A visszafelé út, Vernon hűvös keze, vagy hogy miként hullottam a párnáim közé mind összemosódott a fejemben. A pokolkutya szavai leperegtek, túlságosan fáztam és olyan nagyon kimerült voltam. A szememet se tudtam kinyitni mikor végre lefeküdtem. Haloványan derengett, hogy kibújok a nedves ruháimból és magamra rángatok egy hálóinget. A vacogásom akkor se csitult mikor már az orromig húztam a takarót. Szánalmas látványt nyújthattam mert kis időn belül egy hatalmas szőrös test telepedett mellém. A kutya szusszantva hajtotta pofáját a fejem búbjára míg farkasokhoz illő bozontos farkát átvetette rajtam. Ugyan ő maga nem adott hőt segített megtartani a sajátomat. Az égett kezemmel óvatosan a nyaka menti dús szőrzetbe túrtam és átöleltem.
- Aludj – suttogta a milliónyi Vernon hang. Nem kellett kérnie.

Lázam volt. Magas.
A torkom kiszáradt és egy idő után a köhögésemnek vértől fémes utóíze lett. Nyomorultul éreztem magam. Az alvás sokszor segített ugyan, de néha olyan kegyetlenül vetett ki magából egy rémálommal, hogy Vernon is alig bírt velem.
Zokogva téptem a paplant és a ruhám ahogy a családom után kiabáltam. Egyszer még az ágyból is kizuhantam mikor a fiú nem termett elég gyorsan mellettem. Nem bírtam nyelni. A teát is kanalanként erőltette belém.
Néha egész tiszta voltam, reggelenként leginkább.
- Kérlek – ragadtam meg a teámmal megérkező fiú ingének nyakát – vigyél a révészekhez – könyörögtem majdnem feltépve a felsőjét – mennünk kell. Nagyapa – a verejték a szemembe csorgott és muszáj volt lehunynom. Aztán jött a köhögő roham és a vér.
Máskor túlságosan féltem.
- Ne menj el – nyöszörögtem a mellettem fekvő kutyához bújva – meg fogok halni. Nem akarok meghalni – zokogtam – nem. Nem! Nem! – a síkitáshoz nem maradt elég levegőm.
- Úgy félek – sírtam. A hatalmas állat hat szemével nézett rám majd orrát az orcámhoz nyomta. Fájóan magamhoz szorítottam a fejét és ő tűrte. Nem volt soha ember mikor vigasztalnia kellett. Nem értette, hogyan kell megnyugvást hoznia emberi alakban csak az ösztöneit követte.

Nem lettem jobban. Bárhogy teltek a napok, vagy gondolom, hogy teltek, a lázam nem szűnt meg. Égett a testem és vele fájt minden porcikám. Olyan iszonyatosan éreztem magam, hogy újra és újra zokogásban törtem ki. A megperzselt kezemre hólyagok nőttek, amik egymás után fakadtak ki a folytonosan feltörő hisztériámban való dobálózásban. Hamarosan rossz szagú, gennyes kelésekké váltak és a feszes, sérült bőr annyira elviselhetetlenné vált, hogy nem tudtam az ujjaimat mozgatni. Elkezdtem ordítozni Vernonnal, hogy rágja le.
A besötétített szobában elvesztettem önmagam, csakis a kín létezett, amit átéltem, az töltötte be a házat és vele együtt engem is. Vernon is csupán a tudatom legszélén ingadozó entitás volt. Nem sokkal közelebbi, mint a szüleim, akiket szüntelen szólongattam.
Valamikor elfelejtettem miért is szenvedek ennyit.

A monoton kórral bélelt napjaimból vendégek ébresztettek fel. Egyszer kinyitottam a szemem, talán mert hangokat hallottam, és mikor feltekintettem három férfi állt az ágyam körül. A fejem mellett legközelebb álló alak volt a legmagasabb. Fekete csuhába bújt és kellett némi idő mire kipislogtam az álmot a szememből, hogy a csuklyája alá lássak.
Egy halott volt. Csontváz.
- Ne! – sikoltottam hátammal a matracnak feszülve remélve elnyel mielőtt a rémalak teszi – ne! Ne, kérlek nem akarok meghalni! – zokogtam próbálván arrébb kúszni, de a gennyedző kezemmel belekaptam a párnába és a fájdalom olyan élesen hasított belém, hogy kiszorult belőlem a levegő.
- Sigrid... - suttogta Vernon a másik oldalamon, kezei bénán a levegőt markolták. Nem tudta mit csináljon. A harmadik férfi azonban félre lökte őt és feltérdelt az ágyamra. Hosszú raszta tincsei előre billentek ahogy fölém hajolt és a hátam alá csúsztatta mindkét kezét, hogy megemeljen. Örömmel vetettem magam bele az ölelésébe, bármit csak ne kelljen egy pillanattal is tovább maradnom a kaszás mellett.
A fagyöngyös puha hajfonatok az arcomnak ütődtek ahogy menedéket remélve a nyakába fúrtam az arcom.
A hatalmas, jólesően borzongató kezek a hátamat dörgölték.
- Cerby – sírtam el magam jobban szorítva pokolkutyát – úgy fáj.
Mézeskalács illata volt és ettől csak még jobban sírnom kellett. Nagyapa imádta a mézeskalácsot. Karácsonykor is mindig sütöttünk egy hatalmas mézeskalács házat.
- Hmm – hümmögte morajló mellkassal Cerby, mivel ezek szerint hangosan is kimondtam – és milyet csináltatok?
- Vörös, fehér és zöld díszítése volt. És... és csináltunk fenyőfákat is.
- És még?
- Gumicukor kukacok laktak benne.
Erre felnevetett, puhán és melegen pont, mint amilyen illata is volt.
- Hasznavehetetlen vagy Vernon – fordult félig hátra Cerby most, hogy már csak a betegségtől volt nehézkes a légzésem – össze van szikkadva. Etetted egyáltalán?!
- Csak a teát kérte – még látnom se kellett, hogy tudjam mélyen megbántották – nem tudtam mit csináljak. Még sose ápoltam beteget.
Cerby lemondóan ciccegett. Én nagyon hálás voltam, hogy még most is ölelt. Elmondhatatlanul hiányzott, hogy valaki nagy és erős végre mellettem legyen. Egy oltalmazó felnőtt. Mintha cementes zsákokat dobtak volna le a vállaimról, még a légzés is könnyebb lett, hosszú idő óta először.
- Elég legyen fiúk – mondta nyugodtan Mortifer – Sigrid, bocsánat, hogy megijesztettelek... ismét – vakarta meg koponyáját hátra ejtve csuklyáját. Most, hogy emlékeztem már rá elszégyelltem magam.
- Én kérek bocsánatot – pirultam el – nem akartam, csak hirtelen ért.
Engedtem, hogy Cerby visszafektessen és betakargasson. Mortifer ismét fölém hajolt. Koponyája mentes volt minden érzelemtől, mégis valahogy éreztem behatóan vizsgál és nem tetszik neki, amit lát.
- Szegénykém – csúsztatta kezét homlokomra és reméltem azt hitte a láztól remegek meg – nagyon magas lázad lehet. Mennyi? – fordult ügyeletes ápolóm felé az ágy túloldalán. Vernon széttárta a kezeit tanácstalanul.
- Meleg? Forró? – próbálkozott.
- Te... kutyaütő – morgott Cerby felvéve a hólyagoktól deformált kezem – jó, hogy ez itt nem rohadt le! – majd visszakapta fejét felém – persze ilyen nem fog megtörténni. De ez se rajtad múlt! – szúrta még oda utoljára Vernonnak. A másik pokolkutya megadóan tűrte a szidást, ha lett volna épp farka azt is behúzza.
- Sigrid – simogatta meg a fejemet Mortifer megnyugtatónak szánt gesztussal – hol tartjátok az orvosságaitokat?
Lassan elmagyaráztam mit hol találnak. Most, hogy konkrét kérdésekre kellett felelnem sokkal könnyebb volt tisztán gondolkodnom. Tudtam jó kezekben vagyok, bíztam bennük hiába volt rövid az ismeretségünk.
- Most már nem kell félned – veregette meg a takarómat Cerby készen rá, hogy mindent idehozzon, ami kell – Mortifer valójában orvos.
- Nahát – hüledeztem – milyen?
- Pestisdoktor – jelentette ki a révész.
Azt hiszem ismét feljebb szökött a lázam.

Piócák és érvágás helyett mégis átlagos ellátást kaptam Mortifertől. Cerby ápolóként segédkezett, segített ülve tartani és adogatta az eszközöket. Kaptam gyógyszereket a lázamra, a megfázásra és az elfertőződött kezemre is. Cerby szappant hozott és egy lábasban vizet, hogy lemossák a területet majd óvatosan letörölgette. Így is könnyek között voltam a fájdalomtól.
- Cerby menj és hozz antibiotikum krémet otthonról – utasította a kutyát a kezem törölgetése közben Mortifer – hozd a megfelelő kötést is el – a férfi teljes figyelmét lekötötte a sebeim vizsgálata – Vernon ezt napjában kétszer-háromszor meg kell majd tenned. Mindig szárazra kell törölnöd. Sose kösd be átlagos gézzel mert bele fog ragadni és ki kell tépni a sebből akkor.
A puszta gondolatra nagyot nyeltem. Már most rémes látvány volt a kézfejem, a gennytől elszíneződött haragos vörös bőrrel.
- Ennek is nyoma fog maradni? – kérdeztem.
- Attól tartok. Idővel egészen el fog halványodni minden bizonnyal. Teljesen olyan, mint régen volt viszont már soha nem lesz – nem tartotta vissza az igazságot, amiért hálás voltam. Mégis sírnom kellett. Nem csak hiúságból, már azóta gomolyogtak bennem ezek az érzések mióta Pandora is megjegyezte most már soha nem moshatom le magamról a történteket. Nem felejthetek már sohase. Nem tartottam nagy áldozatnak nagyapáért csak sajnáltam magam. Mikor anyáék hazajönnek és meglátnak vajon el fognak szörnyedni? Egy gyermeteg és önző részen őket is okolta. Ha itt lettek volna nem történik meg mindez. Nem kellett volna túl hamar felnőnöm.
Az egészséges kezemmel letöröltem a könnyeimet. Mortifer felém pillantott, finoman az irányomba fordítva a fejét majd Vernonhoz fordult.
- Menj főzz kását. Tudod, hogy kell?
- A szakácskönyvben van kása recept – mondtam némi torok köszörülés után az elveszetten álló fiúnak – az majd segít.
- Igenis – bólogatott a fiú – ne aggódj Sigrid – meglepett mikor a felkaromon végigsimított. Talán még mindig szégyellte magát, hogy nem tudott megnyugtatni. Szinte kifutott a szobából.
- Ne ítéljétek el – folytattam mikor ketten maradtunk – amennyire csak tudta a gondomat viselte.
- A pokolkutyákat nem erre teremtették – mondta lassan a férfi tovább bíbelődve a kezemmel – Cerby néha elfelejti ő is volt ugyan ilyen. Sok-sok évszázaddal ezelőtt – nem volt képes rá, de azt hiszem mosolygott. Egy kis időre csendben maradtunk. Mortifer kellemes hideg vízzel áttörölgette a karjaim, a lábaim és az arcomat, hogy segítse a lázam lejjebb vitelét. Gyengéd és apukás volt. A sajátomat juttatta eszembe, aki ugyan így tett a mára megfakult emlékeimben. Hiányzott, hogy valaki így gondoskodjon rólam. Nagyapa csak pár hete tűnt el mégis, mintha egy másik életben ismertük volna egymást. Lehet túl sokat változtam azóta. Lehet ő nem fog megismerni mikor ismét lát.
- Mortifer.
- Gyere, kelj fel egy kicsit amíg áthúzom az ágyad – még jóvá se hagyhattam egyszerűen kiemelt az ágyból. A nyaka köré fontam karjaimat és megdöbbentett, hogy izmok nélkül is képes volt megtartani. A férfi áttelepített az ablakpárkányomon elterülő kiülőre, körbepakolt párnákkal, rám borított egy takarót és a sérült kezemet külön egy vánkosra helyezte, hogy levegőzzen. Elméletileg ez is jót tett neki. Aztán belefogott az ágyhúzásba. Ez csak jobban zavarba hozott és inkább ismét megpróbáltam felhozni neki a kérdéseimet.
- Mortifer – próbáltam ismét magamra vonni a figyelmét mire csak hümmögött, hogy hall – nagyapa most hol van?
- Azt csak Vernon tudja. Engem se avatott be sokkal többe, mint téged – dolgozott tovább a férfi egy pillanatra se megállva, vagy felém nézve.
- De ahova elrejtette... az a hely megváltoztatja?
- Lássuk csak – járatta körbe tekintetét. Nem nagyon akart csevegni.
- A tiszta ágyhuzatok a szekrényem felső polcán vannak – mutattam a bútor irányába.
- Á! Igen köszönöm. Akkor, ha megbocsátasz.
- Mortifer...
- Hm. A ti helyzetetek igazán nem mindennapi. Attól tartok... nem szolgálhatok válaszokkal.
- Vernon valami „váróteremről" beszélt – rajzoltam macskakörmöt fél kézzel. A férfi épp felstócolta karjába a párna huzatokat és úgy tett mintha erre a teljes fókusza szükséges lenne.
- Nézd Sigrid ez nem éppen olyan téma, amiről szabadon beszélhetünk... én már lettem megbüntetve az istenek által. Ezért vagyok olyan amilyen. Mégis az egy kegyes büntetés volt. Sokkal borzalmasabb dolgokba is torkolhatott volna. De minden... nehézsége ellenére nem nevezném Hypnost kegyetlen istennek.
Előttem volt a könnyező isten szépséges arca. Talán a gyönyörű dolgok soha nem lehetnek igazán kegyetlenek? Aztán felötlött bennem Andrea alakja, ami vetekedett az istenével és rögtön rájöttem pont ellenkezőleg. Minden csábító jelenés magában hordozza a veszélyt. Az igazi szépség rémísztő. Felkavaró. Csak a ma már megszelídített emberiség szereti azt gondolni a szép egyben nyugodt is. Szemlélni való és ártalmatlan.
- Pandora azt mondta nektek nem szabad az Ajtón túlra menni. Az a legnagyobb kihágás. De nagyapa még nincs ott. Nem büntethetnek meg akkor túlságosan ugye?
Nem akartam, hogy Mortifernek baja essen. Ott volt a lánya és Cerby. Szétzúzni egy másik családot a sajátomért nem lett volna megoldás.
- Ismét találkoztatok? – fordult végre felém a révész – nem bízok túlságosan benne. Az, aki ilyen könnyen dobta le magáról az emberségét veszélyes. Fiatal révész még. A felét se érti annak, amilyen a világunk. Csak élvezi a hatalmat és nem hatja már meg a halandók világa. Nem tudom mit tett, hogy erre a sorsra ítélték, de attól tartok ő nem fogja fel igazi büntetésnek.
- Te annak érzed? – Vernon érzései fellángoltak bennem és nehezemre esett szétválasztanom az ő sértettségét a saját érdektelenségemtől. Nekem nem jelentett semmit a nő, emlékeztettem magam. Talán kíváncsivá tesz és megriaszt, de idegen. Ő nem az én gazdám.
- Természetesen. Élek, örökké fogok. És ezzel együtt magamban fogom vinni örökké a bűneimet is. A ti világotok lehet egy nap véget ér, ez viszont nem jelenti azt vele együtt mi is eltűnünk. Talán ettől rettegek igazán – merengett el – mert most még haloványan, de élőnek érzem magam. Mióta Sybill van. Félek vele együtt elveszik belőlem az emberség is. Talán ez volt Hypnos igazi büntetése. Egy sokkal fájdalmasabb halál, mint amilyen az első volt. A félelem, hogy egy nap a saját gyermekemet kell átkísérnem és elválnom tőle az Ajtónál.
- Sajnálom, hogy belekevertelek – nem lett volna szabad, most már tudom jól. Mortifer túl vajszívű volt. A férfi felnevetett, már csak a párnákat húzta újra.
- Ugyan. Nem a te hibád. Vernon intézet mindent – furcsán üres hangon folytatta – az a fiú nagyon kötődik hozzád. És túl sokáig éhezett, hogy tisztán gondolkodjon. Kíméletlen szövetségesre tettél szert.
- Vernon jó fiú – erősködtem – csak mert olyan a gazdája, amilyen, nem jelenti, hogy ő is olyan! Tiszta a szíve! Kedves és odaadó! Lehet sose volt ember, de attól még azzá vált.
- Ó Sigrid – sóhajtott fel Mortifer elrendezve a frissen vetett ágyamat – a pokolkutyák sose lesznek emberek. Sose felejtsd el, ők azok, amik. Szörnyetegek.