A tarajos hullám olyan könnyen kaphatott volna fel minket és zúzhatott volna szét a csillogó cseppkő csúcsokon, hogy a csontom is beleremegett az elképzelésbe. A két emeletet is elérő víztömeg felénk zúdult és Vernon erősen megvetette a lábát épp csak időben felugorva, hogy elkerüljük a végzetes találkozást. A hullám tetején átbukva mégse nyugodhattunk meg.
Mögötte volt az uszony tulajdonosa. Hüllőszerű kékes-fehér teste felért majdnem a barlang plafonjáig. Mesebeli sellőalakján sokat rontott a pupilla nélküli fekete szemei és szétszórt dárda méretű fogai. Se nem tűnt nősténynek, se hímnek, valahol a kettő között volt és ott, ahol a borda ketrece kiugrott feszes, pikkelyes testén voltak a kopoltyúi. Ékszerekként díszitette a milliónyi apró kagyló, amik parazitaként rá nőttek.
A sellő ránk vicsorgott, fogai között beláttam a halakra jellemző tágas szájába. Vernon egész kutya testét csalihalként bekaphatta volna.
- Szerinted lehet vele tárgyalni? – kapaszkodtam Vernon nyakába, elfeküdve a hátán. Nem akartam, hogy a lény rám lásson üres szemeivel.
- Ezekkel nem – visszhangozta a fiú és meg se próbált újra leszállni. A lénnyel majdnem szemmagasságban voltunk és a méreteink közötti különbség csak még nyilvánvalóbbá vált. A sellő, jobb név híján, lassan kiemelte a kezét a vízből. Egy rozsdás horgászkampó volt benne, az ő méretéhez igazítva. Nagyot nyeltem mikor rájöttem nem a víztől, hanem a vértől lehetett rozsdás mert még most is fityegett rajta néhány megrohadt húsdarabka. Mintha ő is csak most látná lassú mozdulattal bekapta a horgot és végig tartva velünk a szemkontaktust lenyalta róla a maradékot.
A kép Keserű nénikém gomba fedte arcáról és most ez egyszerre csapott meg és lehorgasztott fejjel visszanyeltem a hányást. Borzalmas, az egész egyszerűen túl borzalmas. Miért ilyen rettenetes a Tükör Birodalom?
Alig éreztem meg ahogy a felsőtestem megbillent mikor Vernon megindult. Nem beszélt hozzám, megint kihagyott a tervéből.
A nyáltól csöpögő kampó felénk suhintott, rémes hanggal szelve át a levegőt, de Vernon kitért előle.
Ide-oda szlalomozott keresve a kis rést, hogy elhagyhassuk a sellőt.
A lény ismét türelmetlenül csapott egyet uszonyával és a csillogó fehér farok ripityára tört egy halom cseppkő oszlopot. A sok kis kő esőként hullott a vízbe és a robajtól ijedten húztam össze magam.
Vernon mégis gyorsabb volt, mindig pont elkerülve a kampó hegyes végét. A szörny mocorogva próbált minket sarokba szorítani, egyre közelebb és közelebb érve. A tengeri élet poshadt szaga töltött be mindent és kézzel-lábbal kapaszkodnom kellett, hogy le ne vessen magáról a fiú.
- Vegyél mély levegőt! Lebukunk! – mielőtt bármit mondhattam volna a felszólításra zuhanórepülésbe kezdtünk. A sarkamat a bordájához szorítva épp azelőtt sikerült megtölteném a tüdőm, hogy a hideg víz az arcomba csapott volna. Süllyedtünk. Mélyebbre és mélyebbre, a sós víz csípte minden frissen megszerzett vágásomat. A fejünk fölött a felszínen a sellő ismét csaphatott egyet az uszonyával mert szörnyű robajjal vibrált a víz. Óvatosan kinyitva a szemeimet a kékségben alig láttam bármit. A mélység alattunk hívogatóan sötét volt. Azt akartam merüljünk alá teljesen akár az elveszett vasmacskák és tűnjünk el.
Ahogy a kis gondolat befészkelte magát és körülöttünk akár egy lassított meteor zápor hullottak alá a törmelékek szinte vágyakozva nyújtottam ki a karom lefelé.
Csak nyújtottam és nyújtottam a kezem, végül még Vernon szőrét is elengedtem, amit eddig olyan kétségbeesetten markoltam.
- Sigrid – dalolta a mély, a buborékok táncot jártak a karom körül és elkezdtem lecsússzani a kutyáról. Kicsit olyan volt, mintha az összes szerettem hangja egy olvasztótégelyben egyetlen hangszerként öltött volna alakot. A dallam finoman rezonált a vízi áramlattal és hiába fájt a szemem nem mertem behunyni.
A sötétség már nem is volt olyan sötét. Mintha aranypontok gyúltak volna a barlang alján.
Szemek?
Nem, ahogy hunyorítva előre buktam, levetve magam Vernonról, és szabadon süllyedtem a barlang padlója egyre közelebb volt.
Szájak voltak. Sok-sok száj, szépséges száj mind az én nevemet kiáltva. Apa basszusa, anya komolytalan hanghordozása, nagyapa korholó szuszogása, nagymama édes hangszíne. És még annál is több. Sose hallott hangok, akik szintén valakik lehettek egykor és oly ismerősséggel ejtették a nevem betűit, hogy csak szeretni tudtam őket ezért.
Bárki, aki így mondja a nevem csak szerethet engem.
- Gyere Sigrid – énekelték. Két karommal éhesen úsztam lejjebb, már nem volt elég az eszetlen süllyedés én magam lapátoltam lefelé. Egyre hidegebb lett és a halántékomon dobolni kezdett a nyomás. Kiáltani akartam nekik, hogy jövők, hogy ne féljenek mindjárt találkozunk, de mikor kinyitottam a szám csak a víz zúdult be rajta.
A torkomat ellepte a borzalmas sósság és fuldokolva kaptam fel a fejem. Pánikolva tüdöztem le a tengervizet és minden hirtelen túl borzalmas lett.
Rúgkapálva tapostam a vizet mégse segített semmit, tovább csúsztam lefelé, le oda, ahol a furcsa aranyló szájak vártak.
Ezek nem lehetnek a rokonaim, döbbentem rá. Megszédítettek és magukkal ragadtak, de ahogy elöntött a pánik a fuldoklástól a bűbáj megtört.
Ki kellett jutnom a felszínre.
A homályos vízben nem láttam Vernont, de messze tőlem egy hatalmas csillogó folt terült el, ami a szörny lehetett.
Kiáltani akartam mégis egyre lejjebb húzott a mély és a világ szűkülni kezdett. A látóterem szélét lassan kebelezte be a sötétség és minden rúgásom gyengébbre sikeredett. Hiába kapartam a torkom és próbáltam felköhögni a már rég lenyelt vizet, nem kegyelmezett nekem a tenger.
Egyre hűvösebb lett és mintha nem is úsztam volna, hanem lebegtem volna a semmiben.
És akkor fogak koccantak össze a garbóm nyakán és akár egy apró horgászcsalit felrántottak. Olyan sietséggel szeltük át a vizet felfelé, hogy belefájdult a fejem a nyomásváltozásra. Az aranyos szájak becsukódtak és ismét ellepte a sötétség a víz alját.
A felszínre törésünk olyan volt mintha üvegen vágtunk volna át. Kapkodó-köhécselő fuldoklással tátottam el a szám. Vártam a levegőt, de előtte fel kellett öklendeznem a vizet. Kifelé hányva épp annyira rossz volt, mint mikor lenyeltem. Nem is érdekelt mi jön fel csak ki akartam adni magamból a sósságot.
Egy pillanatra még a tomboló szörnyet is elfelejtettem, csak azt éreztem ahogy mozgására hullámokat gerjeszt. A kampó végig karcolta a barlang falát éles síkitással valahol a fejem fölött. A csapás mégse ért el soha. Prüszkölve felemeltem a fejem kézfejembe törölve az orrom és a szám. Mindenemet beborította a tengeri víz hiába köpködtem.
A fejem fölött Vernont láttam meg. Nyúlványos árnykarjai hosszú sebeket ejtettek a sellő fölső testén, amiből vízzel keveredve szivárgott ki a vér rózsaszínre festve a sápatag bőrt. De ha ő ott fönt van...
Hátra kaptam a fejem és mögöttem egy apró kutyát láttam meg ahogy pedálozott el tőlem, vissza az átjáró felé, ahonnan jöttünk. Laika lehetett csak.
Barna fejű, fehér testű keveréknek tűnt, egyáltalán nem volt olyan elegáns külsejű, mint emberként. Lelogó fülei meg-meg billentek ahogy szorgosan úszott el tőlem. Mikor elérte a medence kiszögellését, ahol sekély volt a víz kimászott és egyszerűen leült. Ismét csupán szemlélődő lett és nem érdekelte mi történik Vernonnal. A torkomat égette az előbbi öklendezés és még jobban elszorult a gondolatra, hogy a lány egyedül azért mentett meg mert szükségszerű volt, hogy éljek még.
Az árnyékkarmok szalagokként csaptak át a levegőben és a víz messzire vitte Vernon morgását. A sellő végighasított ismét a kampójával a levegőn ezúttal elkapva az egyik kart és kettészelte. A lecsapott végtag szertefoszlott és a kutya fájón felnyüszített. A csapástól elvesztette az egyensúlyát és megbillent a levegőben lejjebb bukva. A pillanatnyi egyensúly vesztést kihasználva a vízilény szabad karjával felé nyúlt. A sebes mozdulat hamarabb bekövetkezett mintsem, hogy felkiáltsak és a hártyás kéz összezárult Vernon teste körül. Hallottam ahogy a marok rászorít és ropogó hangon feszít neki a kutya.
Kétségbeesetten keringtem a vízfelszínen fegyvert keresve, bármit, amivel felvehetem a harcot. A táskám messze tőlem a vízben lebegett, túl távol, hogy érte mehessek. És már nem is volt meg Diem fegyvere.
Hát tényleg rosszkor használtam volna fel?
Vernon a fejét ide-oda csapkodva próbált belemarni az őt fogva tartó kézbe.
Kétségbeesetten függesztettem a szemem a látványra. Mindjárt kettétöri a gerincét, a fiú szűkülő hangját messzire vitték a hullámok. Nem hagyhattam.
Magam körül tapicskoltam, de csupán a cseppkőtörmelékek úszkáltak körülöttem. A nagyobb darabok után kapva magam köré gyűjtöttem őket. Az egyik kezemmel a felsőtestemhez szorítottam a köveket a másikkal pedig felmarkoltam a legnagyobbat.
- Hé! – dobtam el az első követ, amit azonnal követett a többi – te! Rusnya! Büdös! Hal! – a sok cseppkő szerteszét repült, néhánnyal eltaláltam mások viszont csak szánnivalóan csobbantak a vízbe a hatalmas sellő körül. De csak annyi kellett, hogy felfigyeljen rám.
A sötét szemek rám siklottak és a gerincemen végigszaladt a rémület már túl ismerős villámja. Csak erre volt szükségem, egy pillanatnyi figyelemelterelésre, hogy gyengüljön a szorítása Vernonon. Ide-oda rángó teste kiszabadult a szörny markából és lefelé zuhant akár egy hatalmas árnyék, fejjel előre. Nem láttam, hogy becsapódik a vízbe mert a sellő megindult felém és hatalmas teste hirtelen az egész látómezőmet betöltötte. Felsőtestével előre bukott felém vágva kampójával. Gondolkodás nélkül mély levegőt vettem, égő torkomon végig suhant a jeges levegő megtöltve a tüdőmet és lebuktam.
Úgy úsztam, mint még soha. A karjaim égtek az erőfeszítéstől és éreztem a víz mozgását ahogy a kampó a fejem fölött áthasít a vízen. A lény alkarja a fejemet súrolta és undorodva érezem a halakéra emlékeztető hűvös testrészt. Megszédültem a fejbevágástól és pördültem egyet a vízben. Diszorientáltan hirtelen megmerevedtem merre is kéne úsznom. A szememet nem mertem kinyitni mert féltem a lent megbúvó valami ismét elbájol. Patt helyzet volt. És én még azt hittem a tündérek voltak a legrosszabbak a mai napban.
Ahogy viszont a levegőm elfogyott és már sehogy se bírtam ki tovább muszáj volt a felszínre buknom. Óvatosan törtem át a vízfelszínt és kapkodva lélegeztem párat, hogy bármikor ismét lebukhassak. De nem kellett.
Égtek a szemeim és fájt nyitva tartani őket mégis mikor megláttam mi történik még a számat is eltátottam.
Laika emberként harcolt a sellővel. Szépséges ruhájának alja cafatokban lógott és elvesztette cipellőit, azt sejtetve egy ideje már tartott a csata. Kezében buzogányszerű fegyver volt, alján egy fényes tűzgömbbel, ami a napra emlékeztetett.
A szörny nyakán mély vágás volt, amiből vízesésként bukott ki a vér fél mellkasát átfestve. Máshol gőzölgő égésnyomok éktelenkedtek rajta, amiket Laika buzogánya ejthetett.
A gurgulázó sziszegő hangja a lénynek borzasztó fájdalmakról mesélt. Egyre ügyetlenebb lett és mérgesebb. Mégse volt képes bántani Laikat. A lány úgy szlalomozott a levegőben kitérve a támadásai elől, mintha csak táncolna. Úsztak a levegőben lepkeszárnyas masnifonalai és kegyetlenül lecsapott újra egyenesen a szörny arcába.
A sellő sikolya megrepesztette a cseppkő nyelveket a plafonon és morajló esőt indított meg.
Talán mégis lesz esélyünk?
Kár volt elbíznom magam. A barlang sötétbe vesző túloldaláról hasonló sikoly hangzott fel. Elsőre visszhangnak véltem, de aztán megláttam valami csillámlót a feketeségben. Egy újabb uszony volt. Egy sötétebb ezüst test bukkant elő, és ami még rosszabbá tette ez egy még nagyobb lény volt. Hasonló felépítése volt, mint az előzőnek, de izmosabb és szélesebb volt. Ezek szerint ő lenne a hím példány?
Egy kéz csapódott ekkor a vállamra, de mielőtt ijedtemben felsikolthattam volna egy másik marok a számra tapadt elnémítva.
Vernon volt az, ismét fiúként, fél vállán a táskámmal. Csurom vizes volt és hajának tincseiből vékony patakokban folyt le a víz át az arcán, hogy hegyes állán lecsöppenjenek. Megcsapott az ázott kutya szag.
- Ez nem fog menni – mondta összepréselt ajkain alig átengedve a szavakat – lelépünk és újra tervezünk.
- De... Laika – a beszéd sokkal nehezebb volt az összekoccanó fogaimtól. Még mindig fájt ott, ahol eltalált a szörny. Ijedt voltam és összezavarodott, akár egy kisgyerek, akit a boltban felejtettek.
- Tudd magára vigyázni. Gyere – rántott egyet a vállamon türelmetlenül. Egy részem fellélegzett, hogy elhagyjuk végre ezt a világot, mégis mikor a tekintetem a tovább harcoló Laikara esett és az előre nyomuló új sellőre újra dagadni kezdett a gombóc a torkomban.
- Nem hagyhatjuk itt egyedül... - suttogtam rekedten. Azt hittem Vernon megérti és megdöbbentem mikor halotti arca durva vicsorba fordult. Közelebb rántott és a dühös csillogás a szemében megrémisztett. Nem akartam, de egy vézna nyöszörgés szökött ki belőlem.
- Egyszer az életben ne legyél már ilyen naiv! – sisteregte – Laika csak azért segít mert a gazdája így rendelte. Nem érdekled Sigrid! Nőj már fel! – és meg se várta, hogy levegőt vegyek lerántott mintha maga is egy tengeri szörny lenne. A könnyeim összekavarodtak a tenger sójával ahogy átléptük a portált.