Először csak a kék gomolygó füstöt látom. Orkánként csap a magasba mindent belepve a barlang onnansó oldalán. Belepte a két szörnyeteget és a magas kiszögellésen lobázó lábbal ülő Laikat is.
Nem sikítottam. Akartam, de képtelen voltam rá. A hullámok átmostak az arcomon és nyeltem a vizet, próbálván fönt maradni.
A köd oszladozott és vele együtt a kékség is fakult. Apró agyagdarabok pattantak szét, finom poruk a füsttel keveredett. Már nem kutya volt, hanem egy törött fiú. Bezúzott karú, horpadt mellkasú marionettfiú.
A szívem vele együtt tört meg. Fájt, azzal az első égető, kíméletlen fájdalommal, amit Hypnos könnyei keltettek bennem és majdnem elmerültem. De nem tehettem meg, nem veszthettem el az eszem bármennyire is akartam inkább megfulladni mert meg kellett őt mentenem.
Az arcon harapott sellő a társát tartotta fönn a vízen, karjaiba fektette a haldokló lényt. Mikor lecsapott Vernonra ő is neki zuhant a sekély kiszögellésnek. Vergődve haldoklott és tátogó szája egyre lassabban nyílt ki. A tépett arcú vére összekeveredett a másikéval, és a víz egyre zavarosabb lett körülöttük.
Ismét úszni kezdtem, szememmel Laikat keresve. Azt hittem ismét harcba fog indulni, de ugyan ott ült. Üres üveggolyó szemeivel közönyösen nézte az előtte elterülő jelenetet.
Nem fog Vernonon segíteni, jöttem rá. Nem számít neki, hogy a fiú túléli-e. Ettől újult erővel hasítottam a vízen. A kiszögellés szélét elérve, kapkodva másztam ki a térdemet beverve, majdnem elcsúszva a bokáig érő vízben. A köveken puha moszatok nőttek sikamlóssá téve a talajt.
Vernon az oldalán feküdt. Kardigánja félig lecsúszott válláról és így láthattam a nyakától induló, egészen a pulóvere alá befutó lyukat és a belőle kiinduló ezernyi hajszálvékony repedést. Ahogy zihálva kapkodott levegőért a mozgás további töréseket kreált. Mikor térdre vetettem magam előtte még a finoman záporozó agyagszilánkok hangját is hallottam ahogy a vízbe potyognak. Sietve dobtam le a táskám magam mellé, hogy szabadon mozoghassak.
Óvatosan kisimítottam az arcából csapzott haját és láttam, hogy bár fénytelenül, de résnyire nyitva vannak a szemei. Nem reagált mikor hozzáértam, se akkor mikor a hátára fordítottam. Szabad bal bicepsze megadta magát és letört, felfedve még többet üreges belsőjéből. Kezeim valahol a lyuk fölött remegtek bizonytalanul. Én nem tudtam meggyógyítani, arra csak a gazdája lehetett képes, így szólt nagyapa fiatalkori feljegyzése. Ironikusan pont Vernontól tudta meg az információt.
- Vernon? – suttogtam neki miután végig nyaltam sóval hintett kiszáradt számat. A fekete szempillalegyezők megremegtek és lassan pislantot egyet. Kezemet jobbat nem tudva az arcára tettem. Akartam, hogy tudja itt vagyok és segítek neki. Felnéztem Laikara, aki továbbra is csak mereven bámult le ránk. A két kis vörös üstökös kegyetlen nyugalommal égett porcelán arcán. Kár lett volna a számat tépni. Ezzel szemben a még élő szörnyeteg felordított.
A barlangon remegés futott végig a megannyi megtört cseppkő záporozva hullott alá és testemmel Vernon fölé hajoltam, hogy megvédjem tőlük. Túl törékeny volt, még ezek is sebet ejtettek volna rajta. A kövecskék rám potyogtak, de elenyésző fájdalom volt, csak egy újabb kellemetlenség a végelláthatatlan listámon. Már szinte nem volt teljesen ép porcikám.
Átlestem a sellőre, aki épp elengedte elhunyt társát. A test hamar alámerült és már nem is volt több egy emléknél a nőstény.
Fájó hangján túl döbbentem láttam, hogy a sellő sír. Nem úgy, mint Hypnos ugyan, de ontotta a könnyeket, amik összekeveredtek a vérrel és a vízzel. Már-már emberien takarta el szemeit, próbálván talán uralkodni a gyászán. Pillanataim voltak kitalálni, hogy mit tegyek. Használnom kellett az erőmet, ez volt az egyetlen lehetőségem. Össze kell roppantanom azt a maradék kis önerejét. A legrosszabb emlékeit fogom a felszínre hozni.
Továbbra is Vernon fölött maradva, hogy védjem, rá meresztettem a szemem a lényre. Minden akaraterőmmel arra koncentráltam, hogy tudni akarom mi fájt neki valaha a legjobban. Mi az a borzalmas szenvedés, amit soha nem kíván vissza. Tudtam, hogy kegyetlen vagyok és azt is, hogy annak kell lennem. Túl kellett élnem nem csak magamért. Meg kellett mentenem Vernont.
A megszokottá vált forróság lassan hevítette fel szemgödreimet. Vártam a fájdalmas késszúrásszerű érzést ahogy egyre inkább hergeltem magamban a rosszindulatú kíváncsiságot, hogy tárja fel előttem a sellő pszichéjét. Valami sokkal rosszabb történt. Mikor jönnie kellett volna a szigorúan a szemembe csapó fájdalomnak és annak, hogy kiforduljon alólam az idő nem következett be. Helyette mintha elektromos angolnává vált volna a gerincem végigcsapott rajtam egy villám. Elzsibbasztotta mindenem és a fogaim fájón csattantak össze. Épp csak volt annyi lélekjelenlétem, hogy ne az alattam lévő fiúra essek, hanem oldalt, vállal neki a táskámnak. A Speculum Speculorum finoman csörömpölt a többi lommal ahogy rázuhantam. Az idegsokk többször is végigszlalomozott rajtam utórángásokba rántva a testem.
Miért nem tudtam használni a képességem?
Felemeltem a fejem és letöröltem a kiserkenő nyálam a szám sarkáról. A lény azóta se mozdult valahova oda nézett, ahol a víz elnyelte a társát. Előre görnyedve törölgette a vérrel kevert könnyeit.
Azt hiszem nem tudtam ennél fájdalmasabb pillanatot visszahozni számára, értettem meg. Egy újabb határát találtam meg a képességemnek.
Muszáj volt menedéket keresnem, legalább addig amíg Vernon nem érzi magát elég jól, hogy portált nyisson.
Az előbbi elektromosság görcsei még nem tűntek el teljesen, de muszáj volt mozdulnom. Visszakaptam a táskám a hátamra majd Vernon mögé guggoltam.
- Bocsáss meg, nem akarok fájdalmat okozni – súgtam meg neki ahogy gyöngéden a hóna alá nyúltam és megemeltem. Sokkal könnyebb volt, mint eddig, de még így se volt olyan könnyű, hogy felkapjam a karjaimba. Bárcsak edzettem volna, most nagyon elkellettek volna az izmok.
Nem mehettünk vissza a vízbe, Vernon szó szerint léket kapott volna és sehogy se tudtam volna fent tartani a felszínen. Körbe kémlelve a kiszögellésen kerestem menedéket.
Egészen a barlang szélén épp csak valamivel az elnyúló kiszögellés végétől egy apró bemélyedést pillantottam meg. Háromszög alakú cakkos benyúlás volt, de kettőnknek elég kellett, hogy legyen.
Amennyire csak tudtam elemeltem Vernont a földtől, amíg csak a sarka súrolta a kövezetet és megindultam magammal vonszolva a barlang felé.
Amennyire csak tudtam próbáltam gyorsan haladni és egyenesen tartani Vernont nehogy tovább repedjen. A fiú nem reagált, de a sellő meghalva az araszoló csobogását a talpaimnak felemelte a fejét. Rusnya cafatokkal teli arcát vicsorba csavarította és még gyorsabban kezdtem kapkodni a lábaimat. Nehéz volt Vernonnal a lábaim között szinte és hátrafele haladva.
A szörny morogva csapott le puszta kézzel. Olyan sebességgel érkezett, hogy egyedül úgy tudtam kikerülni, hogy hátra vetettem magam Vernont magamra rántva. A levegő is kiszorult belőlem ahogy neki vágódtam a kövezetnek majd rám érkezett a fiú egy halk nyögéssel. A kiszögellés berepedt a hatalmas csapástól és előttem kisebb mélyedés keletkezett. Legalább a sellőnek is fájt ahogy megláttam, hogy visszahúzott kezén felszakadt a pikkelyes bőr. Már rég nem érdekelte a saját testi épsége.
Fegyvert kellett találnom, hogy visszacsaphassak. Csakhogy nem volt nálam semmi. Egy adag ragtapasz, egy palack víz, a Speculum Speculorum, némi gyógyszer és a pakli volt mindössze a táskámban.
A sellő szintén fegyver híján és csak egy épp karral ismét féloldalasan támadt. Fenéken hátrébb huppanva és elfeküdve a vízen épp csak kikerültem. Vernont a lábaim közé szorítottam, fejét a mellkasomhoz ölelve, hogy a lehető legkíméletesebben mozgassam. Rohamosan töredezett tovább a jobb oldala. a pókhálószerű repedések szerte-szét szaladtak már az arcán és a felső testén. Ha minden így megy tovább nem fog belőle semmi se maradni.
- Tarts ki kérlek – lihegtem mindkettőnknek. Felnéztem az ismét lecsapni készülő szörnyetegre, ami akkora volt, mint egy három emeletes épület. Rogyadozó térdekkel kecmeregtem újra talpra. A hatalmas momentummal becsapódó kezet nem tudtam teljesen elkerülni. Még időben löktem ki a kezeim közül a pokolkutyát, hogy rongybabaként terüljön el a vízben míg engem oldalba csapva megpördített és elhajított a támadás. Ahogy nekem csapodótt a kéz megragadtam az egyik sebét és fél kézzel belekapaszkodtam, hogy felszakítsam a bőrt. A pikkelyei tányérnagyságúak voltak, de nem elég élesek, hogy komoly kárt okozzanak, amint feltéptem őket.
A karom mintha ki akart volna szakadni a helyéről minden erőmmel a sebbe markoltam míg bírtam. Végül mégis a lendület lerepített és végig horzsolva az oldalamat pont a fájó, égett karomra érkeztem.
Mikor megpróbáltam ökölbe szorítani még én is láttam mennyire leheletnyi erővel sikerül. A táskám pántja, ahol eltaláltak ketté szakadt és féloldalasan lógott most az oldalamon. A legrosszabb mégis az volt, hogy védtelenül hagytam Vernont.
Kellett egy fegyver. Bármi. De nem tudtam varázsolni, mint ősapa, nem volt nálam bájital, mint Viharvert bácsikámnál és végképp nem voltam harcedzett, mint Sigrid szépmama vagy az apja.
„Mindent, ami a tükrön túl találsz megsebezhető a világa anyagával. Semmi sem csak az, aminek látszik."
Messzi emlékszófoszlány kúszott elő az agyam mélyéről. Csakhogy ez nem az én emlékem volt. Hanem Sigrid szépmamáé. Kegyetlen Sig arra nevelte bármit fegyverként használhat fel.
Nálam pedig csak egyetlen olyan tárgy volt, aminek az ereje a tükrön túlról származott.
A Speculum Speculorum.
Elővettem a gyenge karommal a kézitükröt és majdnem ki is esett belőle. Muszáj volt két kézzel tartanom. Furcsa volt, mintha most látnám először igazán. Ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem Vernont...
Olivia most az egyszer nem menekült el, amint megláttam a tükröződésben. Mintha még egyszer utoljára jól meg akart volna nézni magának. Pedig borzasztóan néztem ki. Véresen, felszabdalva, összeverve és megégetve. Ő mégis rám mosolygott, édesen, anyaian, valahogy úgy ahogy hosszú évek óta nem nézett rám senki.
Talán büszkén.
Egyetlen mély levegővétel kellett az elhatározáshoz. Nem volt időm búcsút venni vagy átgondolni. Erősebben rámarkoltam és térdre rogyva a földhöz vágtam teljes erőmből a tükröt.
Törj el könyörgőm!
A Speculum Speculorumban semmi se tehetett kárt, úgy lett teremtve, hogy időn és téren át összekössön azokkal, akikre a legjobban vágysz. De most azt kellett megmentenem, aki pont előttem volt.
A szilánkok robbanva repültek szerte szét, több a karomat is megvágta. Nem érdekelt, elhajítottam az üres ezüst keretet.
A legnagyobb előttem fekvő szilánkért nyúltam, belenézve mintha egy tucatnyi ember egymásba olvadó arcát láttam volna, de nem álltam meg. Rámarkoltam a szilánkra, a kitóduló vérem vörösre festette a fájdalom viszont nem jött el. Kétszer olyan erősen kellett szorítanom a sérülésem miatt.
Nem vártam semmire, egy pillanatig se hezitáltam csak rohanni kezdtem vissza Vernon felé.
Pillanataim voltak csupán, amíg a sellő össze nem szedte magát. A vízben csattogva a fiú elé vetettem magam megvetve a lábam a hínártól síkos kövezeten. A szánalmas kis üvegszilánkot magam elé emeltem mintha kard lenne, vértől sikamlós kezem köré görbítve a másikat. Bárcsak kard lenne! Egy igazi, fegyver olyan, amit még a családi patrónus Hermész is hordana. Amivel gigászokat győzött le az istenek háborújában. Egy arany kard.
A szörnyeteg megpróbált közelebb férkőzni hozzánk, most, hogy beljebb voltunk a kiszögellésen kezdtünk kívül esni a kartávolságán. Türelmetlenül csapott egyet farok úszójával hullámokat gerjesztve, amik egészen a térdemig csaptak fel. Mögöttem elhalóan köhögte ki a vizet Vernon. Annyi szerencséje volt, hogy a hátára esett mikor ellöktem. A szörnyeteg rossz kezét hátrébb lökte és a folyton feltörő vért az orrsebéből ismét letörölte a még jóval, le se véve a szemét közben rólunk. Olyan sok zúdult ki a mély harapásból, hogy még a szemébe is jutott.
Ismét jött a következő végzetes ütés és tudtam nem fogom ki kerülni. Én álltam egyedül Vernon és a csapás között. Mikor már közel volt összeszorítottam a szemem és egy kétségbeesett szúró mozdulattal támadtam ellent a kis üvegszilánkommal. A szemeim égtek ahogy lehunytam őket. Egészen visszafogottan az emlékek felszínre hozásához képest. Nem akartak kirobbanni a helyükről, csupán mintha valaki tábortüzet gyújtott volna a koponyámban. Szinte kellemes volt az átázott ruháktól vacogó testemnek.
Aztán jött a sikoly. A fájdalmas sikoly és az érzés, a kezemben lévő szilánk mélyen, igazán mélyen valami keménynek megy és végül áttör rajta. Azzal a borzasztó velős érzéssel követve, ahogy nagyapa mellett a konyhában a halfejeket vágtam le. Felpislogva még elkaptam ahogy az emlékezés homoka körbe lengi a kardot. A kardom. Ami átszúrta a lény tenyerét.
Aranyló hosszú kard volt és előbb értettem meg mit látok és csak később éreztem meg a meggyarapodott súlyát. Elnyílt a szám majd fintorba csavarodva oldalra lendítettem a karom a testemmel is utána fordulva.
Csak hús, csak hús, semmiben se más, mint a konyhai szeletelés, mantráztam visszafogva a hányingert ahogy átvágtam a tenyért, míg ki nem szabadult a kardom. A vértől lucskosan fénylő fegyveren a vörös alatt is kirajzolódott a szikrázó minta. A nyél két szárnyban végződött míg a pengén két kígyó fonódott össze. Hermész aranykardja volt. Ahogy felemeltem a magasba, hogy jól lássam a vér végigszaladt rajta míg a kezemen nem végezte és tovább nem csöppent, hogy feloldódjon a lábamnál a vízben.
A sellő sebesen visszarántotta karját és mellkasához emelte. A kettészakadt tenyeréből vészjóslóan dőlt a vér. Felocsúdva ismét magam elé emeltem a kardot.
- Na ez, hogy tetszik!? – üvöltöttem rá, az adrenalintól remegő hanggal – takarodj innen vagy úgy jársz, mint a társad! – nem voltam bolond, tudtam, hogy csak a szerencsén múlott az előző támadásom sikere. Még a legjobb kard is hasztalan egy tapasztalatlan forgató kezében. Ráadásul a sérült kezem egyre inkább vesztett az erejéből és kénytelen voltam a balkezemmel fogást találni rajta. Gurgulázva vicsorgott rám a sellő, béna karja mellette lengett míg a mellkasához nyomta a felszabdaltat. Már nem volt mivel küzdenie. Vagyis én így gondoltam.
Viszont tényleg nem volt veszteni valója.
Mikor a karjai hasztalanná váltak a szájával jött nekem. Döbbenten néztem ahogy felemelkedik majd egyenesen a fejével jön nekem. Felém száguldott a pirája fogakkal teli száj és magasan előre emeltem a kardot. Muszáj lesz a szemét támadnom, gondoltam elhatalmasodó rémülettel. Hátrébb léptem, sarkam Vernon testének ütközött és ezért kénytelen voltam hátra hajlítani felsőtestem. Szinte vakon döftem.
Nem a szemébe sikerült, hanem az orra helyén lévő sebbe. Itt is megpróbáltam felszelni, de a csatakos szétcincált bőrön alig haladt a kard és inkább belegabalyodott. Undorodva engedtem el a kardot ahogy megéreztem, hogy elhúzódik, aztán élesen felsikkantottam mikor rájöttem épp most engedtem el a fegyverem.
Ez egy elég nagy tabu lehetett a harcban.
A szörny mégse jutott messze. Ahhoz, hogy elérjen minket a felsőtestével neki kellett vetnie magát a kiszögellésnek. Iszonyatos mennyiségű vért vesztett mostanra és már nem volt benne erő lelökni magát a kiállásról két sérült karral. Csupán méterekre tudta elvetni magát és ott terült ki. Orrának helyéből kikandikált az aranykard. Utána iramodtam elővigyázatosan megközelítve a vergődő sellőt. A csapkodó uszonya újra és újra nekiverődött a barlang falának tovább sebesítve.
Émelyegve téptem ki kapkodva a kardot, megkönnyebbülve, amint a vértől forró fémet ismét a kezembe tudtam. Milyen morbid. Az üvöltöző ellenség hatalmas fekete szemeit rám meresztette és fog csattogtatva próbált megijeszteni. Visszább botladozva ismét döfésre emelve a kardot. Csakhogy mikor lenéztem a szétvagdalt sebesültre és az enyémre emlékeztető rémült tekintetére nem tudtam megtenni. Neki vetemedtem, de amint meg kellett volna mozdítanom a kezem nem ment. A kardhegy ide-oda ugrált a remegő karjamtól.
- Takarodj! – üvöltöttem elcsukló hanggal még riogatásnak is kevés éllel. Már nem sokáig tudtam megtartani a karom. A sebeim egyre jobban érződtek ahogy az adrenalin kezdett elszivárogni. Mind tudtok, hogy vége. Csak azt nem mi lesz a befejezés.
Meg kellene ölnöm, gondoltam. Ő is ezt akarta tenni velünk.
Csakhogy mi jöttünk ide, mi vettük fel velük a harcot. Mi öltük meg a társát.
Ellenkező akaratunk volt és most valamelyikünknek meg kell érte halnia?
Nem akartam felnőni. Nem így.
Leengedtem a kardot, bal kezemben tartva. Úgy éreztem mindjárt összeesek. A remegés és a gyengeség levegős érzése úrrá lett a testemen. A határaimon túl voltam rég.
Akartam még valamit mondani, a szánakozás és a részvét keverékét anélkül, hogy gyengének tűnők. Sigrid szépmama lehet tudott volna ilyen szavakat, de most nem érhettem el őt. Teljesen Sigrid voltam abban a pillanatban.
- Hé! – kiáltottam fel Laikahoz – nyiss egy átjárót Pandorahoz! – fáradtan emeltem rá a tekintetem, ő rosszallóan húzta összébb szemét – ha Vernon... - megnyaltam a szám kihagyva a szót – akkor az egészet a te nyakadba varrom. Pandorat érdekelni fogja mi lett a kutyájával. És ez biztos megkeserítené a kapcsolatát Andreaval.
Micsoda blöff. De működött. Laika lelépett a rejtekhelyéről, lelibbent akár egy szirom, amit a szél röpít. Én mocskos, ázott és összességében egy roncs voltam, ő meg továbbra is egy Jane Austin kisasszony. Szem forgatva visszatértem Vernonhoz, amerre Laika is tartott. A fiút a hónalja alá nyúltam ismét és felemeltem míg a kardomat óvatosan a teste mellett tartottam.
- Csak egy icipicit bírd még ki – súgtam a füléhez hajolva. A rózsaszín pokolkutya ránk tekintett, én lihegve, Vernon félholtan meredt vissza rá. Alig láttam egy cérnavékony csíkot a szeméből a sűrű pillái alól.
Azt vártam valamit majd azért mond Laika, de csak szinte mellékesen csavarintott egyet csuklóján és felnyílt egy átjáró. Gomolygó szürkeség várt minket a túloldalon mire bizalmatlanul meredtem a lányra, vagyis a hűlt helyére. Ahogy jött úgy ment is. Némán, észrevétlenül.
Muszáj volt megbíznom benne Vernonért. Nyögve araszoltam hát át a portálon, azonnal megadva magam a húzóerőnek ahogy szinte beleestünk.

Ketten zuhantunk a semmiben, míg szorosan tartottam Vernont, pihekönnyű teste az enyémnek passzírozódott és selymes haja az arcomat csiklandozta ahogy fejét a vállamon pihentette. Háttal estem lefelé, hogy ha földet érünk felfogjam az esést, ezért kénytelen voltam kitekert nyakkal hátrafelé nézni. A köztes világ átjáróinak százait hagytuk el, és még ha nehéz is volt az irányt meghatározni úgy tűnt lefelé tartottunk. Elsuhantunk az ezerféle bejáratok között, és a csomó a gyomromban mindegyiknél egyre jobban dagadt. Nem láttam sehol se a Pandora világába vezető jellegtelen ajtót. Laika mégis átvert volna?
Aztán valami mégis megváltozott. Az ajtók gyérebben bukkantak fel és alattunk a homály, ahol eddig sűrű volt a pára, oszladozni kezdett. Ahogy a régi tárgyakról szoktuk lefújni a megült port úgy illant el a köd pillanatokon belül és megláttam az ajtót, ami felé tartottunk.
Egy óriási kapuajtó volt, akkora, hogy széleit még mindig belepte a köd. Megszorítottam Vernont mire ő halkan felnyögött. Bárhova is tartottunk az nem a Kékszakáll kastélya volt.
Megállíthatatlanul közeledtünk és egyre csak nőtt a kapu mígnem rájöttem egyenesen a kulcslyukához tartunk. A rés akkora volt, mint egy barlang bejárata és minden kapaszkodási lehetőség nélkül áthullottunk rajta.

Valamikor Vernon kicsusszant a karjaimból és én rémülten markoltam a levegőt keresve őt. Már egyedül a kard volt nálam, és ahogy a fiút kerestem többször is nekem verődött. Ez volt az egyetlen érzés, ami eljutott hozzám a semmiben. Utána akartam kiáltani, de a feketeségben nem terjedt a hang és úgy éreztem levegő sincs hirtelen. Aztán egy fapadlóra pottyantam. Hermész kardja kiesett a markomból és mellettem landolt fémes koppanással. Vakon kaptam utána, hogy ne maradjak fegyvertelen. Mikor felkaptam a fejem a padlóról félig elemelkedve, de támadásra készen egy gomolygó köddel ellepett csónakban találtam magam. A gondolaszerű hosszú jármű finoman ringott a sodrással, ide-oda billentve engem is. Egy nő térdelt mellettem egy karnyújtásnyira áthajolva a csónak peremén majdnem beleesve a vízbe. De nem őt néztem.
Rajta túl, a ladik végén ott magaslott egy alak ismerős kosszarvakkal. A gondolát Pandora kormányozta. Halkan nyikorogva mozgatta hosszú evezőjét. Köpenyének csatjait kioldotta és ruhája mellkasrészén bíboran derengett szíve. Körbe lengte a deres köd és elcsodálkoztam mennyire nem emberi. Bárhogy húzta magára a bőrét és rejtette pillái mögé szemeit nem volt képes elhitetni senkivel, hogy igazi. Hamis fenevad volt, jól álcázott monstrum. Bárhogy cicomázta magát idegen maradt a szem számára.