Mortifer és Cerby lassú állhatatos ápolása sokat segített. Vernon, mintha csak itt lakna mindennel ellátta őket, főzött, takarított és elment, ha kellett valami. Mindezt Cerby szigorú parancsai alatt tette, de láthatóan jobban érezte magát, hogy volt kit követnie. Nem volt falkavezér alkat. A lassan tengődő napokat mellettem töltötte, az ágyam szélén ülve felolvasott nekem vagy elszórakoztatott ilyen-olyan halott hírességek történetével, akiket átvitt az Ajtóhoz Pandorával. A megevett lélekszilánkok emlékeket, vágyakat és megmaradt érzéseket tároltak el magukban, amik lassan olvadtak szét benne idővel, keveredve másokéval.
- Olyan vagy, mint egy foltozott takaró – mosolyogtam fel rá.
- És most már te is olyan vagy – mondta elégedetten. Gyakran kanyarodtunk vissza ehhez a témához. Látszólag Vernont őszinte örömmel töltötte el, hogy most már én se csak saját magamból álltam. A szépmamám, ő, de még egy csöppet Pandora is belém mart és kisajátítottak egy darabkát. Mikor ilyen vidám volt nem voltam képes hangot adni a kételyeimnek, a félelmemnek, hogy én magam el fogok enyészni. Mert én voltam valaki már a kezdetektől, de Vernon sose tekintett magára személyként.
Nagyon fájt.
Hiába mondta mindenki, hogy szörnyeteg, még saját magát is beleértve, számomra barát volt, első szerelem, a kulcs a nagyapámhoz. A magányában a sajátoméra ismertem.
Elnéztem csinos porcelánujjait, amiket mellettem terpesztett szét. A csönd megült közöttünk, de már rég nem zavart minket. A betegségem napjain megtanultuk jobb hallgatni, mint sikítozni. Most béke volt.
- Hamarosan vissza fog jönni nagyapa, ugye? – kérdeztem hosszúkás körmeit nézve. A karmait.
- Igen. Mindent el fogok követni, hogy így legyen.
- És ha Pandora nem akarja?
- Az Asszonyomat az egész nem érdekli eléggé, hogy bárki pártját fogja.
Azt hiszem ezzel kellett beérnem. Tudtam a nőről, hogy ez a legbiztonságosabb állás vele szemben. Addig untatni míg tovább nem állt. Mint mikor azt várod, hogy a tengeri örvény kivessen magából.
- Andrea veszélyes? – faggattam tovább. Most a házban nem volt rajtunk kívül más, de mikor Mortifer elég egészségesnek jelentett ki rögtön azzal folytatta hamarosan látogatást fognak tenni nálam a révészek, hogy folytassuk a játékot. Vernon vitte a hírt az állapotomról, és nem tudom mit mondhatott, ami féken tartotta Andreat.
- Az – bólintott rá a fiú majd összehúzta a szemeit – bármibe belekap, amiben feloldozást hisz – vörösen égő szemeivel letekintett rám és nem mutatott kegyelmet – ha megkaparint nem fogja érdekelni a testi épséged. Ha kell összezúz, de felszínre fogja hozni a maradványait, és ha nem jár sikerrel kiéli rajtad a haragját.
- Ez nem fair – cincogtam.
- Akkor én se fogok tudni érted semmit se tenni. Ezért se veszthetsz. Sokat kockáztatunk.
Nagyapáért megéri, mondtam újra és újra magamban.

Amit senki se mondott, hogy a révészek az éjszaka közepén jönnek. Hogy én, mit sem tudva fogok épp hörcsögökről és homokos tengerpartokról álmodni mikor felriaszt majd a halál fagyos érintése.
Mortifer üres szemgödrei kivételesen nem ijesztettek meg. Az ápolásommal töltött napok alatt megszoktam, sőt groteszkül megnyugtatónak kezdtem találni. A jötte azt jelentette a kezem el lesz látva és a lázam lejjebb fog menni. Esetleg mesél nekem valamit, vagy hoz egy kis édességet. Pavlovi reflexként az első éber gondolatom a tejkaramella volt.
Aztán felülve körbe néztem és megláttam a többi látogatót is, mire azonnal az államig húztam a takaróm. Az ágyam lábánál, tőlem legmesszebb Pandora állt. Hátát a falnak vetette és figyelmét újra és újra elvonta az ablak és a kint elmenő autók elfutó fénye. Ezzel szemben Andrea majdnem a fejemnél állt, pont az aranykardom mellett karba tett kézzel. Saját ragyogása elnyelte Hermész kardjáét. A pokolkutyák illendően a sminkasztalom előtt álltak egy sorban, látszólag nem feszengve.
- Eljöttünk – mondta esetlenül Mortifer, hogy megtörje a feszült csendet.
- Nem lehetett volna reggel? – kérdeztem, de egyedül a csontváz felé intézve. Andrea felszusszantott és erre muszáj volt felé néznem. Ahányszor felé vándorolt a tekintetem úgy éreztem egy örvénybe nézek. Túl hívogató volt a félhomályban, akár egy vágyálom.
- Így is sok időnket pocsékoltad el – majd végignézve rajtam kezeit a csípőjére csúsztatta – nem vagy valami beteg ahogy nézem.
- Ó – szólalt fel álmoskásan a nő a szoba túlfeléről, arcával a jelelő Vernont nézte most – rémes volt mikor elhozta nekem Vernont.
- A keze is borzasztó állapotban van – védekezett Mortifer – így is attól tartok nem fog teljes erejéből küzdeni.
Az említett kézfejemet a mellkasomhoz nyomtam, szinte dajkálóan. Már nem gennyedzett, de fájt és érzékeny volt. Még rendesen szorítani se tudtam vele, a kanál rendre kiesett a kezemből. Lassan szoktam meg a bal kezem használatát. Andrea kinyújtotta felém karját és parancsszó nélkül felé nyújtottam a sebesült tagom. A bensőmben valami azt akarta kedveljen, ahogy mind arra vágyunk valami különleges minket is annak ítéljen.
- Azért láttam már rosszabbat – vizsgálgatta majd felszedte róla a géz és tapaszok rétegét. Én sziszegve tűrtem, el se húzódhattam mert rámarkolt a csuklómra. Mikor teljesen szabad volt a seb és megcsapta a szoba levegője finoman megremegtem majd levegőért kaptam. Andrea lehajolt, és ahogy egykor Pandora kezét is láttam, hogy megcsókolja, most az enyémre érintette ajkait. Forró volt, égető ahogy találkozott a bőrömmel és fájt. Iszonytatóan. Ki akartam rántani a karom, de továbbra se eresztett. Az aranyhaj tengere meglibbent ahogy felemelkedett és a saját szememmel láttam ahogy a seb begyógyul. A sejtjeim zsibongva, viszketve és gyötrődve végezték a munkájukat míg az égési sebek jól ismert jajvörös foltjai nem maradtak csak emlékbe. Nyögve engedtem ki a levegőt mikor az érzések csitulni kezdtek.
- Volt, nincs – cuppantott a levegőbe Andrea majd végig nyalt száján, mint a macska, aki megkaparintotta a tejfölt. Válaszokat várva Mortifer felé pillantottam.
- Ilyet nem szabad csinálnunk – adta meg az egyszerű választ majd üres arcán átderengő döbbenettel nézett a szőke férfira.
- Egy vagy száz bűn mit számít? – villantotta ki aranyszemfogait és a sötétben Pandora is elmosolyodott – kedvesem – fordult most Laika felé – hozd a paklit kérlek.
Laika szuszogó sóhajjal lépett a falnál heverő táskámhoz. Azóta nem nyúltunk hozzá, hogy láztól égve hazaértem és letettem. A csapzott táska használhatatlanná ázott és darabjaira tépődött. A lány könnyedén leguggolt és finnyás kis ujjai elhúzták a paklit rejtő zseb cipzárját. Meg se kellett kérdeznie hol találja.
A barna batyuból felcsapó ezüstkék szófűzér halovány világossággal lepte be a szobát. Laika mintha hullócsillagot tartott volna, két markába fektette a tasakot és úgy vitte a gazdájához. Még finoman le is hajtotta a fejét mikor a férfi elé érve feltartotta neki.
- Köszönöm Laika – engedte ki Andrea a batyu száját összefogó csomót. A lány hangtalanul visszasurrant a kutyasorfalhoz.
Andrea kiejtette a tenyerébe a lapokat majd érdeklődve végig pörgette őket. A kíváncsiság legyőzhetetlenné duzzadt bennem és a nyakamat nyújtogatva próbáltam meglesni a lapokat. Még esélyem se volt eddig megszemlélni őket. A lapok maguk nem világítottak ugyan, de ki tudtam venni a franciakártya jól ismert formáit.
- Kezdjük is el mit szóltok? – majd ijedt arcom láttán végig nyalt felső fogsorán – mármint, hogy kiválasszuk melyikünk birodalma adjon otthont a játéknak.
- Azt hittem te döntöd el a játékot – szólt közbe Mortifer.
- Igen, és úgy döntöttem háborút fogunk vívni – majd legyezőben szétterítve felmutatta a lapokat – mindenki kap egy színt és minden lap egy katona lesz. Joker nincs a pakliban – szinte kegyesen rebegtette meg pilláit – arra gondoltam, nagylelkűen, hogy esélyt adok nektek is az előnyre, hogy eldöntsétek milyen csatatéren rendezzük meg.
Erre felegyenesedek. Hatalmas előnyt jelentene baráti terepen játszani. Ha Mortifer vagy én választhatnánk akkor összedolgozhatnánk. Én ugyan nem rendelkeztem birodalommal, de Vernon biztos tudna segíteni találni egy elhagyatott zsebvilágot. A francba is, inkább küzdenék meg a Hayd parkban, mint Pandora kastélyában. El tudtam képzelni ahogy papírserege vadállatokként próbálnak széttépni levegős testükkel. El lehet vérezni vajon, ha elég papírvágást szerez az ember?
Közben a szoba másik felébe is elért a beszélgetés és Pandora lassan előre sétált Andrea oldalához. A férfi mellett állva egészen kicsinek tűnt, és amint megérkezett Andrea felé billentette testsúlyát, mintha tudat alatt is meg akarná mutatni ők egy csapat.
- Hölgyeké az elsőbbség – Andrea megfordította a lapokat, hogy arcukkal lefelé álljanak és Pandora felé nyújtotta őket. A nő könnyedén kihúzott egyet és leeresztette a kezét rá se pillantva. Ezután én következtem. A torkom kiszáradt és a nyelés nehezen ment mielőtt kinyújtottam a kezem. Ide-oda húztam mígnem magam is megelégeltem és kikaptam egyet. Azonnal az arcomhoz vontam és meglestem. Piros szívecske és egy nagy vörös J volt a lap sarkában. A Kőr Bubi egy fiatalembert ábrázolt profilból. Díszes vállszalagjai körbe rebbentek páncélja körül és zászlót tartott markában, ami mögötte lobogott. Rajta egy díszes aranykerettel és gyöngyökkel ékszerezett anatómiai szívet mutatott. Jóképű, már-már daliás volt kiugró orrával és erős áll vonalával, barna haját hátra fésülték.
Mire felocsúdtam a látványból Mortifer már ki is húzta a sajátját. A koponya érzelemmentes volt, mint mindig, ahogy ő is megleste a választott lapját.
A sort Andrea zárta és minden hezitálás nélkül kihúzott egy lapot. Laika valamikor feltűnésmentesen visszasétált hozzá mert oda se nézve a lány kezébe ejtette a megmaradt lapokat és a batyut.
- Vessük akkor fel őket húzási sorrendben – utasított minket a férfi és Pandora keze fel is rebbent.
Egy fekete hajú nő lapját húzta. Aranyesőből és fekete fonalakból font trónon ült. A ruhája I. Erzsébet „Főníx" portréját idézte. Drágakövektől roskadozó fekete ruhája és magas csipkézett gallérja majdnem elfelejtetti a nézővel a királynő zord és hideg arcát. A Pikk Dáma.
Azonnal vesztettem, jöttem rá ahogy letörten feltartottam a saját lapom. Azt hittem A Kőr Bubi elég erős lesz, de azonnal kiütöttek. Várakozva kaptam a fejem Mortifer felé, aki sokkal lassabban fedte fel a kezében tartott lapot. Egy ikerpárt ábrázolt, mindkettőjük egy-egy lóherét tartva a kezükben. A szánalmas Treff Kettő. A sírás bugyogva fel akart törni belőlem.
Aztán minden rosszabbra fordult mikor megláttam Andrea leereszkedő mosolyát. A kezében egy pápai megjelenésű férfi képét tartotta, aki egy kőtömbön ült gyémántokkal körülvéve. Fölötte a Hold és a Nap viaskodott egy korongban, ami ezerágú fényt bocsátott ki. A lap sarkában vörös rombusz és egy cirádás „A".
A könnyeim azonnal kibuggyantak ahogy eluralkodott rajtam a keserűség. Andrea halkan kuncogott miközben letöröltem a kiszökő könnyeim,
- Káró Ász – mondta – nyertem.

Annyira elszomorodtam, hogy amint a révészek kitették a lábukat a szobámból visszaaludtam, ismét az álmok mezején keresve vígaszt. Andrea amúgy is sietősen távozott miután már a zsebében volt a győzelem.
-Gyere Laika! Fel kell söpörnünk a hullócsillagokat és kifényezni azokat, amik még fönt vannak! – szavaira pokolkutyája azonnal felhasított egy átjárót és már ott se voltak. Pandora és Vernon is elment rövidesen. A nő a fiúba karolt, és a kutya még egy apró biccentést és mosolyt küldött nekem a válla fölött.
- Minden rendben lesz – szólalt fel Mortifer mikor már csak mi és Cerby voltunk a szobában. A raszta is közelebb lépett az ágyamhoz és kutatóan nézett rám.
- Igazán felgyógyultál? – kérdezte halovány aggódalommal. Felemeltem az egykor sebesült kezemet és valóban már nem volt friss a seb. Mintha egy pillanat alatt évek teltek volna el már csak az örökké megmaradó heg maradt, ami beterítette a kézfejem jó részét. Nem néztem vádlón Mortiferre, hogy ő miért nem gyógyított meg. Még én is felfogtam a helyzetet.
- Andrea nagyon győzni akar – mondtam leejtve vissza a paplanra a karom és rámarkoltam – lesz esélyünk?
Most mikor minden olyan valódi és közel lett, és én védtelenül álltam mindez előtt hajnali háromkor. Igazán úrrá lett rajtam a kétely. Hol érek én fel az istenekhez? Mit tudok igazán?
A kard felé pillantottam. Már volt fegyverem, de a legjobb kard se ér semmit egy tudatlan kezében.
- Régóta révész ugyan – fonta össze mellkasán Cerby a karjait rosszallóan – de sötét, mint a verem. Mi azonban sokat megéltünk – nézett a gazdájára tisztelettel – legyen bármilyen állhatatos is képesek leszünk legyőzni, te csak ne félj.
Még mosolygott is és a félhomályban megpróbáltam viszonozni. Ezután ők is elbúcsúztak, kedves és puha szavakkal jó éjszakát kívánva.
Valamikor mikor már beburkolództam az alvásba egy szőrös test gömbölyödött körém. Ismerős szuszogás kapott a hajamba és menedéket kerestem a hatalmas kutya ölelésében.

Mikor reggel kinyitottama szemem az éjszaka történtek nem tűntek többnek egy kisgyerekként hallotttündérmesénél. Elillanó volt, mint a hatalmas kutya után maradt űr az ágyamban.Kószán végigsimítottam a vonalán, de a teste nem hagyott meleget maga után.
A ház csöndje és a hajnali félhomály mindent elvarázsolt, hirtelen szereplőjelettem egy történetnek, ami céltalanul futott tovább. Ez a hétköznapi Sigridszíntere volt, egy olyan lánynak a meséje, akivel rég nem találkoztam.
A borús gondolatok a fejem tetejére nehezedtek ahogy kikeltem az ágyból. Be seágyaztam, fölösleges volt mikor nem volt senki itt, hogy észre vegye.
Tétovázva lementem a konyhába. A lépcsőről lelépve fejbe kólintottam akiállított páncél sisakját. Üresen kongot, és már nem is találtam olyanszórakoztatónak.
A londoni napok olyan szürkék, mintha a nap sose győzhetné le a felhők hadát,írta Sigfrida néni, aki I. Sig testvérgyilkossága után örökre Németországbaköltözött ezzel a család ketté szakadását eredményezve. Nem volt képes többévisszatérni ebbe a szürkeségbe, ahol a családja egymást marcangolta.
Teát tettem fel és a pult végében találok egy vekni kenyeret. Apró cédulátdöntöttek neki rajta Cerby írásával.
- Egyél rendesen! – mondtam ki hangosan és háromszor is aláhúzta. Felhúzottjátékszerként kést ragadtam és felszeltem a kenyeret. Narancslekvárt kentem rámajd a Muminos bögrémmel asztalhoz ültem.
- Jó reggelt és jó étvágyat – kívántam a ház szellemeinek. Még a kísértetekgondolata is vígaszt adott, legyen életen innen vagy túl legalább valaki voltmellettem. Ugye?
Nem éreztem az ízeket csak ütemesen ittam és ettem. Jól csináltam még? Igazilány voltam még? Sigrid?
Most mikor minden messze volt és mégis túl közel üresnek találtam magam.Megbénított az aggódás, érzelemmentessé tett a teher, amit cipeltem. Sóhajtozvaa mosogatóban hagytam a tányéromat és a bögrém. Nem volt kinek elmosnia, majdholnap reggel is így fogom találni.
Visszamentem a szobámba és az oda vezető úton úgy szemlélten a házam, minthamost lépnék be először. Amióta építették a miénk volt. Nemzedékeinket neveltefel és most mi lesz vele? Le fogják szedni a képeinket. Letépik a széptapétánk, összetörik a tükreinket és kihajítják a régiségeinket. Nekik ezszemét, minden csak vacak és poros semmiség. Nekem viszont... nekem viszont?
- Mit jelent számomra igazán Talbot lenni? – kérdeztem a folyosó falait.Megszűnők-e a család része lenni a ház nélkül, a képek eltűnésével, a tükrökösszetörésével? Hívhatom még magamat Talbotnak?
Nem bírtam elviselni az arcom látványát. Ó, szépmama hát így értetted. Most márigazán, igazán megértelek. Én is jégvirág leszek. A repedt szívem nem fogjakülönben sokáig bírni. Szinte kedvesen, mintha csak azt akarná ne felejtkezzekel róla egy pillanatra se, felébredés óta fájdogált. Beletörődően sajgott és énmár most megtanultam figyelmen kívül hagyni.
Rá akartam venni magam, hogy szembenézzek az arcom látványával. Azóta nemláttam tükröt, hogy hazajöttem. Villanásokat esetleg, de sose igazán. Belépve aszobába a pipere asztalomhoz léptem. A megannyi sminkem kacatokként hevertek rajtaszerteszét. A káosz mégis egy ponton megszűnt, körbe ölelt egy kis teret,egyetlen tárgyat. Egy naplót.
Pávakék volt, bársonyból készült gyöngyökkel felvart könyvjelző szalaggal. Alapok oldalait feketére festették és a gyér fényben is csillám pászmákragyogtak rajta.
A gyötrelem előtt a szépség iránti rajongás gyulladt ki bennnem. Először fel sefogtam. A bennem lévő gyerek az új játékot látta. Az új iránt való birtoklásiörömöt. Aztán jött a felismerés Egy Talbot napló. A semmiből tűnik fel mikor egycsaládtag eléri a kort, hogy benne vezesse tanulmányait.
Vagy ha már nincs más, aki írjon.
Mert nincs már széles e világon több Talbot csak ez az egy. Csak én.
A gát átszakadt és sírni kezdtem. Feltörtek a könnyek és a torkomatelszorította a gyász. Látni akartam a szüleimet. Át akartam ölelni nagyapát.Szükségem volt valakire, aki szeret és megvigasztal.
Potyogó könnyekkel léptem a feltúrt ágyamhoz és a párnám alá csúsztattam akezem. Egyedül a hűvös lepedőt simogattam.
Hát persze.
A Speculum Speculorum nem létezett már többé. Volt, nincs. Márvisszahozhatatlan.
A megmaradt kardra nézek, a fénye egy pillanatra se szűnt meg mióta létrehoztam. A sírástól homályos világon átnyúlok és megragadom a nyelét. Megemelvea súlya a csuklómra nehezedik, de a kézfejem vörös hegei egy cseppet se fájnak.Magam elé vonom, a plafon felé emelve a kardot és megnézem a pallosaranypengéjén magam. Egy kisírt szemű lányt látok csatakos hajjal.
Nem mehetek így el harcolni. Számomra nem volt tündérkeresztanya, aki egyvarázspálca apró intésével átváltoztasson.
Szipogva abbahagytam a sírást. Ahogy az érzelmek átcsaptak felettem úgy el isapadtak és leengedtem a kardot.
Visszaültem az asztalomhoz és neki döntöttem a kardot. A naplót zsibbadtujjakkal megragadtam és arrébb tettem, neki döntve a családi fényképeknek.Kihúztam az egyik fiókom és belemarkolva még több smink kelléket emeltem ki ésszórtam az asztalra.
Csak én maradtam.