Úgy éreztem magam mintha leturmixolták volna a csontjaimat és a bőröm alatt már csak a péppé zúzott maradék kering.
Egy szóval nem keltem jól.
Lassan felnyitva szemeimet a baldachinom szokásos látványa fogadott és pár röpke pislogásig egy olyan világban éltem, ahol az elmúlt napok nem történtek meg.
- Fent vagy? – Vernon hangja megtörte az illúziót és morogva dörgöltem meg az arcomat és a szemeimet válaszul. A várt festék helyett viszont a kezeim tiszták voltak.
- Leszedted rólam a sminket? – kérdeztem és egy nyögéssel felültem. Azonnal a szoba is pördült egyet és a belsőm kocsonyaként remegett meg. Azonnal visszahanyatlottam az ágyra. A csillagok körtáncot jártak a szemeim előtt.
- Aha – nagyon lassan fordítottam a fejem a fiú felé próbálván elkerülni az előbbi fejtetőre állós érzést. Vernon az ágyam mellett térdelt és felkönyökölve ejtette jobb kezébe az állát. Némi büszkeség volt az arcára írva és mellette az éjjeliszekrényemen még ott volt egy kupacba rakva a sminkkendőim, amikkel letörölgethette rólam a festéket.
- Mi van Cerbyvel? – fordultam felé nyakig húzva a takarót. Az ismerős meleg megnyugtató volt és jól esett elfedni a most túl védtelennek tűnő szívemet. Óvatosan megnyomkodtam a bordáimat, amik alatt dobogott, mégse éreztem semmit másnak. Viszont még mindig nem tűnt el a sajgó érzés, mintha lehorzsoltam volna a csücskét és most még néha meg-megfájdulna. Vernon magába feledkezve követte a lepedőmön elterülő funky virágok vastag körvonalát és még csak rám se nézett.
- Visszamentem miután hazahoztalak és lefektettelek. Kicsit nehéz volt megértetni a kemény fejével, de hajlandó bemutatni a révészének még ma.
- Ez csodálatos! – sóhajtottam fel és kidugva a kezem a takaró alól megragadtam Vernon csuklóját megállásra kényszerítve – most már sínen vagyunk!
- Igen – mosolyodott el halványan – de ugye tudod, hogy még mindig le kell győzned valamiben, hogy a nagyapád visszatérhessen?
- De ez nem olyan mintha a halálból hoznám vissza ugye? Ez nem illegális? – amire a legjobban vágytam az az volt, hogy ismét kimondja nem tettem semmi borzalmasat.
- Nem. Erre nincs szabály, ez a mi kiskapunk, ami pont jól jön. Amíg a lelke nem hagyja el a testét addig sokkal könnyebb helyzetben vagyunk – szélesedett ki a mosolya – készen állsz indulni? Vagy inkább még pihennél?
- Engem ne félts! – kiáltottam fel, de mégis csak lassan kecmeregtem ülő helyzetbe – majd lábon kihordom – legyintettem. Vernon szemöldökét ráncolva rábólintott.
Mit nekem egy kis sajgás!

Nehéz volt kitalálni ma milyen stílus irányba akarok elmenni. Hatalmas tömött pillákat ragasztottam fel, pont ahogy Twiggy is tette egykor. A legegyszerűbb megoldásnál maradtam és Sigrid Szuper Szikrázó Diszkókirálynő Szemfestékét™ kentem fel. Némi föl-le öltözés után a fekete go-go csizmám és egy rózsaszín-fekete kockás egyenes ruhát vettem fel, hogy némi komolyságot is adjon a szettemnek. A fekete nagyon komoly szín!
Vernon csöndesen tűrte az elkészülésemet, volt benne valami megadó, de nem tudtam megmondani pontosan mi. Reméltem nem kezdett el rám unni, vagy rájönni mennyi melót vett a nyakába mindezzel.
- Hé – böktem finoman oldalba ahogy egymás mellett sétáltunk London zsúfolt utcáin – haragszol rám?
Fényes napunk volt, remek arra, hogy a szabadban töltsük és ezért nem ültünk buszra. Vernon azt mondta Mortifer lakik talán a legközelebb a mi világunkhoz mivel az ajtaját beépítette egy bérházba.
Mint minden tükrön túli dolog ez is rejtve maradt, ha az ember nem tudta pontosan, hogy mit keressen és hol. Még a fiú is láthatatlan volt egészen addig míg ő meg nem szólított valakit, vagy nem tudta az ember, hogy ott van. Felfoghatatlan volt számomra milyen lehet így létezni. Ki és be slisszolni helyekre, minden feltűntést elkerülve. Beléd botolnak és azt hiszik a saját lábukban estek majdnem orra.
Magányosnak hangzott.
- Nem – rázta meg röviden a fejét – ideges vagyok. Ugyan a kómákban lévőkre nincs szabály konkrétan, ha lebukunk biztos megbüntet.
- Ki?
- Hypnos – rágta a szája szélét mélyen a zsebébe fúrva kezeit – mióta Thanatos eltűnt Hypnos felel minden révészért és kutyáért. Elpusztíthatatlannak teremtettek, de ez alól kivétel a teremtőnk. Szóval kissé aggódom, hogy bezúz.
- Valami gyorsat játszunk akkor – ígértem meg kapkodva – mondjuk barkóbát vagy... amőbát! – találgattam – és akkor időnk se lesz lebukni!
- Ne barkóbázz egy több, mint hatszáz éves lénnyel kérlek – vágott fájdalmas képet erre Vernon – olyan szavakat ismer, amik már nem is forognak a köznyelvben és... - utolsó mondatát félbe harapva torpant meg. Meglepett arccal fordult oldalt a miénkkel párhuzamosan futó szemközti utca felé. Mellette megállva én is átlestem a válla fölött.
Egy kávézó teraszát nézte megbabonázva. A meleg nyári nap a legtöbb vendéget a teraszra űzte és majdnem teltházuk volt. A helység fekete-fehér berendezése elég sikkes és alter hatást keltett, a manapság felkapott hipster helyek közé tartozhatott.
Vernon viszont egy konkrét asztaltársaságot nézett, tekintette sose hagyta el őket.
Mikor felismertem közöttük a nőt a levegő karcolva megakadt a torkomon. Ugyan az a nő volt, akinek az árnyéka elszökött és mikor megtalálta se követelte a visszajöttét, hanem elengedte, nevet adva neki. Még soha senki se tette ezt, és mi is döbbenten álltunk döntése majd túlélése előtt.
Rose Green-Garden, aki Vernon segítsége nélkül sose bukkant volna az árnyékára.
Csak képeket láttam róla, a valóságban sokkal magasabb és izmosabb volt. Sötét bőre és neon narancs melegítője élesen elválasztotta a többi társától. Idegenkedő érzéssel néztem ahogy magához veszi a kisbabáját és rámosolyog. Édes és kedvességel telt nevetése volt. Vernon szemei megrebbentek ahogy elért minket a hangja. Milyen gyönyörű, gondoltam és a szám kiszáradt.
- Mi az? Mit látsz? – tudakoltam tetettet értetlenséggel. Mikor nem reagált elsőre akaratosan megrángattam a ruhaujját, hogy végre rám figyeljen.
- Semmi, semmit igazán – mondta halkan – gyere menjünk. Csak... azt hittem valaki ismerőst láttam – motyogta újra elindulva és majdnem el is szalasztottam, amit mondott.
Még egyszer átnéztem a túloldalra. túl messze voltunk és ők túl jól érezték magukat, hogy feltűnjünk nekik. Rose, aki egy felnőtt nő volt, egy anyuka, és ráadásul mindenben a szöges ellentétem, valami borzalmasra ébresztett rá.
Egyáltalán nem voltam Vernon esete.
Csoszogva, kedveszegetten mentem én is tovább. Rose Green-Garden nevetése pedig ott csöngött a mellkasomban tovább.

Mortifer lakása a várostúloldalán volt Cambridge felé egy zsúfolt lakónegyedben. A múltszázadilakóházak változó állapotban voltak, sokat elhanyagoltak, mások viszont őriztékmég egykori polgári szépségüket.
Nekünk az egyik öt emeletes rózsaszín vakolatos ház volt a célpontunk. Vernonminden probléma nélkül belökte a kaput. Az elektromos ajtó halkan berregettmintha tényleg beengedtek volna minket.
Ezek szerint az evilági ajtók se szabhatnak neki gátat, morfondíroztam becsukvamagam mögött a bejáratot. Bent a régi házakhoz illő galambdúcszerű postaládákatszereltek a falra, és mindenhol máshol több éves szórólapokkal ragasztottáktele a hallt. Néhány levelesláda fém ajtajára ki is írták, hogy nem kérnekreklámot.
Nem volt túl lepukkant, de nem is annyira fényűző, mint amit megkívánna egyrévész. Pandora lakberendezéséhez képest szánnivalóan hétköznapi volt. Egyröpke pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy ha kedvem szerintteremthetnék egy világot milyenre formálnám, mégis más nem jutott eszembe, minta Talbot ház. Hisz már megvolt a tökéletes otthonom!
Nem mindenki szereti az extravagáns dolgokat, gondoltam.
- Miért lakik egy ilyen helyen? – kérdeztem ahogy a liftet vártuk. Az ősöreg,rendes faajtós fajta volt és bizalmatlanul néztem fölfele, ahol beláttam a köteleihez.Igazán korszerűsíthették volna. Remélem nem azért lakik itt mert sok a munka alift miatt.
- Kényelmi szempont – dobolt lábával várakozás közben Vernon – Mortifernek vanegy ember lánya.
A lift nyikorogva érkezett meg és egy kelleténél hangosabb nyikkanással álltmeg. Nyeltem egyet ahogy Vernon kitárta az ajtókat. Olyan pici volt, hogy mikormindketten bent álltunk a könyökünk összeért. A legfölső szintre tartottunk.
- A révészeknek lehet gyerekük? – kérdeztem felpillantva rá. A lift is televolt ragasztva reklámmal és egy kutyafodrászat szórólapja csiklandozta afelkaromat ahogy zakatolva felindult a lift. Minden emeletnél szökkent egyet,és minden alkalommal más ősömet kértem meg, hogy vigyázzon ránk, nehogyleszakadjon velünk a tákolmány.
- Hát – nyújtotta el zavartan a szót a fiú – igazából lehet... de nem ajánlott.Mármint két révésznek nem lehet például, de ha lehetne se... á! Majd odaérünk ésmegérted miért problémás! – hagyta félbe a magyarázatát és fel akarta emelni akezét, hogy legyintsen, de hely már nem volt a mozdulatra.
- Nagyon titokzatos vagy ma – morogtam összefűzve karjaimat a mellkasomonszorongva. A liftben melegebb volt, mint kint és a pamut ruhámban kezdett túlmelegem lenni. Először az a nő, Rose, aki még Amunnak is sütiket süt és mostez. Azt hittem kezdtünk végre barátok lenni!
Nem tudtam persze biztosra, sose volt még egy se.
Az egyetlen korban közel lévő unokatestvérem attól tartok nem igen kedvelt. Alány focicsapat kapitánya volt és csak fiú barátai voltak. Sose mondta ugyan aszemembe mégis éreztem, hogy felszínesnek és idegesítőnek tart a sajáthobbijaim miatt. Az se segített, hogy én otthon tanultam, ő meg rendes iskolábajárt, és így végleg sose találtunk közös témát.
Mire a lift nyögve megállt már azt kívántam, hogy Mortifer lánya legyen otthon.Neki ismernie kell a Tükör Birodalmat és talán, tényleg csak talán, ő is hiánytszenved egy legjobb barátban.
Mert úgy tűnt Vernon mégse akart annyira a barátom lenni. Nem volt egészfelkaros rózsa tetoválásom és sose sétált el az árnyékom, hogy tetszem neki.
- Most meg mit pufogsz? – kérdezte Vernon mikor sikeresen kijutottunk a szűkliftből. Legszívesebben egy nyomatékos hümmögéssel elfordítottam volna a fejemsértetten mégis azért tudtam jól én vagyok az ő adósa és nem fordítva.
- Semmi – morogtam és ő annyiban hagyta. A lift a folyosó közepén voltelhelyezve. Mindkét irányba négy-négy ajtó volt egyenlően elosztva a kétoldalon. Vagyis mégse. Mintha a szemem csalna meg egy pislantás után bal oldaltfeltűnt egy ötödik ajtó egészen a folyosó legvégén, pont a sarokban díszkéntkitett majdnem velem egymagas növény előtt.
Természetesen az volt, amelyiket mi kerestünk.
A sárga falú, és vörös, bár mára inkább már barnára kopott padlószőnyeg sehogyse illet egy révészhez.
I. Sigfred bácsikám, (nem összekeverendő II. „Viharvert" Sigfreddel!) aki azÉji titulust hordta, mivel hónapokra is eltűnt a tükrön túl, úgy fejtegette asaját bejegyzéseiben, hogy minden révész veleszületett primadonna, delegalábbis szörnyen nárcisztikus és dramatikus. A jó révész általában máréletében is színészkedéssel fájdította mások fejét, írta 1875 nyarán. Sigfredbácsi híresen szarkasztikus volt, és őt tanulni mondhatni szórakozás volt.
Az enyhe rosszindulat pedig kellemesen melengette a szívemet mert ezt amegjegyzést támadásnak szántam Pandora ellen mivel Vernonról még gondolni seakartam csúnyát.
- Most meg magadban mosolyogsz? Mi van ma veled? A szíved zavart meg? –tudakolta növekvő gyanakvással Vernon míg a titokzatos ajtóhoz sétáltunk.
- Hagyjál – emeltem meg az orromat finnyásan – csak gondolkodom. Talbotjegyzeteket ismételgetek magamban.
- Kérlek szépen összpontosíts Sigrid! – kérlelt és egészen elszégyelltem magama kétségbeesésétől. Elkalandoztam megint hiába nem akartam. Egyszerűen a fejemsose maradt egy helyen, folyton folyvást futottam a legutóbbi gondolatom után.
- Bocsánat. Ígérem odafigyelek most már mindenre!
- Helyes – biccentett rá mikor megálltunk az ajtónál – majd most is énbeszélek. Mortifernél lágyszívűbb révész nem is létezhet, ha rosszra fordulnánaka dolgok csak kezdj el sírni és bármit megenged. Az ember gyerekek a gyengéi.
Nem akartam mondani, hogy ha rosszra fordulnak a dolgok így is úgy is sírnifogok. Nagyapát fel kell ébresztenem történjék bármi is! Az igazi nagybetűshalálból semmi esélyem visszahozni.
A bejárati ajtó, ami a révész birodalmába vezethetett egyszerű barna darabvolt, semmi dísz vagy különösebb ismertetőjel nem volt. A kis aranyszínűnévtáblára a Mortem nevet gravírozták.
- Mortifer Mortem? – kérdeztem hitetlenkedve miután elolvastam. Még a latinulnem tudok előtt is simán lebukna! Ezt a révészt, jöttem rá kelletlenül mígVernon bekopogott, egyedül a tükörvilágot rejtő bűbáj védi meg alelepleződéstől. Semmi ravaszság vagy szemfényvesztés nem volt a hollétében.
A halk kopogást követően azonnal kinyílt az ajtó, még esélyem se voltbelegondolni mire számítsak.
Cerby állt előttünk, nem túl érdeklődve.
- Itt vagytok – jelentette be a nyilvánvalót és rám siklott tekintete – kispapagáj egyre tarkább vagy – nevetett ki halkan, mintha régóta ismernénkegymást. Egészen nagytestvéres volt ahogy egyik kezét a zsebébe csúsztatvaellépett és beinvitált minket.
- Hé Mortifer! – üvöltötte el magát mikor már lakáson belül voltunk lomhánbeljebb gyalogolva – itt vannak a vendégek!
Mezítláb volt, farmere rojtos vége a padlót súrolta míg talpa hangosancsattogott.
A lakás maga pontosan olyan volt, amilyen egy ilyen bérházban lenni szokott. Abejárat rögtön a nappaliba vezetett, és a szemközti falon ablakok és egy kiserkély volt található. A nappaliban rend volt, már-már gyanúsan tökéletesen. Abútorok réginek tűntek és használtnak mégis látható korukon túl nem volt bennükkivetni való. A drapp kanapé és fotelek összeillettek, a plazma tévé, ha ötéves lehetett. Ez egy középosztálybeli család tipikus lakhelye volt. A falakonkisebb fényképeket és festményeket aggattak, egyet kivéve. Egy régi vágásúolajfestmény volt a konyhába vezető ajtó mellett egy szőke lányról nagyon ismai ruhákban. Az ambivalencia megzavart és Vernon már rég beljebb ment míg énmég mindig a halálfejes fülbevalós lányt néztem. Találgatnom se kellett, hogytudjam ő lesz az ember lány. A Halál Lánya.
- Tetszik a kép? – meglepve pördültem a hang felé és mikor szembe találkoztam atulajdonosával ijedtemben fenékre huppantam. A frissen waxolt fapadlón hangosancsattantam és magam se tudtam az eséstől vagy a félelemtől sikítok.
- Bocsáss meg! – térdelt mellém a hangból ítélve férfi csontváz. Mármint egyigazi csontváz, a rendes hidrogén-peroxiddal tartósított fajtából, hibátlanulfehéren és egyben mozogva. Ahogy mellém térdelt a csontjai finoman zörögtek amozgolódástól, de azért egyben maradtak és nem mutatták jelét a szétesésnek.Kerestem a huzalokat vagy damilokat, hátha esetleg egy marionett bábú mégsetaláltam semmit. Egyedül egy hatalmas fekete csuha volt rajta, pont, mint ahogya Zord Kaszást szokták ábrázolni.
- Jól vagy drágám? – kérdezte gyöngéden és mikor kinyújtotta felém ujjperceitmegkövülve néztem a csontocskákat – nagyot estél.
- Mortifer! – Cerby minden kérdés nélkül a hónom alá nyúlt és felállított akáregy rongybabát, még le is porolt – majd elájult a képedtől. Ne bukkanj csak úgyfel mások előtt, Sybill már százszor elmagyarázta.
Szóval ő volt Mortifer. A tény, hogy egy révész volt valamelyest megnyugtatott.Hát tényleg bármilyen alakot fel tudnak venni.
- Még nem láttál csontvázat? – érdeklődött Vernon – azt hittem láttál már.
- Hogy láttam volna?! – kérdeztem élesebben, mint szerettem volna – márelnézést – mondtam Mortifernek.
- Gondoltam néha megtartjátok egy-két rokonotokat – vonogatta vállát Vernon éslátszott egyáltalán nem érti a meglepettségemet. Csak felháborodottan hápognitudtam erre. Azt se tudtam hol kezdjem, hogy miért nem tartjuk meg és prezerváljuka rokonainkat!
- Elnézést kérek, amiért megijesztettelek. A neved... Sigrid ugye? – helyettemviszont Cerby felé fordult megerősítésként. A fiú csípőre tett kézzel bólintottmég mindig fölém tornyosulva. Vernon és én nagyon aprónak tűntünk köztük állva,Mortifer is volt vagy két méter. Két méteres csontváz! Édes Istenem.
- Gyerünk menjünk a konyhába, mit szólnál egy forrócsokoládéhoz? – próbált akonyha felé terelni. Inkább sietve arra vettem az irányt mielőtt hozzámérhetne. Nem akartam tudni milyen a csontok érintése.
- Ahhoz kicsit meleg van – jegyeztem meg – egy pohár víz is tökéletes leszköszönöm!
- Van süteményünk is! Ugye van süteményünk is Cerby? Kicsi csokoládé darabkákvannak rajta - mutatta összecsippentve ujjait nekem magyarázva - esetleg szeretnél megnézni pár viccespiktogramot, amit úgy szeretnek a gyerekek? Sybillt mindig felvidítják. Idehozhatom a hordozható számítógépet, ha a telefonodon nincs világháló.
- Köszönjük, a sütemény is elég lesz – vette át a szót Vernon. A konyhaajtócsak egy nyílás volt a falon, mondhatni össze volt kötve a nappalival.
Egy elég kis helyiség volt benne hosszúkás ovális asztal és négy szék. Akonyhabútor is csillogóan tiszta volt, a hűtőn a mágnesek hadirendben álltakegymás mellett. Két-három kép azért felkerült rá, ezeken is a szőke lány volt,Sybill, Mortifer és Cerby társaságában. A konyhaablakban apró cserépben légyölőgalóca nőtt. Bizalmatlanul méregettem, mint minden gombát Keserű nénikém halálaóta. Sose lehetett tudni melyik tündér valójában. Valaki a cserépre virágokatés szívecskéket festett.
Az asztalnál foglaltunk helyet, én Vernon és Cerby közé ültem be, velünkátellenben pedig Mortifer fűzte össze ujjait az asztallapon. A raszta fiú vizethozott nekem és egy tál süteményt, valóban csoki darabosat.
Illendőségből, és mert azért tényleg éhes is voltam, elvettem egy darabot. Aztmajszolva próbáltam feltűnésmentesen Mortifert bámulni.
Arca mozdulatlan volt, szemei két tátongó feketeség ahogy szája is. Vajon tudenni? Vajon, hogy lát? A biológiai része sehogy se stimmelt a dolognak. I.Sigfred bácsi (még mindig nem Viharvert bácsi) igazat mondott. Dramatikusak.
Nem igazán tudtuk, hogyan vagy miért keletkeznek a révészek, azon túl, hogyrégen Thanatos most pedig, mint megtudtam, Hypnos teremti őket. Egykor emberekvoltak, elméletileg hordoztak is magukkal emlékeket abból az időből, majdhaláluk után nem tértek át az Ajtón túli ismeretlenbe, hanem megragadtak atükrön túli köztes birodalomban és az lett a feladatuk, hogy átkísérjék a többilelket.
- Vernon... - Mortifer üres szemüregei a fiú irányába álltak – hmm... a gazdád, óazt hiszem emlékszem rá – kezeit két oldalt a halántékához emelte és mutatóujjával szarvakat formált – a hölgy szarvakkal.
- Pandora, az imádott nők révésze – bólintott rá hivatalos stílusban Vernon. Hanőről volt szó mindig kicsit távolságtartóbb lett. Mérgemben elvettem még egydarab süteményt. Cerby a másik oldalamon unottan támasztotta az állát kezévelerre mégis felém tolta a tányért. Mikor felé pillantottam lustán elmosolyodott.Kicsit szúrós volt ugyan néha, azért Cerby meglepően nagytestvéres tudottlenni. Nem értettem miért nem akarnak vele a testvérei találkozni. Ahogyviszont elemelte a kezét és közel került az arcomhoz nem csapott meg a felázottföld illat, helyette valami sokkal édesebb és mézesebb pára szállt föl.
- Mézeskalács? – szimatoltam közelebb – mézeskalácsot sütöttél? – imádtam amézeskalácsot. Nagyapának volt a legjobb receptje rá az egész földkerekségen!Rögtön arra gondoltam esetleg a segítségért cserébe megosztom vele.
Cerby felháborodottan húzta ki magát és sötét bőrén vörösség ütött át. A másikoldalamon Vernon azonnal levetette businessman viselkedését és nevetni kezdett.
- Őt sütötték ki – hajolt felém gunyoros mosollyal – Cerby mézeskalácsból van.
Nem értettem a viccet. Homlokráncolva forgattam a fejem a két fiú között háthaelárulják.
- Tényleg nagyon kedves fiú – mondtam óvatosan. Lehet ez amolyan TükörBirodalmas dolog volt, nekik is lehetett popkultúrájuk.
- Azt hiszem félreérted – mondta Mortifer – Cerby tényleg mézeskalácsból van.Thanatos abból készítette őt és a testvéreit.
- Csakhogy mikor betette őket a sütőbe nem rakta őket elég távol ésösszeragadtak közben. Így lett három fejük és csak egyetlen egy testük – vetteát a szót Vernon élvezettel ahogy a mormogó Cerbyt nézte – utána Thanatosinkább agyagból készítette el a testünket.
Kezdtem megérteni a dolgokat. Apokolkutyákat úgy teremtik, hogy fognak egy kutyaszívet és belehelyezik egyagyagtestbe. Aztán két alakban élhetnek, a régi kutya vagy az új emberiben.Hogy melyiket készíti el Thanatos azt nem tudtuk, és elvileg illetlenség voltmegkérdezni, több rokon is próbálkozott már vele és mindig sértődés volt avége.
- Várj csak – billentetettem oldalra a fejem tovább agyalva – három fej... Cerby...az valójában Cerberus?! – kaptam levegő után.
- Bizony. Ugyan nem látszik – nevetett fel Mortifer – de az öreg Cerby idősebbnálam évezredekkel is. Ő a középső fej, Erbe. A bátyja Cer, az öccse Berus.
- Még csak saját nevet se kaptunk! – csapott az asztalra Cerby érzelmektőlrekedten. Érzékeny pont volt láthatóan. Jobb ötlet híján áttoltam elé a sütistálat ő pedig feldúltan bekapott egyet, a morzsa szállt mindenhova a hevesmozdulattól.
- Ez igazán nem fair – vigasztaltam – de gondolj arra milyen jó megosztanimásokkal a nevedet! Én is III. Sigrid vagyok! És sokkal közelebb érzem magamazokhoz a rokonaimhoz, akikkel egy nevet viselek.
- Találkoztál velük valaha? – fordult felém durcás arccal.
- Nos, nem, de...
- Akkor mégis mit számít! Nekem a testvéreimről van szó! Még mind élünk!
- Nem mintha őket annyit látnád... - jegyezte meg elunva a témát Vernon. Mostegészen olyan volt, mint Pandora és ez nagyon nem állt neki jól. Csak addiglelte örömét a dologban amíg Cerby látványosan reagált.
- Hagyjuk most ez a témát – szólt közbe Mortifer elejét véve a fejetlenségnek –Cerbyt érzékenyen érinti és nem szeretném felzaklatni őt. Mondjátok el miértjöttetek inkább. Attól tartok ti se igen értek rá.
Érdekes volt ahogy a csontváz férfi gyöngéden magyarázott Cerby lelkivilágáról.Ugyan a fiú tele volt piercingekkel, metál bandás pólókat és szakadt farmerthordott nem tette őt immunissá a családi problémákra. Valahol aranyosnaktaláltam mert Cerby ugyan még mindig meg volt sértődve láthatólag feloldódottMortifer szavaira. Azt hiszem ezt kéne jelentenie egy pokolfajzat és egy révészkapcsolatának.
Süti viszont nem maradt, azt mind elpusztította. Ez vajon kannibalizmus,morfondíroztam a morzsákat szemlélve.
Ezeket le kéne írni, jutott eszembe. Csakhogy nagyapa kómában volt, a naplójátpedig egyedül ő használhatta.
Talbotként le kellett jegyeznem a felfedezéseimet és máris annyi volt belőle!Csakhogy nem én döntöttem el mikor kapok naplót, nem mehettem el egypapírírószerboltba egyért. Mindig mágikusan jelentek meg és családi anekdotávávált a felbukkanásuk. A vágyakozás és a kétség, hogy felnőttem-e a feladathozegyütt kavarogtak a mellkasomban.
- A nagyapám majdnem meghalt – mondtam ki halkan a szívemre szorítva a tenyeremahogy lüktetni kezdett a sebem – majdnem megöltem – suttogtam.
- Nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy hangzik – vágott közbe Vernon sietve –egy varázsital eltalálta, de sikerült időben megállítanom mielőtt meghal. Mostkómában van – miközben mesélt Mortifer néhol rá-rábólintott – ezért kérnénk megtéged hadd játsszon Sigrid veled azért, hogy felébredhessen. Nem kérünk arra,hogy az Ajtón túlról hozd vissza, nem akarunk téged veszélybe sodorni.
- Már nincs nagyon mit elvenniük tőlem – talán, ha lett volna bőre mostkeserédesen elmosolyodik – egyedül a lányom van számomra, de nem hinném érdekliHypnost a létezése mikor már egyszer a bőrömmel fizettem érte.
Zavartan húztam össze magam, azt hiszemnagyapa is hasonlóképpen érzett velem kapcsolatban. Nem voltam igazságos, ésnem kellett volna olyan hevesnek lennem. Akkor most mind nem lennénk ekkorabajban.
- Nincs más rokonom, egyedül a nagyapám. Mikor... mikor megtörtént veszekedtünkés szörnyű dolgokat mondtam neki. Nem gondoltam... - megráztam a fejem – alegrosszabb az egészben, hogy sok mindent gondoltam belőle igaznak. Kérlek haddjátszam a lehetőségért, hogy visszakapjam. Olyan sok minden van, amiértbocsánatot kell kérnem tőle, és sok-sok minden van, amit meg kell beszélnünk –néztem egyenesen az üres szemgödrökbe. Bármit hajlandó voltam kiállni, ha kellszaggassa szét Hypnos a szívemet. Készen álltam bármit magamra vállalni.
- Ha szeretné – remegett meg a hangom és erősen rászorítottam a szoknyámszélére, hogy erőt vegyek magamon – ha lebuknánk nyugodtan mind fogjátok rám.És én hallgatni fogok, elviszem az egész balhét.
Meglepetésemre Cerby felnevetettmellettem.
- Ha! Láttam nálad gyávább hadvezéreket is már – szórakozott el rajtam – szóvalmagadra vállasz mindent? Még akkor is, ha egy isten mér ki rád büntetést?! Haúgy végzed, mint Mortifer? Az idők végezetéig a köztes világban ragadva? Eltudnád viselni, hogy élve megnyúzzanak annak minden fájdalmával?
A hallottakra a pánik jegesen nyílt széta mellkasomban, el nem tudtam képzelni milyen fájdalmakkal járhat, hamegnyúznak és még élve is maradsz. Lenéztem a remegő térdeimre az asztal alatt,és a Speculum Speculorum tükörképére gondoltam, arra mit mondana anya. Büszkévéakartam tenni, nem tudtam elé mernék-e állni mikor visszajön, ha mostmeginognék. Ha most visszakozok az azt is jelenti nagyapa meghal, és ezt aterhet nem tudtam volna elviselni. Akkor inkább belehalok a próbálkozásba.Csakhogy a halál gondolata nagyon messzi és érthetetlen volt számomra még mostis.
- Igen – nyeltem nagyot – ha kell elviselem, csak kérlek hadd küzdjek megveled.
- Hallod Mortifer? – fordult kihívóan Cerby a gazdája felé – ennek a gyereknekvan mersze.
A merészségtől messze éreztem magam, desarokba voltam szorítva. Mortifer elgondolkodva nézett engem, üres arcán semmise mutatkozott. Nehéz lehetett egy ilyen póker arccal együtt élni, bár Cerbyláthatólag könnyen eligazodott rajta.
- Beleegyezem – bólintott rá némi idő után, hangja pont olyan volt, mint azarca. Okot vagy magyarázatot nem is adott, és most láttam benne a Halált, akivalóban volt. Az öregek beletörődő, mégis nyugodt eltávozását.
Végigfutott rajtam a borzongás, hát tényleg belement. Én Sigrid Talbot megfogok küzdeni a halállal. Még csak időt se adhattam a gondolatnak mert Vernonfelnyögött mellettem. Hirtelen kétrét görnyedt arcát az asztallaphoz szorítva.A fájdalomtól falfehér lett.
- Jaj ne – nyögte elhalón.