A nappali puha szőnyegén landoltam fájdalmasan a térdeimre zuhanva. A ruhámból csurgó víz egy-kettőre átáztatta a bolyhos szálakat és sötét szürkébe fordította a törtfehér színt. Lihegve kapkodtam a levegőt tovább érezve a fojtogató víztömeget hiába volt már rég mögöttünk.
Kellett némi idő mire elég erőt találtam magamban, hogy hátra fordítsam a fejem, és a vállam fölött Vernonra nézzek.
A fiúra ázottan tapadt ruhájának megannyi rétege kiadva vézna alakját. Kardigánja tépett ujjából vékony csíkban csorgott le a víz gondosan kikerülve ökölbe szorított kezeit. Rideg kőszerű arcával tekintett le rám és most először láttam a szörnyű tényt, hogy nem vagyok más csak egy szánnivaló halandó. Gyenge és hasznavehetetlen. Teher.
Szégyentől égve összeszedtem magam és felé fordulva magam alá húzva a lábaimat leültem. Túl nehéz lett volna felállnom és talán nem is mertem volna. A vizes ruháktól gyűlölnivaló remegés lett úrrá rajtam és felszegtem az állam nehogy azt higgye miatta ráz a hideg.
Vernon hamarabb ráunt a farkasszemezésre, vagy csak végre kitalálta mit mondjon mert végre megszólalt;
- Soha nem hallgatsz rám.
- Nem – adtam neki igazat – mert parancsokat osztogatsz. Nem vagyok a kutyád – szándékosan használtam ezeket a szavakat és láttam is az arcán felvillanó pillanatnyi fájdalmat. A jóleső érzés mégis elmaradt.
- Nélkülem már meghaltál volna – még csak nem is hangzott szemrehányóan és most rajtam volt a sor, hogy megbántódjak. Fázósan dörgölni kezdtem a felkarjaimat.
- Még így is lehet, hogy meghalok – suttogtam és feltekintettem ismét rá – mert a végén úgyis a gazdádat választod.
- Ezért nem hibáztathatsz.
- Tényleg?! – nem kellett volna ilyen mérgesnek lennem, de hogy elismerte valahogy túl sok volt és én képtelen voltam elviselni – Pandorat nem érdekled – köptem vacogva – sose érdekelted. Ezért nem keres és ezért tehetsz meg bármit. Még azon a nőn is csak azért segíthettél mert egyáltalán nem foglalkozik veled. Kóbor kutya is lehetnél akár semmit se változtatna az életeden. Fölösleges vagy számára Vernon – és most mikor olyan arcot vágott, mint Hypnos az elégtétel keserű íze jól esett. Borzalmas ember vagyok.
De egyszerűen nem értettem meg őt. Miért ragaszkodott egy ilyen gazdához, miért kuncsorgott a szeretetéért mikor az talán nem is létezett soha. Számára nem legalábbis. A harag gomolygó, forró indulata úrrá lett rajtam és rámeresztettem a szemeimet.
Azt akartam vesse fel előttem mitől olyan különleges a nő. Adjon okot az árulására.
Bármit megadtam volna, hogy megtudjam a titkait.
A szemembe hasító fájdalom hirtelen ért. Mintha valaki forró kanállal nyúlt volna a szemem alá, hogy kimerje a koponyámból. Nem tudtam még kétréd görnyedni se és olyan gyorsasággal billent meg a szemem előtt a világ, hogy azt hittem azonnal elájulok.
Ismeretlen porhanyós érzés kerített hatalmába, mintha belepett volna a por és az idő fölöttem fordult volna egyet.

Mikor az óramű ismét kattant és helyére lépett a világ a vacogás is vele tért vissza.
Nem mintha számított volna. Semmit se számított, se hogy az eső sose állt el, se hogy örökösen fáztam.
A gyomrom helyén, a feneketlen lyukban, újra kondult az éhség.
Ebben a világban nem volt mit enni. Romokból állt és pocsolyákból, a zivatar pedig sose csendesedett el. Lehet ezért volt lakatlan. Az emberek világa halovány leporolnivaló emlékkép volt csak a fejemben, semmivel se igazibb, mint az ételekről szőtt álmaim.
Azt kívántam bárcsak képes lennék elsorvadni, összeaszalódni míg a bőröm rászikkad a csontjaimra és összepöndörödöm, mint a tűzbe hajított papíros.
Meg akartam halni, de ez a világ nem ismerte ezt a szót. Csak az a másik, az a régi az öreg kézzel, a száraz puskaportól csiklandós tenyérrel. A férfi, akihez egykor tartoztam már rég halott volt. A kedvessége és a gyöngédsége vele halt meg ahogy az otthonom is. Már nem kelünk át az erdőn és nem vadászunk ketten, nem csempész nekem csontot az asztal alatt és a hideg estéken nem terít már le nekem vadkanbőrt a hideg kőre.
Az életem értelme is vele pusztult.
Ezért jöttem ide, a szűnni nem akaró viharba burkolt világba.
Senki nem ejtette ki a nevem nagyon hosszú ideje ezért elfelejtettem azt. Minden pillanatom ugyan olyan volt, megkülönböztethetetlenül egyhangú. Ezért tűnt fel azonnal a jötte. A változás olyan erővel sújtott le a világra, hogy az esőcseppek elfelejtették hogyan kell lehullaniuk. Mint egyöntetű víztömeg lehullott, szerteszét verve a cseppeket majd elállt. A felhők még ott maradtak az égen, de talán létrejöttük óta először nem ontottak magukból semmit.
Apró kis fekete folt volt először a szememnek mert nagyon messze tőlem lépett be a birodalmamba. De mikor már mindketten tudtunk a másik létezéséről elindult felém. A földön maradtam, hátammal az egyik félig beomlott falnak. A régi kedves férfinak az otthona hasonló várromok lehetnek mostanra.
A koszfolt a távolban növekedni kezdett és egy nővé változott. Először fakó haja tűnt fel és csupasz lába. A sár nem fogta be elefántcsont fehér talpát. Aztán megláttam a szarvait, a kosok legszebb ékszereit. Tudtam mi ő és azt is tudtam nemrég vált azzá, ami. Még megvolt benne a kíváncsiság, bármily ügyesen csillapította is le állhatatos szemei fényét.
Meglepően közel jött hozzám kinyújtott lábam térde mellett állt meg és most láttam meg, hogy nem hagyott maga után lábnyomokat. Be se süppedt alatta a talaj.
Feltekintettem rá félelem nélkül. Úgyse ölhetett meg. Nem pusztíthatott el engem már semmi, most, hogy azt a szenvedő istent elnyelte a föld és a testvére olyanná vált, mint ez a puszta birodalom.
A nő behatóan figyelt, tömött pillái alatt érdeklődéssel csillant fel tekintete. Arca fekete hegei az ég színeiben játszottak és palástjának csak az első és harmadik csatja volt bekapcsolva mintha azt akarta volna mindenki lássa szenvtelen, lassú szívét.
Jól megnéztük egymást. Talán órákig se moccantunk várva a másik vereségét. Senki se vesztett végül mert az idegen, ez a sose várt fordulat, megmoccant.
És nyúlt a kéz, amibe beleoltották ezt az iszonytató gyöngédséget. Az íze, mint az első falat hús a böjt után. Valami végzetesen meghasadt ott bent mikor hozzám ért.
- Szeretnél hozzám tartozni? - kérdezte a csipkebogyó vörös száj. A kéz nem hagyott el. Ott maradt az arcomon hidegen és élesen. Nem emlékszem mikor érintettek meg utoljára és féltem beszennyezem őt. Lehunytam a szemem, az igazságot nem hallhatta a napvilág csak ő.
- Igen - leheltem - igen. Kérlek, kérlek szeress. Szeress - suttogtam bele az iszonytató gyengédségbe, a köztünk húzódó néma levegőbe.
- Legyen - nem láttam az arcát, nem mertem nézni mert minden oly elillanó az éhezőnek, aki tele hasról álmodik.
Nem tűnt el. Soha nem tette. Én mégse laktam jól, csak egy új fajta éhséget értetett meg velem, hogy hogyan lehet terített asztal mellett se enni és élvezni. A sorvadás örömét, a csupasz csontokért való rajongást, amivel megajándékozott.
Az időkerék ismét megindult fölöttem, a mindenség órája falni kezdte a perceket. A horizont billent egyet, kötélen táncoló balerina módjára és a valóság saskarmai a gerincemen fogást találva feldobtak a tudatom felszínére.

A szemem lángolt, szúró, viszkető érzéstől bizsergett és mikor félálomban megdörgöltem őket éreztem, hogy nedvesek. Egy pillanatig nem is értettem mit látok mikor elemeltem és félig begörbített kézfejemre nézve vöröset láttam.
Vér.
A saját vérem látványától észhez tértem és felpillantottam csak most igazán emlékezve rá hol és kivel vagyok.
Vernon kegyetlen kőarca mozdulatlan volt, őt nem hatották meg a szeméből patakozó vékony vércsíkok. Egy megindult arca éles vonalán és egy a szemzugából csurrant le az orra mellett leszáguldva, hogy felső ajkát majd az alsót is befesse.
Nagyon kicsinek és zavartnak éreztem magam és segélykérőén nyújtottam ki felé karjaimat. Nem tudom mit vártam, hogy esetleg megöleljen vagy megsimogassa a fejem.
- Mit csináltál? – a hangjától azonnal leejtettem a karjaimat. Sután hullottak a combjaimra és a nedves farmer durvának érződött.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem – ilyen még sose történt velem... én... én egy pillanatra te voltam.
- Ez egy emlékem volt. Egy súlyos emlékem, amit szinte sose hívok elő. És most ismét ott voltam. Elérted, hogy azt a fájdalmat újra végig kelljen élnem – egy lépést hátrált és arcán felgyúlt az elárultak fájdalma.
- Nem volt szándékos! – emeltem fel a hangom, mintha egyenesen a szoba másik végébe menekült volna. Idő kérdése volt csupán és tényleg mozdult. Tétován lendített egyet a kezével és éppen csak az utolsó pillanatban állította meg a mozdulatát, úgy megállva, mint egy éljenzésre váró színész. Talán arra jutott mégis érdemlek egy búcsú szót legalább.
- El kell mennem.
Ennyi volt csupán és befejezte a mozdulatát. Az árnyak félkörben kúsztak fel rá, és amit befaltak az semmivé oszlott. Puha tincseinek csúcsát láttam belőle utoljára és egyedül maradtam.
Egy ázott, sajgó szemű szerencsétlenség voltam, egy magára maradott lány az ősei házában iránymutatás nélkül. Vagy nem is. Még volt egyetlen egy kapaszkodóm. Még elérhettem a múltat anélkül, hogy fájdalmat okoznék.
Az ujjaim az orcámra futottak, olcsó mímelésként a delíriumban látott nő simogatására. A saját ujjaim nem voltak olyan hűvösek és gyengédek. Nem öntötte el a számat a keserűétcsokoládé fullasztó íze. Árnyékfigurája volt annak a rengeteg érzésnek, amit Vernon akkor átélt.
Azt kívántam bárcsak ismét ne érteném meg miért ragaszkodik úgy hozzá, és szűkebben vert a szívem mert hirtelen felfedeztem valami szelíd ragaszkodást az ördögarcú nő felé. Pedig nem nekem szánták a gyöngédségét, se a szavait.
Felálltam a szőnyegről és magamhoz vettem a Speculum Speculorumot. Olivia arcképe riadtan rebbent el mikor meglátott. Pocsékul festettem oly annyira, hogy azt még ő se viselte el. A szemfestékem egy Pollock-képre hajazott és fáradtan sóhajtottam fel. Már sehol se voltak a felragasztott hazuggyémántjaim. A felesleges játékaimról ideje lenne lemondanom.
- Már nem vagy gyerek – motyogtam a tükörképemnek – jobbnak kell lenned ennél.
A mellkasomhoz vontam a tükröt és elindultam nagyapa dolgozószobája felé. Haloványan derengett bennem csak a gondolat milyen mérges lenne, ha meglátná, hogy nem szárítkozom meg. Gombóc nőtt a torkomban a képzelt szavaira, hogyan aggódna értem, hogy megfázom.
Már nem jelentettem ennyit senkinek.
A sötét lakásban végig haladva úgy láttam magam kívülről akár egy kóborló szellemet. Villanyt se volt erőm kapcsolni csak végigvonszoltam magam, ki a nappaliból át a hallon a szemem sarkából a fényeskobakú páncélra pillantva majd átmentem a dolgozószobába.
Nagyapa óta senki se járt itt és féltem már most mindent ellepett a por. Az öreg, hatalmas ablakon a mögöttünk lévő utca pislákoló lámpafényei pontokként villogtak ide. Egy autó hajtott át rajta pillanatnyi mozduló fénnyel mosva át a szobán. A családi oltár kétszárnyas doboza még mindig a kávézóasztalon állt. Pont ott, ahol szükségem volt rá.
Térdre estem előtte pont, mint azon a reggelen mikor mindent elcsesztem. Azt a régi Sigridet most szívem szerint megpofoznám. Mit tudott ő arról milyen csodás mindennapjai voltak, messze a Tükör Birodalom rémeitől, a kőarcú kutyáktól és időtálló gazdáiktól.
Óvatosan lefektettem a Speculum Speculorumot az asztalra és megláttam benne ismét Kegyetlen Sig feleségét ahogy vágyakozva néz az oltár felé. Még ennyi év után is olyan hő szeretettel kötődött a férjéhez, pedig az hány embert gyilkolt le egy eszméért, ami igaz se volt talán.
Óvatosan fontam ujjaimat a kilincsként díszelgő kerükeión szárnyaira és kinyitottam az ajtajait. Két sorban ott várt minden valaha volt rokonom és mikor megláttam nagyapáét pont anya portréja előtt megcsókoltam két ujjbegyemet és a képéhez érintettem. A színes fényképen a mellkasáig látszott és a kedvenc kockás sötétbarna tweed-öltönyét viselte az arany nyakkendőtűjével, ami szintén Hermész szárnyasbotját formázta. Mosolygott. Elfojtottam a zokogást, ami annyira ki akart törni belőlem.
- Nagyon nagyon hiányzol. Bocsáss meg nekem – motyogtam majd mély levegőt véve erőt vettem magamon – In inceptum finis est.
Az oltárban lakó képek felébredtek és mocorogni kezdtek. Összefűztem a karjaim a kávézó asztalon és ráhajtottam a fejem. Jó volt így megpihenni, ismét kicsinek lenni, aki belopódzott lefekvés előtt még estimesét kérni. Gyerekként mindig egy történetet akartam csak hallani, magától az ősatyától. De nagyapa a sokadik kérésemet mindig visszautasította mondván nem fáraszthatjuk ki őt. Mert míg ugyan az összes többi rokon képe csak indigólenyomata volt a régi személyiségüknek az ősatya a teljes lelkét tette bele. Ő volt maga a családi oltár. Óvatosan arrébb toltam a felső sor képeit, hogy a legelső portrét arrébb húzzam. Ez egy apró festmény volt és kerete megegyezett a láda sarokvasainak toll és levél mintájával. Piszkos szőke hajú borostás férfit ábrázolt a sok napon töltött órától barnán. Középkorú volt, de magas homlokán már kikopott a haja.
- Ősatya! Ősatya! I. Sig a Győztes kérlek meséld el miként győzted le a halált! – kulcsoltam össze kérlelőn a kezeimet egy pillanatra. A festett férfi hátra simította tüsi haját és aprókat bólintott megfontolva kérésemet.
- Én, I. Sig a Győztes, és a Talbot ház megalapítója megosztom veled, III. Sigrid Talbottal a történetem – egyezett bele. Nagyon ritkán ugyanis megesett, hogy az ősök megtagadták a kéréseket. A szépanyám például sose volt hajlandó a húgáról mesélni bárhogy kérleltük is. Zavaró lyuk maradt így a családi krónikában. Lehet most, hogy ismerem Diemet végre ezt a lyukat is betömhetem.
Az ősapa megköszörülte a torkát majd mesélni kezdett.

- 1708-ban, egy rekkenően meleg napon haltam meg először – zengte drámaian, az ősapa nagyon értett a hangulatkeltéshez – hű szolgálója voltam Anglia egyik legnemesebb családjának és én feleltem a rozs termesztésért ahogy az apám felelt érte előttem és reményeim szerint utánam a fiam felelt – sandított az utána következő festményre, aki nem reagált, bár úgy tűnt hallgatta a történetet, ez tettet figyelem volt csupán persze – a nyár legmelegebb napját is végig dolgoztuk és estére elért minket a vihar. A mennyek legborzasztóbb haragja bontakozott ki fölöttünk. Villámok cikáztak és a robaj a parlagon hagyott földeken legelő állatokat menekülésre késztette Én, aki a földért feleltem más állomáson álltam, mint a többi dolgozó. Ők mind biztonságban el tudtak rohanni az iszonytató zápor elől. Néhány állat viszont félelmében szertefutott és rossz felé indult meg. Én azokat az állatokat próbáltam befogni és megelőzni nehogy nyakukat szegjék az őrült vágtájukban. Mikor viszont a vihar túl erős lett, és úgy ömlött a víz, hogy már nem láttam mi van előttem és mögöttem vakon menedéket kerestem egy fa alatt.
Ekkor egy villám lesújtott arra az egyetlen fára és én megsemmisültem létezni. Az utolsó emlékem a saját sülő húsom volt!
Ekkor viszont nem vesztettem el az eszméletemet! Ott lebegtem a testem fölött, bőrömön a villám ezer ágával a ketté hasított fa alatt.
Pillanatokon belül megérkezett egy szerzetes, átvágva az esőn. Kissé meg is hajolt, hogy a ketté roppantott fa felé eső szára alatt átférhessen. Kopasz fejű méltóságteljes úr volt – bólintott elismerően az emlékre – egyedül a fekete kezei sejtették nem is olyan szelíd. Én viszont rendes neveltetésben részesültem, felhagytam a lebegéssel és meghajolva köszöntöttem. Ez láthatóan megrázta és ahogy magyarázni kezdett kiderült a halál után az emberek elalszanak és nem is ébrednek fel amíg el nem érik az Ajtót akár. Ő pedig eljött a lelkemért, mint a holtak Révésze, hogy ezen az úton végig vezessen. Én, mint minden jóhiszemű és rendes ember, nem akartam meghalni. Terhes volt a feleségem és mi lesz a rozsfölddel is. Nem, nem. A halálom megengedhetetlen csapás lett volna a gazdaságnak és Isolde-nak is. Ezt mély alázattal el is mondtam a szerzetesnek. Ő se akart úgy lekaszálni, hogy tudatomnál vagyok. Ilyen még egyikünkkel se esett meg, nem tudtuk mit kezdjünk a másikkal. Miközben a vihar tovább tombolt a szerzetes meghívott a saját lakába, nehogy még jobban elázzunk. Csuhája feketévé vált a víztől és kerekded alakjára simult, kevésbé méltóságteljesen, mint mikor felbukkant. Én némi fenntartással hagytam ott a testem, de a barát biztosított senki se talál meg, míg így döng a mennydörgés és villog a villám. Hát hagytam, hogy átvezessen egy árnyon, ami a kettészelt fatörzs két fele közt nyílt. Átszeltük a purgatóriumot, amiben, lehet a vihar miatt, kialudt a gyehenna és teljesen sötét volt. Az éjszakában ezernyi más-más ajtó nyílt a szerzetes viszont egy igen hétköznapit választott. Én a csuhája kötelébe kapaszkodtam, meghagyta, ha elengedem végzetesen és megmenthetetlenül elveszek. Be nem szégyellem vallani, hogy féltem, mint ahogy más is tette volna azt. Az ajtó egy kolostor kertjébe vezetett, ahol nem esett az eső. Szép volt, de különösen a nap nem akart alászállni, mozdulatlanul maradt, csak félig bukva alá a horizonton. A kolostor konyháján hellyel kínált. Nagyon visszafogott épület volt, rendes kolostor. Ágyásokkal a növényeknek, könyvesszekrényekkel és semmi, de igazán semmi fölösleges dísszel. Étellel és itallal kínált én mégse akartam elfogadni tőle semmit. Nem sértettem meg vele. Aztán hosszú tanakodásba kezdtünk, miként is kéne az ügyünket elintézni. Én továbbra se akartam meghalni, ez nem változott meg, és ő se tűnt boldognak, hogy le kell metszenie.
Fekete kormos kezeit néztem ahogy ültünk egymással szemben, nagyok és duzzadtak voltak, akár össze is roppanthatott volna velük és tartottam tőle egy szerzetesnek öltözött ördöggel van dolgom. Mégis barátságos volt és úgy éreztem, ha használom az eszem még akár élni is meghagy. A szerzetesre rávetült a le nem nyugodó nap hosszú fénye, őszes haját narancsra festette és fekete karmai olyanok lettek akárha parázsból készültek volna, lüktettek és igen csúnya vöröses repedések nyíltak rajtuk. Oda se figyelve dörzsölgette őket pont akár egy reumás. A kezei a gyengéi, értettem meg. Eddig tévesen azt hittem azok lesznek rám a legnagyobb veszéllyel, de valójában a kiutat fogják biztosítani. De hogyan is?
A barát egy cseresznyéstálból szemezett, sok rohadt volt mások még koraian zöldek, mégis ugyan úgy ette őket.
- Mind megrohadnak itt, nem tudom kitalálni, hogyan érhetném el, hogy tovább kitartsanak – mondta merengve – reggel leszedem őket, délben elkezdem és egészen estig eszem őket, mégse sikerül egyet se jó időben megennem. Este újra vetem őket és minden indul elölről. Téged nem szomorítana el valami ennyire sikertelen dolog? – kérdezett – összességében sikertelennek érzem magam, itt vagy te és itt a cseresznye. Nem értem miért kaptam ezt a feladatot Istentől – telt sajtszerű arcán őszinte bánat ült ki. Együtt éreztem vele, de nem azért, mert én sikertelen lettem volna bármiben. Balszerencsés esetleg mert még sose találkoztam senki mással, akibe villám csapott. Ó, lehet most már tudom miért...
A cseresznye, vagyis inkább a magja, amit a szerzetes felsorakoztatott az asztalon kettőnk között adta az ötletet.
- Nálunk a gazda cseresznyésében mindig a legjobb és legédesebbek teremnek. A feleségem, Isolde, a fülére tűzi őket akár a fülbevalókat. Este pedig a konyháról elkérjük a kimagozott cseresznyék magját és az udvaron játszunk. Ismered a cseresznye gödrös játékot? Üveggolyóval is lehet játszani. de – és itt elmosolyodtam mert nálam már csak isten szolgája lehet szegényebb, de az legalább választotta – mi nekünk olyanunk nem volt.
Társam mélyen hallgatott, a különösen zöld cseresznyék hangosan roppantak a szájában, a rohadtak viszont grimaszt csaltak az arcára.
- Ismerem, a tanulókat láttam játszani hasonló dolgokat – bólintott – még réges régen.
- Egyedül élsz ebben a kolostorban? – kérdeztem remélve nincs társa.
- Én élek egyedül ebben a világban. Hát játszani akarsz?
- Mondjuk úgy. De hát egyikünknek se lenne sok kedve nem? Te ezzel az új ballépéssel, én meg a saját halálomat szokva – laposan felém nézett, bizalmatlanul egymáson nyugtatva kézfejeit kidülledő hasán – játszunk és döntsük el úgy.
- Mit kéne itt eldönteni? – kérdezte őszinte kíváncsisággal.
- Hát, hogy meghalok-e vagy sem.
- Az már rég el lett döntve. Mikor beléd csapott a villám.
- Mégis most itt ülünk és mi ez, ha nem isteni közbelépés? – próbálkoztam tovább – na, na játssz velem. Ha meg kell halnom Isten úgyis vesztésre fog ítélni. Ha viszont mégis én nyerek az csoda. És még van célja az életemnek.
Nem tartom magam hitványnak, mivelhogy Isten nevét nem hiába használtam, igenis hiszem okkal ébredtem fel még egy ilyen csapás után is.
A cseresznye elfogyott míg végig gondolta a másik. A magok öt soron át sorakoztak, mint a katonák vagy a búcsúban felvonuló muzsikosok. Néhányon maradt a latyakos gyümölcshúsból, de a legtöbb tiszta volt, tökéletes a játékhoz.
- Rendben – nyögte a szerzetes feje kopasz búbja izzadtan fénylett mire döntésre jutott – de ha csalni mersz – rázta meg felém faszén nagyságú mutatóujját, körme vonalán és ott, ahol az ereknek lenniük kellett volna a parázs felizzott. Meg mertem volna esküdni rá, hogy még a felcsapó hőt is megéreztem belőle.
- A saját lelkemre esküszöm tiszta játék lesz – majd felállva felé nyújtottam balomat – add a kezed rá.
Ódzkodva megtette, nem lelkesebben, mint ahogy az ember darázsfészekbe dugja a kezét.
Kimentünk, vissza a kolostor belső kertjébe, ott, ahol át is jöttünk erre a helyre. Az ajtó, amin bejöttünk még ott volt, erről külön megbizonyosodtam és látszólag egyszerű oldalkapu volt, ami kivezetett a kinti tisztásra. Egy kerti kisásóval öklömnyi gödröt ásott a barát, csuhája szegélyét beszínezte a föld pora. A konyhában már kiválogattuk mind a három-három magocskánkat a játékhoz. A rövidebb és butább fajtáját választottuk a játéknak közös megegyezésen, hogy minél hamarabb dűlőre jussunk a kérdésben.
A markomban ráztam őket, tökéletesen kerekek, tiszták és kemények voltak. Magabiztos voltam, de nem jártam a felhők fölött. Az öreg barát a térdére támaszkodva felemelkedett nehézkesen szuszogva és mellém sétált. Egy gereblyével háromméteres vonalon kört rajzolt a gödör köré, ez volt a játékterünk.
- Készen állsz? – dobta el a gereblyéjét a szerzetes visszaérve mellém a kört befejezve a lábamnál.
- Készen. Dobjunk érmét a kezdésre?
- Kezdj – intett nekem és elhátrált, hogy helyet nyújtson nekem. A játék pofonegyszerű volt; három magot kaptál és egy fordulóban ezt a hármat a lehető legközelebb kellett gurítanod a lyukhoz anélkül, hogy azok beleesnének. Három fordulót játszunk és meg is van a győztes.
Leguggoltam hát, tovább rázva markomban a magokat és jó alaposan megnéztem a pálya simaságát. Homokos udvari föld volt, de olyan finom szemű, hogy gátolni alig gátolhatta a gurítást. Remek játékos voltam a magam gyerekkorában ezért több tapasztalatom lehetett, mint a másiknak. Hátrasandítottam a barátra. A háta mögé kulcsolta kezeit és kissé előre hajolva várt.
Gurítottam és utánam ő jött. Az első kört én vittem, az egyik magocskám alig egy ujjpercre állt meg a gödör szélétől.
Jött a második kör, gurítottam majd ő is. Ezt már ő vitte, a magja és a lyuk között talán, ha még egy magnyi hely volt. Merész volt és elismerően gratuláltam neki ahogy egy jó játékoshoz illik. A szívem közben úgy kalapált, mint a félre vert harang.
A harmadik kör elején keresztet vetettem és Isolde-ra gondoltam. Szegény nejemre és apámra, akit tavaly ősszel temettünk. Meghagyta nekem jól lássam el a teendőimet és legyek tisztességes ember.
Gurítottam és remegő kezemből gyöngén pördült a mag, alig közelítve meg a peremet. A barát első magja szintén nem volt túl jó, a szélét próbálta belőni a gödörnek és tovament tőle elhagyva a közelét. A második dobásomnál a szívemre szorítottam a magot és elmondtam egy imát. Izzadtam és remegtem annyira, hogy a térdemmel kellett megtámaszkodnom guggolás közben. Jött a dobásom, gördült a kis magocska, kocogott közelebb a lyukhoz és pont a peremén, ahol a puha homokos föld finom sáncként szolgált, megállt. Egyetlen egy hajszálnyival közelebb és belepottyan.
Hátravetettem magam a földre és zokogva elrejtettem a képem a kezeim között. Köszönöm! Köszönöm Istenem!
- Még hagy gurítsak egyszer – lépett mellém a barát lenézve rám üres arccal – ha ezt nem tudom jobbra gurítani elismerem nyertél.
Arrébb fordultam, el az útból és térdre kecmeregtem, hogy lássam az utolsó próbálkozását.
Átmozgatta megvetemedett szenes ujjait mire szikrák pattantak fel belőlük. A két mag közül a kerekebb és kisebb lehetőséget választotta. Lassú, megfontolt mozdulattal görbítette hátra a karját, szabad kezével ruhaujjának szegélyét húzta fel és gurított.
Mindketten a kis magra tapasztottuk tekintetünket és az gördült és gördült. Nem vettem levegőt, valahol a torkomba akadt a lélegzet ahogy elért a veremhez. Az enyém mellett volt és mikor azt is felfogta volna a sánc még annyi lendület volt benne, hogy áttörjen rajta. Megremegett a szélén egy pillanatra aztán beleesett a lyukba.
Összetett kézzel fohászkodtam.
- Köszönöm uram! Ó, Istenem köszönöm – kiabáltam az alkonyi égnek. A barát felállt, nyögve, morogva és leporolta magát. Megnézte a lyukat és benne volt a mag. Körbejárta a pályát, hogy felfogni próbálta-e a csodát vagy azt kereste csaltam-e nem érdekelt.
- Nyertél – dörmögte lassan mikor visszaért mellém és újra tördelni kezdte parázsló mancsait – nyertél és el kell engedjelek. Uram adj erőt – nézett ő is fölfelé. Izzadságtól fénylő fejét aranyos fénybe vonta a nap és orcái kétségbeesetten remegtek.
- Nem visszakozhatsz! – pattantam fel ujjammal fenyegetve őt – megfogadtuk és kezet ráztunk!
- Tudom én jól – sóhajtott elfordulva tőlem és megdörgölte ruhája harangujjával az arcát – legyen hát, térj vissza az életbe. Legyőztél.
Azt hittem haza fog kísérni és megint a kötőjén kell csüngenem le a semmibe. Mindezek helyett fekete karjával felém intett és én végig bucskázva a kerten beestem az ajtón. Üvöltöttem utána ahogy a fekete semmibe tértem vissza mert azt hittem átvert. Még láttam a szeletnyi alkonyt az ajtaján át majd egy csattanással földet értem. Mikor felültem vacogva remegtem. Az esőtől átfagyott testemben voltam. Kezeimre pillantva láttam a villám hagyta sebeket. Megtapogattam a szívem, jól dobogott és erősen. Fölöttem a ketté szakadt fatörzs nyúlt el. Felpattantam és elkezdtem futni haza.
- Isolde! Isolde! – ordítottam torkom szakadtából. Így tértem hát vissza a halálból.

Az utolsó mondatokat már csak mormogó suttogásként értek el, Sig ősapa illedelmesen halkabban és halkabban beszélt ahogy megkörnyékezett az álom. Minden pislogásom hosszabb lett, mint az előző és a második „Isolde" kiáltásnál végképp alámerültem az álmok világában.
Mintha mostanság egyedül itt találhatnék megnyugvást.