Vernon nem több, mint egy ismerős árnyék, amit követek a rövid úton vissza a Talbot házba. A nappalink egész alakos tükrén át érkezünk meg, elsőként a pokolfajzat, elegánsan talpra érkezve aztán követtem én és a lendülettől pár kósza lépést még meg kellett tennem. Az ismerős süppedős szőnyeg és a zöld falak olyanok voltak számomra, mint a hazaváró karok. Végre valami ismerős, valami, ami nem ijesztő és nem akar elpusztítani.
Az ovális tükör a jöttünkre finoman elmozdult és a plafon felé billent. Két oldalán a fekete tüll függöny akár a mennyasszony fátyla omlott le. Óvatosan visszaigazítottam és be is húztam a függönyöket. Pontosan ezért szerettük őket letakarni, nehogy valaki hívatlanul megérkezzen.
A kezem tovább szorította a szúrós anyagot és a zakatoló szívemet hallgattam a szoba csöndjében. Még mindig szapora volt a légzésem és elfogott a fáradtság. Levettem a táskám és a földre dobtam, a benne lévő holmik halkan csörömpöltek.
Nyögve huppantam le a kanapéra és magamhoz öleltem az egyik díszpárnát, az arcomat a selymes anyagba fúrva.
Hirtelen felrémlett bennem egy nyári emlék mikor tíz évesen a szüleimmel és a nagyszüleimmel elmentem a tengerpartra. Az életem vidám és fényes korszaka volt, és még most is emlékeztem a meleg homokra a talpam alatt, és a nagymamám nevetésére ahogy kagylókat gyűjtöttünk közösen.
Most újra kislány voltam, vörös, fehér pöttyös fürdőruhában és apám után futottam a tengerbe. Szeles, de napos idő volt, a hullámok ütemesen csaptak fel és haltak el. Magam előtt láttam apám hátát és barna haját ahogy hatalmas karcsapásokkal vág át a vízen. Én is követni akartam, túlúszni a hullámok habos taraján és elérni a bóját, ahol várt rám. Az arca elveszett a napsugarakban és hangja együtt érkezett meg a hullámlökésekkel ahogy a nevemet kiáltotta.
Azt hiszem én is kiabáltam neki, nyafogva, hogy túl erősek a lökések, az én hangom viszont széttört és nem érhettem el őt. Újra és újra messzebbre vitt a víz hiába úsztam teljes erőmből. Apa elérhetetlen maradt és egyre csak távolodott.
Most is pontosan így éreztem magam. Nagyapa egyre messzebb került, bárhogy nyújtottam a kezem megfoghatatlan maradt.
A kanapé besüppedt mellettem és fel se emeltem a fejem.
- Nem mondtál semmit - suttogtam.
- Nem számított volna - mondta - a szavam semmit se ér.
- Nekem ért volna - dőltem hátra a párna aranyfonállal sodort díszítését simogatva - azt se mondtad, hogy tud Pandora az egészről.
- Nem hittem volna... nem szokott a fejemben kutakodni. Tudtam, hogy körbenézett, éreztem, de azt hittem csak kíváncsiságból - szaggatottan felnevetett - nem mintha ilyenre valaha sor került volna.
- Akkor ez azt jelenti a révészek a kutyák fejébe látnak? Te is belelátsz az övé? - ha fegyvert tudnék ebből kovácsolni több esélyem lenne. Még ha a kesernyés íz a számban el is árulta egy pillanatig se hittem, hogy Vernon kiadja Pandorat. A velünk szemben lévő tévé fölé családi képeket akasztottunk. Középen egy nagyobb fénykép volt, pont talán a tizedik születésnapom körül. Mind az öten a kertben mosolyogtunk. Miért nem térhettem vissza oda?
- Igen - vallotta be kelletlen - de én nem látok az övébe. Tudunk így kommunikálni, meg tudom szólítani, én viszont nem látok bele az ő emlékeibe és ilyesmikbe.
Fontos kis részlet volt ez és mentálisan feljegyzést készítettem róla. Fel kellett készülnöm a harcra. Amun szavai tűként szúrtak belém. Tényleg nem álltam készen a Tükör Birodalomra. Nem remeghettem, mint a falevél és nem sétálhattam be folyton csapdákba. Csakhogy már senki se volt, aki felkészítsen, magamnak kellett utána járnom mindennek és egyedüli segítséget a családi oltártól várhattam.
- Vernon - nem akartam elsírni magam ezért durván a szájpadlásomhoz nyomtam a nyelvem - többé nem fogsz segíteni igaz?
Neki a gazdája mellett volt a helye. Én még mindig csak egy idegen voltam számára. A kos szarvas nő érdektelen tekintete belém ivódott, nem érdemelte meg a segítséget. Számára semmit se jelentett ez a játék.
- Sigrid - meglepett mikor a papírfehér tenyér megjelent előttem, olyan puhának tűnt a benne lévő vonalakkal, el se tudtam hinni, hogy valójában agyagból van - én segíteni szeretnék neked.
Keserűen felnevettem, de a kezemet mégis az övébe ejtettem.
- Csakhogy nem tudsz, nem szegülhetsz ellen - felé pillantottam. Sarló forma szempillái alatt izzottak a szemei. Most egy egészen kicsit olyan volt, mint az a Vernon, akit kiskoromban láttam néha. Mikor még az ajtó réseken és kulcslyukokon át kukucskáltam rá. Akkor azt hittem a Tükör Birodalom csodás hely lehet, ha lakhelyet ad egy ilyen fiúnak. De lehet nagyapának végig igaza volt és a pokolkutyák nem többek jól elkészített marionett bábuknál.
- A játékban nem fogok tudni ugyan, de addig még segíthetek - a hangjába remény költözött - megkeressük a kártyapaklit, amit Andrea kért. Segítek eljutni a játékig, de ott...
- ... ott már csak magamra számíthatok - fejeztem be mire bólintott.
- Sajnálom, ha az Asszonyom nem játszana ott is segíthetnék neked, de így őt fogom támogatni - elvettem a kezem a kezéről és visszatettem a párnára. Sose utáltam még senkit, nem találkoztam igazán emberekkel elvégre. Most először viszont elkezdtem megutálni valakit. A szívem alig sajgott bele, mégse mertem belemerülni ezekbe a gondolatokba.
- Nem értem mit akar Andrea - mondtam elveszetten - mi ez a pakli dolog és mire kell neki a testem...
- Andreanak van egy teóriája - mintha csak kihallgathatnának minket Vernon közelebb ült hozzám, míg majdnem össze nem ért a combunk - úgy hiszi akkor szabadulhat fel egy révész, ha megtalálják a testét. Az igazit.
Homlokráncolva vártam a folytatást. A révészekről, mint entitásokról, majdhogynem semmilyen adatunk nem volt. Változó külsejük volt, a kutyákat a társaiknak teremtették, átvitték a lelkeket az Ajtón, igen, ezeket mind tudtuk. De még a képességeik határát se ismertük.
Annyi éve kutatott a családom, mégis most egy ilyen feladat előtt állva tanácstalan voltam. Nagyapa a tanításaidnak volt egy fatális hibája.
Az elméleti tudás nem fogja helyettesíteni a teljes tapasztalatlanságomat. És lehet ez lesz a veszte a Talbotoknak.
Vernon habozott. Lábait hosszan kinyújtotta, egészen a kávézóasztalig elértek. Az ölében összekulcsolta a kezeit és azokat figyelte. Mindig ezt tette, kezdtem el kiismerni, mikor olyanokat mondott el, amiket nem akart.
- Le fogod mindazt írni, amit elmondok, igaz?
- Igen. Amint megkapom a naplóm.
- Hát jó - biccentett - hogy kiből lesz révész sok tényezőből áll össze. Azt már tudod, hogy egyszer emberek voltak. Ezek az emberek valami borzalmasat követtek el, majd jelöletlen sírba vagy temetés nélkül lettek elföldelve. Ez nagyon fontos. Sose búcsúztak el tőlük. Andrea teóriája ez; ha megtörténik az exhumálás és örök nyugalomra helyezik annak megfelelő módja szerint a révész felszabadul a rabságából.
Átgondolva a hallottakat egyre jobban nem tetszett a tény, hogy a testemet akarta.
- Akkor amit Andrea akar az az, hogy... megszáll és megkeresi a testét? Miért akar felszabadulni? Hisz isten lett!
Vernon halkan felnevetett.
- Olyan jónak tűnik istennek lenni? - fordította felém arcát, fekete haja sejtelmesen fanyar szemébe hullott - láttad Hypnost és te magad mondtad, révésznek lenni büntetés.
- Pandora és Mortifer nem tűnik úgy, hogy szenvednek - fészkeltem magam mélyebbre a kanapén. A két révész üressége már nem hordozott magában túl sok emberit. Inkább voltak emberszerűek csupán.
- Mortifernek ott a lánya, és ő elhiszi jogos a büntetése. Az Asszonyom... ő még nem olyan régóta révész. Andrea több, mint ötszáz éve az. Az én Asszonyom az ezredforduló után halt meg. Ideje se volt ráunni.
Elképzelhetetlen volt, hogy Pandora alig pár éve révész. Azt hittem valami középkori várkastély asszonya volt, erre lehet ő is járt McDonald'sba. Beleborzongtam, hogy lehet valaha elmentünk egymás mellett az utcán. Még éltében.
- És a pakli? - tértem át az égetőbb témára.
- Az a nagyobb baj - szorította össze vékony ajkait - a Tükrön túl is népszerűek a játékok, csak sokkal veszélyesebbek. A pakli, amire utalt egy vándorpakli, olyan, ami mindig változtatja a helyét. Amolyan kincskereső játék is. Nem nehéz megtalálni őket, egy tükrön túlinak. Mi pokolkutyák ki tudjuk őket szagolni, de sok más lény is képes erre. Nem szokott nehézség lenni a megtalálásuk, a megszerzésük azonban kellemetlenebb. Lehet, hogy a hely, ahol felbukkant megközelíthetetlen vagy lények őrzik.
- Akkor miért nem ő megy érte?! - háborodtam fel. Fölösleges időhúzás akkor az egész!
- Minden bizonnyal fel akar mérni. Nem lepne meg, ha Laika végig a nyomunkban lenne. És ha engem kérdezel... még nem tudja mit csináljon. Hirtelen lettünk elhívva, el tudom képzelni az Asszonyom előzetesen alig mondott neki valamit a helyzetről és fel akar készülni. Egy olyan játékot akar, ami garantálja a győzelmét.
- És ez nem csalás!? - csaptam a párnára.
- Szeretnél odamenni panaszkodni? - vonta fel Vernon a szemöldökét - ő még mindig egy isten míg te csak egy halandó vagy.
Belecsaptam az ölemben elfekvő párnába és addig adtam neki az öklösöket míg Andrea feje a képzeletemben a kétszeresére nem dagadt. Szemétség! Az egész szemétség volt! Vernon türelemmel várta meg, hogy kidühöngjem magam. Aztán ránk telepedett az elviselhetetlen csönd.
- Akkor én megyek is. Holnap eljövök érted és elmegyünk megkeresni a paklit - állt fel lassan és ahogy éreztem eltűnik a súlya mellőlem a pánik felemelkedett a mellkasomban. Rám zuhant, hogy egyedül kell legyek a házban. Nem lesz senki, akihez hozzászóljak, aki vigyázzon rám. Ez a ház hatalmas volt, négy emelet és sok-sok ajtó, egész este attól fogok rettegni valami megbújik az árnyakban. Még sose aludtam teljesen egyedül se itt, se máshol!
- Várj - kaptam el Vernon csuklóját - hé, izé nem akarsz maradni még? Van még süti! És... és még rengeteg kérdésem meg minden! - a fiú letekintett rám és elővettem a legmeggyőzőbb kiskutyaszemeimet. Nem eresztettem el a csuklóját míg átgondolta. Az arcán először a visszautasítás fájó szemöldökráncolása látszott, de végül valami sokkal lágyabb érzelem vette át a vonásait.
- Sigrid, te félsz egyedül? - kérdezte és elkaptam a kezem róla, mintha hirtelen ezer fokos lenne a teste.
- Dehogy! - vágtam rá - csak gondolkodtam, hogy - körbe futtattam a szemem a szobán hátha kipattan valahonnan egy jó kifogás - voltál-e valaha pizsama partin?
Ez azonnal megtette a hatását és Vernon visszaült mellém. Vörös szemeivel kiváncsian bámult rám.
- Mi az a pizsama parti?
- Az egy király dolog. Összeülsz a barátaiddal és egész éjszaka buliztok. Például... - sose volt pizsipartim ezért az általános dolgokat vettem sorba - süttök és filmet néztek popcornnal. Ettél már popcornt?
- Még nem! - kapta fel a fejét a fiú az új étel említésére.
- Fantasztikus dolog, lehet édes vagy sós pattogatott kukorica. Karamellás, vajas vagy színes.
- Színes!?
- Ugye? - nevettem el magam az őszintén döbbent reakciójára - aztán karaokizhatunk, ez az, amikor feliratozva van a dal és ráénekelhetsz az alapra. Meg még csomó szuper dolgot csinálhatunk. Lenne kedved? - néztem rá reménykedve. Vernont igazából már sikerült a színes popcornnal megnyernem. Lelkesen bólogatott akár azok a műanyag bólogatós kutyák.
- És ezt a barátok csinálják? - kérdezte mire egy kicsit melegebb lett a fülem hegye. Zavartan masszíroztam meg a jobbat.
- Aha - vallottam be mire elmosolyodott.

Először, mivel már nagyon-nagyon éhes voltam, a közös főzéssel próbálkoztunk meg. Nem voltam rossz benne, nagyapa lelkiismeretesen kitanított a konyhaművészetre. Mikor viszont megkérdeztem Vernont ő főzött-e valaha csak megszeppenve megrázta a fejét a sütőnk felé pillantgatva.
- Akkor a révészek, hogy esznek? - kérdeztem ahogy elővettem a kis hokedlim, hogy a kabinet fölső polcát is elérjem. Ott lapult ugyanis nagyapa egyik nagy kincse.
- Hát az csak úgy megjelenik, puff - csinált úgy, mint egy rajzfilm boszorkány varázslás közben - megteremtik.
Félig figyelve bólogattam ahogy megkaparintottam a szakácskönyvet. Nagyapa fiatalkora óta írta bele a receptjeit és hozzájuk megjegyzéseket, és a nagymamám díszitette ki rajzokkal. Benne volt anya kedvenc gyerekkori ételei, a nagyszüleim házassági évforduló ebédjei, apa családi receptjei, amiket átvettünk. A könyv súlyos volt és egy bőrszíjjal kellett összefognunk, a gerincén mély szakadások voltak a sok forgatástól. Egy halk nyögéssel a pultra tettem és leoldottam róla a szíjat. A pokolkutya menten a vállam fölött érdeklődve nézte a könyvet. Elmerülten lapozgattam valami könnyűt keresgélve. Nem ehettünk desszertet megint, fontos volt, hogy végre valami laktatót is egyek.
- Mit szólsz ehhez? - mutattam a pásztorpitére - van itthon bárányhús, nagyapa a hétvégékre gyakran csinál pásztorpitét. Szuper finom és szuper húsos.
Vernon szemei körbejárták a két oldalas receptet, de azt hiszem a hozzávalók helyett inkább a negyed oldalt beterítő ceruza rajz kötötte le igazán a figyelmét. Végül rábólintott.
Jó csapatot alkottunk főzés közben. Egy rövid oktatás után, hogy hogyan kell krumplit hámozni Vernon igazán ráérzett a főzésre. A krumpli széttörése a pite tetejéhez volt a kedvenc része. Amíg én adogattam bele a hozzávalókat, mint a tojásokat és sajtot, addig ő izomból nyomogatta össze a dolgokat a krumplinyomóval. Aztán jöhetett a húsos töltelék, és bár utána le kellett takarítani a tűzhelyet jól nézett ki.
Mindketten elégedetten néztük a sütő homályos ablakán át a készülő pitét.
- Szerintem szuperek voltunk - mondtam ahogy a térdemen támasztva a kezeimet lehajoltam, hogy belessek. A fiú mellettem guggolva, majdnem szerelmesen nézte a pitét.
- Milyen jól néz ki - sóhajtott ábrándosan - kár, hogy nem fogom érezni az ízét.
Ez egy csöppet lelohasztotta a jókedvem, de finoman a vállára tettem a kezem.
- Majd jó részletesen elmondom milyen az íze.

A gyönyörű pite szeleteinkkel visszatértünk a nappaliba, hogy filmezéssel folytassuk a partinkat. Mégis, amint helyet foglaltunk Vernon levegő után kapott.
- Pizsamák! Nem vagyunk megfelelően felöltözve! - mondta letéve azonnal a tányérját a kávézóasztalra. Anya magazinjai és az apró díszmécses között pont annyi hely volt, hogy mindketten le tudjuk tenni.
- Igazad van. Biztos neked is találunk egyet. Egy halom ruhát eltettünk.
Mindketten rábólintottunk és a vacsorát otthagyva felmentünk pizsamát vadászni.
Vernon megkapta Viharvert bácsiét az utazóládájából. Egy igazi régivágású pamut pizsamát kávészín skót kocka mintával.
- Erre emlékszem - hajolt le kutakodni ő is a ládában majd kiemelte anyám vintage tánccipőit - Sigfrida egy időben folyton ezt hordta. Mit is mondott? Charlestont táncolt vagy mit.
A vörös cipellőket óvatosan vettem át tőle. Még hordhatók voltak, de láthatóan viseltesek a használattól. Apa sokszor felajnálotta, hogy elviszi megjavíttatni és újra festetni, de anya nem engedte. Mosolyogva megrázta a fejét és azt mondta; „hogy válhatnék meg a rajta lévő emlékektől?".
- Milyen volt anya? - kérdeztem - mármint fiatalon amikor még nem volt anya.
- Sokban olyan, mint te. Hirtelen és hangos - mosolygott rám.
- Csak anya erősebb volt már akkor is, mint én. Ő nem követte volna el ezeket a hibákat, mint én most - mondtam a cipő csipkésre vert bőrorrát simogatva - tudtad? Anya ezt a cipőt viselte mikor találkozott apával. Egy partin voltak újévkor, és anya felvette az igazi charleston tánc ruháját és ezt a cipőt. Valamelyik rokonunké volt és megtalálta őket a padláson. Pontban éjfélkor felugrott az egyik asztalra és táncolni kezdett, vidáman a pezsgőtől, és apa csatlakozott hozzá. Ekkor szerettek egymásba, pontban éjfélkor táncolva.
Aztán apa elhívta randizni, és anya felbérelte a lakás tatarozására mivel belső lakberendező volt. És aztán mikor vége lett a ház felújításának apa beköltözött és összeházasodtak.
- Sokkal vidámabb lett utána a ház - nézett körbe Vernon a szobámban. Rábólintottam majd ismét visszatemettem a ruhák alá a cipőt. Furcsa volt hallani ezeket, Vernon még fiatalon találkozott nagyapával és valahogy az élet újra és újra összesodorta őket. Hamarabb ismerte, mint a nagyanyám, és hamarabb minthogy gazdája lett volna. Rajta az idő nem hagyott nyomott. Csak a szemén.

Én is átöltöztem a fehér puffos ujjú hálóingembe, aminek a nyakán lévő kötőjén fehér pompomok lógtak. Kicsit olyanok voltunk így ketten a kanapén mintha visszautaztunk volna vagy negyven évet az időben. De végülis már akkor is tartottak pizsipartikat. A vacsoránk alatt a Mezítláb a parkban című filmet néztük Jane Fondaval és Robert Redforddal. Édes kis komédia volt, és imádtam benne Jane Fondat. Alapból imádtam őt igazából, de színészkedés közben csak fokozódott ez!
A vége előtt pedig pattogtattunk színes popcornt.
- Mindegyiknek más az íze? - kérdezte Vernon egy marékkal a szájába tömve. Több kutya megismerése után rájöttem az étkezésükben tovább őrizték előző életük vonásait.
- Nem, igazából mindnek kicsit édeskés íze van és ennyi - majd a film felé intettem, ahol Jane Fonda épp próbálta leszedni Robert Redfordot a tetőről - nagyon szeretem Fondat. Környezetvédő, Oscar díjas, a Fonda színészklán tagja - soroltam mosolyogva. Vernon a kanapé támlájára támaszkodva kissé felém fordult.
- Mivel az asszonyom az imádott nők révésze csomó-csomó hírességgel találkozunk. Nem tesz különbséget az üres és valós imádatban ugyanis - mesélte némi büszkeséggel - mikor eléri a vég Miss Fondat biztos vagyok benne, hogy az Asszonyom viszi el. Tudod ő is amerikai.
A nem is olyan régi gondolatom, hogy lehet éltében találkoztunk szertefoszlott. Szóval amerikai.
- Akkor miért van itt?
- Nem igazán van Londonban. Ő a Tükör Birodalomban lakik szóval igazából sehol sincs ténylegesen. Én szeretek Londonba járni. De valójában francia vagyok - hunyorogva mosolygott rám, a tévé fényei fantomfehéren világították meg. Meglepett az információ, pedig Vernon szavai tényleg hordoztak egy idegen csengést, csak sose gondoltam volna, hogy ez a francia volt.
Nem is tudtam semmit az életéről. Olyan természetes volt, hogy évente párszor felbukkant, hogy sose kérdőjeleztem meg a jöttét. Nagyapa annyit mondott csupán, hogy mikor a húgát és a szüleit lemészárolta egy lény, amit a testvére a tükrön túli első utazásáról hozott haza sokáig kereste a tettest. És ekkor talált rá Vernonra, az akkor még gazdátlan pokolfajzatra. Különleges volt mert addig még sose látott senki gazdátlan kutyát. Vernon igazából egy lábjegyzet volt nagyapa fiatalkori feljegyzéseiben.
- És tudsz franciául? - kérdeztem fellobbanó kíváncsisággal.
- Hát - vakarta meg zavartan a fejét - olyan szavakat, amiket a kutyák ismernek. Például; mords-le! Vagy viande és bon chien. Sok felszólító mondatot ismerek mivel vadászkutya voltam.
- És vannak róla emlékeid? Mármint mikor nyúlra vadásztál vagy ilyenek? - már nem is érdekelt a film vége, úgyis láttam vagy ezerszer. Inkább akartam kihasználni a lehetőséget és végre valamit megtudni Vernonról. Vajon milyen lehetett itt ülni számára sok-sok évre ezektől a pillanatoktól? Nem volt ijesztő a halála után emberi testet kapnia? De valójában ő nem csak az a kutya volt, azóta évtizedek rakodtak rá és formálták át.
- Nem sok. Emlékszem a gazdámra, egy öregemberre és a hatalmas érdes kezére. És emlékszem ahogy kint ültünk a réten egymás mellett és átmelegített minket a nap. A kedves és odaadó kezére - merengett el elhomályosuló szemekkel - szerettem őt.
Beletenyerelhettem valami fájóba. Elropogtattam pár ki nem pattogott szemet és addigra a film véget ért. A képernyő elsötétült és ránk telepedett az este mélysége. A pattogatott kukorica zörgött a tálban ahogy egymás után vettük ki marokszámra.
- Karaoke? - fordultam hirtelen a fiúhoz.
- Jöhet - mosolyodott el hálásan.

Még az ősidőkből volt egy kis műanyag karaoke gépünk. Sárga, lila és narancs színekben pompázó aktatáska méretű gép volt, rajta képernyővel és két hosszú zsinóros mikrofonnal. Vagy tíz dal volt rajta a 80-as évek legnagyobb slágereiből. Még apa vette egy online aukción.
Óvatosan bedugtam a már szigszalaggal kisegített dugót a konnektorba és a kis képernyő felvillant. Az oldalán lévő nyomógombokkal elkezdtem keresgélni.
- Ez a kedvencem! Lehetsz a kórus, hogy ráérezz - álltam meg a Bonnie Tyler dalnál - te leszel a kék, én a piros - nyomtam a mellettem ülő fiú kezébe a mikrofont - jó hangosan kell énekelned mert már nem érzékel olyan jól.
És mert túl ciki lett volna, ha csak én adok bele mindent. A Total Eclipse of a Heart első hangjai felcsendültek és Vernon idegesen a kezében szorongatva a mikrofont elkezdett ide-oda billegni. Jobban nem mert táncolni nehogy elszalassza a szöveget.
Én viszont kívülről fújtam már úgyis így felpattanva énekelni kezdtem.
Bonnie Tyler lehet jobb hanggal rendelkezik, de meg merem kockáztatni én is úgy izzottam, mint egy csillag. A kanapén állva énekeltem mellettem Vernon néha felpislogott rám majd rögtön vissza a képernyőre a szövegéhez. Teli torokból kiáltottam és ő volt az én bizonytalan kórusom és visszhangom.
Mire viszont harmadjára adtuk elő ő is mellettem állt a kanapén. Drámaian hajlongtunk, egymás felé nyújtva kezeinket mintha szétvált szerelmesek lennénk. Az egész szobát csak egy állólámpa világította meg, kicsit úgy, mint a klipben Bonnie Tylert.
Vernon karcos hangjában sokkal erősebb lett az akcentus énekelve, és büszkeséget éreztem, hogy tudtam honnan származik. Egyetlen pillanatra mikor épp a refrén legvégét énekeltem rá néztem és boldognak láttam. Nem huzalon rángatott baba volt vagy pórázzal visszatartott állat. Igazi fiú volt. A barátom, akivel vicces dolgokat csináltunk és ott volt mellettem mikor szükségem volt rá.
Akivel együtt főztünk és beszélgettünk és talán egy egészen kicsi részét csak én ismertem.
Elkéstem a következő sorommal és kinevetett.

Éjfélre mégis elfáradtunk és amúgy is semennyi szórakozás se tudta elfeledtetni velem, hogy holnap kalandra indulunk.
Ahogy fölfele haladtunk a lépcsőn rájöttem gyerekként mennyire vártam, hogy felfedező útra induljak. Most viszont, sajgó mellkassal, fáradtan és rémülten annyira nem hangzott jól. Okosabbnak és ügyesebbnek kell lennem, mint eddig voltam. Vernon se menthet meg mindentől most már tudtam.
- Szóval - álltam meg a lépcső tetején - hol akarsz aludni? Hol aludtál eddig? - rájöttem, hogy fogalmam se volt Vernon hol töltötte az elmúlt éjszakákat. Eddig ahányszor felébredtem egyszerűen ott volt.
Jelenleg nagyapa és az én szobám volt a lakható, anyáékét kulccsal lezártuk. Egyikünk se volt elég erős, hogy bemenjen, vagy felvigyük a cuccaikat a padlásra. Nem, a szoba hűségesen várta lakóit és nem éreztem volna jól magam, ha Vernon ott aludt volna. A negyedik hálót vagy ötven éve nem használta senki, eredetileg nagyapa húgáé volt, és bár a holmijait felvittük, több lim-lom is oda került az évek alatt. Esetleg aludhatott a dolgozóban, mindkét kanapé kihúzható volt.
- A te szobádban - mondta magától értetődően.
- Hol? A földön? - elöntött a szégyen, hogy ilyen rossz házigazda vagyok.
- Dehogy, eggyé váltam az árnyakkal. Kivéve az első éjszakán, akkor kutya alakban valóban a földön aludtam - indult meg a szobám felé. Megdöbbenten követtem és úgy nyitott be a szobámba, mintha minimum osztoznánk rajta. Végülis egy ideje úgy tűnik tényleg így is volt.
A táskámat az ágyam mellé tettem, nem pakoltam ki belőle csak a Speculum Speculorumot vettem ki. Nem tudtam nélküle aludni. Villanyt nem is kapcsoltunk, de a sötétben is láttam Olivia szemének csillogását és szőke haja tompán sejlett át a homályban.
Mikor a vállam fölött hátranéztem Vernon már nem állt mögöttem. Néhány vastag árnyat még elkaptam ahogy felfele kúsznak a plafonra és mikor követtem őket ezer vörös szem nézett le rám.
- Ó! - értettem meg. Az iszapos árnyak elterültek, már-már kényelmesen befalva a plafonomat. Én is bemásztam az ágyamba, felvertem a párnáimat és elfeküdve két kezembe fogtam a tükröt.
- Láttad már ezt valaha? - kérdeztem.
- Mr. Talbot utálta - Vernon hangja ezer szólamra esett szét - még sose láttam mire van. De tudom, hogy ragaszkodsz hozzá.
- Emlékszel III. Sig történetére? - nyeltem egy nagyot.
- Arra, aki lemészárolta a saját testvéreit?
- Aha. És emlékszel a lányra, akinek Diem hitt? Sigi volt a neve.
- Igen. Akit az emberek öltek meg.
- III. Sig második lánya volt Sigi. Az első lánya volt a szépmamám I. Sigrid. A felesége Olivia iszonyatosan szenvedett mikor Sigi-t elégették a máglyán. Ezért III. Sig elkészítette ezt a tükröt, hogy viszont láthassa anya a lányát. Szeretetből született, de a legkegyetlenebb ősöm keze által - mély levegőt vettem és lehunytam a szemeimet -- Tükröm, tükröm, mutasd meg nékem,
Kire a szívem a legjobban vágyik éppen.
Lassan nyitottam fel a szemeimet, és amitől úgy rettegtem bekövetkezett. Szinte szűkösen, de mind ott voltak. Anyát apa és nagyapa fogta közre. Néma szavakra formálták szájukat és mind nevettek. Kényelmetlen gombóc dagadt a torkomban.
- Speculum Speculorum, a tükör, ami időn és téren át képes megmutatni azt, akit hiányolsz. Szeretnéd látni a gazdádat, a régit? Talán megmutatná - hagytam volna neki használni, pedig eddig még sose adtuk ki Talbot kézből. Ez volt a legnagyobb kincsem, de megosztottam volna vele. Az árnyak sokáig hallgattak. Ha nagyon mereven néztem láttam ahogy finoman fodrozódik akár a tó felszíne, amin szél fut át.
- Bocsáss meg - mondta végül, ezer szólamos hangján - én nem vagyok ehhez elég erős.
Ismét hallgattunk, még elnéztem a szeretteimet, az alig tenyeremnyi ablakot a tökéletes boldogsághoz. Végül már én se bírtam. Becsúsztattam a tükröt a párnám alá és oldalra fordultam.
- Jó éjt Vernon.
- Szép álmokat Sigrid.