- Még mindig alszik – suttogta egy férfi hang.
- Igazán becsukhatta volna az ajtót, egész éjjel egy szemhunyást se tudtam aludni a fénytől – egy sokkal magasabb hang követte az előzőt, és meg se próbálta lehalkítani magát a nő.
- Már rég fel kellett volna kelnie. Egy Talbot együtt kel a nappal – pusmogta egy harmadik.
- Ne fárassz Sigwald, te sose keltél a nappal – csitította a negyedik. Lassan mocorogva kinyitottam a szemem. Valamikor az este folyamán eldőltem a puha szőnyegen és most fázósan az oldalamon fekve kuporogtam félig a kávézóasztal alá belógva. Az utóbbi napokban olyan csapnivalóvá váltak az alvási szokásaim, hogy egy-kettőre megráncosodom. De minden hasonló felszínes gondolatom kipattant, amint rájöttem miért is fekszem itt. Hirtelen az egész ház hidegebb lett ahogy rájöttem teljesen egyedül vagyok, leszámítva az őseim beszélő képeit, amik csak úgy tettek mintha még tartalmaznának egy lélekszilánkot éltükből. Felülve megmasszíroztam az elgémberedett oldalamat, a bordáim fájón nekifeszültek a bőrömnek. Viszont már nem voltam vizes, volt egy egész éjszakám megszáradni. Hogy még mindig nem kaptam el egy kiadós megfázást kisebb csoda volt.
Ahogy a családi oltár felé néztem a sok-sok kép mocorogni kezdett, próbálván meglesni engem. A Speculum Speculorum tükörképében Olivia fésülgette a haját, mélán dúdolásra csücsörített ajkakkal.
- Tetszett a történetem? – kérdezte I. Sig ősapa idegesen belesimítva a hajába – untattalak?
- Egyáltalán nem – mondtam magam alá húzva a lábaimat ismét az asztalra könyökölve – bocsáss meg nagyon fáradt voltam tegnap. Sig ősapa... lenne egy kérdésem.
Ez láthatólag meglepte. Tőle nem igen kérdezett mást a család, mint az eredet történetünket. Mivelhogy miután megkapta a Látást rá pár hónapra ismét belecsapott a villám és ezúttal meg is ölte. De előtte még elkészített egy gyufásskatulya méretű dobozt benne egy apró képpel magáról és belevarázsolt egy kis darabot a lelkéből, hogy később a gyerekének iránymutatást adhasson.
- Mondjad nyugodtan III. Sigrid – bíztatott egy szívélyes intéssel. Nagyon komolyan figyelt, tompa zöld szemeit, amik egyben a legrégebb óta öröklődő génünk is volt, rám függesztette.
- Én... tegnap valami nagyon különöset csináltam. Azt hiszem varázsoltam. Vagy... nem tudom – bizonytalanodtam el, hogy egyáltalán megtörtént-e valóban az egész. De aztán ismét belém szúrt Vernon magánya, Pandora deres érintése és elhittem valóban ott voltam az eső áztatta zsebvilágban és egy pillanatra a pokolkutya voltam. Sig ősapa bólogatott a szavaimra várva a folytatást. Végig kellett nyalnom a számon, de hiába. Iszonyatosan szomjas voltam.
- Tegnap belenéztem valaki szemébe és hirtelen mintha a világ fordult volna egyet és aztán már én nem is én voltam hanem az a személy és... - hadonásztam a kezeimmel – és nem is emlékeztem, hogy én, én vagyok hanem teljesen abban a pillanatban éltem, ami valójában egy emlék volt, és mikor magamhoz tértem vérzett a szemem és az ő szeme is vérzett és azt mondta újra éltettem vele az emléket, és újra élte vele a fájdalmat és én értelemszerűen nem akartam, hogy így érezzen mert nem akarnám bántani, de közben ő is gonosz volt velem pedig igazán nem érdemeltem ki és... - folytatni akartam, de muszáj volt levegőt vennem és ezt az ősapa ki is használta.
- Értem, értem III. Sigrid – kapott a szón majd hamiskásan megsimogatta nem létező szakállát és mélyen elgondolkodott – azt hiszem, ami veled történt gyermekem az egy nagyon fontos Talbot pillanat volt – majd vidám mosoly jelent meg az arcán – gratulálok neked is megadatott, hogy több legyél puszta látnoknál. Nem tudsz ugyan varázsolni... gondolom... de több erő folyik az ereidben, mint a legtöbb Talbotnak.
Egy pillanatra azt hittem ismét kifordul alólam a világ és megkapaszkodtam az asztal szélében.
Több erő. Bennem.
Nem volt teljesen ismeretlen a fogalom, voltak más rokonok is, akik többet kaptak, mint a puszta Látás. Ilyen-olyan képességeket. Csakhogy annak is már vagy száz éve. Akiknek különleges képességük volt... ilyen volt a szépanyám I. Jégvirág Sigrid, aki képes volt lelakatolni átjárókat. Ezért volt a házunk nehezen megközelíthető, de évről évre gyengült a varázslata mióta meghalt. Ilyen volt még az apja, Kegyetlen Sig, aki képes volt megállítani az időt kedve szerint. A német ágon ott volt a szarkasztikus Éji bácsikám, aki képes volt elsötétíteni bármilyen fényforrást a közvetlen Napon kívül. És most itt voltam én, aki képes volt mások emlékeiben elveszni és újra éltetni velük az érzéseiket. Azt hiszem.
- De miért? Anya és nagyapa nem rendelkeztek semmi ilyennel – hajoltam olyan közel az oltárhoz, hogy az orrom majdnem beleakadt „ibolyaszép" Siglinda nénikém portréjába. A nő, aki tényleg rászolgált a szép jelzőre csigákba rendezett sötét hajával Austin-regényekbe illő krétafehér arcával finnyásan a kerete széléig húzódott előlem.
- A vér nem követ törvényeket – von vállat az ősapa. Persze, csakhogy elég nagy problémánk volt, hogy érezhetően gyengült.
Régen mikor még többen voltunk emlékszem minden családi ünnep alatt a köszöntők után a félhomályban, mikor azt hitték más nem hallja összesúgtak az emberek. Keserű nénikém károgó hangját visszaverték az üvegpoharak ahogy azt mondta nem is lenne olyan kár, ha végre kiveszne belőlünk a Látás. De nem hinném valóban Talbotok lennénk e nélkül. Ha már nincs célunk igazából volt-e valaha értelme kutatnunk?
Ettől szörnyen lelombozódtam. Bárcsak hamarabb születtem volna, akkor mikor még aktívak voltunk céllal és büszkeséggel. Nem pedig egy mauzóleum őrzői túl sok emlékkel.
De ha bennem sűrűbb a Tükör Birodalom bűbája, az azt jelenti még mindig van esélyünk felvirágozni nem igaz?
Hirtelen megkordult a gyomrom és mindez kihullott az elmémből ahogy rájöttem farkaséhes vagyok.
- Elnézést – nyomtam a hasamra a kezem – elmegyek reggelizni – nem tudtam igazán miért ragaszkodtam a normális beszélgetéshez. Igazából felállhattam és elsétálhattam volna nem érdekelte volna őket. Most se reagáltak semmit, mert egyszerűen nem úgy voltak kitalálva, hogy rendes beszélgető partnerek legyenek. Ez az oltár valójában nem sokkal volt másabb, mint egy Alexa vagy egy Siri meg még ki tudja kik.

Szomorúan jöttem rá, hogy az étel nem terem meg magától a hűtőben. A kenyér, amit még nagyapa vett már megzöldült és undorral hajítottam ki a penészes műemléket. A tejes doboz alján épp csak lötyögött valami és más ételeket is ki kellett hajítanom mert már bűzlött tőlük a hűtő. Végül pásztorpitét reggeliztem, unottan lapátolva be az ételt. A tea a Muminos bögrémben majdnem egy normális reggel látszatát keltette, de nagyapa nélkül, pirítós és tojás nélkül minden sokkal elkeserítőbb volt.
Nagyokat sóhajtoztam két falat között.
Hiányzott anya és apa, nagyapa és Vernon.

Aztán mosogatnom kellett, a mosogatógépbe nem fért el minden és a múlt éjszakai közös főzés után maradt mosatlannak csak egy része fért be. Súrolhattam és vakarhattam a tányérokat és lábasokat. A megromlott étel borzasztó szagától az arcomra ragadt az undorodó grimasz. Az egész reggelem erre ment el és mikor végre fölmentem lezuhanyozni és átöltözni úgy éreztem sose szedem le magamról már az ételmaradékokat.
Fürdés után tiszta fekete trikóba bújtam és fekete farmernadrágba, aminek oldalára kis gyöngyös virágokat varrtam fel. Semmi kedvem nem volt sminket készíteni. Minek, ha egyszer úgyis valami jön és lemossa rólam.
Legyőzöttnek és nyúzottnak éreztem magam ahogy hátra dőltem a kanapén ismét lent a nappaliban. Úgy jártam körbe a házat, mintha keresnék valamit. Elveszett gyerek voltam és a falakat mintha higanyból és ólomból öntötték volna. Majd rám szakadt ürességében a Talbot ház.
Aztán jött a többi kellemetlen felismerés. Egy, hogy a csekkek felgyűltek. A bejárati ajtó előtt halomban hevertek a levelek és még így is csak sokadik barangoló elsétálásom után tűntek fel. Elvégre nekem sose jött levél, ezért sose érdekelt a posta. A másik sokkal ijesztőbb gondolat az volt, hogy el kéne mennem befizetni őket. Csakhogy fogalmam se volt, hogy kell. Azt se tudtam honnan kerítsek pénzt a befizetésükre. Nagyapa magánál tartotta mindig a bankkártyáját és a kézpénzét a tárcájában. Kellett lennie valahol még itt-ott megbúvó pénznek, de hogy hol egy ekkora házban ötletem se volt. Nekem, ha volt nyolc fontom fent az íróasztalom fiókjában. Ugyanis sose kellett a pénzzel bánnom, nagyapa egyszerűen megvette, amit kértem. Nem bánta, ha egy harminckettedik szoknyát vagy tizedik csizmát kérek. Így sose kellett megtanulnom mi is az a „spórolás".
- Hogy nem tűnt fel, hogy ennyire el vagyok kényeztetve? – kérdeztem a csekkhalmot az előttem lévő kávézóasztalon. Mellette még ott volt a kis karaoke gépem, de arra fájt ránéznem.
Pénzt éppenséggel szerezhettem volna, nagyapa szerzői jogdíjaiból időközönként csekket küldtek. A családi vagyon nagyrésze nemzedékek óta öröklődött, egészen Ajtónálló Sigwald óta, aki felhalmozta a kis turista businessével, és így sokáig nem igen kellett senkinek se igazi munkát keresnie az utóbbi száz évig. Anya varrónő volt hivatását tekintve és itthonról dolgozott felkérésekre. Varrt filmekhez, esküvőkhöz, szabott és kisegített ruhákat, hogy tökéletesen passzoljanak a viselőjükhöz.
Nagyapa pedig könyveket írt az okkultizmusról. Sajnos a világ nem igazán állt rájuk készen és különböző áldokumentumfilmek használták fel a műveit forrásként. Vicc volt a munkássága a világ szemében és sose mondta, de tudom nagyon fájt neki. Minden egyes alkalommal mikor a tévében elkaptunk egy rá hivatkozó kuruzslót, aki a Nagylábúról és az űrlényekről beszélt az ő munkáját citálva az arca hamuszínű undorba fordult. A könyvei igazi célja a csapdaállítás volt. Csak könyvtárakból lehetett hozzájuk jutni szinte és minden egyes kölcsönzést jeleztek neki. Eképpen találtunk rá Rose Green-Gardenre is, aki az eltűnt árnyéka miatt kereste a könyvet valami kék hajú boszorkány segítségével. Persze nem tükrön túli féle boszorkány volt az illető. Nem érhette el soha a Tükör Birodalmat mivel az nem kereste őt. Bármi, amit tett csakis a mi világunkhoz tartozhatott. Aztán végül mégis sikerült megoldaniuk, de ezt mind Vernonnak köszönhették, aki az összeköttetést biztosította, hogy megtalálják az árnyékot. Ahogy a fiúra terelődnek a gondolataim elfintorodom.
- Nem mintha nekem is szükségem lenne rá – bokszolok a levegőbe – én nem vagyok elveszve! Én egy Talbot vagyok! – aztán rájövök nem is akármilyen Talbot. Egy képességgel rendelkező Talbot. A tegnapi különös látomás ismét felelevenedik. A fantomfájás a szemembe belenyilall és megdörgölöm. Fogalmam se volt, hogy csináltam tegnap, de ha megtanulnám irányítani és fejleszteni akkor lenne esélyem a Révészekkel és a kutyáikkal szemben. Az emlékek súlya alatt bárki megroppan legyen élő vagy holt. Csakhogy mégis hogyan gyakorolhatnék? Nem volt kin.
Vagyis nem egészen. Vajon a családi oltár képein működne az erőm? Újra élhetem az igazán halottak emlékeit is?
Lassan felkecmeregtem a kanapéról és a dolgozó felé vettem az irányt.

Minden ugyan úgy maradt, mint ahogy ott hagytam reggel. A késő délelőtti nap hosszú aranyszalagokat hagyott a szőnyegen és a bútorokon. Az apró hátsókertünk tüske erdeje tovább bokrosodott és attól tartottam már soha nem hódítjuk vissza. Főleg, ha el kell hagynom a házat és vele mindent, amit jelentett.
Visszatérdeltem a kávézóasztalhoz, de az oltár helyett a régi kézitükör felé nyúltam. A tükörképben Olivia épp az aranyfésűjével fésülgettet egy hosszú holdvilágsápadt tincset. Arcán halovány pírral és rúzzsal olyan volt, mintha a jelenben lenne és inkább lennék én a múlt lenyomata, valaki, aki ábrándokkal telve figyeli őt. Fel nem foghattam, hogyan szerethetett valaki olyat, mint Kegyetlen Sig. De talán számára sose szolgált rá erre a névre.
- Tükröm, tükröm mutasd meg nékem mire a szívem a legjobban vágyik éppen... – súgtam meg a tükörnek és képe vizenyősen elhomályosult csak hogy mikor kitisztuljon három alakot mutasson. A boldog, néma kacagásuktól sírhatnékom támadt. Nem, rajtuk nem gyakorolhatok. Mi van, ha valami borzalmasat látok? Mi van, ha nagyapa legrosszabb emléke pont a padláson való veszekedésünk volt?
Azonnal letettem a Speculum Speculorumot képpel lefelé az asztalra. Az oltár továbbra is nyitva állt, a képek ismétlődő, fontoskodó mozdulatokkal játszották el eredeti másukat.
Megtámasztva az államat mindkét öklömmel felkönyököltem az asztalra és megfigyeltem a szorgos apró alakokat. Mechanikus babaház volt, határokkal teli önismétlő paródiája egy családnak. Finoman megráztam a fejem a gondolatra.
- Ez nem volt szép Sigrid – mondtam ki hangosan is, de erre két másik nő is felfigyelt a képekről. Az egyik a szépmamám volt, I. „Jégvirág" Sigrid, a másik a német ági II. Sigrid, aki által ismét felvette a kapcsolatot a két ág még a II. világháború környékén. Mondhatni önként jelentkeztek, hogy kísérleti nyulak legyenek.
A számat rágva visszaidéztem magamban mit is csináltam tegnap, hogy elérjem Vernon emlékeit.
Emlékeztem az égető haragra, hogy nem értettem meg őt. Annyira akartam, hogy lássam, megértsem a döntését.
Ez lehetett a nyitja. A már-már fojtogató vágy, hogy megértsem őt. Hogy ha kell kézzel tépjem ki a titkait belőle.
II. Sigridről semmit se tudtam, sose jött el Angliába és vajmi kevés munkája volt, ami érdemleges lett volna. A szépmamám ezzel szemben zsarnoki és rideg nő volt, aki megérte a százöt éves kort. Nagyapa azt mesélte róla mindenki félt tőle ahogy fekete gyászruhájában végig haladt a ház falai között. Ha lenne ennek a háznak kísértete az ő lenne.
Legyen ő, hadd tudjam meg mitől lett olyan szívtelen. Sigrid szépmama vékony csontos nő volt, szőke haját feszes balerina kontyban viselte és csipkés fehér stólát terített vállára. Ez persze a fiatalabb kiadása volt, életének fénykorában ábrázolta a fénykép. Ahogy rámeredtem ő méltatlankodva visszameredt rám. Tipikus vértelen viktoriánus arca halotti maszk is lehetett volna, annyira hiányzott belőle minden melegség. Jégvirág volt tényleg.
Addig bámultam a morcos portrét míg a pislogás hiányától könnybe nem lábadt a szemem. Mormogva dörgöltem meg.
- Gyerünk már – ciccegtem és még előrébb dőltem majdnem bedugva a fejem az oltárba ismét. De nem történt semmi és én hamarosan elkalandoztam.
Diem felé terelődtek a gondolataim és az elszalasztott ajándékára, amit lehet tényleg rosszkor használtam fel, főleg, hogy még Vernont is magam ellen fordítottam. A fiúra túl fájdalmas volt gondolnom, a vérrel festett arcára és inkább Sigire gondoltam helyette. Sigi előrébb volt, mint a szépmamám a képek sorában. Tényleg nagyon hasonlóak voltunk, Sigi volt az egyetlen a családjában, akinek fekete haja volt. Míg az apja és a nővére magasak és szikárak voltak tele éllel, ő puha maradt és gyermekded ettől. Bárcsak többet tudtunk volna róla, de élete olyan tragikusan hirtelen ért végett a máglyahalállal, hogy a szépmamám soha nem bírta elviselni a neve említését se. Vajon keresett-e Sigrid szépmama vigaszt a Speculum Speculorumban, mint az édesanyja, Olivia?
A papírvékony rosszalló száj sose mondta el, ha igen.
Bárcsak egyszer is megosztotta volna velünk a gondolatait Sigrid szépmama. Tudni akartam milyen ember volt, még a borzalom előtt, amitől örökre magába zárkózott.
Idegenül kattogó hang ütötte meg a fülem és mire a harmadik kattanáshoz ért a szemem mögötti idegszálak lángra kaptak. Meg kellett kapaszkodnom az asztal sarkában nehogy arccal előre essek, bele az oltárba.
Úgy éreztem atomjaimra bomlok, finom porrá őröl az idő és a világhorizont ugrott egyet ahogy a ketyegés felgyorsult míg egyetlen éles hanggá nem vált.

A májusi orgonák lomhán csilingeltek fölöttem, hosszú karjaikkal a napfényben táncoltak olykor-olykor egészen hozzám is lehajolva. Elnéztem a napfoltokat az orgonabokor lyukacsain át, ami alatt ültem és élveztem a meleget, amit árasztott. Méhek kis csapata zümmögött a fejem fölött és egy egészen közel repült Sigi otthagyott kalapja virágaihoz. Finoman arrébb hessentettem az eltévedt betolakodót.
Inkább felvettem a kis csokorral díszitett szalagos szalmakalapot és az ölembe ejtettem. A fehér selyemvirágok szirmai itt-ott elferdültek, mivel viselőjük képtelen volt rendesen gondjukat viselni. Óvatosan kiegyengettem néhányat, másokat viszont lehetetlenség volt már.
És ekkor megérkezett a kalap tulajdonosa, berobbanva az orgonákkal elbarikádozott apró világomba. Úgy érkezett meg, mint a hirtelen nyár, az első meleg napsütés egy téli napon. Először a fehér kezecskék bukkantak fel, megragadták és szétválasztották a bokrok zöldellő ágait, hogy utat törhessen, úgy ahogy csak ő tudott. És jött a kedvencem, a mosolygós kerek arc, a Hold arca egy gyermekmeséből, amit még édesanya mesélt.
Sigi, akár egy kis vadállat négylábra ereszkedett és bekúszott mellém az apró lyukba, ami az orgonák közötti rejtekhelyem volt. Puha gyapjúruháján táncot jártak a zöld virágminták.
- Merre jártál? – kérdeztem tettet érdektelenséggel tovább igazgatva a kalapja virágjait amíg ő mellém ért és leült olyan közel, hogy az oldalaink összesimultak. Cukor és méz illata volt és ennyi bőven elég volt, hogy tudjam merre járt. Kicsit még izgett-mozgott mire én a fejébe nyomtam a kalapját eligazítva rajta majd fekete fürtjeit is elrendezve. Éjfekete tincsei úgy bomlottak szét édes arca körül ahogy a festményeket fogja közre a keret. Szája sarkában pár kósza porcukor szemcse volt és az ujjbegyemmel lesöpörtem őket.
- Hordanod kell a kalapod – folytattam magam se tudom miért a mondandóm, talán, hogy éreztessem vele a nagytestvéri aggodalmam – a végén szélütést kapsz, és ha te szélütést kapsz édesanya egyenesen ágynak esik vagy két hétre az aggódalomtól.
Édesanya teátrális érzelmességének említésétől Sigi rögtön ráncolni kezdte az orrát. Persze, hogy azt nem akarta. A világunk, a tükrön innenső legalábbis, édesanya igényei szerint forgott. Mi is valahol csak azért léteztünk, hogy örömet szerezzünk neki. Legalábbis Siginek nem volt más feladata és ez így volt jól.
- Nézd mit hoztam – nyúlt mély zsebébe és egy zsebkendőt szedett elő. Szépen kihajtogatta a tenyerén és egy adag vajas teasüteményt rejtett a csomagja. Ahogy az elsőért nyúltam ujjam alatt megéreztem a hőjüket. Még frissek voltak. Egy ideig csak eszegettünk, így nagyon közel egymáshoz simulva, orgona illattól delíriumosan.
Mikor elfogytak a sütemények Sigi ismét mocorogni kezdett, addig míg a kalapját levéve úgy nem helyezkedett, hogy az ölembe hajtsa a fejét. Ez meglepett, de azért nem tettem szóvá. Kisgyerekként sokat tette ezt, de aztán egyre többet és többet kellett ellennem a tükörben és lassan leszokott róla. Túl későn értem haza édesapával, mikor ő már mélyen aludt és mikor ő felkelt én már rég a dolgozóban ültem. Hiányoztak a közös reggelik lekvárral és friss kenyérrel, a bódító Sigi nevetéssel teli hajnalok.
Óvatosan kinyújtottam a kezem és a fejére tettem. Ő nem mozdult, nem mutatta, hogy elborzasztanák ezek a kegyetlen csontos ujjak. Három nappal ezelőtt megöltem valamit, valakit(?) a tükörben. Emberarca volt, de édesapa azt mondta nem számított annak. Árnyék lett volna? Nem tudtam, és ez megijesztett. A kezem remegni kezdett és beleharaptam a szám puha belső húsába, hogy abbamaradjon. A vér kiserkent és ettől máris jobban lettem, hidegebb lett a nyár, de jobb, mint elveszteni az uralmam. Lassú, és esetlenül gyengéden attól tartok, de végig simítottam a húgom fején. Az édesanya által választott halványkék nyári ruha nem állt jól nekem. Bárhogy néztem ma reggel a tükörbe nem találtam magam. Egy ideje nem ismertem fel önmagam, azt hiszem ez a felnőtt kor. Tizenöt éves vagyok, de lehetnék negyven is. Csak akkor voltam újra gyerek, valaki olyan, akit még felismertem mikor Sigi mellettem volt. Ha tudná mit teszek akkor is szeretne, ezt édesanyától örökölte. És ez kicsit megnyugtat. Bármivé is válok ott a túloldalon csak vissza kell jönnöm ide hozzá.
Sigi macskás lassúsággal felém fordította a fejét, zöld szemei mellett eltörpült az orgonabirodalmam.
- Miért bujkálsz? – kérdezte. Azonnal visszahúztam a kezem és grimaszt vágtam. Én soha nem bujkálok. A bujdosás a hitvány és gyenge emberek szokása.
- Pihenek. Én soha nem bujkálok.
- De nem tudja senki se, hogy itt vagy – majd előre tudtam mivel folytatja mert hangjába beleköltözött a szokott bizonytalanság, és ezt csak egy ember keltette benne – édesapa keresett.
- Elmondtad neki, hogy itt vagyok? – kérdeztem mereven.
- Dehogy – hajtotta vissza fejét az ölembe és ezúttal könnyedebben nyúltam felé. Ismét elteltek fölöttünk a pillanatok, ezen a mézállagú délutánon egyedül a méhek serények.
- Te, hogy találtál meg reggel? – kaptam magam a kérdésen. Alig helyezkedtem el tízórai után a könyvemmel mikor Sigi bekúszott hozzám egy maréknyi virággal. Megfűzte koronának őket majd felhajította az egyik bokorra és távozott. Nem is igen váltottunk szót egészen mostanáig mikor ismét berobbant.
- Én mindig tudom merre vagy – mosolyodott el lusta sunyisággal – ettől sose félj.

Felszínre dob a valóság és kipördül alólam a világ búgócsiga módjára. Érzem ahogy felfelé röppen a velőm, a testetlen valóságom és valahol a semmi cakkos peremén egyensúlyozok. Nem is a lét és nemlétén, hanem az idő és időtlenségén. A selymes kozmosz piszkoskék szemcséi kavarognak körülöttem és mikor letekintek, vagy oda, amit bármikor máskor lefelének neveznék még haloványan látom az otthagyott emlék homokrajzát. Látom a szőke lányt és az ölében fekvő feketét, nem tudom melyik is vagyok (voltam?) igazán.
A rajz szemcséit szétzilálja a lég és a szétvitt sápadt szemek újra összeállnak előttem, ezúttal egy lány alakjában. Szikár, éles vonalait a légies anyaga csillapítja, de felismerhető maradt. Nem is olyan régen ő voltam, de sose voltam igazán egy vele, még ha az, aki vagyok most elérhetetlen volt is számomra.
Mikor az alakját már teljesen kiadta a homokszobor szinte anyaian komolyan hajtotta egymásra tenyereit valamivel a hasa alatt.
- Veszélyes játékot űzöl, Sigrid – a kis villany felkapcsolódott bennem a név említésére. Szóval én vagyok Sigrid. Tölcsérként csordult vissza belém a tudatom, az emlékeim és a lényem eddig letakart részei. Újra kitöltöttem önmagam.
- Gyakorolnom kellett az erőmet – talált vissza hozzám a hangom is, bárcsak a testemet is visszakaphattam volna vele együtt. A homoknő, a szépmamám letekintett az egyre fakuló emlékképre.
- Sokat vettem elő ezt az emléket – mint aki el is felejtette, hogy ott vagyok hangja ellágyult – sok nehéz pillanatomban menekültem vissza ide.
Valami szégyenszerű kavarodott fel bennem. Nem olyan erősen, mint Vernon emlékei után, de tudtam ezek a meghitt képek nem az én szemeimnek lettek szánva.
- Sajnálom – mondtam, hogy elcsitítsam a lelkem. Sigrid szépmama rosszallóan, amennyire homokból fújt arca látni engedte, pillantott vissza rám.
- Látod ezeket az emlékeket, de semmit se érnek, ha nem érted őket. Tudatlan vagy, tapasztalatlan – az utolsó szóra korholással lett telt a hangja – és naiv.
- Ez nem az én hibám!
- Édes mindegy – ha lett volna karom libabőrzött volna hangja metsző hidegétől – így csak pazarlás az ajándékod.
Most hirtelen értelmet nyert miért nem kedvelte senki se igazán a szépmamát.
A kavargó semmi finom hullámokat vetett körülöttünk és megcsapott egy hideg fuvallatt. Csak most jöttem rá valójában eddig szél csend volt, természetellenesen állt az idő peremvilága.
- Hadd lássalak el egy tanáccsal – mondta Sigrid szépmama ahogy szoknyája szegélyébe belekapott a szellő és szétszórta homoktestét. Aranyos pihékként csillogtak a szemcsék amíg el nem vesztek a füstös kékségben.
Mintha a vállamat valami nagyon gyöngéden cirógatta volna, a tudatomat már hívta vissza a saját valóságom.
- El fog jönni az idő mikor nem hagyhatod, hogy az érzéseid tévútra vigyenek – a hangját ahogy homokbálvány testét is szétsöpörte a szél mire a végére ért. A szépmamám alakja elveszett és éreztem ahogy testetlenül a felszín felé vetődőm. A kattogás csengett-bongott mélyen belül bennem és kibukfenceztem az időküszöbből, a képből, valaki másnak az életéből.

A hideg tenyér a lapockámon volt az első dolog, ami emlékeztetett a testemre. Furcsa volt újra kezekkel és lábakkal rendelkező személynek lenni. A test, ami ismét az enyém volt mintha nem illet volna tökéletesen rám, mintha rosszul bújtam volna bele vissza. Vagy már én nem voltam ugyanaz lelki alkatra, mint aki voltam még az előbb.
A nyakam feszes volt, lehet egész végig feszítettem az állam amíg elvoltam és most beállt egy izom. Nagyon halványan mintha a testem emlékezett volna erre.
Felnézve azt láttam, akire számítottam. Még testetlenül, önkívületemben is megismertem. Vernon temetői földből égetett bábu teste hamis utánzata csak Sigi nap melengette alakjának. A szakadék hatalmas volt a kettő között.
Először értettem meg ő az örökkévalóság része. Én fel fogok nőni és megöregszem, a fekete hajam ezüsté válik és bepárásodik a zöld szemem. Ő viszont ilyen marad, pontos mása lesz a mai arcának. Most úgy éreztem ebbe beleroppanok, mintha kettőnk között engem formáltak volna meg agyagból.
El akartam mondani neki szeretem hiába másé a szíve. Azt akartam, hogy fussunk jó messzire, vessük bele magunkat egy tükörbe és bárhol is lyukadunk ki csak rohanjunk amíg bírjuk. De én egy Talbot voltam, annak minden dicsfényével és szilárdságával.
Ez a név a mindenem, mert az összes előttem élő, aki ezt a nevet viselte a véremben figyel és vár. A meghátrálás nem élet. Sokaknak tartozom azzal, hogy megajándékoztak ezzel az élettel.

In inceptum finis est.