Valahogy elsuhantak a pillanatok és mikor felocsúdtam máris a kánaáni asztalkánál ültem, köbrevéve a többi játékossal, Cerby és az árnyam a két oldalamon. A raszta fiún már nyoma se volt a harcnak, valamikor Mortifer meggyógyította és sebei beforradása után ruhája is újra makulátlan lett. Már csak a farkaséhsége maradt meg. Ahogy felhajtotta a pezsgőjét szája két szélén vékony arany folyóként csordult le az ital, hogy a fehér abroszon végezze és azonnal beszívódjon. Laika, akinek kutató kezei újra és újra végigszáguldottak előttem az asztalon, a minionokat egészében a szájába tolta, szállt a morzsa és ajkán megült a nehéz pasztell fondant maradéka. Valamikor Andrea, mikor talán már ő is sokallotta, átnyúlt és csipkével telt kendőjével megtörölgette a lány arcát. A mozdulatba a műkedvelők imádatos gondossága vegyült.
Mindez engem hidegen hagyott, csakis a velem tökéletesen szemben ülő fiúra bámultam. Vernon a kutyákra jellemző pillantás kerüléssel hajtotta le fejét, mímelve tépkedte a pogácsák és teaszendvicsei halmát tányérján. Kiszedte az uborkát aztán visszarakta majd meggondolta magát és összetette a tojásos szendviccsel. Eltelt több száz év mióta megkapta ezt a testet, és mégse tanult meg emberien bűntudatos lenni.
Beszélni akartam vele, de nem volt módom rá, hogy félre hívjam. Idő kérdése volt, hogy kifakadjak, és hogy késleltessem én is marokszámra tömtem a számba az ételt. A mézes datolya elvegyült a porhanyós vajas keksszel, amire bolygók mintáját csipkézték és az olvasztott csokoládéval átitatott tallérokéval. A hányinger állított meg csupán, ami rám tört miután túl hirtelen ettem. Nem tudtam ezt is érezte-e, de az árnyam azonnal kicserélte a tányérjainkat. Ő eddig épp csak falatozgatott, némi gyümölcsöt, egy szelet fekete erdő tortát, aminek már csak a cseresznyéje árválkodott a damaszkuszi rózsákkal felfestett tányérkán. Ki tudja melyik szegletéből a néhol végelláthatatlanná gyarapodó asztalnak egy teáskancsó is előkerült és Mortifer mögém kerülve töltött nekem. A mentás illatú pára azonnal felcsapott a szintén rózsákkal ékesített porcelán csészéből.
- Ne erőltesd túl magad – nyugtatta puhán lapockáim között csontokból álló kezét. Mindent elkövettem, hogy ne bámuljam eddig ahogy eszik. Nevetséges? Groteszk? Idegen volt talán a legjobb szó ahogy a fogak látványosan felőrölték az ételt, hogy morzsákként potyogjanak le gerince mellett eltűnve a ruhája árnyékában. Vajon mikor hazamegy kirázza majd belőle az ebédjét? Vagy valami láthatatlan emésztőrendszert rejtegetett?
- A révészeknek szükségük van ételre? – szaladt ki mégis a számon, mélyeket kortyolva a teámból. Tényleg segített az émelygésemen.
- Nem. Nem is érzünk éhséget. Szórakozásból eszünk– azt hiszem mosolygott Mortifer – részegek viszont még tudunk lenni.
- Értem – bólogattam – ezt nem tudtam – majd szinte csak magamnak folytattam – el ne felejtsem felírni.
Mikor visszafordultam az asztalhoz észrevettem a másik két révész is érdeklődve figyelt. Pandora belekortyolt a fekete kávéjába majd némi erőszakossággal a még mindig lapító Vernon felé nyomott egy elővarázsolt szivart, hogy gyújtsa meg. A seb vörös ajkak elmosolyodva szippantottak bele.
-Írd fel, hogy a túlvilágon is lehet dohányozni – intett nekem egy csapásnyi füstöt küldve felém – és a dohány épp oly jól esik – dőlt hátra elégedetten mélyet szívva ismét, körülötte bukfenceket vetettek a füst szalagok – fogadjunk ezt még senki se írta le.
- Nem, tényleg nem...
- Természetesen. Senki se kérdezi meg a fontos kérdéseket a halállal kapcsolatban – mondta szinte leereszkedően mire a másik két révész helyeslően bólogatott mormogva. Mortifer ismét helyett foglalt Cerby másik oldalán. Furcsán emberivé vált a beszélgetésünk, most először nem éreztem magam sarokba szorítva mellettük. A hamis meghittség körbe ölelt és bátorrá tett ahogy most már jóval lassabban egy szelet pekándiós pite felé nyúltam. Nem emlékeztem, hogy eddig láttam volna, de néha így volt ez az asztallal. Dolgok jelentek meg és tűntek el róla, de mindig valami finomabb került elő pont csak karnyújtásnyira.
- Egészen különös lehet révésznek lenni – méláztam – emberlét után ide kerülni – barangolta be a tájat a tekintetem két falat között – istennek lenni és mégis bezárva... – azt hiszem sokat mondtam mert a három szóban forgó lapos pillantásokkal nézett össze.
- A lét rejtélyei. Nem mintha halandóként el tudtuk volna viselni ezt a sorsot. Akik voltunk, és akik lettünk egészen másfélék – gondolta végig Mortifer. Pandora valahonnan elővarázsolt egy metszett kristály hamutálat és lepöccintette a szivarját majd megpihentette a szélén. Szinte figyelmetlenül előre nyúlt és az egyik sütemény magas habtornyából egy ujjnyit elcsent és lenyalintotta. Az ujjain lévő nehéz gyűrűk szikrákat vetettek a nem létező fényben.
- Talán csak összekuszálódott álomfoszlányok vagyunk, és a világ, amit a magunkénak hiszünk nem más, mint egy üveggolyó egy megnevezhetetlen isten kezében, akire még csak gondolni se merünk. A létezésünk pedig, az álmokéhoz hasonlóan, vége szakad anélkül, hogy megérthetnénk értelmét – mondta lassan Pandora, magánhangzói nehéz súlya visszakondult a láthatatlan, csillagokkal felfestett falakról. Állát kézfején pihentette és szétmorzsolt ujjai között egy eddig tányérján pihenő falatnyi kekszet. A morzsák kószán hullottak a terítékre és semmivé váltak. Andrea mellette feljebb ült mocorogva és kivillantotta arany szemfogait vigyorgás közben. Gyöngéden megfogta a nő felkarját, elhúzva álla alól, hogy rá figyeljen.
- Imádom mikor így beszélsz! – suttogta és felhúzta bőséggel telecsipkézett kézelőjét – nézd! Libabőrös lettem – és megmutatta karját mire Pandora elnézően elmosolyodott. Egyetlen pillanatra minden elcsendesedett és gondolataim finoman úszták körbe Hypnos emlékét. Milyen gyakran vetült fel bennem szivárványos könnyei és tollaktól nehéz halántéka. Számára piszokszem voltam, számomra ő viszont az egész életemet megváltoztató jelenés. Még csak nem is a megrepesztett szívemre gondoltam akkor.
- Nos – Cerby lassú messzi hangja húzott vissza a terülj-terülj asztalkámhoz – a révészek érzik az ízeket. Mi pokolkutyák mindig éhesek vagyunk mégis bárhogy faljuk az ételt annak se íze, se súlya. Pedig minden kutya szereti a hasát – nehezteléstől volt terhes a hangja és még Laika is letette süteménytől maszatos kezét, mint aki most ocsúdott rá fölösleges minden próbálkozása. Vernon is egy kicsit felemelte a fejét, hogy amint felé pillantsak ismét lekushadjon.
- Mi viszont egyáltalán nem vagyunk képesek álmodni – vetette közbe Andrea – és több száz év álmok nélkül? Kegyetlenség – majd rám mosolygott – de hisz büntetés a létünk nem is kéne élveznünk, te így látod nem, kis bestia?
- De itt vannak nekünk a pokolkutyák, akik képesek nekünk megszőni őket – ellenkezett Mortifer – én ezt inkább látom kezdeti hibának. Túl nagy büntetésnek, amit kijavítottak idővel.
- Ezzel azt feltételezed az istenek nem eredendően tökéletesek? – kunkorodott fel Pandora szája széle a kávéscsésze mögött. Meglepően Mortifer levegősen felnevetett.
- Számunkra, keresztényeknek, ez igazán megdöbbentő lehet.
- Ha találkozom Vele feltétlen kérdőre vonom. Talán remegve pont az Ajtón túl bujkál – ekkor látványosan oldalra pillantott, mintha valami olyat mondott volna, amit nem kéne. Az arcomra kiülhetett a döbbenet mert visszafogott mosollyal magyarázón intett a kezével. Rájöttem csak viccelt, ez állt rajta annyira idegenül.
- Ne értsd félre kérlek. A halál után az ember akarva akaratlanul is magára vesz egy furcsa humort. Élet nélkül semmit se lehet komolyan venni.
- Tragikomikus – ízlelgette cuppantva a szót egy falatka szendvics után Andrea mellette – már rég nem érzünk igazi haragot, képtelenek vagyunk a sérelmeinket megőrizni, hisz olyan – nyújtotta el panaszosan ezt a szót szinte túl sokáig – sokáig létezünk. Minden mosoly rajzolt, minden hazugság egyben igazság is. Kényelmes közömbösséggel lettünk verve. Páran jobban, mint mások – szurkálódott kedveskedve a mellette ülő hölggyel. Könnyed karmos ujjak találtak utat az aranyló tincsek közé és Pandora kisiskolások módjára megrángatta a haját. Andrea gyöngyéden fejtette le az ujjakat a hajából és tenyerébe zárta őket, kéz a kézben való üldögélésre ítélve a nőt.
- De milyen embernek lenni kicsi bestia? – kérdezte tőlem, szabad kezével egy falat húst pakolva tányérjára villájára. A szaftos hús túl hamar pottyant le és vörös cseppjei felcsaptak, de azonnal eltűntek bárhol is landoljanak. Az összes szem várakozóan irányult rám. Volt, aki sose volt az, mások meg túlságosan is régen, hogy emlékezzenek rá.
Kerestem a szavakat, de elbújtak és megszeppenve masszíroztam az alsó ajkam.
- Hmm – húztam az időt – nem tudom meg tudom-e mondani milyen átlagos halandónak lenni – az elhagyatott házra gondoltam, az emlékek súlyára és a polcokat megtöltő füzetekre. A sajátoméra, amit bezártam a fiókomba.
- A lét céltalan, de nem az enyém – mondtam lassan – az én családomnak évszázadok óta feladata van.
- Gyerekbeszéd – horkantott fel Andrea – minden lét céltalan. Csak mert nekünk van munkák nem jelenti azt célunk is van – majd félárbócos pillái sűrűje alól odavetette foghegyről – mellesleg mit ér egy kitalált cél? Buta emberek buta szavai.
- Tessék?! – csaptam az asztalra mire a kristály tányérok és poharak csilingelve ütköztek össze. Az árnyék feljajdult. Azonnal jegesre fordult a hangulat, a csevegés elhalt és mindenki engem bámult. Mégse képzelhetik, hogy a családomat sértegethetik!
Andrea, kissé meglepődve, de nyugalmát és gőgjét le nem dobva hátradőlt és álla alá simította kézfejét elengedve Pandorat.
- Kérlek – mosolyodott el – csak nem gondolod, hogy a családodnak tényleg van értelme. Hogy – és színházi kellemmel elnevette magát – fontosak vagytok. Mert mégis mit csináltok? Pandora azt mondta ezt-azt felírtok.
Az említett kelletlenül tette le ismét a szivarját.
- Vernon fejében ezt láttam – adta a magyarázatot.
- A képességetek nem több, mint véletlen. Egy hiba, amit elfelejtettek kijavítani annyira lényegtelen – használta fel Andrea élvezettel Mortifer előbbi szavait kicsavarva – vagyis hát úgy gondolták megoldották réges rég. Nem zavartátok eléggé meg a vizet, hogy észre vegyék mégse.
- Ezt mégis, hogy érted?! – a kezeimmel rámarkoltam az abroszra és ételek és italok tömérdeke csusszant felém. Andrea nem vesztette el a mosolyát, idegesítő és oly sokat tudóan rebegtette meg pilláit, de ezúttal annyira mérges voltam, hogy csendes bája képtelen volt úrrá lenni rajtam. Most még a gyönyörűsége se vette el a szavai élét.
- Egy kicsit utána néztem a dolgoknak – majd ujjára csavarta Laika egyik lokniját, a selyem szalagján vizenyős táncot járt a fény – elküldtem az én drágámat szimatolni, és érdekes meséket hozott haza – még az orcáját és megdörgölte mire a lány azonnal neki döntötte puha orcáját – az a férfi, akibe a villám csapott hamarosan meghalt miután legyőzte a halált. Szerinted mégis miért? – terelődött vissza nagy nehezen a figyelme felém– kétszer csapott bele a villám hónapokra egymástól. Azért még a halandók se gondolhatják ezt véletlennek. Természetesen a révész, aki olyan ostoba és gyenge volt, hogy egy paraszt is átjárt az eszén megbűnhődött. Sokkal jobban, mint a mi barátunk, Mortifer. Nem, nem, a bőrét meghagyták, de fogták a birodalmát és egyetlen egy szobára szűkítették, és már soha nem hagyhatja el. Se hang, se a világ nem érhet el hozzá. Örökké egy ketrecbe zárva fog tengődni az örökkévalóság végéig – ismét felkuncogott – vagy még tovább, elvégre honnan fogja megtudni, ha véget ér a kinti világ? Ti pedig... ah mi is a családneved? Talbot ugye? Ti meg az összegabalyodott világok szálát magatokban víve képesek vagytok látni és érintkezni velünk. Még akár többre is, de pár évszázad és mindez kihuny belőletek. Csak az a férfi, a villámsújtotta jelentett bármi kellemetlenséget, benne élt igazán a Tükörvilág lenyomata. De mindenki más? Senkik vagytok. Szóra se érdemesek.
Élvezte. Látszott rajta, hogy mennyire tetszik neki, hogy bánthat. Hogy látja miként sújtanak le rám a szavai.
Minden felesleges lett volna? A kutatásaink? Az életem és ahogy felnőttem? Minden tudásom a kukába való lenne?
- De – suttogtam elhalóan – mi kutattunk, megvédjük az embereket... megértjük a ti világotokat...
- Ugyan már – legyintett lesajnálóan – milyen védelem? Milyen embereket? Akikkel soha nem is érintkeztél? – a döbbenetemre felizzik a szeme – azt hiszed nem tudom? Ismerem az egész szánalmas kis életed kis bestia. Sőt az összes felmenődét is. Ha engem kérdezel igazán önző és kegyetlen dolog visszahozni a nagyapád. Egy idős gyönge embert visszaugrasztani a sírból.
- Még nem halt meg! És nem is akart meghalni! – zokogtam fel. Túl sok volt. A mellkasomban zakatoló szívem közel állt a robbanáshoz és bárhogy tapogattam és masszíroztam nem múlt el a sajgás. Tovább repedt, szinte éreztem elpattanni az izomfalam rostjait.
- Még mindig elhiszed ezt a hazugságot? – és ezúttal Andrea valóban felnevetett – ennyire hinni akarsz a kis Vernonnak? – és a fiú felé fordult – és te tényleg ennyire tetszelegni akarsz a hős szerepében? Nem tudod, hogy a gazdád mellett a helyed?! – hirtelen feltámadt a haragja, csapongott, már magát is felzaklatta – te hasznavehetetlen eb, meggyalázod a gazdádat a buta játékaiddal, amit ezzel az embergyerekkel űzöl. Nézd csak meg! Mind itt ülünk és Pandoranak el kell viselnie ezt a szégyent!
- Messzire mész Andrea – most először szólalt fel Mortifer, hűvös hangja esőként csillapította a kedélyeket. Visszaroskadva a székemre megragadtam Cerby karját.
- Kérlek... - nyögtem – mondd, hogy...
Vernonra se bírtam nézni. Tudta, hogy gyűlölőm a hazugságokat akkor meg miért?! Miért árult el?! De Cerby megnyugtatás helyett mélységes megvetéssel bámulta a magába roskadó fekete hajú fiút. Még csak a szidásokra se reagált, úgy tűnt bármelyik pillanatban semmivé enyészik most, hogy lebukott.
- Ez a rohadék megfenyegetett minket – köpte Cerby – azt mondta, ha bármi történik Mortifer lányával ő gondoskodik róla, hogy egyszer megússza – fogait kivillantva mondta vissza Vernon hangján a múlt szavait; – „...a hosszú, boldog életekben is vannak pillanatok amikor nagyon közel kerülhetnek a halálhoz. Vedd biztosítéknak, hogy segítek, ha te most segítesz."
- Tudom jól egy pokolfajzatnak nincs akkora hatalma, hogy ilyen ígéreteket tegyen – folytatta Mortifer.
- De hinni akartunk neki – veszi vissza a szót Cerby – és akkor elhozta hozzánk Sigridet. Már rég nem utasíthattuk vissza, hisz tele volt reményekkel. És olyan egyedül volt, csupán ez a kígyó volt neki.
- Undorító – köpött ki Andrea oldalra, tőle elütő közönségességgel, valami régi és elpalástolt részét a felszínre hozva – az asszonya nevében ígérget. Az ilyen kutyát...
- Vernon – Pandora gyászharangként szüntette be a beszélgetést és képes volt kiegyenesíteni az eddig görnyedő fiút.
- Asszonyom, én – fordult teljesen a nő felé Vernon, ujjai idegesen kulcsolódtak össze. De nem volt mit mondania, elég volt Pandora arcára néznie. Üres volt és tudta nincs olyan szó, ami eljuthat hozzá. Kinyúlt a kéz, pont úgy, mint egykor egy esőtől felázott földön tette és ezúttal az orcájára siklott. Puhán, melegséget mutatva, de mikor elérte a kéz összeroppantotta a fejet.
Az asztal őrületbe fulladt. Sikítottam, torkom szakadtából az arcomat karmolva és döbbenetemre Laika velem ordított, magasan és rettegve. Még Cerby is őszinte riadtsággal pattant fel, mint aki nem tudja a jelenet felé, vagy pont attól el fusson. Mortifer is felállt, oltalmazón a pokolkutyája és elém lépve.
A káoszon át is elképedve láttam a Laikat átkaroló Andrea döbbenetét, megkockáztatom bűntudatát is.
- Én nem... én... - dadogta ahogy mind végig néztük miként bukik előre Vernon. A fiú feje egyenesen a nő ölébe huppant, már ami maradt belőle. Kisbabaként nyúlt a szétzúzott koponya alá és vette őt karba Pandora. Még meg is simogatta a cakkos sérülést míg a feltörő kék gőz az arcába szökött. Mosolygott. Ki akartam tépni Vernont a karjai közül. A révész iránti indulataimról úgy söprödött le a Vernon emlékeitől rárakódott máz, hogy szinte villámként tépett belülről.
- Lám, lám – suttogta – látod mit kellett tennem? – fordult Andrea felé és a férfi ugrásszerűen hátrébb pattant székestül. Mind őrültnek láttuk a nőt. Annak, ami volt;
Szörnyetegnek.
- De...
- Muszáj volt – nevetett a nő, kutyás élességgel és tovább dajkálta Vernont, aki moccanni se bírt. Élettelen játék lett. A törés akkora volt, hogy a másik oldalába is mélyen belemart, megmaradt szemszilánkjából apró nedves cseppek hullottak alá, végig száguldva a repedéseken, hogy a gazdája ölén szívódjanak fel a csipkékben.
- Rossz vagy Vernon – búgta a nő, mélyen kongó hangja kísértetiessé tette. A szeánszokat ülő boszorkányokra emlékeztetett. A kék pára belengte és most először mosolygott igazán, bár mindez csupán színház volt.
- Hazudsz és megalázol – duruzsolta tovább, ujjbegyeivel az éles törések mentén játszott – szét kéne zúzzalak és úgy hagyni, porként fújhatna el a szél, hogy többé ne találd meg önmagad – fontolóra véve forgatta a karjában elfekvő arcot és levegőt se mert venni senki – viccelek – hajolt hátra és némi csuklókörzés és ujj lengetés után a fiú arca újra összeforrt. Mintha Pandora karjai lángolnának Vernon azonnal kivetette magát belőlük. A fényes könnyek tovább ömlöttek és nem mert senkire se nézni. Valahova az asztal csücske felé bámult.
- Most már igazán nincs mit tenni, hogy mind itt vagyunk. Megígértük Sigridnek, hogy visszahozzuk a nagyapját, cserébe, ha veszít a saját részét teljesíti az alkunak – magyarázta lustán Pandora – szerintem ideje is, hogy folytassuk a játékot.
Ő is bontotta meg az asztalt, semmivel se törődve felállt és elsétált a saját térfeléhez vivő úthoz.
- Én nem akartam ezt... nem ez volt a célom... csak... - Andrea még mindig a történtek hatása alatt makogott és ezúttal Laika karolt belé, ápolónőkhöz illő puhasággal vezette el a férfit. Tényleg nem akarhatott ennyire túllőni a játékával. Csak hát senki se ismerhette a nő határait.
- Gyere Sigrid – tette a vállamra a kezét Cerby, de megráztam a fejem.
- Szeretnék beszélni Vernonnal.
- Nem érdemli meg – bár ezt mondta már nem látszott rajta annyi harag. Mind úgy éreztük a fiú már megfizette az árát a tetteinek.
- Elég Cerby – indult útnak Mortifer is – hadd beszélgessenek.
- Te is menj a helyedre – adtam utasítást az árnyékomnak és amennyire én beszélni akartam a fiúval, a másik Sigrid pont el akart menekülni a súlyos témák elől. Már csak ketten ültünk a hirtelen apróra zsugorodott asztalnál. Az előbb még könnyedén elfértünk nyolcan, most meg ketten szorongtunk mellette. Vernon az asztal szélét markolta, remegett. Megfeszült közöttünk a csönd, és pont ahogy az íj idegét ezt se húzhattuk mindörökké. Andrea messzi fogaskerekei is lassabban forogtak, mintha a világ némi idővel akart volna nekünk szolgálni. Az ezüst színű, üstökösökkel telenyomott szalvétám csücskével játszottam.
Először neki akartam rontani, addig ütni míg én is sebet nem ejtek rajta. Pontosan olyan borzalmas akartam lenni, mint Pandora és reméltem legalább annyira fájt volna az én kezemtől, mint az övétől. De a fájdalom csak még többet fog szülni. Ezt már megtanultam ott fönt a padláson mikor...
Mikor megöltem a nagyapámat.
A szavak ugyan egyedül bennem hangoztak el mégis összeszorítottam a szemeimet rájuk. Micsoda teher, milyen förtelmes seb.
- Miért tetted? – kérdeztem inkább és Vernon alig emelte fel rá a fejét. Végig nyalt a száján és pillái sűrű rebbenésein át ontotta a könnyeket.
Nem tudtam, hogy ők is tudnak sírni.

Nem tettél semmi rosszat, nem tettél semmi megbocsáthatatlant.

Ezt mondta nekem egykor. Tényleg így gondolta?- Szerettem volna... – nyelt nagyot Vernon, de a folytatás helyett csak felhúzta a lábait és átkarolta őket míg egy kicsi, szívet tépő gombóccá nem gyűrődött a széken.Még mindig megakartam védeni, rá akartam borulni, hogy elrejtsem a világ elől. Nem érdemelte meg Andrea világának egyetlen zuga se, hogy így lássa őt. Ahogy ahhoz se volt semelyikünknek joga, hogy végignézze a megalázását.És addig bírtam, minden sérelem ellenére is odaléptem hozzá és görnyedő teste fölé borultam, belenyomtam az arcomat a földillatú tincsekbe és karommal magamhoz szorítottam. De nem annyira, hogy fájjon neki.- Szeretetre méltó akartam lenni – súgta meg, és most először kinyújtotta felém a karjait és körbe zárta őket körülöttem. - De hisz – nem tudom mit akartam mondani. Mert igaza volt, amíg mindez meg nem történt Vernon egy nagyon apró morzsája volt a szememben a Tükörbirodalomnak. Izgalmas, de egyben elérhetetlen is. Álomfiú. Foszlány csupán.- Mikor megtörtént a baj és te annyira rettegtél értem hívtál – a szavai mintha nem forradtak volna össze az arca után, hézagosak és repedésekkel teltek meg – több száz éve nem hívtak. Senkinek se kellek. Senki se vár. Nem akartam hazudni. De úgy gondoltam képes leszek ellavírozni. Mert senkinek se számított eddig, bármit is csináltam.- Ó Vernon – suttogtam és mikor az arca felé nyúltam megrázkódott. Azonnal vissza akartam húzni a karom, még túl friss volt az emlék, de most ő nyúlt ki és tette pont ugyan oda a kezemet, ahol Pandora érintette meg.- Semmi baj. Tudom, hogy te nem fogsz bántani.- Soha, de soha.- Sajnálok mindent – az összetört fiú fel pislogott rám – már nem vagyunk barátok, igaz? – a lemondástól gombóc nőtt a torkomban.- De igen – mély levegőt kellett vennem és valahogy mikor kifújtam az összes rossz is távozott, minden nehézség és neheztelés – mert megpróbáltad. És mert igaz barát vagy. Jó vagy Vernon.- Az Asszonyom azt akarta öljem meg a Pikk Bubit. És én engedelmeskedtem volna neki, ha Cerby nem állít meg – a szavak megtalálták végül az útjukat.- Tudom – biccentettem rá – és nem haragszom. Nem vagy ember – és milyen nehéz volt mindezt kimondani – a te kötelékeid mások. De szerintem Pandora rossz gazdád. Szándékosan bánt.- Törődik velem. Tudom azért teszi mert valahol halványan valaki másra emlékeztetem. De te nem látod őt mikor álmodik. Akkor szépséges és nyugodt. Maga mellé enged és közel tart. A Halál nem álmodik, ha nincs mellette kísérő, ezért adta nekünk ezt az ajándékot az álmok birodalmának istene.- Akkor... akkor te álmodsz az Asszonyod helyett? – még mindezek után se tört meg a bűbáj, ami köztük szövődött. Ezt le kellett nyelnem. Az áhítatos tekintetét és a tékozló mosolyát, amivel egy szebb emlékbe menekült a történtek elől.- Nem. Álmot szőni – és úgy tesz mintha lanton játszana – olyan, mint egy hangszeren játszani. Az Asszonyom leheveredik a hortenziákból fonott ágyára és én a feje mellé telepszem a földre, ha igazán jó vagyok a fejemet az övé mellé hajthatom. És akkor álmodni kezd és én a szíve láthatatlan húrjain játszom. Tudod senkinek se szabad látnia a Halált álmodni, ha valaki bejönne meg kéne ölnöm. Mi azért lettünk teremtve, hogy megnyugvást hozzunk a törékeny szívükre. Magam elé képzeltem Vernon Asszonyát. Azt a kegyetlen nőt, aki nem hallgatja meg a könyörgéseket és játékként büntet. Még ő is alszik, még neki is kell az álmok menedéke.- És miről álmodik? Mit szősz neki? Ötletem se volt egy ilyen valakinek mi hozhat boldogságot. Vernon szomorúan mosolygott lesütött szemekkel. Néha úgy tűnt az Asszonya összes boldogtalanságát is inkább ő viseli, csak hogy a nőnek ne fájjon. Nem érdemelte meg Vernon odaadását.- Kávéházakról és zongorákról. Egy fiút vágok ki papírmaséból neki és whiskybe mártom. Asztallapokról, amin ujjak koppannak. Egy kedves mosolyú lányról, aki egy kisbabát ringat. Mindenről, ami tudom egyszer boldogságot hozott neki.- Igazán szereted őt ugye? – csuklott el a hangom mert már rég tudtam;
Vernon nem akar szabad lenni.