- Megint azt csináltad – mondta üresen majd oldalra hajtotta fejét ahogy méregetett – hogy csinálod? Mit csinálsz igazából?
- Te is tudod jól mit csinálok, te voltál az első, akin alkalmaztam – fáradtan az asztallapon megtámaszkodva felálltam, csak hogy felülhessek a kanapéra. Nagyon szomjas voltam, az egész szám kiszáradt. Vernon mellém ült, nem olyan közel, mint szokott, de nem is kínosan távol. Térdein megtámasztva könyökét, összefűzte ujjait és ahogy előre görnyedt felnézett rám. Milyen szörnyen emberi, gondoltam ahogy hátra dőlve belesüppedtem a kanapéba.
- Világított a szemed – mondta hirtelen – foszforeszkáló fényt adott, mint egy...mint egy világítótorony.
A hasonlatra elmosolyodtam, annyi baj legyen, hogy ijesztőek a szemeim. Megforgattam a számban a szikkadt nyelvem ahogy gondolkodtam mit is mondjak. A tenyeremmel végigsimítottam az orcámon és ismét vérrel szennyeződött be a kezem. A szemeim fájtak ugyan, de nem volt sokkal kellemetlenebb, mint mikor az éjszaka közepén felriad az ember és égeti a felkapcsolt villany fénye. Végül mégse nekem kellett kezdenem.
- Sigrid, sajnálom ahogy viselkedtem.
- Sajnálom, hogy újra át kellett élned azt az emléket – bólintottam rá, mintegy elfogadva a bocsánatkérését.
- Megijedtem tőle – harapta be az ajkát – azt hittem minden, amit azután átéltem csak egy élénk álom volt. Újra ott találni magam...megrémített – szégyennel vallotta be, és én nem akartam, hogy úgy érezze mellettem helye van egy ilyen érzésnek. Finoman megérintettem vékony vállát.
- Nem akartam neked fájdalmat okozni, csak megérteni szerettelek volna – a tekintetem lesiklott a szőnyeg girbegurba rajzaira – csak ennyit szerettem volna.
A mindig is néma maradt a mondat végén. Attól tartottam Vernon nem érti meg, sose foghatja fel az én halandói érzéseimet, nem is volt most helyük köztünk. Talán egy nap, mikor ez a szerelem nagyon messze lesz már tőlem nevetve el tudom majd mesélni neki. Azt fogom mondani, mosolyogva; képzeld régen szerelmes voltam beléd.
És ő is nevethet majd rajta, meg fogom engedni és akkor majd nem sírok rajta. Most könnyek nélkül mindez elképzelhetetlen volt.
Sigrid szépmama tanácsa járt a fejemben, és azt hiszem ez is kicsit a felnőtté válásról szólt. Felnőni annyi belátni mennyire múlandó minden; az orgona, a napsütés, az érzések és mi magunk is.
Mostantól majd mindent egy kicsit jobban megbecsülök és szeretni fogok mert értem már minden csak egy pillanatig az enyém.
Bár ne fájna ez ennyire.
- Szomjan halok – mondtam lassan – éhes is vagyok azt hiszem. Legyen így mit szólsz – nyelek egy nagyot – ma még alszunk egyet és holnap visszamegyünk a vízi szörnyekhez és legyőzzük őket. Meg tudod ölni őket nem?
- Megígéred, hogy rejtve maradsz amíg harcolok?
- Nem – ráztam meg a fejem – használni fogom rajtuk az erőmet. Most már tudom, hogy a legszebb és a legrosszabb emlékeket is újra tudom éleszteni. Azt nem tudom mennyi idő telik el itt kint amíg mi az emlékben vagyunk, de elég kell, hogy legyen neked egy pillanat, hogy végezz velük ugye?
- Annyi is elég lesz – bólintott rá magabiztosan, mégis vörös szemei elbizonytalanodnak – mintha más lennél...
- Nem értem meg igazán az emlékeket, amiket átélek – vallottam be – nem tudom azt mondani, hogy most, hogy láttalak a legsebezhetőbb pillanatodban jobban átlátom milyen is vagy, de azt hiszem attól még nyomot hagynak bennem. Változom általuk.
- Akkor mi ketten hasonlóbbá váltunk – mosolygott rám vigasztalóan – én is változom a megevett emlékekkel. A kutyaszív, amit a mellkasomban viselek ezernyi emberi élet alatt nyugszik.
- Milyen költői – mosolyodtam el én is. Jó volt, hogy mellettem volt. Az én első igaz barátom.

Hosszan figyeltem a tükörképemet, elméletileg e mögött a tökéletes hasonmás mögött nyugodott az árnyékom, a személyem rejtett énje, aki arra volt kötelezve, hogy mindaz legyen, ami én nem tudtam lenni.
De most nem ő érdekelt, hiába töltöttem egykor órákat azzal, hogy arra várjak mikor rezzen meg a vetület és veti fel magát a mögötte rejtőző indigó-Sigrid.
Ma valahogy más voltam, lehet a hajnali fények csalták meg a szemem. Hirtelen a babaarcom keményebb lett, mintha valaki az éjszaka sötétjében feszesebbre húzta volna az arcomon a bőrt. Felnőttesebb? Nem. Inkább Sigrid szépmamásabb lettem.
Az ujjbegyeim finoman végigsiklottak az orcámon mégse találtak beavatkozásra utaló jelet.
Lehet a ruhák teszik, billentettem oldalra a fejem. Vörös-fekete skót kockás nadrágot és bakancsot húztam fel, A bakancs nem is az enyém volt, fönt a padláson találtam tegnap este mikor fegyver után kutattam. Dohos volt és ki tudja milyen foltos, de úgyis szét fog ázni egy órán belül. Ezek alá egy fekete fürdő dresszt vettem fel, mintha csak trikó lenne. Ismételten csak a víz miatt.
Ugyan semmi hasznos fegyvert nem találtam, ó nagyapa, hogy milyen gondos voltál mindig is, azért harcra készebbnek éreztem magam az erőmet magamban tudva.
Megunva a saját arcom kihúzom az egyik fiókom és kiveszek belőle egy tubusnyi folyékony csillámot. Az egészen halovány kék csillámból egy adagot a kezembe nyomok majd egyenesen felkenem az arcomra. David Bowie-smink hígított változata, gondoltam ahogy figyeltem a kék csillámvonalakat, amiket a tenyerem hagyott. Ez kicsit felvidított. Nagyapa szerette David Bowiet.
Mivel tele volt az egész arcom karcolásokkal és vágásokkal el se próbáltam takarni őket.
- Mehetünk? – kérdezte csöndesen mögülem Vernon. Illedelmesen ácsorgott a szoba közepén a háta mögött összefűzve ujjait. Belecsúsztattam a Speculum Speculorumot a táskámba, ami eddig az asztalomon pihent nagyapa és a szüleimet mutatva. Nem néztem őket, csak azt akartam jelen legyenek, legalább ilyen formában. Ezután eltettem a nagymamám éjszakai füldugóit a kis tasakukban.
A hátamra véve a szív alakú táskám felálltam és Vernon mellé léptem. Furcsán határozottnak éreztem magam, idegenül nyugodtnak.
Vernon kinyújtotta felém a kezét és miután a tenyerébe csúsztattam a sajátom megnyitotta az átjárót.
Azonnal megcsapott a tengeri pára és egy pillanatra lehunytam a szemem, abba a régi tengerparti emlékbe képzelve magam.

Az öreg bakancs azonnal beázott, amint földet értünk a barlang sekély vizű kiszögellésén. A zöldeskék fénnyel bevont barlang nem lett barátságosabb legutóbbi látogatásunk óta. Most viszont tudtuk legalább kettő sellő bujdos a mély vízben. És még valami ezerszájú szörny a barlang legalján.
Elengedtem Vernont és oldalt léptem belehallgatva a barlang hangjaiba. Csöpögő víz és hullámok duruzsolása volt csupán. A fiú mellettem két pislogás között ismét felvette a kutya alakját. Hat vörös szemét egymástól függetlenül mozgatva járatta körbe a terepen. Én is körbe kémleltem és magasan a fejünk fölött a meredek fal egyik kiszögellésén szokott recepcióskisasszony ruhájában ott ült Laika. Bokájánál keresztezett lábait finoman lóbálta majd mikor összetalálkozott a tekintetünk finoman biccentett. Nem tűnt úgy mintha segíteni jött volna. Ismét csak a védőháló szerepét szándékozott betölteni. Viszont, ha itt volt, jobb lenne nem használni az erőmet. Így egyeztünk meg Vernonnal is. Addig kell visszatartani az információt ameddig csak bírjuk.
És ott volt. Bent mélyen a barlang árnyékai között egy hatalmas test körvonala növekedett a vízfelszín alatt.
A fejét dugta ki először. Haloványan pislákoltak fekete szemei és megcsillant a fodrozódó fény sima koponyáján. A Laika okozta sebek nem gyógyultak be és jobb arcának egy részét felégettet rücskös bőr fedte. Azt hittem nem fogok már félni tőle, hisz tudtam, hogy itt van, tudtam, hogy néz ki mégis mikor szembesültem vele a térdeim megremegtek. Óriási volt, mintha még nőtt volna pár métert mióta láttam.
-Merre van a pakli? Induljunk el arra – minden engedély nélkül Vernon hátára másztam. A fiú engedte, finoman lejjebb ereszkedve, hogy átvessem rajta a lábam. A táskám kis zsebéből kivettem a füldugókat és egy úszószemüveget, de egyelőre csak a markomban tartottam őket.
- Lent lesz, a barlang alján a túlsó oldalt.
- Mikor lebukok értük be kell tennem a füldugókat. Nem fogok hallani semmit – mondtam ahogy Vernon lassan belegázolt a vízbe. A hullámok hidegen csapódtak a vádlimnak majd végül Vernon nyakig, én a mellkasomig merültem. Azt beszéltük meg a reggeli alatt, hogy Vernon eltereli a figyelmük míg én lemerülök. Mivel ketten voltak nem tudtam volna mindkettőt lefegyverezni a képességemmel ezért egyelőre talonban tartottuk. Csak annyi kellett, hogy a fiú csalit játsszon.
Jobb lett volna, ha van bármilyen búvár felszerelésem, de csak a gyerekkori rózsaszín szemüvegemet találtam meg. Szorított, de a fejemre küzdöttem és a szememre nyomogattam jó alaposan. A vákuum fájt és a kékes barlang azonnal rózsaszín filtert kapott. Barátságosabb lett még a sérült szörny is. Mögötte az árnyak ringatózva a másik alakját is kiadták. A nagyobb szörny fogait mutogatva emelkedett ki.
Mindkét csapat méregette a másikat, óvatosan közelítve a barlang közepére. Ez nekik kedvezett igazán mert itt volt a legnagyobb a tér, és így nagyobb volt a mozgásterük.
Vernon lihegve pedálozott, éreztem ahogy mellkasa emelkedik alattam.
- Tedd be a dugókat – adta a parancsot.
- Biztos? – bizonytalanodtam el, de feltörő morgása rávett. Egy kutya morgása is ijesztő, hátha még ezerszólamúan teszi. Le nem véve a szemem a szörnyekről belenyomkodtam a dugókat a fülembe. A világ azonnal elcsöndesedett. Bizarr volt a némaság, se nem hallottam a vizet, Vernont, se a szörnyeket.
Megadtam a megbeszélt jelet, kétszer a nyakára ütöttem finoman majd lefordultam a hátáról. Ahogy mély levegőt vettem becsapódás előtt láttam, hogy a mozdulatomra a két szörny is előrébb lendült.
Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy nem számított. Vernon le fogja tudni őket foglalni. Akár ötven árnyékkart is ki tudott növeszteni, több száz éves volt, erős és edzett. Fohászkodva engedtem, hogy a csobbanás lendülete a mélybe húzzon és csak akkor kezdtem el úszni mikor éreztem a fizika a felszínre kezd vinni.
Láttam előrébb a sellő farkakat, ide-oda mozogtak nagy, széles csapásaikkal hullámokat keltettek, amik újra és újra visszább hajítottak. Kemény izom munka volt az előre jutás. Bármi történt is a felszínen az én dolgomat is megnehezítette.
Bármennyire is nem akartam muszáj volt lejjebb úsznom. Óvatosan a mély felé tekintettem és a barlang padlón már felgyúltak a fényes szájak. A milliónyi hang ugyan nem érhetett el még a fényüktől is éreztem, hogy elnehezülnek a tagjaim és köd lepi el az agyam. Összeszorítottam a szemem és rákapcsoltam. Hamarosan a felszínre kellett buknom levegőért úgyis. Próbáltam ott felbukkanni, ahol nem láthattak meg. Az egyik kiálló szikla mögé úsztam és alig kiemelve a fejem megtöltöttem a tüdőm csak, hogy azonnal visszaereszkedjek. Vernon felé se néztem, meghagyta, hogy csakis a paklira összpontosítsak, az volt az elsődleges célunk. Azt mondta ki fogom tudni szúrni a paklit mert a varázslat, ami létrehozta látható. Nem részletezte mit is fogok látni, de biztosított egyértelmű lesz. Tovább úszva, fáradó karokkal végre túljutottam a szörnyeken a sziklák és cseppkődárdák takarásában mozogva. Így is a vízbe záporozó kövek és felgerjesztett hullámok kedvükre találtak el. A friss sebeimből vékonyka vérfonalak kúsztak a vízben, de olyan mindennapi volt a fájdalmuk, hogy nem is zavartak.
Mégis ahogy teltek a lomha, kalimpálással teli percek kezdtem kétségbe esni. Már hatszor is visszamerültem mégse találtam a paklit. Ide-oda úsztam, kóvályogtam újra és újra belenézve az aranyos szájak igéző sorába majdnem elkábulva mégse találtam.
Nem húzhattam el örökké, muszáj volt lejjebb mennem. Egy újabb légvétel után lefelé kezdtem úszni. Elég közel voltam már a barlang túloldalán lévő falhoz, hogy haloványan lássam ahogy merültem. Muszáj volt körbe járatnom a tekintetem és nem kerülhettem el a fényes éneklő ajkakat. Éreztem ahogy a bőröm alá férkőznek néma szavaik és a fejem zavarossá válik.
Amit keresek... amit keresek...
A szüleim? Nem most.
A nagyapám? Igen, de mégse.
Vernon...Vernon...
A fejem megbillent és egy nanoszekundumra elfelejtettem, hogy víz alatt vagyok és levegőt vettem. Ez ismét azonnal kijózanított, de ahelyett, hogy felmennék csak megrázom a fejem és próbálok nem megfulladni. Vajon hathat rájuk az erőm? Kiváncsian meresztem a pislákoló fényárba a szemem próbálván ellenállni és előhívni az erőm. Mutasd meg magad, mutasd meg mitől félsz, mi a legrosszabb, ami történt veled.
Az ismerős elsőre még fájdalommentes bizsergés átjárta a szemüregem, de a várt lángoló fájdalom helyett mintha megrázna az áram. Bukfencet vetek akaratlanul is és ezúttal hagyom, hogy a víz felhajtó ereje felvigyen. A barlang falának repedéseibe kapaszkodva zihálok.
Mi történt? Miért nem működött?
Talán nem tudatos lények, vagy nincsenek emlékeik. Végülis milyen emlékei lehetnek egy víziszörnynek, ami mindig is a mélyben élt.
A barlang másik végéből rengések és csikorgások örvénylettek felém. A repedésekbe mélyesztve körmeimet körbe fordulok a szörnyek felé. A két sellő felváltva csap le a levegőben száguldozó Vernonra. Az egyik leszabja az egyik árnyék karját a másik megpróbálja megragadni, de a fiú épp csak mindig kitáncol előlük. Újabb és újabb sötét nyúlványokat kreál, belevág a cseppkövekbe és vörös szemei hadával könnyedén figyeli mindkét ellenfelét. De látom rajta, hogy fárad és a két lény közelebb kerülnek minden támadással a csapdába ejtéséhez. Néha egészen a falig kergették vagy víz alá kényszerítették és épp csak elég gyors volt, hogy elkerüljön egy hártyás kezet vagy egy felé száguldó kampót.
Az arcomra nyomtam még jobban a védőszemüvegem és ismét lebuktam. Újult erővel vágtam neki a keresésnek míg a halántékomon dübölt a kétség, hogy ki futok az időből.
A fényes szájak ismét eltátották magukat bevonva az agyam a szirupos fantazmákkal, de ezúttal nem adtam meg magam könnyen. Sigrid szépmamára gondoltam, az ő kiállására és megingathatatlanságára. Ugyan csak képzeletben, de egy időre eggyé váltunk, bennem is meg kellett lennie az ő akaraterejének.
Hiába indultak meg a könnyeim és remegtek az izmok a karomban még erősebben, még hosszabb karcsapásokkal úsztam lefelé. A szájak csak tovább tágultak míg egymáshoz nem passzírozódtak. A fényár marta a szemem, de nem mertem lehunyni őket. Egy rossz pillanat és a szépmamám akarata megtörik és vele együtt az én koncentrációm is. Szinte láttam ahogy a pisze emlékszemcsék megóvnak, közém és a melyben lakók közé ékelődve.
Alig egy kőhajításra mégis mintha valami más is ragyogott volna. A sok aranyos fényárban szinte elveszett a vékonyka ezüst fonál, amit a sodrás kedvére táncoltatott. Alig lehetett vastagabb egy cipőfűzőnél.
Az kellett, hogy legyen a pakli!
Fogyott a levegőm és a mellkasom szorított ahogy irányt váltottam. A csík valójában láthatatlan fonálra fűzött szavak voltak egy ismeretlen nyelven. A furcsa krikszkrakszokat sose láttam még, de nem is számított. A vékony szófűzér egy barna kis batyuból indult ki, ami meglapult több éneklő száj között. Innen közelről a furcsa lények lyukacsos szivacs teste is kivehető volt, ami eltörpült bő szájuk mellett. Apró fekete szemeik mind rám meredtek halotti fénytelenségükkel.
Aztán hirtelen valami történt és óriási remegés rázta meg a tengert. Óriásit lökött rajtam a víz és piruettezve megdobott. Kétségbeesetten fogtam be a szám és az orrom nehogy vizet nyeljek. Dezorientálva csapkodtam magam körül, hogy visszanyerjem a testem fölött az uralmat. Kapkodtam a fejem, de nem láttam mi okozhatta a felfordulást. Nem lehetett Vernon, az ő apró teste nem okozhatott ekkora földindulást.
Most mégse agyalhattam ezen, újra neki vágtam, hogy elérjem a paklit. Olyan közel volt a szivacsos lényekhez, hogy éreztem a belőlük felcsapó hőt. Túl közel voltak a batyuhoz és égették a kezem ahogy felé nyúltam. Minden erőmmel a dédmamámra gondoltam. Nem remegett a keze, tudtam milyen érzés megingathatatlannak lenni és nem számított, hogy nem önmagamként éltem át.
Az egyik kezemmel egy helyben tartottam magam a másikkal pedig lenyúltam. Patakzottak a könnyeim és mintha vattával tömték volna ki a fejem szédelegtem. Alig láttam, inkább csak a hasogató növekvő fájdalom jelezte, hogy az előre nyúló felforrósodó kezem hólyagosodik. Végre megkaparintottam a zsákot. Hűvös selymes tapintása olyan volt, mint a kenőcs a sajgó kézfejemnek. Amint elég erősen megragadtam kikaptam a kezem. Minden probléma nélkül jött a pakli is. Mikor rájöttem tényleg megkaparintottam és ott van a kezemben a sírás buborékolva tört föl belőlem. Hagytam, hogy a víz felfelé dobjon. Magamhoz öleltem a kis barna batyut, köré gömbölyödtem szinte, rettegve attól mindez csak szemfényvesztés. De tényleg megvolt.
A víz a barlang sziklákkal teli oldalán hajtott fel. Ólomnehéz tagokkal úsztam el a legközelebbi cseppkőnyúlványhoz és abba kapaszkodva pihegtem ki magam. Görcsösen szorongattam a mellkasomhoz tovább a paklit rejtő zsákot, bronzszínű kötözőzsinege a víz tetején lebegett. Éreztem az ujjaim alatt a benne lévő kártyalapokat.
Felemeltem a fejem és nagy kortyokban nyeltem a sós levegőt, egy kicsit csak élvezve a megkönnyebbülést.
Meg foglak menteni nagyapa. Most már biztos.
Mikor visszatért eléggé az erőm elővettem a táskám és belecsúsztattam a paklit. Végre biztonságban tudhattam és mehettem Vernonért.
Egy fájó cuppanással lekaptam a szorongató úszószemüvegem és visszatuszkoltam azt is a táskámba. A sok merüléstől állt benne a víz, de semmi olyat nem pakoltam bele, amit féltettem volna. Kivéve a tükröm, de annak semmi se árthatott.
A füldugó kiszedésével az idegen nyomás is megszűnt a fejemben és finoman megrázva csak élveztem a szabadságot. A hajamból cseppek repültek szerteszét a mozdulatra. Ismét hallani szinte furcsa volt. A robajok, amik eddig vízfodrozódásként értek el most gránátrobbanássá erősödtek. Sziszegő, sivító hangokat visszhangoztak a falak.
A táskát visszaügyeskedve a hátamra kiúsztam a cseppkő mögül és Vernonék felé vettem az irányt.
Csak a férfi sellőt láttam egész testével kiemelkedve a vízből. Bal karján mély vágással, ernyedten leengedve. A béna kar féloldalassá tette mozgását ahogy széles karlendítéssekkel támadt kampójával Vernon felé. A fiúból kékes füst szállt föl a sebei mentén és ügyetlenül kerülte ki a támadásokat. Újra és újra neki ment valaminek. A barlang falának pattant vagy letört a lendületével egy halom cseppkődárdát. Hat szeméből több is le csukódott és lihegés közben hosszú rózsaszín nyelvét kivetette hegyes fogai között. A nőstény sellő a sekély kiemelkedésnél feküdt. Bordái sebesen emelkedtek és felsőtestét szétszabdalták Vernon árnyékkarmai. Szürkés teste rohamosan vesztette a színét. Tüskés végű uszonyai a hátán és a könyökén megállás nélkül rángtak. Sajnáltam valahol őket, nem hinném, hogy értették mit keresünk itt.
Mindjárt vége lesz, nyugtattam magam ahogy közelebb értem. Csak jelzek Vernonnak és lelépünk.
Fáradságos volt az előre jutás. A lenti szivacslények csúnyán kiszívták az erőmet és a fel hólyagosodott kezemet ahogy a sebeimet is marta a sós víz. Nyitott szájjal lihegve kapálództam próbálván a vízben úszó törmelékeket kikerülni. Most éreztem igazán milyen hatalmas is a barlang.
A hím sellő ismét elhibázta Vernont és a fiú talán kétségbeesett fáradtságában egyenesen neki repült és belemart az arcába. Orr híján a két légzőnyílást célozta meg tépőfogaival áthasítva a köztük húzódó vékony bőrt. A démonkutya morgása végig visszhangzott a termen ahogy az undorító szakadó hús és a sikolyszerű állat üvöltés is, ami a sellőtől eredt. A reggelim bukfencezett egyet a gyomromban ahogy bestiaként a fiú kitépett egy darabot a sellő arcából. Fél karjával megpróbálta letépni a szörny, de a kutya időben engedte el. A véres pofájába összecincált húscafatok ragadtak. Vernon teljesen elvadult és borzadva néztem ahogy végig nyalja száját bekebelezve a sellőhúst. Őrülten forgó szemei viszont nem vették észre a mögötte felemelkedő kezet.
Talán utolsó erejével még bosszút akart állni a társáért, vagy a halálból hozta vissza a fájdalmas ordítás, de a nőstény felemelkedett és lecsapott hártyás kezével a kutyára.
Vernon oldalát találta el, olyan erővel, hogy a fiú szaltókat vetett a levegőben ahogy zuhanni kezdett. A szőrös test becsapódott a sekély vizű kiemelkedésen és a legborzasztóbb hang követte földet érését.
Egy reccsenés, mintha széttörtek volna egy tányért.