztettem magam Andrearól van szó.
- Mi történt? – kérdeztem a hisztérikus férfiról elszakítva tekintetem.
- Az Asszonyom feladta – Vernon kezei az alkaromra csusszantak – nyertél – ismételgette.
- De...miért?
- Hát...
- Igen! Miért?! – ordított fel Andrea – miért tetted?!
Pandora idegeneknek járó kelletlenséggel nézte a férfit majd Vernon felé pillantott.
- Mit mond? – egy puha ránc átfutott a nő homlokán. Lehet tényleg nem értette.
- Miért adtad fel Asszonyom? – jelelte Vernon elismételve mindannyiunk kérdését. Pandora erre elégedetten bólintott.
- Aha – felelte lustán – nekem nem állt szándékomban nyerni.
- Akkor meg minek játszottál?! – Andrea idegeit ez a válasz csak jobban megtépázta, aranyló hajába kapott készen arra, hogy kitépje. A nő türelmetlenül ismét a pokolkutyája felé nézett fordítást várva, és mikor megkapta visszafordult Andrea felé.
- Mert megkértél – majd jókedvű mosolyra húzta száját – már a legelején megmondtam nem vonz a győzelem – túljátszott szánakozással leguggolt Andrea elé, ujjaival finoman megemelve a férfi állát – Andrea, te buta. Ebben a játékban te vesztettél egyedül. Mert egyedül ti ketten vettétek komolyan – pillantott most felém is elégedetten – és most már örökké viseled a szégyent, hogy megvert egy kislány. Gondoskodom róla, hogy mindig emlékezz rá – nyomott édesgető csókot a férfi homlokára, ami égő Káin jelet hagyott ajkai formájában. Még szemre vételezte a szenvedő arcot majd elengedte és felegyenesedett. Andrea szája groteszkül elnyílt, a sikoly még késett majd ordítássá dagadt a torkában. Tombolva verte a földet míg körülöttünk a sövények levelei elfeketedtek majd hamuvá őrlődtek.
- A világa darabjaira bomlik, mint az elméje – fordította koponyáját az égből aláhulló csavarok felé Mortifer – nem maradhatunk itt tovább.
- Micsoda hiszti – kacagott Pandora ellépve a földön rángó férfi fölött. Kikerülte kecsesen az egyik földre sújtó öklöt majd ellépdelt az asztal mellett és megállt mellettünk.
- Hazaviszlek – nem ajánlat, kijelentés volt és én rögtön segélykérően Mortifer felé pillantottam. Mortifer párat köhintett, láthatólag egyre jobban feszélyezte az eluralkodó őrület. A földön remegések futottak át újra és újra egyre erősebben, repedéseket hagyva maguk mögött.
- Nos... nekem át kell mennem az Ajtón végülis a nagyapádért – vakarta meg a koponyáját Mortifer – időbeosztásilag az lenne a legjobb, ha... élnél az ajánlattal – Cerby prüszkölt egyet nevetése elfojtásaként ahogy a gazdája megpróbált diplomatikus lenni.
- Ó nem – kapott közbe Pandora, amint Vernon lejelelt mindent – én megyek át az Ajtón túlra. Te, ti – nézett Cerbyre is – hazamentek.
Nem tudom ki halt meg, hogy ő lett az uralkodó, de a széteső világ közepén állva nagyon csábító volt csak haladni az árral, hogy végre leléphessünk.
- Oké – bólintottam rá, ahogy egy most még vékony repedés elfutott a lábaim előtt és éreztem ismét remeg alattam a föld oly annyira, hogy még én is beleinogtam majdnem elesve – oké, csak menjünk!
Pandora nevetett, kutyacsaholása hidegsége még borzongóbbá tette a pusztuló univerzumot. Aztán minden sokkal rosszabb lett, a zokogó Andrea újabb földre csapásába a zsebvilág szöget váltott. Hirtelen lejteni kezdett a mindenség balra és mi mind félő volt, hogy szó szerint lecsúzdázunk róla. Cerby és Mortifer egymásba kapaszkodva keresték az egyensúlyukat míg a fiú egy kapkodó mozdulattal fel nem tépte körmeivel a világ vásznát átjárót teremtve. Sietősen lökte be a csontvázat a feltáruló átjárón.
- Minden jót! Még úgyis találkozunk Sigrid! Látogassatok majd meg minket! – kiáltotta oda nekünk Cerby ahogy a rengő föld belökte őt is Mortifer után az átjáróba. Elköszönni se volt időnk, de épp sokkal nagyobb bajunk is volt ahogy a dőlés szöge a világnak nőtt és Vernonnal lassan csúszni kezdtünk lefelé, a táguló repedések irányába. A föld tovább bomlott, hatalmas darabok süllyedtek a semmibe. Mintha lebegő szigeten lettünk volna az eltűnő részek alatt további égbolt szeletek villantak ki.
Pandora mindeközben hátra dobta színtelen haját és kinyitotta szárnyait. A szakadt denevérszárnyak sebein megülő fekete ichor szerű anyag végig folyt a földön lábai körül azonnal és belefolytak a szakadékokba.
Aztán felemelkedett. Vernon gyakorlott mozdulattal egyik kezét a nőébe csúsztatta és belekapaszkodott hagyva, hogy őt is megtartsa.
- Azt hittem ezek csak kiegészítők – csusszant ki a számon döbbenten, majd még jobban eltátottam a szám ahogy a nő könnyedén átkarolt és megemelt. Azonnal rúgkapálni kezdtem, de karmai a felkaromba vájtak mozdulatlanságra intve. Pandora nem látta a szavaimat, talán jobb is.
A csapdosó szárnyak lomhán jártak, alig fél méterre a föld fölött tartva minket, míg az tovább mozgolódott. Andrea nem mozdult viszont, hisztériája tovább zajlott, csuklott, ordított vagy jajongott felváltva.
- Nem segítesz rajta? – kérdeztem mikor a nő az arcomra nézett. Megtettem mindent, hogy szépen beszéljek, hogy le tudja olvasni.
- Nem lesz baja – mondta – nem fog belehalni, bár idő lesz míg újra szóba áll velem – majd szinte cinkosan nézett rám – de itt van nekünk az örökkévalóság rá.
Pandora magasabbra repült, ami a a már szinte vízszintesen függő talaj miatt úgy tűnt mintha fölfelé szállnánk. Én esetlenül a nyaka köré fontam karjaimat, hálás voltam tömött szőrme kabátjának, ami engem is bevont. A révész olyan nyugodtan repült, minket is magával vonva, mintha egy vasárnapi sétán lennénk. Nem sietett. Elnézhettem repedésekkel körbefutó arcát és megszámlálhattam az anyajegyeit. Annyira közel voltam hozzá, hogy éreztem a Pikk Dáma füstölőjéhez illő illatát.
Szinte anyai volt a közelsége, vagy talán csak anyám volt az utolsó, aki parfüm párába burkolódzva ölelt így. Vagy Vernon emlékei itták be túl mélyen magukat az elmémbe. Már nem fogom megtudni, de elnéztem Pandora profilját és mikor egy széllökés végig szántott a földön és a haját az arcába fújta odanyúltam és finoman a füle mögé tűztem. Erre lepillantott rám, nem rosszallóan meglepetésemre, hanem tűnődve.
- Miért ajánlottad fel, hogy átmész az Ajtón? Nektek az tilos – kérdeztem, feljebb húzva magam, hogy egy vonalba legyen az arcunk majdnem, még segített is megtartanom magam.
- Mert kíváncsi vagyok – nem hazudott – ha megismerem a halál titkát már nem leszek kitéve a révészek büntetésének – ismét előre fordult, könnyedén szlalomozva a még megmaradt sövény és törmelékdarabok között, amik egyre jobban potyogtak ahogy a világ óramutatóként ferdült tovább – Andrea túl ostoba. Révésznek lenni annyit tesz soha meg nem ismerni a halált. Ezzel megszűnők rabnak lenni, kitörök a Purgatóriumból.
- És utána mi leszel?
- Ha megtudom elmondom neked – játékosan körbefordult tengelye körül, Vernon a karját fogva lengett utánunk míg én szorosabban öleltem a nyakát – de ehhez az kell, hogy mikor meghalsz én kísérjem át a lelked. Csak akkor mondom el – még a levegő is belém szorult ahogy letekintett rám, azzal a messzi mosollyal, amitől még ő is szelídnek látszott – válj méltóvá arra, hogy én jöjjek el érted.

Válj hőn szeretetté. Imádottá.

Azt hiszem valamikor elaludhattam, nem tudom mikor siklottunk át az átjárón és értünk haza, a Talbot házba. Csupán onnan tudhattam, hogy mikor Pandora hideg ölelése megszűnt körülöttem egy sokkal puhább és ismerősebb helyre kerültem, egyenesen az ágyamba. A vattaszerű alváson túl is átsejlett egy beszélgetés.
- Szőj neki valami szépet – suttogta a nő.
- Igenis Asszonyom – Vernon biztos mosolygott – örömmel.

Valami szépséges történt álmomban. Nyár és tenger. A homok csiklandozta a lábujjaimat és a hullámokon széttörtek a szeretett hangok. Apa a nevemet kiáltotta majd felkapott és körbe pördült velem. A kedvenc szendvicsemet ettem egy napernyő takarásában és nagymama félretűzte a legszebb csattjával a vizes hajam. Anya egy magazint olvasgatott a napágyon mellettem és mikor lelogó kezébe bújtattam az enyémet megszorította azt. Itt vagyok. Szeretlek.
Annyit kacagtam, hogy berekedtem és leégett az orrom. Annyira fáradttá tett a boldogság, hogy mikor a kocsiba beültünk, akkor már a naplemente az árnyainkat óriássá dagasztotta, rögtön elnyomott az álom.

Az volt a különös, hogy nem fájt semmim. Nem emlékeztem mikor ébredtem ilyen könnyen. Könnyűnek éreztem magam. Aztán lassan minden visszaszivárgott, a varázs megtört és a fájdalom is feltűnt. Nem fájt annyira, mint kellett volna. Valaki miközben aludtam ellátta a sebeimet. Nyögve ültem fel az ágyon, minden kis mozdulatot egy fájdalmas kis sziszegés követett és úgy éreztem már soha nem fogok tudni kiegyenesedni anélkül, hogy minden porcikám ne égjen. A pipere asztalom tükrébe tekintve megcsodálhattam az összes hegem, a viharos éjszakai színeket idéző zúzódásaimat és ilyen-olyan vérfoltjaimat. Ha minden sebemre raktak volna valamit most úgy néznék ki, mint egy múmia. Aztán letekintettem a bal karomra és a ráforrott villámjelekre. Most még haragos kékben égtek, pár hónap és lilává szépülnek majd még évek fognak kelleni, hogy ne rikítsanak ennyire. De mindig rajtam lesznek, egzotikus tetoválásnak hazudom majd, később azt mondom belém csapott a villám, hogy legalább egy kicsit helyreállítsam az igazságot. A fájdalom se fog igazán eltűnni, megtanulok vele együtt élni, nem lesz annyira rossz, mint most, de az idegeim sérültek maradnak. A bal karom ujjai érzéketlenné váltak a tapintásra. Nem fogom visszaszerezni bárhogy próbálkozom is. Legalább mozog, mondom majd beletörődve.

- Sigrid? Sigrid, merre vagy? – fölülem jött a hang. A padlásról. Felnéztem, mintha csak átláthatnék a plafonon. Aztán hirtelen lépések indultak meg fölöttem, sietősek, kétségbeesettek és felvágódott a padlásajtó.
Már én is rohantam, feltéptem az ajtót és kifutottam a folyosóra pont meglátva a levágódó padlás lépcsőt.
Nagyapa csetlett-botlott lefelé, rá akartam kiáltani, hogy vigyázzon nehogy leessen, de a torkom túl szoros volt. Hát futottam én is. Siettem ahogy tudtam, és amint leért már vetettem is magam rá. Akkor én is tudtam repülni.
Úgy csapódtam bele nagyapába, hogy fel is löktem és a padlóra estünk. Szegény feljajdult, de már tolakodtam is hozzá, magamhoz szorítottam nem érdekelve egyikünk fájdalma se. Cserben hagytak a szavak és túl sok könnyem folyt, hogy teljesen lássam.
- Sigrid – ölelt át nagyapa – Sirdig, Istenem úgy aggódtam érted.
- Te aggódtál értem?! – szakadt fel belőlem a nevetés – hisz én... én téged... bocsáss meg kérlek. Mindent annyira bánok.
- Sigrid, nem haragszom – szorította meg a vállaimat – annyira büszke vagyok rád. Mindennel szembe mentél, átmentél az Tükrön Túlra, megküzdöttél a révészekkel és annyi sok fájdalmat elviseltél egy ilyen vén bolond öregemberért. Nem kellett volna kitenned magad ennek. De bebizonyítottad milyen is egy igazi Talbot. Felnyitottad a szememet mennyivel többre vagyunk képesek. Túl gyáva voltam, féltem az erőnktől és rettegtem mi lakozik a tükörben.
- Nekem csak te vagy nagyapa! Te vagy a kezdete és én vagyok a vége a Talbotoknak. Igenis mindent megért, hogy viszont lássalak – boldogságtól szédülve törölgettem a könnyeimet – de honnan tudod mi minden történt?
- Vernon mindent elmesélt – lassan felkeltünk a földről, de még mindig egymást szorongattunk. A fiú említésére körbe néztem. Aki azt a gyönyörű álmot kitalálta nekem és az, aki a sebeimet ellátta csakis az én igaz barátom lehetett. Látnom kellett őt is. Végre ismét leülni és beszélni vele. Hallani akartam a hangját, meg akartam ölelni.
- Nem jött át velem bárhogy hívtam. Azt hiszem szégyenlősebb, mint gondoltam – mesélte nagyapa – de biztos vagyok benne hamarosan felbukkan. Gyere, együnk valamit és mesélj el mindent. Hallanom kell micsoda felfedezéseid és kalandjaid voltak. És utána megtanítom neked, hogyan kell vezetned a saját feljegyzéseidet – veregetett vállon. Nevetnem kellett a hirtelen visszatérő normalitáson. A ház ismét lakott lett, hétköznapi és meleg.
Otthonná vált ismét.

Vége