A delejes sakálszemek lejjebb kúsztak egészen a ködben átderengő fénylő aranykardomra majd ismét felszegte fejét.
- Látom szereztél magadnak egy értékes játékszert – mondta, kongó hangját a hullámok messzire vitték. Lábánál megpillantottam Vernont is végre. Felszakadt belőlem egy sóhaj a megnyugvástól. A fiú kutya alakban a lába köré csavarodott, fejével az asszony csupasz talpát takarta el. Mellett alig pislákoló vasketreces lámpással. Hatalmas volt, de pofájába mélyen belekapott a törés és átvágott az egymás alatt lévő három-három szemén míg mellső mancsából hiányzott egy rész. Nehezen lihegett, vörös nyelvét kidugva fogai között.
Meg akartam szólalni, de Pandora nem nézett rám. Előre figyelt, ütemesen mozgatva evezőjét ahogy sodródtunk előre. Körbe kémleltem és a csónakon túl apró szentjánosbogárfények csillogtak itt-ott. Aztán ahogy haladtunk rájöttem ugyan olyan csónakok voltak, mint a miénk. Egy utassal és egy kormányossal. Mind előre csordogáltunk a végelláthatatlanul széles folyón. A túlvilág felé eveztünk, hasított belém. Az Ajtóhoz tartunk, ami elválasztja az élőt a holttól.
Épp munka közben zavartuk meg a révészt.
Most először néztem meg a plusz utast, azzal a tudattal, hogy halott.
A harmincas évei bármelyik pontján járhatott a nő. Vékony alkatát szinte elnyelte a puha bolyhos kardigánja és tarkóján félig szétbomlott a konty. Ortopéd papucsot hordott.
A nő áthajolt a csónak peremén kezével a vízfelszínen hasítva. Ujjai körül apró csapások keletkeztek a vízen és tavirózsák iramlottak el csuklója mellett.
Nem úgy nézett ki, mint egy imádnivaló nő, egy őrületig ajnározott istennő, vagy bármi, ami Pandora hatásköréhez sorolná.
Feltérdelve én is kilestem a vízre, miközben a combomon elfektettem az aranykardot továbbra se engedve le a védelmemet, hiába sajgott mindenem.
A folyó mélyéből aranyos fény áradt fel és elsőre megijedtem ennek a víztömegnek az alján is azok a korallszerű lények laknak. De aztán a fény, pont ahogy körülöttünk a köd, gomolyogva képeket adott ki. Kicsit hasonlított ahhoz az emlékhelyhez, ahol Sigrid szépmamával beszéltem.
Szemcsés képek bukkantak fel kisgyerekekről, nevető, foghíjas vigyorokkal. Láttam egy óvoda udvarnak tetsző helyet, csúzdákkal és hintákkal. Aztán feltűnt a nő ahogy a homokozó szélén ülve homokvárat épít alig totyogó kicsikkel.
Óvónéni volt.
A nő mintha fel akarná kapni az emlékeiben élő kicsiket mindkét kezével a vízben matatott. Arcán áhítattal átitatott mosoly terült szét. Üresen meredt mégis előre. Szemüvege üvege mögött látszott, hogy lélekben nincs jelen. Megbabonázta a múlt.
Idegesen arrébb húzódtam a csónak orrába messze mindenkitől.
Szinte észre se vettem mikor partot értünk. A víz nem változott meg, nem lett sekélyebb mégis egyszer csak egy kis huppanással szárazföldet értünk. A ködben nem lehetett messze látni így amíg Pandora keze meg nem állt az evezőn fel se tűnt, hogy már nem megyünk.
- Megérkeztünk – jelentette be a révész és utasa ugyan azzal a bárgyú vigyorral nézett fel rá majd monoton mozdulatokkal felállt. Mintha a gyerekek sose léteztek volna kiszállt a csónakból Pandora után. A nő sarkában ott loholt Vernon tovább hullajtva agyagdarabjait. Én zártam a sort, bizalmatlanul kitéve először egyik lábam, majd mikor homok zizzent a talpam alatt a másikkal is kiléptem. Túl sűrű volt a köd, hogy bármit lássak, még a lábamat is felfalta és csak a térdemig láttam le. Mintha egy horror filmben lettünk volna.
Én mégis olyan kimerült voltam, hogy már nem volt erőm félni vagy aggódni. A kardom hegye a homoknak koccant és finom, pergő hanggal hasította fel ahogy előre lépdeltem Pandora kosszarvait követve, amiket még ebben az időjárásban is könnyen megláthattam.
Az óvónő mögötte lépkedett nehézkesen és billegve akár egy zombi.
A rövid séta egy hatalmas kapuhoz vezetett, ami pontos mása volt annak, amin beestünk ide. Óriási mérete miatt a semmibe veszett a teteje. Akár egy egyszerű régi villa kertkapuja is lehetett volna, ha eltekintünk a méretétől. Mindig is valami hatalmasnak és lenyűgözőnek hittem a halottakhoz vezető kaput, de egyedül a méretén ámulhattam.
- Ezen túl már tényleg a halottak birodalma vár minket? – kérdeztem meg hangosan is majd rájöttem a nő nem hallhat engem. Vajon tudta egyáltalán, hogy itt vagyok? Vagy azt hitte a csónakban várok majd rájuk?
Megszeppenve álltam meg valamivel a társaság mögött mikor Pandora a kapu elé ért. Eltörpült az óriási bejárat előtt és kiváncsian próbáltam kivenni mit csinál.
Először a mellette álldogáló nőhöz fordult és lehet a rossz látási viszonyok miatt, de mintha egészen gyöngéden a vállára tette volna a kezét. Égő emlékként ötlött fel bennem mikor engem kapott el a nyakamnál fogva. Még mindig hordtam a mára lilává tompult sérüléseket.
- Ég veled – visszhangzott messzire a révész hangja. Az óvónő felemelte a fejét, mint aki most látja csak igazán hol is van majd Pandora felé nézett és finoman bólintott. Vártam, hogy könyörögni fog vagy jajongani, de mindez elmaradt. A révész kinyújtotta másik kezét, amit nem a halott nő lapockáján pihentetett és megérintette az ajtót. A kapu két szárnyának forradása mentén fénycsóva áradt ki. Kő a kőhöz simult és morogva, csikorogva kitárult a kétszárnyú ajtó. Nem láttam be, de amint a két szárny elvált milliónyi madár kezdett el sikítani. A fülemhez kapva elejtettem a kardom és a földre rogytam a hirtelen zajtól. Olyan bántó és hangos volt, hogy hiába nyomtam a tenyerem a fülemre és gömbölyödtem össze a földön nem bírtam szinte elviselni.
Ahogy viszont jött a hang úgy el is ment, a záródó ajtó morajlásával majd egy mindent elnyelő dörrenéssel ahogy teljesen becsukódott. Csak pillanatokkal később bírtam ismét felemelni a fejem, Akkora már Pandora vissza indult felém. Pár tánclépéshez illő könnyű mozdulattal már el is ért. Azt hiszem elég ostobán nézhettem rá még mindig a fülemen tartva a kezem mert szája sarka feljebb húzódott.
- Elejtetted a kardod.
Leengedtem a karom és lassan ismét felemeltem a kardot. A nő tovább nézett engem várakozóan.
- Nem akarod ismét rám szegezni? – billentette oldalra fejét, és bár nem volt képes hangsúllyal kifejezni meglepően jól átjött a gúnyolódása.
- Nem miattad van nálam – szegtem fel az állam -azért jöttünk ide, hogy meggyógyítsd Vernont.
- Parancsolsz?
- Kérlek.
Sikerülhetett a jó választ megtalálnom mert Pandora most először nézett a mellette ülő kutyára. Még ülve is majdnem akkora volt, mint a gazdája. Nem kérdezte meg mi történt és nem is mutatott különösebb érdeklődést Vernon iránt se. De azért mégis mikor a kutya berepedt pofájára tette a kezét azt egészen finoman tette. Mint ahogy a halott nőt is megérintette. Talán ettől lett valaki révész, hogy különös gonddal tudta kezelni a fájdalmat.
- Ügyes voltál – mondta a nő – türelemmel vártad ki a sorodat- a kutya lejjebb hajtotta a fejét és beledőlt a kézbe. Én is szinte éreztem a puha tenyeret az arcomon. Vajon még mindig ugyan olyan érzés volt számára megérinteni a nőt, mint akkor először?
Mióta láttam a fiú emlékeit még az én szememben is más lett Pandora. Élessége és közönye már nem volt olyan bántó. Egyszerűen csak ilyen volt. Talán Vernon helyében én is szeretni tudtam volna őt.
Az asszony keze alatt az agyag puhává vált. Hát tényleg marionettbaba volt és most láthattam miként javítja meg őt a bábmestere. A karmos kezek, ezek a borzasztó és kíméletes kellékek végig simítottak a repedések és törések mentén és tökéletes fekete szőrt hagytak maguk után. A hiányzó szemek a tenyere alatt formálódtak újra és első pillantásukkal rajongva néztek újrateremtőjükre.
Vernon ismét egész lett, és amint a teste épp volt árnyékok falták fel alakját, hogy mikor visszahúzódnak újra emberként álljon előttünk.
- Köszönöm Asszonyom – kapta el az őt meggyógyító tenyeret és belecsókolt. Zavarba ejtően intim volt és félre kaptam inkább a tekintetem. Csak akkor fordultam ismét előre mikor a ropogó homok azt sejtette a fiú ellépett a nőtől. Kínos volt nyaka szegetten felnézni rájuk ezért inkább lassan lábra kászálódtam. Már felemésztettem minden tartalékom és úgy mozogtam akár egy élőholt, bármilyen ízléstelen is pont itt ezt mondani.
Mikor Vernonra néztem a fiú elmosolyodott és rájöttem minden szenvedés tökéletesen megérte. Mindenre képes lettem volna a legjobb barátomért.
- Köszönöm – mondtam a nő felé fordulva és még emlékezve hogyan mutatta a fiú a szó kézjelét azt is eljeleltem.
- Nehéz napotok volt – jelentette ki a nyilvánvalót kettőnk között járatva tekintetét – de sikerrel jártatok – állapodott meg rajtam a szeme. Szinte éreztem izzani a paklit a táskámban. Ahelyett viszont, hogy egy legyintéssel elintézett volna minket Pandora továbbra is az arcomat kémlelte. Hosszan bámult és sakálszemei alatt kivert a víz. Nem tudtam mit csináljak, esetleg ezúttal tényleg szánt szándékkal szegezzem-e neki a kardom. De attól tartottam azzal végképp átléptem volna türelme hajszál vékony határát.
- Meg fognak maradni – mondta félárbocra ereszkedett szemekkel, pillái olyan sűrűn sorakoztak, hogy hosszú árnyakat vetettek repedésekkel teli orcájára. Nem értettem miről beszélt mire ő lemondóan elmosolyodott.
- A sebeid nem fognak begyógyulni. Hegek maradnak majd utánuk.
Az arcomhoz kaptam és fájdalom gyúlt mind a megégetett kézfejemben, mind a megérintett bőrömön. Nem is jutott eddig az eszembe. Egy pillanatra belém hasított a zsigeri gyász. Sose leszek már olyan, mint voltam. Mint Sigrid szépmama, aki alig ismerte fel magát a tükörben a borzalmak után, amiket tett, nekem is meg kell majd szoknom ezt az új arcot. Most már örökké viselni fogom a történtek nyomát, de a szívem repedésével ellentétben ezúttal mások számára is nyilvánvaló lesz. Nem tudtam hányadán is állok ezzel a gondolattal. Sérült lennék ezentúl? Csorba esett a szépségemen? A fiatalságomon?
Remegő lélegzetet vettem, próbálván úrrá lenni a kavargó érzelmeken.
- Akkor megtanulok majd együtt élni velük – mondtam rekedten – nem szégyen – bíztattam magam – az élet részei a sebek.
Nem engedhettem meg, hogy felemésszem magam ilyesféle apróságok miatt. Ezek a sebek csak emlékeztetői lesznek annak, hogy képes voltam megvédeni Vernont. Nem kitüntetések ugyan, csak azok, amik. Emlékeztetők.
- Hmm – először tűnt fel meleg félmosolya. Olyan emberi lett ettől az apró gesztustól, hogy elkaptam róla a tekintetem. Hevesen meglódult a szívem. Ezek csakis Vernon belém fészkelt érzései lehettek.
- Egy kicsit felnőttél – mondta lassan és mikor ismét ránéztem láttam, hogy ujjaival végigfut saját repedésein. Milyen ironikus, hogy a saját sebeit sose gyógyíthatja meg. Ő is az arcán viselte talán a szíve hegeit.
Úrrá lett rajtam a kíváncsiság és a vizes ruhák alatt vacogó testemen végigfutott a remegés. A kezemben volt a kulcs a nő szívéhez. Csupán csak bele kellett túrnom az emléktekervényeibe.
Azt akartam mutassa meg hol tanult meg így mosolyogni. Kinek szánta igazából ezt a mosolyt. Látni akartam. Érezni akartam még ő is ember. A legvégén ő is csupán csak halandó lehetett.
Jött a hő és jött a késhegy és én szinte lelkesen vetettem bele magam az örvénylő szédülésbe, hogy valahol messze a múltban újra formát öltsek.

A koffein ízét éreztem a nyelvemen és sűrűn pislogva néztem a velem szemben ülő fiúra. Beszélt, láttam mozog a szája és mégse hallottam egy szót se. Pedig olyan lelkesen magyarázott, kezeivel hangsúlyt adva mondjon bármit is. Annyira fáradt voltam mégis. Tudtam, ha igazán megerőltetném magam felismerném a szavait, de őszintén nem volt hozzá kedvem. Fölösleges volt is talán, elég volt elnéznem őt és azt ahogy rám tekint.
Lehetetlenül világos szürke szemei a karácsony reggeli eget juttatta eszembe. Mintha papírból készítették volna vékony és hófehér volt, és valami furcsa törékenység vonta körbe. Fekete pólója a nyaka mentén foszladozott és át akartam nyúlni az asztalon, hogy megigazítsam. Egy buta fiú volt, aki a tenyerében hordozta a szívét és tálcán nyújtotta nekem. Még csak egy rendes pólót se volt képes felvenni.
Meg kéne igazítanom, ejtettem az államat a kézfejemre. Hozzá érhettem, tudtam jól. Ő nem fog megijedni.
Ezen az érzésen fenn akadtam. Elsöprő lágyság vett erőt a szívemen és a fogaim összekoccantak. Nem volt ez rendben.
Nem hittem, hogy lehet valamit ilyen mélyen érezni. Ki vagy te, akartam kérdezni és mégse tettem. Nem akartam közbe szólni mikor így mesélt.

Fájdalmasan lettem kirántva a múltból. Éreztem akárha madár karmok mélyedtek volna a hátamba és visszadobtak volna a jelen felszínére. Pandora szeme fehérje bordóba borult és pillái sötét vonalán vörös könnyek billentek le és folytak le átfestve bőrét.
- Elnézést – kaptam magam azon ahogy egymás után buggyant ki újra és újra ez a szó. Kétszer, ötször tízszer és a nő mosolyogva nézte, megvárva míg elégnek érzem.
- Nem számít – hunyta le szemeit és felszáradt arcáról a vér. Mikor újra kinyitotta a kőszemei a régiek voltak. Fellélegeztem.
- Nem kellett volna ezt tennem... - akartam magyarázkodni és úgy nézett rám mintha valami nagyon buta és értetlen állatka lennék. Mondjuk egy nyúl, vagy egy ugróegér.
- Nem számít. Nem ismered a fiút, akit láttál – rezzenéstelen volt. Suttogva a fülembe kúszott a szavai igazi értelme;
Szegény buta kis Sigrid, hát azt se tudod milyen viszont szeretve lenni hisz... akit szeretsz szintén az enyém. Igazán rá kéne lépni a torkodra, amiért ennyit pattogsz.
Azonnal a nyakamhoz kaptam, ismét érezve fojtogató ujjainak nyomát.
- Túl messzire mentem – nyögtem. Pandora viszont csak a válla fölött hátra nézett. Azt hittem rám uszítja Vernont, de rájöttem a fiún túlra néz, rá a túlvilág Ajtajára. A pokolkutya megdermedve figyelte a jelenetet, és tudtam jól olyan fejmosást fogok ezért kapni, amiben nem lesz köszönet.
Ugyan a nő szavai igazak voltak és egybe hangzóak Sigrid szépmamáméval egy valamiben tévedett. Tudtam ki volt az a fiú. Nem a nevét ugyan, de felismertem őt a festményről.
Továbbra is a nyakamon tartva kezeimet vártam, hogy a révész folytassa.
- Tessék – emelte fel tenyerét Vernon felé és markából előkerült egy darabka cukorka. Eperszíne és apró tüskéi voltak akár egy csillagnak. Ártalmatlannak tűnt. Mégis mikor a fiú elvette ujjai közé csippentve a mozdulattól az édesség mélyén apró fény gyúlt. Addig ki se hunyt míg Vernon színpadiasan hátra vetve fejét a szájába nem ejtette.
- Azt hiszem most hetekig gyereket akarok majd – nyalt végig a száján. Szóval ennyi maradna egy ember után? Egy darab cukorka a földi örökségünk? Fruktózba zárt utolsó gondolatok? Ismét végigfutott rajtam a remegés. Már nem tudtam a ködtől vagy a kimerültségtől folyik össze előttem az asszony képe.
De azért ő folytatta, figyelmen kívül hagyva kísérőjét szinte kedélyesen fordult előre. Beszédes kedvében volt, és Vernon emlékei után már felismertem rajta mikor ilyen hangulatba került. Egyszerre ismertem és volt számomra idegen is most már Pandora.
- Tudod mit jelent, ha becsukódott mögötted a halottak kapuja? – fűzte össze mellkasa előtt karjait. Delejes szíve vöröses fényt árasztott akár egy világítótorony, vagy Vernon szemei. A fiú mellette levetette lazaságát és alig hallhatóan felszisszent.
- Azt, hogy soha nem térhet vissza?
- Éppenséggel nem. Mint láttad nem nehéz kinyitnunk. Mi vagyunk a kulcs elvégre – szemei álmosan ismét oldalra pillantottak, de mintha túl fáradt lett volna hátra fordulni a kapuhoz – de a mi büntetésünk az, hogy sose ismerhetjük meg a halált. Mi a purgatóriumban rekedtünk és büntetés jár, ha bemerészkedünk. Elvileg még minket is meg lehet kínozni addig míg bele nem őrülünk – még maga is elgondolkodik a mondandóján – azt mondják a halandók, akik még élnek legalábbis, nem tudják megközelíteni mikor nyitva van az ajtó. Igaz ez? Azért estél össze?
Szóval erre volt kíváncsi. Tényleg nem régóta volt révész. Nyeltem egy nagyot mielőtt bele kezdtem volna.
- Igen. Mikor kinyílt az ajtó ezernyi madár vijjogását hallottam, mintha be akarták volna zúzni a koponyám. Moccanni se tudtam volna – most először Pandora Vernonra pillantott, hogy jelelje le neki a válaszom – de akkor hadd kérdezzek én is valamit... - csak akkor folytattam mikor rábólintott – a nagyapám lelke még nem került át ide. Ez árt neki? Ő még mindig az én nagyapám lesz mikor visszatér hozzám?
- Attól tartok nem jó embert kérdezel. De szerintem nincs olyan tett, ami ne járna következménnyel. Mit teszel, ha visszatér és megváltozott? Ha már fel se tudod ismerni?
- Én... - dadogtam a kard markolatával bíbelődve – megpróbálom az új nagyapát megszeretni?
Pandora élesen felnevetett, mint a kutya, ami versenyre kel a szirénával. Végül megtette a várt mozdulatát, lekicsinylően megforgatta a csuklóját a pokolkutya felé. Ez volt a végszó, távoznunk kellett.
Felsóhajtottam ahogy a fiú mellém lépett, hogy haza vigyen. Egy forró fürdőre vágytam, mézes teára és egy halom párnára. Azt hiszem lázam volt.