Sigrid Szuper Szikrázó Diszkókirálynő Szemfestéke™ nehezen csillámlott a rétegesen felfújt sminkfixáló alatt. Az örvénylő, sötét szürkén az apró csillámfények villogtak minden apró fejmozdításomra. Még pár pillanatig billegetem a fejem majd végig szántom ujjaimat a szemhéjaimon lefele egészen az államig. A festék hosszú koszos csíkokat hagy maga után. Fogok egy fehér szemhéjtust és az arcomon lévő forradások köré virág motívumokat rajzolok. Finomakat akárha csipkével lenne a bőröm hímezve. Semmi alapozó vagy korrektor, fölösleges lenne a varros sebeket befedni. A fiókomat kihúzva kikapok onnan egy delux szempilla szettet. A tömött pillák között különböző hosszúságúak vannak, olyanok akár a pókliliom szirmai. A koncentrációtól csücsörítve tartom meg a nehéz műszempillákat míg a ragasztó megkötött.
Sűrűn pislogok a tükörképemre mígnem a hátam mögött ismerős alak bukkan fel. Az átjárón átlépve némán landolt a szőnyegemen.
Vernon kétsoros szürke öltönyt viselt, majdnem láthatatlan tweed kocka mintával. A fekete hatalmas dekoratív gombok arany mintásak voltak és hátra fordulva már láttam, hogy kosfejeket vertek rá. Az öltöny kabátja egészen a combja közepéig ért és teljesen zárt volt, amitől régimódinak hatott. Alatta fekete inget hordott nyakkendő nélkül.
- Csinos vagy – jegyezte meg illendően a háta mögé vonva kezeit, mint aki kissé meg van szeppenve. Én is felálltam elé lépve, most magassarkúban már majdnem egy magasak voltunk. Letekintettem magamra mintha én is csak most venném észre mi is van rajtam. De csak a zavaromat akartam leplezni.
Anya vörös széttáncolt cipellőit viseltem, végre beléjük nőttem igazán. A kényelmesre koptatott, vastagabb sarokkal magabiztosan tudtam mozogni. Még ha harcolnom is kell rendben leszek. A tánc és a kardlengetés között talán nem is volt akkora a szakadék. Ruhának egy fekete szatén kezeslábast választottam. Félvállas, amazon stílusú darab volt hatalmas fodrokba fulladva a vállaimnál. Mintha a csupasz karjaim egy virágból bukkantak volna ki. Mellé vörös kövekkel kirakott arany rombusz függőket viseltem. Még a nagymamámé volt. Nagyapától kapta. Magamra vettem volna a családi oltárt is szívem szerint. De csak a hátamra kötözött Hermész kardot vihettem.
- Köszönöm – billegtem a sarkaimon – te is.
Egy lélegzetvételig némaság volt köztünk, idegenül feszülten.
- Kérlek ne haragudj rám – motyogta. Óvatosan elvontam a kezét a háta mögül és belecsúsztattam a markába az enyémet. A porcelánfiú ridegsége ellenére is valahogy melegem lett.
- Semmi baj – mosolyogtam rá – megértem. Hozzá tartozol.
Most már tudtam, éreztem, hogy mit jelentett számára a révész. Még mindig sajgott az éhes szívem, ami egy pillanatra az övé volt abban az esővel áztatott világban. Én se tudnék elfordulni attól, aki a világítótorony volt abban a viharban.
Vernon gyöngéden megszorította a kezem majd feltárta az átjárót, hogy elérjük a játék helyszínét.

A zuhanó érzés egy pillanatra ült csak meg a gyomromban már át is értünk. Rózsáktól volt súlyos a levegő, az arcomba furakodott a pára mielőtt kinyithattam volna a szemem. Az oszlopcsarnok helyett egy fekete-fehér kockás úton találtuk magunkat. Oldalainkon magasra értek a szépen metszett bokrok, de rózsáknak nyomuk se volt. Egészen amíg fel nem pillantottam.
A fejünk fölött galaxisok és rózsák virágoztak. A kék selyem eget milliárdnyi pontocska díszitette, és mintha az ég mozgásáért feleltek volna, közelebb hozzánk óriási fogaskerekek kattogtak lassan, magukkal húzva a kozmoszt. A tisztára suvickolt réz kerekeket rózsák futották át, tövises indáikkal körbe ölelték a fém monstrumokat, mintha ők hajtanák a gépezeteket.
- Damaszkuszi rózsák – lehelte egy suttogás, és mikor oldalra fordultam megláttam Laikat, aki alig egy lépésre volt tőlünk. Már szinte megszoktam hirtelen felbukkanásait. Olyan volt, mint egy messzi csillag, amit a felhők bármikor eltakarhatnak. A metszett tuják egyik fordulatából kilépett Andrea is, csizmája hangosan koppant a kövezeten. Nyomában pedig már ott voltak a többiek is.
Mindenki kiöltözött. Cerby könnyű vörös inget hordott, feltűrt ujjai alól tetoválások bonyolult mintázata nyúlt ki. Mellette Mortifer frakkot hordott, még elegáns öltözetében is merészen kilógott. Karikatúra is lehetett volna csontváz alkatán a tökéletesre szabott, mégis lengedező ruházattal. Pandora Andreaba karolva lépdelt, ezúttal keringő léptei hangosan koppantak szatén magassarkújával, a cipő orrán briliáns kő villogott. Falatnyi csipkével tarkított koktél ruháját dús szőrmekabátja alatt rejtegette. Meggyvörös szája mosolyra húzódott mikor végig tekintett rajtam. Vernon pillanatokon belül mellé rohant, elvéve gazdáját Andreatól, hogy inkább belé karoljon.
A szőke férfi hercegi pompában üdvözölt karjait széttárva.
- Isten hozott kicsi bestia! Már csak rád vártunk – fekete zubbonya nehéz aranymintával volt verve belevarrva megannyi rubinttal, amik akkorák voltak, mint a mellé lépő udvarhölgye szemei. A rózsaszín tweed tokruha szinte lelombozóan egyszerű volt, mindhiába a szaténkesztyűk és a gyöngyök gazdag sora a nyaka körül az apró masnival. De még Laikahoz képest is én voltam a legalulöltözöttebb. Feszengve álltam hol egyik, majd másik lábamra.
Mindez a házigazdát egyáltalán nem zavarta. Andrea széles léptekkel elforgott előttem, magával húzva az örök engedelmes Laikat is a léha keringőre mígnem tőlünk pár lépésre megállva el nem váltak. Mindketten arrébb léptek a másiktól és kettejük között a kockás padló egy szelete felnyílt és egy boltozatos ajtó emelkedett fel. Az időtől kékes zöldé oxidálódott ajtón ezerkarú csillagok hulltak alá pont, mint az égen is.
- Tessék belépni – húzódott ragadozó mosolyra Andrea fényes arany szemfogas szája. A régi ajtó elnyílt és első bepillantásra mintha semmivel se lett volna másabb, mint a terem, ahol voltunk, de jobban szemügyre véve észrevettem a sövény rendezettebb és kanyargósabb elrendezését. Egy labirintusra nyílt. Mielőtt Vernonra nézhettem volna valami bátorításért vagy megnyugtatásért a gazdája már el is vezette mellettem. Pandora szőrme kabátjának vége fodrozódva lebbent utána, a nő ismert fűszeres illata összekeveredett az álmosító rózsákéval. A bejárat előtt megállt majd oldalra billentette fejét, mintha gondolkodna.
- Csinos vagy Laika – mondta üresen kongó hangjával, de a lány helyett Andrea felé fordult. A férfi elégedetten biccentett erre.
- Igazán szép a... a ruha hímzése – Vernon még a gazdájánál is sekélyesebben hangzott. Kelletlenül ismertem be, hogy mindketten rosszak voltak a bókolásban. A szőke férfi a kezével jelezte, hogy be léphetnek és úgy is tettek. Amint a lábuk túllépte a küszöböt az ajtó túloldalán a levegő megremegett, a világ éhesen borzongott meg a jövevényekre.
Cerby és Mortifer is előre ment, a raszta fiú épp csak lelassított mikor mellém ért. Zsebre dugott kezeivel lazának tűnt, de mikor elért hozzám és lehajolt a szemei komolyak voltak. Raszta gyöngyei zizegve belengtek elém, eltakarva a többieket. Hirtelen csak Cerby vörös szemeié volt a figyelmem. Éreztem, hogy a füleim átforrósodnak.
- Mikor vendégségbe érkezel egy révészhez, amiért át kellett alakítania a világát mindig bókolnod kell. Ha nem vagy elég udvarias a révész örökké a birodalmába zárhat. Andrea különösen rosszul veszi, ha valaki nem dicsér elég jól- majd minden további nélkül már ismét Mortifer sarkában volt. Mindig a férfi árnyékán járt. Ő így szolgált. A hallottakat felírtam az elmém leghátsó zugába. Egy nap majd leírom őket a naplómba, de most még képtelen voltam akár csak kinyitni is azt. Bele írni, megkezdeni a saját kutatásaimat beismerésnek érződött. Feladásnak.
- Makulátlan a világod – forgatta körbe fejét Mortifer. Az ő szájából már hihetőek voltak a szavak.
- Hmm – mint a tejfölt megkaparintó macska Andrea mosolya szélesebb lett. Félig lehunyt pillákkal most a raszta fiú felé fordult. A feszültség kettejük között dagadni érződött. Nem láthattam ugyan Cerby arcát mégis el tudtam képzelni morgó száját és leereszkedő szemöldökeit.
- Remek házigazda vagy - a fiú hangja csöpögött a szarkazmustól. Andrea arca megfeszült.
- Próbáld újra. Most.
- Jó illat van itt – vont vállat Cerby – tetszenek a rózsák – tette hozzá mikor Mortifer feje finoman felé fordult, némán közölve valamit, amit csak a fiú érthetett meg az üres arcból. Andrea felsóhajtott.
- Menjetek – nézett el mellettük ahogy mindketten beléptek az ajtón. A férfi tekintete rám siklott és végig mért mígnem meg nem állapodott a cipőmön. Királyi lenézéssel elmosolyodott. A védelmükre akartam kelni és az arcába vágni, hogy ezek a tánccipők ezerszer többet érnek, mint bármi a rothadó világában. Akárhogy pakolhatja tele rózsákkal és maszkírozhatja el a szagukkal mindenki tisztán érezhette, hogy a révész szíve rég megposhadt. Ő maga fenséges maradt, de belül rég halott volt.
Méltóságteljes léptekkel vágtam át a rövid távon kettőnk között és előtte álltam meg. Kihúztam magam és nem engedtem, hogy gyengének lásson. Jól a szeme közé néztem és ő csak tovább mosolygott. A pillanat elhúzódott és a harci kedvem lelohadt a támadás hiányától.
- Nos Ingrid? Mi tetszik itt a legjobban? – fűzte össze mellkasa előtt karjait. Laika visszafogott kíváncsisággal szintén engem méregetett. Felnéztem a tündöklő égboltra. A messzi fogaskerekek halkan kattogtak akár az órák. Még csak hazudnom vagy erőltetnem se kellett.
- A te eged a leghatalmasabb, amit láttam valaha – mondtam ki. Andrea kinevetett, tetszetős, édes nevetése volt. Arra emlékeztetett mikor először kostoltam pezsgőt újévkor. Kesernyés volt és elködösítő. Nehéz volt elvonatkoztatni attól milyen vonzó.
- Ezt el tudom hinni – nevetett tovább – egészen jelentéktelenné tesz nem igaz?
Mikor nem voltam hajlandó válaszolni szórakozott mosolyra csitult szája és a fejével biccentett, hogy én is beléphetek. Zsibbadó ujjakkal, de méltóságteljes lassúsággal léptem át a küszöböt. Eldöntöttem, hogy nem leszek hajlandó a szerencsétlen halandó szerepét játszani. Nem engedem, hogy játékfigurát csináljanak belőlem.

A túloldalon más kép fogadott, mint amit az ajtó előtt láttam. A labirintus még mindig ott állt négy jól látható úttal, amik a fölötte elterülő dombokra vittek fel, mind más-más pontjára. Az utak bejárata faszerkezetes boltív volt tetejükön a franciakártyák színeivel. Az enyém, a kőr lángoló vörös szív mintája balról a legszélső volt.
A bejáratok előtt még elterült egy nagyobb tér közepén egy hatalmas kerek asztallal. A fehér abroszon túlcsordulóan volt tálalva. Emeletes kristálytálakon sütemények álltak a pasztellszínes minionoktól a porcukrosan csillogó és rubinként villogó lekváros cseppekkel díszitett aprósüteményekig. Metszett üvegbúrák alatt tejszínhabbal és gyümölcsökkel ékszerezett torták pihentek. Szalámi rózsák és ezerféle sajtkockák terültek el cikornyás tálakon míg a gyümölcsökön még harmatosan csillogott a víz. Az asztal közepén aranyba és ezüstbe csomagolt üvegek álltak poharakkal körbe ölelve. Még a kiadós reggelim ellenére is megkordult a gyomrom a puszta látványra. És nem csak én voltam vele így, Cerby az asztal mellett állt és egyik rózsává felcsavart szalámi után a másikat kapta be, néhol közbe szúrva pár falat sajtot és olíva vagy capri bogyót.
Az asztaltól némi távolságra állt a szivarozó Pandora és mellette a gyújtójával játszadozó Vernon. A fiú fel-fel kattintotta a gyújtót mígnem meg nem látott és egy határozott utolsó kattanással le nem zárta a szerkezetet.
- Sigridnek nincs tábornoka – megrezzentem mikor mellőlem megszólalt Mortifer. Úgy tűnt eddig az ajtó mellett várta a jöttömet. A magas csontváz igazából nem nekem, hanem Andreanak címezte, aki épp csak átvezette kézen fogva Laikat is. A szőke ciccegve elengedte a pokolkutyát.
- Igaz is. Hogy is felejthettem el. A kis bestia egyedül van, mint a kisujjam – pillogott rám majd hirtelen megragadta a jobb kezem és rántott rajtam egyet. Ijesztő szakadó érzés gyúlt bennem és éreztem míg az egyik felem a rántás felé mozdult a másik ellenfeszült és az ellenkező irányba billent. Hirtelen a fejem egy része kivált és mikor oldalra pillantottam magamat láttam. Nem félbe szakadva, hanem teljesen. A másik Sigrid zöld szemei bután meredtek rám.
- Tessék az árnyékod -mutatta be nekem Andrea a másik Sigridet. Hitetlenkedve két tenyerem közé fogtam arcát a lánynak. Puha orcái hűvösek voltak, de élők. A tökéletes másom, minden összegzője, ami nem vagyok. Az árnyékom. Mennyit kerestem őt a tükörben és most itt állt előttem.
Az árnyék-Sigrid lehunyta a szemeit mintha erőt gyűjtene.
- Segíteni fogok – suttogta. A hangja telve volt gyávasággal és sírós keserűséggel. Mindennel, amit én olyan régóta kénytelen voltam elnyomni. Irigykedtem, megvetettem és úgy sajnáltam. Annyira szánandó volt. Egy túlcicomázott kislány az anyukája cipőjében.
- Köszönöm – nyeltem egy nagyot majd eleresztettem az arcát. Andrea türelmetlenül tapsolt párat mire mindenki felé nézett.
- Akkor vegyük át gyorsan jó? A játék egyszerű, mindenki tizenhárom katonával kezd. Az erőssége minden katonának egy francia lapnak felel meg. A játékos kiesik, amint minden lapját leölték. Mindenki használhatja a tábornokát is a harcban, de a hadvezér nem léphet közbe csak parancsot adhat, kivéve a kis bestiát. Ő szabadon közbe léphet – itt rám pillant – elvégre nem lenne fair, ha mi is bevethetnénk az erőinket. De így te is meghalhatsz – magyarázta élvezettel – a labirintust nem lehet elhagyni, az a lap amelyik elhagyja a játék színterét automatikusan meghal. Az a nyertes, akinek utoljára marad katonája míg mindenki más serege megsemmisült. Nem számít, hogy melyik katona éli túl. Mindegyik magától mozog ugyan, de azonnal engedelmeskedik a saját hadvezérének, ha az parancsot ad. Győzzen hát a jobb stratéga – összegezte – kérdés?
- Szabad egymással kommunikálnunk? – kérdezte Mortifer.
- Persze – vont vállat Andrea -elvégre mind választottunk már szövetségest – pillantott várakozóan Pandora felé. A nő lassan kifújta a füstöt majd alig láthatóan biccentett miután Vernon lejelelte a mondottakat.
Egy verejték csepp végigszánkázott a halántékomon.
- Ne aggódj túlságosan – hajolt le hozzám Cerby, kezében egy maroknyi mogyoróval – Mortifernek nem ez az első játéka. Maga Hadészt is le tudta már győzni.
- Ugyan ebben a játékban? – kérdeztem reménytelve.
- Dehogy. Sakkban – somolygott a fiú majd a szájába szórta a mogyorókat – így kerültünk mi egymás mellé.
- Te voltál a nyeremény?
- Engem kért – Cerby morcos vonásai meglágyultak – azóta vagyunk úgy, mint a borsó meg a héja.
Azért ez biztató volt. Ez a játék és a sakk annyira nem különbözött.
Hirtelen a földön végigfutott egy remegés és egyre erősödött. Ezt követően masírozó lábak hangját hallottam meg.
A négy boltív mindegyike mögött alakok bukkantak fel. A hadseregeink a kártyáink színeibe öltözve léptek ki. A térre kiérve hármasával felsorakozva megálltak majd össze csattintva bokájukat haptákba vágták magukat.
A saját hadtestem vakító fehérbe öltözött, amiken a vörös szívek és számok sebekként világítottak. A kőr és káró hadtest fehér egyenruhát hordott, vörös színekkel, míg a pikk és treff feketét fehér színekkel. Az egyenruhák hasonlóak voltak szabásban, egyvelegei voltak más-más korok mutatós egyenruha divatának. Sokan magas püspökkalapot hordtak, rajtuk a színükkel és számukkal, fényes gombokkal és láncokkal ékesített hosszabb zubbonyt és klasszicista nadrágot és csizmát. Minél magasabb rangú volt a katona annál brokádosabb és cicomásabb volt az öltözéke. Minden hadtestnek mégis megvolt a saját jellegzetessége. Mortifer csapatának mellén arany csontok álltak csatok helyett, Pandora katonáinak mind-mind más szarvak meredtek ki a fejükből, míg Andrea emberei roskadoztak az ékkövektől és tollaktól. Az én seregem elején, hosszú aranykardján pihentetve egyik kezét tisztelgett a Kőr Bubi. Daliás alkatáról könnyen felismertem most, hogy előttem állt. Az én megkülönböztetésem az arany puskák, dárdák és lándzsák voltak. A saját fegyverem kistestvérei.
Erőseknek tűntek, állhatatosnak igazi katonáknak nem csak játékoknak.
- Akkor indulhat is a játék ugye? – szólalt fel Pandora már a saját kapuja előtt állva. Egyik oldalán Vernonnal, mint akit oda ragasztottak, a másikon a hórihorgas Pikk Dámával, akinek csavart szarvain aranyláncokon templomi füstölők égtek. Vajon azt leveszi még a harc előtt? Vagy az lett volna a fegyvere?
Izgágán a saját árnyékom mellé léptem és a könyökünk egymáshoz súrlódott, mire láthatóan kiverte a víz.
- Jaj, fáj a gyomrom a félelemtől – csipkedte ujjait felém hajolva. Nem csoda. Én teljesen nyugodt voltam ezért egyedül kellett viselnie a helyzet súlyát. Én már rég érzéketlenné kezdtem válni mind attól a szörnyűségtől, ami történt. Ideiglenesen csak reméltem. Újra puha és megértő leszek majd. Mire nagyapa visszaér, hogy ne aggódjon. Legkésőbb anyáék visszatértéig.
Futó pillantássokat váltottunk, mi hadvezérek, majd mindenki elindult a saját ösvényén. A seregek ahogy jöttek is, hangosan dobolva távoztak.
A labirintus földjén alig volt kavics, mesterségesen ledöngölték simává míg az azt keretező dús sövény magasba nyúlt, bőven túl a fejemen. Felpillantva az ég sokkal távolibbnak tűnt, mint az imént. Pedig enyhe emelkedőn haladtunk fölfelé, mégis mintha mélyebbre süllyedtünk volna. Talán mert beljebb sétáltunk Andrea világában, eltávolodva a biztonságot nyújtó kiúttól.
Mellettem az árnyékom aggódva tekingetett vissza a térre, a bőségtől túlcsorduló asztal már csak színes foltok voltak a messzeségben. A kaptató közben egyre meredekebb lett míg elveszett szemünk elől a jött út, viszont a sövények teteje és ezáltal a labirintus alakja is elénk került. Sokkal hatalmasabb volt, mint gondoltam. Számomra felfoghatatlanul sok járat, zsákutca és apróbb lyuk volt benne, ami csak arra várt, hogy bekebelezze a belépőket.
A mi ösvényünk egy kimagaslásra vitt föl, egy meredek szirtre, ahonnan jól rá lehetett látni az egész labirintusra. Az egyik csücskében álltunk mi, míg a többiek hasonló leshelye a másik három sarokba jutott. A labirintus mérete miatt nem láthattam a csapattársaimat és Vernon szem elől tévesztése jobban megijesztett, mint gondoltam, hogy fog.
- Nézd csak – lendült ki karja az árnyéknak és a szírt legvégébe mutatott. Ott három ajtós paraván állt, rózsákkal és tüskékkel körbe fonva. Oda kocogva már láttam valójában tükrökkel volt felszerelve, mindegyik tetején egy francia kártya szín, kivéve az enyém. A paraván rejtekéből egy asztal is kibukott, egyszerű íróasztal méretű. A tetején viszont az egész labirintust felépítették makettből. Az asztal elé állva, belestem a miniatűr tekergőző utakba. Ott volt a kiindulási pontunk is, csupán egy félkör belőle az asztalka nélkül. A kövezetre vörössel azt mázolták régiesen kanyargó írással, hogy „Szalon". Aztán megláttam a katonáim figuráit is, mind ott gyülekeztek a „Sigrid állomása" elnevezésű buckává redukált makettszirtem előtt. Döbbenten láttam, hogy a játékkatonák mozgolódnak a pályán. Egyszerű márvány bábok voltak, csak nagyjából kirajzolódó alakkal, de rangjukat a hátukra festették a színükkel együtt. Rögtön a Kőr Bubit kezdtem keresni és meg is láttam valamivel a többi előtt állva, előre meredve. Követtem nem létező tekintetét és még elkaphattam miként fordul be a velem pont szemben, és ezáltal a pálya legmesszibb pontján lévő szírt alá Andrea serege. A márvány figurák némán siklottak a színtéren.
- Próba! Próba! – rikkantott föl mögülem a férfi hangja. A szívem nagyot ugrott és megpördülve muszáj volt az asztal szélébe kapaszkodnom, olyan hirtelen ért. A három egész alakos tükörben ezúttal az ellenfeleim álltak. Szemben Andrea, két oldalán a többi révész.
- Mindenki hall? – kérdezte Andrea csípőre tett kézzel, alatta égőfényes villanással futottak fel szavai leírva is. Némán eltátottam a szám. Feliratozva volt!
Olyan ámulattal töltött ez el mind, hogy még bólintani se tudtam.
- Bámészkodsz kis bestia vagy tényleg nem hallasz? – türelmetlenkedett a férfi mikor a többiektől már megkapta a jelzést.
- Hallak! – teljesen berekedtem. Pandora mögött ott állt Vernon és a hangomra aggódva futott össze szemöldöke.
- Csodás! Működik a rendszer! Persze miért is ne tenné? – tette fel Andrea a költői kérdést a mellette szobrozó Laikanak. A lány leengedett karjában ismét az az üstökösvégű láncos buzogány volt. A kiszáradt torkom fájón szorult össze a puszta látványától. Ismét éreztem a sós permettel keveredő vér szagát és a sellők sikolyait. Itt ő volt az egyetlen igazi bestia.
- Kezdjük el szerintem- mondta hirtelen Pandora, végigégett szivarját markába rejtette, megszorította majd mikor eleresztette hortenzia szirmok csusszantak ki fehér tenyere redői közül. Bűvésztrükknek nem volt utolsó.
- Legyen! Akkor mindenkinek egy perce van elhelyezkedni majd, ha meghalljátok a pisztolydördülést hivatalosan is elkezdődött és parancsot adhattok a katonáitoknak! Ezentúl csak akkor fogunk bármit hallani a tükörből, ha megszólítjuk a másikat! Győzzen a jobbik – Andrea csak nehezen nyelte le látszólag a mondata utolsó felét.
Győzzen a jobbik...győzzek én.