Valahogy visszakeveredtem a saját kilátómba. Kívülállóként álldogáltam pár lépésre a terepasztaltól, a tükröktől és az árnyamtól. Ő továbbra is szánnivaló esetlenséggel topogott. Felém tekintett aztán azonnal el is kapta mielőtt összetalálkozhatott volna a szemünk. Egy túlfeszített ideg rángatózott a halántékomon.
Elnéztem a sutaságát, irigyeltem a tehetetlen zavarát. Ha lenne időm az ujjaimat tördelni, mint ő!
De túl ellenséges voltam vele, egyszerűen ő volt a legközelebbi valami, amibe belerúghatok.
Zavaros mosolyra húzódott a szám, ez szinte önbántalmazás. Akit utálok, akit megvetek, én magam vagyok! Az, amit olyan gondosan letakartam magamban azon az estén amikor megöltem nagyapát. Pedig két kézzel, tíz körömmel csüngtem Vernon hazugságain. Minek is néztem volna mögéjük mikor ilyen elkeserítő tényeket rejtettek?!
Erről végképp nem tehetett az árny. Nem volt több egy bőröndnél, amibe belepakolhattam mindent, amivel én nem akartam foglalkozni. A lényem árnyas oldala.
Mert a belső képem, önmagam legmélyén pont ugyan így ácsorogtam, rágtam a szám szélét és akartam sírni.
Nem nagyon volt Talbot, aki találkozott a saját árnyékával ezért a feljegyzésekből egyedül egy valakiére tudtam gondolni. I. Sigfrida, aki Németországba költözött és az unokaöccse testvérgyilkossága után ott is maradt írta róluk. Véletlenül találkozott össze egy felfedező útján a Tükrön túl az árnyékával. Különös, és csak idővel megédesedő barátság alakult ki köztük. Vagy önmagával?
„... és mikor találkoztam vele, rájöttem hitvány és vele együtt szembe kellett néznem mindazzal, ami engem is azzá tett. Nap, mint nap meglátogattam és kedvesebb lett, szebb és szerethetőbb, és én minden nappal másképp tekintettem a fájdalmamra, dolgoztam, gyúrtam a gyászom és rájöttem minden, amit én megemésztek őt táplálja..."
Szerencsétlen árnyékom majd megszakadhatott mind attól, amivel én nem tudtam szembenézni. Átjárta őt is gyász, a fájdalom és a magány, hát persze, hogy mindezek után ilyen volt.
Most viszont szükségem volt rá. Őt nem küldhettem harcolni, nem hittem, hogy a képességemnek akárcsak a tudatában van. Nem voltam fegyverforgató ugyan mégis már természetesebb volt a fényes kard súlya a markomban. Egyedül anyám charleston cipői voltak rossz döntések, de sose hittem ténylegesen Andrea előzékenységében, hogy hagyni fog küzdeni. Talán csak azt akarta, hogy áldozzam fel az árnyékom és belehaljak később. Azt akarta a szemét vigye ki magát.
Hát akkor most minden számítását áthúzom a következő döntésemmel.
Odaléptem az árnyhoz mire lassan ő is felém fordult. Egy magasak voltunk, tükörképei a másiknak az utolsó hajszálig.
- Tudsz harcolni? – kérdeztem oldalra billentve a fejem, amit lehet csak megszokásból, de azonnal leutánzott.
- Nem – rázta meg finoman a fejét, a fekete tincsek megrezegtek arca körül. Felfoghatatlan volt saját magamat megtalálni a mozdulatban, mégis ott voltam. Szinte mellékesen bólintottam rá.
- Gondoltam. Ezért én fogok lemenni a pályára – a zöld szemek csésze méretűvé nőttek.
- Ne! – jajdult fel és a kezeim után kapott, mintha menten elszaladnék. Ujjaimmal én is átfogtam a kezét és hirtelen egymást fogva találtuk magunkat. A karjaink finoman ringtak kettőnk között bölcsőt alkotva.
- Nem lesz baj – erőt vettem magamon és engedtem, hogy őszintén és teljességében felfogjam mit is jelent a harctérre menni. Az én kezeim átizzadtak és remegni kezdtek ahogy lecsapódott bennem a halálfélelem párája. De a másik kettő erős maradt és megszorított.
- Van fegyverem és ott van... az – nem akartam a képességemre utalni, nem tudhattuk hol bujkál egy kíváncsi fül. Az árnynak tudnia kellett mert biccentett.
- A te feladatod lesz a csapat irányítása – én pedig elviselem a helyzet súlyát majd mindkettőnk helyett, tettem hozzá magamban.
Muszáj volt nekem is beszállnom, míg én Cerbyt akartam megállítani a seregem fele elpusztult. Mindent odadobtam Vernonért és most a rangsor végén kullogtam. Szerencsétlenségemre Mortifer, aki az egész előző félidő alatt Andrea és Pandora támadásai kereszttűzében állt se volt sokkal jobb pozícióban, mint én.
A legtöbb katonáját Andrea őrizte meg miután egyedül az ő pokolkutyája vett ténylegesen részt a játékban.
Laika most is a pálya szélén lépegetett, gyermeki idillel pörgetve lángoló buzogányát. A fényes tűzgömb meleg fényei körkörösen száguldottak végig a terepen.
- Remélem mindenki felkészült! – kiáltotta Andrea és felvillant a tükörképe a többiekével együtt. Futó mozdulattal a szám elé tettem az ujjam némaságra intve az árnyam. Azt vártam Vernon és Pandora között hűvös lesz a levegő mégis mindketten ott álltak a tükör előtt. A fiú laposan pislogott a nő felé, aki láthatólag a tükör alján futó feliratot olvasta.
- Várja meg mindenki a pisztoly dördülést ám! Csak utána cincálhatjuk szét egymást! – rázta meg játékosan ujját Andrea, de átsejlett mennyire erőlködik, hogy ismét könnyed legyen a hangulat. A tükrök ezután ismét elsötétedtek és én lecsatoltam a hátamról a kardot.
- Hát akkor... én elindulok – mondtam esetlenül. Nem vártam igazán bíztató szavakat vagy ilyesmi.
A fejünk fölött élesen pukkant a fegyverlövés.
Nehéz volt nem megpróbálni bátornak lenni, vagy elsiklani a veszélyek felett. Tudtam, hogy lehet meghalok, megsérülők. Sőt biztos, hogy megsérülök. Kicsik az esélyeim és én csupán egy halandó vagyok.
Egy kitalált családdal és nemes céllal.
Azzal, hogy igazán gondolkodnom kellett a helyzeten Andrea szavai is mélyebbre vágtak. A könnyeim előbb törtek fel, mintsem ráharapjak a nyelvemre. A feltoluló érzelmektől maszatos lett a világ és haragosan pislogtam ki a könnyek záporát ahogy meneteltem befelé a labirintusba. Fájón markoltam a kardot és a rózsákkal átszőtt ég felé lendítettem.
- És akkor mi van?! – kiáltottam keserűn – legyen kitalált! Én akkor is hiszek benne! Hallod Andrea?! Nem törsz meg, mert kevés vagy hozzá!
Szikrázó harag, vacogó félelem és bénító gyász koktél voltam arra készen valakinek neki robbanjak és az, akinek igazából szántam a szavakat meg is hallotta.
Laika üstökösként jött, lángoló buzogányával tört utat magának fekete porrá égetve a bokrokat útjában. Nem szlalomozott vagy kereste a hozzám vezető utat egyszerűen csinált magának egyet.
Alig méterekre tőlem lángokba borult a sövény és a megszenesedett ágak hamuvá őrlődtek talpa alatt ahogy átlépte őket. Tokruhája szélére rátelepedett a fekete por és kesztyűje fehérje is bemocskolódott. Egyik masniját elvesztette a hajából.
A legveszélyesebb ellenfél volt. Vernon vagy Cerby nem küzdött olyan komolyan, kíméletesek voltak még pusztításukban is. De nem Laika. Ő Andrea vérebeként hajszolta a győzelmet.
Felemeltem a kardom és rászegeztem. A két napkorongként villogó vörös szem engem figyelt.
Remegett a térdem, éreztem, hogy nem sokon múlik, hogy megbicsakljon. A combomban az idegek megfeszültek. Muszáj volt elviselnem mindezt. Amíg bennem laknak ezek az érzések fönt az árnyam képes tiszta fejjel gondolkodni. Némi félelem talán nem is árt, hiába tudta a logikus részem Laika nem okozhat bennem igazán kárt. Megtette volna, de Andreanak kellett a testem.
- Nem is támadsz meg? – kérdeztem, a torkom szorításán is áttörtek a szavak. Pimasz akartam lenni mégis életlenül jöttek ki. Tovább mustrált üres arcával, lassan teljesen felém fordulva.
- Nem mersz rám támadni? – majd visszaidéztem Vernon egykori szavait. Laika el fogja veszíteni a gazdáját, ha Andrea teóriája igaz az exhumálásról.
- Persze neked csak jó, ha én nyerek – mosolyodtam el – megtarthatod a szánalmas gazdád. Milyen jó is lesz közösen nyomorultnak lenni az idők végezetéig!
A hosszú pillák sora erre megremegett és lejjebb eresztette fejét, mint aki ad egy pillanatot a gondolatnak. Nem hittem volna, hogy ennyivel meg lehet bántani.
- Én nem érzem magam nyomorultnak – mondta állhatatosan, az arcán először jelent meg a komolyság – én imádom a gazdám. Ha azt kívánja tőlem széttéplek – a lánc csörgött ahogy megemelte a fegyverét – ha azt kívánja ne bántsalak megteszem – először láttam elnyílni mosolyát, édes volt, mint a mignon, amit úgy szeretett – de sose mondta, hogy nem okozhatok benned kárt. Csak életben kell lenned a játék végén.
A lány megvetette a lábát akár egy olimpikon és a nem létező rajt lövésre kilőtt. Gyorsabb volt, mint azt sejtettem és ahogy nekem rontott pillanatokon múlt, hogy eltaláljon. Nekem lendítette a buzogányt és én a bokroknak vetettem magam oldalra ugorva. A sövény elég sűrűnek bizonyul itt, hogy ne essek át rajta a benne lapuló ágak viszont felsértették a karom és az oldalam ahogy megtartottak. Zizegve, botladozva léptem ki a bozótból levelekkel tűzdelve, hogy újra talpra álljak.
Jelezve, hogy nem akar komoly sérülést okozni nekem Laika fegyverének lángja csitult, szinte barátságos narancs színt öltött. Mintha a másodfokú égés kíméletesebb lenne a harmadfokúnál. Saját tapasztalatból tudtam, hogy nem az.
Elborzasztott a sérülések és a fájdalom gondolata. Hirtelen egy elveszett pillanatra újra a csatakos lepedőim között feküdtem a fertőzés lázától delíriumoson. Összepréseltem az ajkaimat és két marokra fogtam a kardom. Talán még az is érezte a félelmem, mert mint egykor azokon a szörnyű éjszakákon az aranyos fénye most is erősebben ragyogott.
Nem vehettem fel a versenyt Laikaval képességek terén, csak elég ideig kellett lefoglalnom, hogy vagy az árnyékom vagy Mortifer győzzen.
Reméltem tényleg nem akar megölni.
A verejték kivert és nyirkosan tapadt a hátamra a ruha ahogy magam elé emeltem a kardomat. Laika oldalt állt, várakozón, hogy összeszedjem magam. Olyanok voltunk, mint az a bizonyos egér és macska.
Mikor egyenesen álltam ismét felém rontott. Karját széles mozdulattal lendítette hátra egy balerina és egy barbár ötvözeteként és a Napgolyó ismét felém száguldott.
Mégse talált el, hamarabb ért el Laika felhúzott lába, az igazi támadás. A térde beleállt a gyomromba és hátra döntött kipréselve belőlem a levegőt. Reménytelenül próbáltam oxigént beszívni, de Laika teljes testével nekem jött és térdét feszesen a rekeszizmomba nyomva landolt rajtam. Az üstököse a fejem mellett csapódott be. Por szállt fel ahogy beszakadt a talaj, és a lángok nyelve belekapott a hajamba. Az égő fürtök szagát késve éreztem meg, csupán akkor jutottam levegőhöz mikor Laika az egyensúlyát keresve már nem helyezte egész súlyát a gyomromba passzírozódó térdére. A kardom kiesett a kezemből ahogy hátra vágódtam és tompa csilingeléssel hullott a porba pont kiesve a mozgásteremből.
A rajtam térdelő lány, csak hogy biztosra menjen szabad lábával még arrébb is rúgta. Hermész kardja alig pislákolva siklott be a sövény tövébe elérhetetlenül.
Bárhogy ficánkoltam is levegőt alig kaptam, Laika gondoskodott róla. A világ hamar kezdett homályosodni és a verejtékem felforrósodva párolgott el a homlokomról mielőtt lecsuroghatott volna. A puszta közelsége a tűzgolyónak megbénított szinte. Egyedül az életben maradási ösztön vett rá, hogy megemeljem a kezem és esetlenül megpróbáljam letaszítani rólam a rám meredő lányt. De Laika, legyen bármilyen kicsi és rózsaszín vagy porcelánból készült úgy szorított a földhöz, mint egy szikla.
- Add fel – súgta – add fel és ájulj el. Nem foglak bántani és mire felébredsz már vége is az egésznek – a szemei csillogtak – hát nem lesz csodálatos? A gazdám hasznára válsz, végre igazi értelmet kap az életed.
- Inkább meghalok, – nyögtem lihegve, bár tudtam kár ezekre a szavakra pazarolni az erőmet – mint hogy a rohadt gazdád a testembe költözzön.
Az indulat ismerős forrósága túlszárnyalta a fejem mellett égő buzogány golyó. Ha Laika mocskosan akart játszani az nekem is menni fog. Hezitáltam eddig a képességemet használni, nem tudva mennyire hagy védtelenül. Jókor akartam használni nem úgy, mint Diem ajándékát. A meglepetés ereje csak egyszer adatik meg.
Most viszont az erőm végén voltam, a látóterembe fekete pontok úsztak be pöttömnyi rovarokként. Megfeszítettem a hasizmom, próbáltam kijjebb tolni a benne lévő lábat és némi extra levegőhöz jutni.
- Fárasztó vagy – sóhajtotta a pokolkutya – miután elvégezted a feladatod a gazdám biztos megengedi, hogy megegyelek.
Ó, hogy remélem, hogy a torkodon akadok abban a minutumban!
Taktikát váltva ahelyett, hogy megpróbáltam volna szétválasztani magunkat kiszabadítottam mindkét lábam alóla és a dereka köré fontam őket. A meglepettségtől egy pillanatra feljebb emelkedett a lány és nem csak levegőt kaptam, hanem az eddig alá szorult kezeim is szabadokká váltak. A vékony nyak köré fontam a karjaim és teljes erőből megfejeltem Laikat magamhoz rántva. Pulzáló fájdalom nyílt a homlokomban, ahol koccantunk és még Laika is felvakkantott, szemei összeakadtak a hirtelen ütközéstől.
- Lássuk mit rejtegetsz amögött a bamba képed mögött – vicsorogva szorítottam magamhoz és egyenesen a szeme közé néztem. A világ anyaga foszlani kezdett és én fejest ugrottam a szédítő érzésbe, hagytam, hogy beomoljon alattam a jelen és alá süllyedjek valaki más múltjában. A lényem feloldódott akár a cukor és eggyé vált Laikaval.

Olyan pici volt ez a tér. Valahol, valamikor régen, egy másik dobozra emlékeztetett. De ezen nem voltak rácsok, a kicsi ablak nem száz másik kutyára nézett, nem volt szag és legfőképpen nem volt hang.
Már nem féltem úgy, a pánik lassan oszlott el ahogy telt az idő. Kidugott nyelvvel lihegtem, túl meleg volt ebben az apró lyukban. Haza akartam menni.
Ügyes voltam, hogy bírtam? Úgy ahogy tanítottak.
Hiányzott Albina és Mushka. Ők nem jöttek velem. Egyedül engem engedtek. Ijesztő volt. A gyorsaság, a forróság. A csend.
Hiányoztak az emberek. Vajon megdicsérnek majd a végén?
Nem szerettem ezt a játékot. Ez más volt.
Nem tudtam miért. Talán a némaság miatt?
Az apró ablak, a sötét semmibe meredt és én éhes voltam.
Mozogtunk, azt hiszem. Ez mást volt, mint az előző játékok. Lehet megbüntettek? Visszatesznek az apró rácsos szobába? Nem.
Ezen nincsenek rácsok. Ez is csak egy játék, amit, ha végig csinálok jutalom vár. Hiányzott Oleg. Ha ennek vége és kienged majd játszunk biztos egy kicsit. Elmegyünk sétálni. Mi ketten. Esetleg Albina és Mushka is jöhet. Majd futunk és futunk és meghempergünk a sárban. Csak hogy egy kicsit bosszantsam Oleget. Mert nem szeretem ezt a játékot. Ijesztő. Olyan meleg van és nem látom őket!
A kinti semmi tova úszik. Eddig még nem láttam ilyet. A messzi-messzi távolban egy félgömb lebeg.
Vissza akarok menni. Még sose kellett ilyen sokáig játszanunk. Tettek ki ennivalót mégis olyan meleg van, hogy nem tudok enni. Nincs már nyálam. Olyan apró ez a szoba, nem tudok mozogni. Futni akarok, ki akarok menni és játszani akarok igazán!
Engedjetek ki!
Nem baj, ha nem kapok jutalmat! Oleg! Oleg!
Tudom, hogy bírnom kéne, ügyes akarok lenni.
Nem akarok visszamenni, ki a hidegbe. Ha nem játszom szépen elkergettek majd ti is?
Nem leszek többé Kudryavka, Zhuchka vagy Limonchik.
Akkor bírom még egy kicsit. Hogy aztán majd mind jobban szeressetek.
Halljátok?
Bírom még.
Miért nem hallatszik az ugatásom?

Így nem fogják tudni milyen ügyes vagyok értük.

A világ szertefoszlott. Nem szakadt el még az élet fonala, bár gyengült pillanatról pillanatra. Elviselhetetlenné vált az emlék. Nem tudtam melyikünk számára.
Sistergő gyorsasággal lökődtem ki az emlékekből. Az űrkabin és a Föld molekulányira töpörödött a szemem láttára és kiváltam Laikaból.
A labirintus képe puzzle-darabokként rakódtak újra össze. Az égbolton nyíló rózsák és fogaskerekek színes foltok voltak először és kellett némi idő, hogy rájöjjek nem a világgal volt a baj. Zokogtam, a sós könnyek kimosták a vért a szememből és rózsaszínben csorogtak végig az arcomon. Messzi emlék volt a forróság mégis elviselhetetlen. A magány és a félelem gúzsba kötött és moccanni se tudtam.
Nem csak én.
Laika mellettem terült el, fél kézzel a földet kaparta a másikkal ide-oda vetődő fejét markolta. A fonatai kibomlottak és fényes haja szétterült fájdalomtól vörös arca körül. Lihegve bámultam őt, és rájöttem itt a lehetőségem. Össze kellett szednem magam vagy én is összeomlok, mint ő.
Mégis iszonyatos volt. A kétségbeesése az enyém, a gyötrelme az enyém. Én és ő, egy emlékben nem volt különbség köztünk.
Most már viszont volt.
Ki kellett szakítanom magam a múltból, el Laikatól és visszaszereznem az önuralmam.
El kellett tudnom viselni ezt a terhet is. Ez különböztetett meg a halandót a pokolkutyától. Egy emberi szív sokkal többet bírt el.
Nyeltem egyet és remegő tagokkal leküzdöttem magam négykézlábra. A porral hintett kezeim messzi nyúlványoknak érződtek a testemhez erősítve mégis mozogtak. Ennyi elég volt.
Hirtelen a világ megremegett és elsőre azt hittem ismét lehúztak az emlékek, ezúttal akaratom ellenére. Mégis ehelyett nehéz rózsaillat zuhant rám, fullasztóvá válva másodperceken belül. A hatalmas szirmok és a rozsda vöröslő pora kezdett alá hullani az égből.
- Te bestia! – Andrea hangja guillotineként vágta át a légteret. Nem kellett neki semmilyen eszköz, hogy birodalma minden pontján hallani lehessen.
- Megöllek – méreggel teli hangjától majdnem összecsuklottam ismét. Nem viccelt. Istenem, végleg magamra haragítottam. A hisztérikus kirohanás helyett gyűlölettől kapart a hangja és a labirintus talaján repedések keletkeztek. A birodalom, ura kedvéhez idomulva alig bírta tartóztatni magát. A mély repedésektől szétváló talapzat karmokként lendültek fel, hogy összezúzzanak. Megpróbáltam lábra állni és elugrani, de olyannyira zúgott a föld, hogy hátra estem. A föld darabok készültek már össze záródni fölöttem, a fogyó rózsákkal borított ég képe egyre kisebbedett.
Aztán mintha csak valaki fogta volna és lepedőként kirázta volna a világot hirtelen minden ismét egyenesbe jött. A kiálló sziklaszerű dárdák lassan ereszkedtek vissza helyükre és foltozták be hibáikat. A nyúlványokon túl felbukkant a többiek alakja. Andrea az út közepén térdelt, Laikat tartva a karjaiban. A lány eszméletlen feje a férfi vállára bicsaklott és csillogó aranytincsek örvénylettek körülötte. Élettelen marionett baba volt csupán.
Ami annál jobban meglepett a két másik révész jelenléte volt. Mortifer köztem és a vicsorgó Andrea között állt a férfi felé fordulva. Pandora sokkal visszafogottabban Andrea mögé húzódott egészen a sövényhez míg Vernon két kézzel fogta a felkarját mintha épp csak ide tudta volna rángatni a nőt. Lábuk mellett minden figyelmet mellőzve hevert Hermész kardja.
- Ne szegd meg a szavad Andrea – mondta Mortifer a férfi és közém ékelődve. Az adrenalin szédületétől nehézkesen csak hálásan felnyögtem, kézzel-lábbal keresve az egyensúlyom.
- Mit számít, ha egy halandóról van szó? Megölöm és senkit se fog érdekelni – telt, rózsás ajkai széle habott vert az indulat, állát Laika halántékához érintve őrködött felette.
- Nem is miatta – szólalt fel Pandora is szeme sarkából Vernon zizegve suhanó kezeit figyelve – nekünk is a szavad adtad. Amíg a játék tart nem nyúlhatsz hozzá – Andrea teljes lendülettel fordult Pandora felé, de az folytatta – nem mindegy neked mikor ölöd meg? – kedveskés fanyar mosolyt villantott – legalább előbb vedd hasznát a te nagy, káprázatos tervedhez.
A gonosznak szánt kuncogás, a hintalovak pajkos nyekergésére emlékeztetve árulta el csupán mit is gondolt a férfi tervéről.
- Bántotta Laikat! – Andrea csak nem hagyta – nem tudom mit művelt vele, de...
- Varázsital volt – hazudtam megtalálva a hangomat. Azonnal rá akartam csapni a számra, amint hazugságon értem magam és már lendítem is fel a karom, de még időben álltam le és végül zavart arc vakarás lett a mozdulatból. Milyen könnyen kicsúszott pedig, hogy gyűlöltem mindig is a hazugságokat. Őszintének tartottam magam, egyenesnek, aki csak azért is kimondja, ami az igazság. Most mégse engedhettem a késztetésnek, hogy színt valljak. Hatalmas mázlinak tűnt, hogy nem tudtam használni a vízi szörnyen az erőmet és meg tudtam tartani a titkom.
Andrea márvány bőrén vörös foltok ütköztek ki a méregtől míg a szája szélén a hab megszáradt. Szíve szerint letépte volna a fejem és focilabdaként játszott volna vele, a szeméből ki tudtam olvasni. A hézagos csöndből, amit csak a ropogva rozsdát pergető fogaskerekek törtek meg, lassan Mortifer ocsúdott fel.
- Több bájital keverő is volt a családban. Pandora, azt mesélted hozzád is így jutott el nem? – nem tudtam tényleg logikusan próbálja összerakni a dolgokat vagy engem véd. Ahogy üres szemgödreivel engem méregetett az utóbbit éreztem igaznak. Elvégre olyan régóta volt részese a Tükör Birodalomnak és Andreaval ellentétben nem egy szita lapult a koponyájában, csak hogy minden átperegjen rajta.
- Csalt! – Andrea hajthatatlan volt és egyre inkább elfogott a kétségbeesés. Ha most beszünteti a játékot mindennek vége.
- Azt mondtad ő bárhogy küzdhet. Aligha nevezheted csalásnak, hisz csak egy halandó, nincs semmilyen képessége vagy edzettsége – megragadó volt ahogy Mortifer az ügyvédemet játszotta. Összeszedetten beszélt és fel se emelte a hangját, amitől Andrea nevetséges hisztérikának tűnt.
- Amerikában még autót se vezethetne – tette hozzá Pandora. Összefont karokkal álldogált és fél szemmel követte csak az eseményeket Vernon közvetítésével. Nem vette komolyan az egészet. De még ő is az én pártomat fogta, még ha ez neki semmit se jelentett.
- Hah, az én időmben meg már házas lett volna! – Andrea csak nem akart megnyugodni – és amúgy is gyűlölőm a méregkeverőket.
- Fárasztó vagy – forgatta szemeit a nő – elég ebből. Folytassuk a játékot. Csak mert megadatott nekünk az örökkévalóság még nem szeretem elpocsékolni az időm.
- Igaza van – támogatta Mortifer, vállai feszessége lágyult először megmutatva mennyire feszült volt egész idő alatt – hadd játsszon Sigrid úgy ahogy tud. Istenként úgyse érhet a nyomodba – a taktika váltás látszólag segített. Andrea kihúzta magát és csinos orrát feljebb emelte, mint akit sért a feltételezés.
- Némi mocskos trükk semmit se változtat végülis. Hadd csaljon, ha akar. Szétzúzom a seregét és mikor bevégezte a feladatát rágyújtom a házát – köpött elém. Undorodva léptem hátrébb mégis a zakatoló szívverésem végre megnyugvást talált. Meg kellett hagyni Andrea elvégezte a házi feladatát, pontosan tudta hova kell ütnie, hogy fájjon.
A lepedő méretű szirmok kavalkádja körénk sereglett és egyetlen rövid pillogásba telt mire ismét a saját kiszögellésemen álltam. Mellettem az árnyammal mindketten a terepasztal felé fordultunk. Most, hogy engem szétvetett az ideg és egész testemet egyszerre izzasztotta és dermesztette meg a félelem az árnyam magabiztosabban állt. Sápadtsága és bizonytalansága oldódott, valamivel egyenlőbben oszolva meg köztünk.
- Azt hittem meghalsz – suttogta.
- Én is – sóhajtottam mélyet. Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem magam. A lábaim remegése nem akart múlni így kénytelen voltam leguggolni egy kicsit. Térdeim köré fontam a karom és a homlokomat a kettő közti völgybe hajtottam. Összerezzentem mikor puha kis ujjak kezdték cirógatni a hajam.
- Semmi baj – az árny most felnőttesen hangzott, nem nyugodtnak inkább fegyelmezettnek. Lehet mert én aprónak és töröttnek éreztem magam kívül-belül.
Mégis még a pillanatnyi nyugalom se adatott meg mert fejünk fölött eldördült ismét a pisztoly.