Idegesen előre fordultam és még egy pillantást vetettem a makett labirintusra és a benne megbújó harcosokra. Az igazi küzdőtéren szélcsend volt, se állat, se ember nem adta jelét a létének. Fent a magasan elnyúló horizonton a mélykék és a rózsák vöröse összefolyt mígnem a zúzodások lila bíborába nem simult. A fogaskerekek némán kattogtak és elkószálva szálltak alá a hullócsillagok.
A dördülés úgy hasított át a légen akár egy döfés és akaratlanul is felhúztam rá a vállaimat. Az agyam lefagyott és a szám, szájfénytől ragacsosan összetapadt. Lent az asztalon megindultak a kis figurák, szlalomozva tűntek el és bukkantak elő rejtekeikből. Itt egy katona befordult, ott egy másik megvetette magát egy zsákutcában. A saját kis csapatom még parancs nélkül se volt tétlen, a Kőr Bubit a szirtről lenézve is láttam, ahogy kezével int a többieknek parancsokat osztogatva.
Egyedül az én lovagom maradt a szirtemnél, előre nézett és innen úgy tűnt engem, a messzi és buta vezérét óvja. A négy kis Kőr csapat négy úton indult, három az ellenfelek, egy pedig a labirintus magja felé, ami szintén egy kerekded tisztásban végződött egy apró csillagvizsgálóval. Hogy az csak esztétikai döntés volt, vagy valódi célt szolgált-e nem tudtam eldönteni innen. Előre lesve az igazira nem tűnt úgy, hogy működik.
- Nézd! – elszörnyedve mutatott előre az árnyékom. A homályos folyosók egyikére befordult Vernon és a szívem rögtön a torkomba ugrott. Futott, még fiúként, de vad gyorsasággal. Aztán az ő útján jóval előrébb előtört Cerby. Nem is az úton, hanem a sövényt puszta kézzel tépve szét. Repült ezer felé a levelek özöne, és sok a hajába akadt, oroszlán sövényt formálva. Elég közel voltak, hogy jól lássam őket, még az indulatot is kiolvashattam acsarkodó vicsoraikból ahogy egymás felé fordultak.
- Mit csinálnak? – hajoltam kétségbeesetten előre ahogy megindultak a másik felé. Lepillantva két új bábut is megláthattam. Egy masztiff formájú kutya, mézeskalács színben, izmosan és jóval nagyobb alakban, mint a Vernont ábrázoló fekete juhászkutyákhoz hasonló hosszú szőrű figurát. Pillanatok voltak csupán amíg a táblán figyeltem haladásukat, de mire újra felkémleltem az igaziakra már valóban állat alakban voltak.
Cerby rémísztő volt. Azt hittem Vernon ijesztőnek számít a fajtájában, elvégre olyan volt amilyennek a pokolkutyákat már ősidők óta mesélték. Fekete, villogó szemekkel és akkora agyarakkal, mint a tőrök. Ezzel szemben Cerby, aki ugyan emberként is nagyobb volt a fiúnál olyan méreteket öltött, hogy fejével a sövény tetejéig ért míg széltében eltorlaszolta az egész járatot. Egy kolosszális izomtömeggé vált, és félő volt egyetlen állkapocs csattintással kivégzi Vernont. Vastag, inaktól dagadó nyaka két oldalán árnyékfoltok lobogtak, mélyükben vöröslő parázzsal. A két másik fej helye. Megereszkedett pofájából csillogva folyt alá a nyál és a szomjas föld se volt képes beinni. A szélcsendben is elért a méz édes és most mégis szinte keserűbe forduló illata. Miért volt ilyen mérges? Miért fordult Vernon ellen?
- Sigrid – a köhintés olyan közelről jött, hogy felsikkantottam. Már el is feledkeztem teljesen a tükrökről mögöttem. Most ott állt Mortifer, már-már megszeppenve maga előtt pihenő kezekkel.
- Mortifer! – csak most jöttem rá a legjobb személy keresett fel – valami baj van! Hívd vissza Cerbyt! – intettem a kibontakozó harc felé. Még mindig csak méregette egymást a két kutya, araszolva közelítve egymás felé. De ez inkább volt várakozás, mint félelem részükről. Még Vernon se tűnt elbizonytalanodottnak hiába volt bőven hátrányban a kolosszus ellen. Talán Dávidnak hitte magát, de én féltem baja esik.
A férfi előttem már-már szégyennel nézett félre üres szemgödreivel. Nem tudtam volna eddig megmondani milyen aura veszi körbe most viszont ráeszméltem. Lelkiismeretfurdalása volt.
- Nem tehetem – mondta – nem azért szóltam. Azt akartam mondani ne félj Cerby nem fogja egyetlen katonád se megölni.
- Akkor miért akar Vernonra támadni?!
- Miután felkerestetek megígértette velem, ha lehetőség adódik, megengedem, hogy Vernonnal megküzdjen...
Cerby érthetetlen árulása egyenesen a szívembe mart, mintha nyáltól túlcsorduló szájával belém kapott volna és még meg is rázott volna. Mindkét tenyeremet a mellkasomra nyomtam, próbáltam visszatuszkolni valahogy a fájdalmat, de a Hypnos ejtette seb újra lángolt, még ha nem is ugyanúgy. Az árnyék közben a karomon csüngött, izzadt tenyerével a bicepszemet markolászta és reflexből le akartam rázni. Le akartam egyenesen dobni a szirtről Cerby lába elé, hadd legyen áldozati bárány, ha az kell neki. De közben azt is tudtam nem az ő hibája. Minden oltalmazás és minden bátorság is belém ragadt egyedül, önzőn magamhoz vontam még a kezdetek kezdetén és neki már nem maradt semmi csak a gúzsba kötő félelem.
- Akkor hívd vissza! Mondd azt meggondoltad magad! – kiáltottam rá hiába nem lett volna szabad. Halandó voltam, az adósa, de senkinek nem fogom engedni, hogy ártson Vernonnak.
- Azt nem tehetem. Megfogadtam neki, hogy fair keretek közt megtámadhatja. Csak így volt hajlandó belemenni... ebbe – keze tétován intett, ránk, a labirintusra és vele együtt Andrea felbolydult világára.
- Megtámadni? Meg fogja ölni?! – azt hiszem az üvöltésem messzire elért, nem tudhattam, de az árnyékom összeszorított szeme megremegett a kiáltásomra. Mortifer nem válaszolt. És nekem ez pont elég volt.
Úgy gondoltam már kiismertem a révészek és pokolkutyák kötelékének macskabölcsőjét, de mindig tovább bogozódott. Annak a pendulumnak, aminek az egyik oldalán való kilengés Pandora és Vernon volt a másikon Mortifer és Cerby állt.
- A francba is! – sziszegtem megfordulva majd minden erőmet összeszedve, megtámaszkodva az asztalon elkiáltottam magam – minden csapat egyenesen Cerby és Vernon felé vegye az útját! Vernonnak nem eshet baja! Ismétlem! Nem! Eshet! Baja! – elégedetten láttam a bábuim azonnali megtorpanását és mintha láthatatlan szemekkel tudnák merre vannak a pokolkutyák mind megindultak feléjük. Kivéve a Kőr Bubi. Hát legyen. Akkor ő maradjon itt. Elvégre nem lehetek teljesen védtelen. Szinte mellékesen rápillantottam a tábla messzebbi felére. Pandoranak több katonája is Mortifer közelében masírozott fel-alá, elzárva előle a felém vezető utakat míg a két másik révésznek itt-ott kialakultak párharcaik. Senki se vesztett még igazán embert. Még elkaptam ahogy Mortifer egyik elszakadt Treff Hármasát Pandora Pikk Hetese lenyesi, amint túl közel merészkedett a járőr területére. A márványbábu ketté hasadt és icipici csontváz bukkant fel benne, mint egy groteszk matrjoska baba belseje majd a földbe süllyedt örökre eltűnve.
A kis figurák átsiklottak a pályán és valóban hamarosan a látómezőmbe értek. A horizonton apró csillagokként ragyogtak fegyvereikkel.
A Kőr Kettes ikerpárja egymás nyakába ugrott, akár az artisták. A nyakban ülő megkapaszkodott a sövényben, fogást talált rajta és felugrott, hogy a másikat is felsegítse, így siettek előre. A Kőr Király miniágyút tartott a hóna alatt és aranyzsinegét rángatva új és új lyukakat vert nehéz arany golyóival, hogy serege átverekedje magát a növényzeten, ami mindig begyógyult, gyakran gyorsabban minthogy átérhessenek rajta. A Kőr Négy egyszer annyira lelassult, mivel ékes gyémánt dárdája beszorult egy konok indába, hogy benőtte őt is a bozót. Aztán a többinek kellett kivágnia míg ő sikongatott, hosszú lábaival a levegőben kalimpálva. Még akár humorosak is lehettek volna, mint a bábszínházi alakok olyan komolytalanok voltak innen messziről. Csakhogy nem voltam kisgyerek és ez nem a karácsonyi Diótörő volt.
Nem voltak elég gyorsak, hiába kapkodták dübörgő lábaikat. A két kutyafiú megunta egymás méregetését vagy végképp feladták, hogy a másikra várjanak és egyszerre lendültek.
Vernon sokkal gyorsabb volt, ruganyos és apró testével könnyedén szökellt. A jól ismert árnyékkarmok ismét felcsaptak a hátából, marokra fogva és kitépve a sövényt, hogy mind ellenfele felé dobja. Mindez mégse számított, csalóka elterelésnek szánta ugyan Cerby mégse reagált rá. Nem is kellett neki.
Minden hezitálás nélkül lendítette előre szikla méretű fejét és mikor az ágak és levelek sokasága eltalálta egyszerűen csak nagyra nyitotta száját és bekapta őket. Recsegve, ropogva szállt szerteszét a szilánkokra szakadt lombok és becsapódott a rémes száj. Átszakadt a föld és mély kráter született a találkozás helyén. Vernon mégis kikerülte, ugyan neki vágódott menekülés közben a falként magasodó bokroknak, de megúszta.
Ezer vörös szeme őrülten forogott, gondolkodhatott miként is használhatná előnyére a méret különbséget. Én legalábbis ezen agyaltam a körmömet rágva innen a magasból. Örökkévalóságnak tűnt mire a katonáim átverekedik magukat hozzájuk.
Cerby felemelkedett és bosszúsan megrázta fejét hosszú nyál szalagokat küldve mindenfelé.
Vernon csaholva ugrált előtte, felé kapott, de nem látszott túl komolynak egyik támadása se. Mozgása felért a bokszolók ide-oda pattogó méregetésével a ringben. A fekete kutya végül mégis megindult és belemélyesztette fogait Cerby hozzá közeli lábába. A vaskos tag olyan izmos volt, hogy bár vért fakasztott a fogaival a másik nem tűnt különösebben kínban. A fenevad egy könnyed lábrázással leszedte magáról és Vernon visszazuhant előbbi helyére. A vérző mancsát még csak nem is fájlalta ahogy Vernon után kapott. Eltaposta akár egy bogarat és a fiú szívszaggatóan nyüszített ahogy ránehezedtek.
- Cerby állj le! – könyörögtem ordítva. Az árnyékom a fülére tapasztott kezekkel lebukott az asztal alá. De ilyen messziről nem hallhatott meg a fiú. Félő volt, hogy akkor se állt volna le, ha igen. Nem tudtam mit csináljak, senki se hallgatott rám. A kicsinyes érzéseik úrrá lettek rajtuk, és elfelejtették mennyivel fontosabb dolgokért harcoltunk. Még csak rá se támadtak eddig Andreara!
A hadseregem végre már a közelükben volt. Vernon valahogy kiszabadította magát a ránehezedő láb alól és lihegve menekülőre fogta. De tudtam nem olyan típus, aki feladja.
A lehető legjobbkor fordult be a sarkon a Kőr Király, hogy egyvonalba kerüljön Cerbyvel, aki Vernon után csaholt készen, hogy utána vesse magát. A Király apró ágyújának zsinórját egymás után rántotta meg és egy sorozatnyi lövedéket küldött a behemót felé. Pár egészen pályát tévesztett és túl hamar a földbe csapódott, mások a bozótosban kötöttek ki, de kettő is eltalálta a hátsó lábát a kutyának. Cerby morogva rántotta hátra fejét még a vállából kiálló két lobogó árny is fáklyaként villogott, mintha valahol nagyon messze a túlvilág rejtekében még a két testvére is érezné a haragját. A Kőr Király arcát nem láthattam ugyan, de a pályán lévő figurája vacogva kocogott a kövezeten. Félt volna? Megvolt rá minden oka.
A pokolkutya mégse támadta meg inkább magasba emelte fejét egyenesen felém. Mélyen ülő vörös szemei katlanok voltak, bennük alig tartóztatott indulattal.
- Hívd vissza őket Sigrid! – Cerby hangja ezerszólamával dörgött rám. Zsigerből engedelmeskedni akartam, de a fejemet rázva ellenálltam.
- Hagyd békén Vernont! - üvöltöttem vissza az asztal sarkát markolászva, valahol a lábam mellett az árnyam felnyöszörgött – nem csinált semmi rosszat!
Cerby hörgő torokhangot hallatott, mintha a szavaim a torkára akadtak volna. A szája oldalán kitóduló nyálat visszanyelve válaszolt. Közben apró katonáim lassan körbe vették. Helyes, tudtam valahol, hogy a fiú aligha fog rám hallgatni. Ennyire azért már ismertem. Akkor viszont igenis meg fogom támadni kerüljön bármibe, hogy Vernont megvédjem.
Senki se bánthatja amíg én itt vagyok, nem érdekel, ha ebben a játékban ellenségek is vagyunk.
Egy izzadó kéz kanyarodott a csuklóm köré és lepillantva egy könnyes arccal találtam magam szembe.
- Hagyd őket Sigrid! – suttogta – hadd végezzenek egymással. Nekünk nagyapát kell megvédenünk.
- Ne beszélj baromságokat! Vernon a barátom, nem hagyom őt cserben- téptem ki a karom, ő pedig azonnal megadóan visszahúzta a sajátját.
- De hát ő nem a mi játékosunk... amikor döntenie kell majd Pandorat választja – szipogta – mindig Pandorat fogja választani helyetted.
Meg tudtam volna ütni. Persze, hogy tudtam! De nem akartam hallani, főleg nem most!
Ökölbe szorítottam a kezem, de nem volt mire lesújtanom. Szétverhettem volna az asztalt, a saját arcomat, ami visszanézett rám a haloványabb másolatomról, sőt lerohanhattam volna a pályára és egyenesen Cerbynek ronthattam volna. Mégis ezek a feltörő, megzabolázatlan érzelmek hoztak ide is engem. Nagyapát is ugyan így bántottam.
Reszelősen kiengedtem a levegőt a fogaim között.
- Cerby! – kiáltottam – ez az utolsó alkalom, hogy szépen kérlek! Engedd el Vernont vagy neked támadok!
A kutya nem válaszolt, helyette megmutatta a döntését.
Elfordult az egyre távolodó Vernontól és a Kőr Király felé fordult. A lapkatona ismét megrántotta a zsinegét apró ágyújának és egy innen csak pukkanásnak tűnő hanggal megtámadta. Az egyik lövedék eltalálta Cerby jobb vállának árnyékpalástját és azonnal eltűnt.
A többi katonám gyűrűben elhelyezkedett a pokolfajzat körül. A Kőr Kettes ikerpárja szaltókat vetve a jobb mellső lábához ért Cerbynek és apró tőrjeikkel beledöftek. Egyszerű dobótőrök voltak és át se tudták törni velük a kutya inas, kemény bőrét. Egyetlen kósza lábsuhintás kellett, hogy az artista pár hátra bukfencezzenek és úgy ahogy a Kőr Négy is járt beszorultak fejjel a sövénybe.
Gyengék voltak, döbbentem rá. Ekkora különbség volt a leggyengébb katonám és egy pokolkutya ereje között. Az izzadságtól égő homlokomra éreztem ahogy rátapad a hajam miközben előttem kibontakozott a csata. A Kőr Király tovább lőtt, néhányan az ikreket szedték ki a bokrokból míg mások villogó aranyfegyvereikkel estek neki a kutyának. A méret és erő különbség azonban túl nagy volt.
Ha Cerby valóban sebet akart volna ejteni rajtuk a szétzilált csapatomat könnyedén eltiporta volna.
- Elég! Ne csak üssétek! Dolgozzatok össze! – adtam parancsba. Mind egyedül támadtak, egyedül akkor fogtak össze mikor valamelyikük elesett vagy beszorult.
- Kőr Négy, Kőr Hét és Kőr Dáma támadjatok közösen a hasára! – a három hosszú fegyveres lap sort alkotott – Kőr Király, Kőr Öt a fejére célozzatok! – az ágyú és az apró párbaj pisztoly azonnal célzott.
Büszkén néztem ahogy az előbbi káosz rendezett, tudatos csapásokká válik. Az arany dárda, lándzsa és hosszú szablya megrohamozta Cerby puha húsú hasát míg pofájába soroztak a lövedékek.
- Kőr Kettes és Nyolcas a másik oldaláról zavarjátok meg! – a három leghajlékonyabb egymás nyakába állva, mint a cirkuszi bohócok elkezdték idegesíteni a pokolfajzatot. A torony tetején himbálódzó Kőr Nyolcas bunkósbotját lóbálva hol fülön, hol nyakon csapta Cerbyt. Tagbaszakadt férfi volt, gyöngyökkel felvart szakállal és csoda volt, hogy a két nyikhaj Kőr Kettes egyáltalán elbírta. A legalsó iker harisnyás lába erősen rogyadozott, amitól az emberi torony ide-oda lengett, de legalább kikerülték a kutya arca felé repülő golyókat. A középre szorult Kőr Kettes céltalanul lóbálta dobótőrét hátha ő is sebez valamit, de mindig ellendültek mielőtt célt ért volna.
A pokolfajzatot megzavarta a hirtelen összeálló hadsereg. Ide-oda kapkodta fejét ahogy sorozatosan eltalálták az arcát és vadul próbálta megkapni a mellette felállított cirkuszi hármast, hogy hagyják békén. Mikor viszont a hosszúfegyveres légió sebet ejtett a hasán feljajdult és ösztönből feléjük kapott. Végzetes fogai ketté roppantották a lándzsás Kőr Hetest. Elborzadva néztem ahogy felszegi fejét, szájából élettelenül csüngött alá a katonám és lenyelte. Úgy tűnt el a borzasztó szájban, mintha soha nem létezett volna.
A pályán a kis márványfigura elporladt míg puha aranyszemcse nem lett és a nem létező szél szét nem hordta.
Az első katonám elvesztésétől összeszorult a torkom. Tudtam, hogy nem igazi emberek csupán játékbabák, mégis értem haltak meg. Az én döntéseim által. A repedt szívemben távoli, pangó fájdalom gyúlt. Elhatalmasodott rajtam a keserűség. Pont Cerby! Pont az, aki eddig visszafogottan, de a pártomat fogta és pont Vernon miatt, akiért kevés dolgot nem adtam volna oda.
A táblán lévő fekete kutya irányt váltott és káprázatként nyelte el a föld. Túl messze került már a látóteremtől, hogy megtudjam mi lett vele. Görcsbe rándult a gyomrom. Eszeveszetten forgattam a fejem, a tekintetem elsiklott a káoszon, amibe torkollott a játéktér míg Cerby ismét elpusztította egy játékosom. Ezúttal a Kőr Hármas lelte halálát egy eltévedt mancs miatt, még csak nem is szándékosan. A behemót eb megingott az akaratlanul okozott halál miatt miközben a katonáim gyűrűje szorosabban fogta. A Dáma és a Négyes tovább döfködte a lábát és a hasát, amerre csak érték. Vékony kék fonalakként szakadt fel a kék köd a sebei mentén. Ettől még vadabb lett, egyre kevésbé törődve mire, vagy kire lép rá ahogy szabadulni próbált.
Szinte tükörképként másolta a mi zűrzavarunkat a labirintus másik vége. Három hadsereg olvadt össze Bosch képet idéző fejetlenségre. Pandora vérszomjas lapjai szarvukra tűzték ellenségeiket, hadvezérének kiáltott Pikk Dámájának lelogó füstölői nehéz, átláthatatlan akadályt teremtve. Véletlenül, bár nála sose lehet tudni, még Andrea rossz helyre keveredett Káró Kettesét is ketté hasította a csökött gida szarvas Pikk Hármasa. Az apró és sunyi kártyalap, mindig a Dámája környékén időzött kihasználva a nő elterelő technikáját míg fekete egyenruháján átvetett azonos színű bárány bőrébe burkolódzott. Fegyvere egy hangosan csattogó ostor volt, amivel akkorát tudott csapni, hogy ketté repesztette Andrea eltévelyedett Kettesét. Szerencsétlen kétfejű Káró Kettest pont a nyakak völgyében találta el és a fehér-vörösben játszó, tüllökkel felborzolt pantomim-alak megsemmisülten apró fénygömbös csillaggá pöndörödött és felszállt a megannyi testvére közé az égbe.
A Pikk Hármas azonnal visszavonulót fújt, elrejtve fegyverét bolyhos palástja alá és sietősen visszatért a Pikk Dáma mellé, aki tárt karokkal várta.
Kitekert felidézése volt egy iskolás fiú hazatértének, amit az anya örömmel fogadott. Az asszony vasszerkezetes abroncsos szoknyájának árnyába bújt és tovább is indultak, hogy újabb ellenséget, vagy barátot, terítsenek le.
Mindebből Cerby ordítása rázott ki. Visszakapva a fejem a saját térfelemre végre megleltem Vernont. A fiú árnyékká válva suhanta át a teret és egyenesen a másik pokolkutya alatt bukkant fel. Fejét kivetve a sötétségből azonnal Cerby mellső lábába mart, és most először tűnt úgy igazi sérülést szenvedett el a fiú.
Piskóta keksz törése hangzott és Góliát megrogyott. Azonnal jött az ellentámadás is, Cerby egyetlen farokcsóválással dominókként döntötte fel a seregem, csakhogy megpróbálja bekapni Vernon fejét. A fekete viszont nem hagyott neki teret és azonnal visszabukott rejtekébe.
Az elterült katonáim kapkodva próbáltak újra hadirendbe állni és Cerby türelme végképp elfogyott mikor a Dámám ismét megakarta bökni.
- Sigrid hívd vissza őket! – indulattól sisteregve zengett ezer szólama – itt nem én vagyok a rossz fiú!
- Akkor hagyd békén Vernont! – püföltem az asztalt mire az árnyék nyöszörögve fogta a fejét, meg is feledkeztem már róla egészen eddig – ha nem bántod én se foglak! – valahol félúton voltam a kérlelés és a fenyegetés között. Tudtam könnyedén összedönti a seregem, nem voltam hülye. Ezért tudtam kénytelen leszek magam menni.
- Ha nem álltok le lemegyek és szétszedlek titeket! – ez már alig volt kiáltás, gyengén csöngött a hangom, majdnem bizonytalanul. Azért egy valaki mégis hallotta a fenyegetésem mert az árnyék ismét rákulcsolta markát a csuklómra. Hevesen rázta a fejét, hogy ne is gondoljak rá. Mélyen tudtam, hogy ő csak gyűjtőhelye mindannak, ami bennem nem fért el, de Istenem, de megvetettem a gyávaságát abban a pillanatban. Kitéptem a karom ismét és elléptem tőle. A hátamra kötözött kard markolata után nyúltam és mintha még az is érezné a bennem dúló indulatot fénye megerősödött és felforrósodott a fém.
- Ha nem akarsz hasznomra válni hát legyen, de az utamba ne merj állni! – arra elég volt, hogy a végső elhatározás felé lökjen. Ahogy elkezdtem lefelé futni szinte nem is éreztem a vizenyős térdeimet, nem aggódtam, hogy feladják. Amíg Vernon bajban volt úgyis képes leszek lépni.
Csak reménykedni tudtam, hogy jó irányba megyek mivel az egyetlen jelzőtáblám maga Cerby volt. A pokolkutya ide-oda dobálta a fejét és innen a labirintusból már nem láttam mit támad, több katonámat veszítem-e el épp vagy Vernont törik darabokra.
Olyan rohadt dühös voltam. Mindenre és mindenkire.
Nem ez lett volna a dolgom! Meg kéne mentenem a nagyapám, ehelyett két acsargó kutya közé kell vetnem magam.
Egy részem, amit úgy tűnt nem tudtam az árnyamnál hagyni fönt, azt kívánta bárcsak vártak volna, egy napot vagy akár csak pár órát ezzel.
Akkor se hagytam volna persze, de könnyebb szívvel avatkoztam volna bele.
A sövények rejtekében nem vesztem el, mindig valahogy ott bukkant fel egy forduló vagy egy mellékút amikor szükségem volt rá, mintha a levelek tudták volna mennyire sürgős a dolgom. Nem mozoghatott igazából, azt látnom kellett volna felülről. Bár, ha ez is egy csinos parti trükk volt én csak hálás lehettem érte.
A következő elágazáson átgázolva végre elértem őket. A seregem azonnal felsorakozott két oldalt, gondosan a zöldellő levelekhez lapulva elég helyet hagyva nekem és a kiengedett kardomnak. Be kellett vallanom, hogy ahogy lelassítva, és szerintem igazán vészjóslóan, közeledtem a két kapkodó kutyához éreztem néminemű hatalmat. Büszkeséget?
Valamit, ami csak az enyém volt és nem a Talbothoz hanem a Sigridhez tapadt.
Kicsit reméltem mikor megérkezem észhez térnek és azonnal felhagynak a harccal, de már vészesen közel jártam hozzájuk, Cerby dübörgő mancsától úgy éreztem mindjárt feldob engem is a föld. Rászorítottam a kard markolatára és kihúztam magam levegővel megtöltve a tüdőm.
- Elég legyen! – ordítottam és még dobbantottam is. Még felém se néztek. Vernon előbukott az árnyakból és merészen előre ugrott egyenesen neki Cerby egyik árnycsóvájának a nyakán. Mintha még az arca is megnyúlt volna ahogy szélesre tárta száját, szélesebbre, mint azt valaha meg tudná tenni egy igazi kutya. Fogai sora megsokszorozódott és ennyi foggal már a megfoghatatlant is képes volt átharapni. Nem a nyaktőben izzó parázsra, hanem a felcsapó árny gomolyagra csattintotta rá állkapcsát és Cerby nyüszítve felvakkantott és oldalt vágta magát, hogy Vernont a puszta súlyával nyomja agyon. A fekete kutya az utolsó pillanatban eresztette el, már majdnem találkozott a földdel mikor kinyitotta a száját és megvetve lábait arrébb ugrott, ki a becsapódó óriás kutya teste alól. Cerby földet ért, hatalmas porfelhőt idézve és egy pillanatra megzavarodva topogtam míg a homokszín fellegekben egy fekete foltot meg nem pillantottam alig méterekre tőlem.
Ez volt a legjobb alkalom, azonnal kilőttem és a földről feltápászkodó Cerby és a máris ismét ugrásra kész Vernon közé vetettem magam. Kilendítve a karjaimat idegesen járattam köztük a fejem. Kicsit féltem nem lesz elég még a testem se, hogy végre befejezzék. De talán mert már elfáradtak, vagy rájöttek milyen hiábavaló az egész megálltak. Lihegő nyelvüket kidugva, görnyedve lassan felemésztették őket a sötét árnyékok, amik a sövények alól bújtak elő, mint a megrémült bogarak.
A két fiú hevesen emelkedő mellkassal és kéken gőzölgő sebekkel ismét ember lett. Egyedül az állatias harag nem tűnt el a szemükből.
- Mégis mire volt ez jó?! – fakadtam ki, hátha végre hallgatni fognak rám. Vernon furcsán félig elfordult tőlünk. Ismertem ezt a pózát, ezt a félig már a távozáson gondolkodó kihátrálását. Cerby piszok foltokkal telt ingét porolgatta, látszólag próbálta összeszedni magát, lenyelni az indulatait.
- Te egy idióta vagy – azt hittem Vernonnak szánja, de rám emelte vörös tekintetét mire nagyot nyeltem – szerinted mégis mit keresett itt ez a... - idegesen Vernon felé bökött – előtted ki se akarom mondani mit gondolok róla.
Nem értettem mire gondolt és ez látszódhatott az arcomon. Cerby végig húzta fáradtan a tenyerét az arcán, keze körül egy pillanatra kört táncolt az arcán lévő repedésből előtörő kékség.
- Itt harcoltunk egy karnyújtásnyira tőled – kezdte igazán lassan, hogy tudjam követni – nem a gazdáink területén, hanem a tiéden, mert ő – és itt a némaságba burkolódzó Vernon felé tárta karját – idefelé tartott.
- Még mindig nem értem – léptem hátrébb. Nem tetszettek a szavai.
A fáradt raszta fiú mégse folytatta. Míg erőt gyűjtött addig valahol a távolban megszólalt egy harang. Minden kongás közelebb csendült fel. Éles szikrázó hangja volt, akár a karácsonyi kis harangoknak. A sövények zizegése párosult hirtelen hozzá és felbukkant a hang okozója.
Laika könnyed és hihetetlen magaságokba szökellve rázott komótosan egy kis kézi harangot. Mikor elért hozzánk lehuppant a bokrok tetejéről és még párszor megrázta hangszerét. Látszólag neki is tetszett a hang, amit előcsalt belőle.
- Teaszünet – jelentette be, selymesen és suttogóan. Míg mi zihálva és piszkosan álltunk ő tiszta maradt.
Tudtommal el se hagyta Andrea oldalát, legalábbis kis figurájának nyoma se volt.
- Mi? – kérdeztem elhalón. Annyi dolog történt hirtelen, hogy úgy éreztem a talaj is menten beszakad alattam.
- Természetesen kell, hogy tartsunk szünetet – ráncolta éppen csak össze szemöldökét a lány.
- Végre – masszírozta meg Cerby a nyakát és már el is indult – ez kezdett túl kellemetlen lenni. Éhen halok.