A halk és nagyon közeli hangot azonnal követte két kéz a nyakam körül és rémülten sikítottam fel. A kezek megfordítottak és két hatalmas agyarral találtam szembe magam.
- Diem vedd le róla a kezed! – rángatta le a még mindig nyakam köré csavarodó ujjakat a fiú. Zihálva hátráltam el a nőtől egészen neki Vernonnak, aki maga mögé tessékelt. Tágra nyílt szemekkel figyeltem az idegent, aki szintén ellépett. Egy vagy harminc éves tetovált nő volt, és alsó ajkai mögül agyarak álltak ki eldeformálva száját. Magenta színű rövid Kleopátra fizurája volt és indigó színű szatén kosztüm ruhát viselt vörös selyem kendővel a derekán. Életemben nem láttam még.
- Sigi – szólított meg ismét a nagyon halk mégis a fülemben csengő hangjával míg a pultnak döntött esernyőjére tette a kezét – mit csináltál az arcoddal?
Zavartan az orcámhoz emeltem a kezem. Ennyire rosszul nézne ki a mai sminkem?
- Összekevered valakivel Diem, menj innen – próbálta elhessegetni Vernon, de a nő nem mozdult. Ahogy magához vette az esernyőjét a rajta lévő megannyi dróton függő holmi csilingelni kezdett. Diem viszont először mutatott némi sértettséget és hirtelen fellendítette esernyőjét annak hegyét pontosan Vernon ádámcsutkájához nyomva. Két keze négy-négy ujján „KISS" és „KILL" felirat volt. A „KILL"-el felvart kezében tartotta az ernyőjét.
- Vernon. Általában meghallgatlak, de ha közém és a barátom közé állsz megfosztalak minden kicsit is vidám emlékedtől és megőrjítelek – sziszegte Diem és félve próbáltam hátrébb húzni Vernont el a hegyes végtől. A szeme alatti könnycsepp csillogni látszott, ahogy több más tetoválása is mozgolódni kezdett mintha szítani akarnák viselőjüket. Összerakosgattam a dolgokat és rájöttem kicsoda is a nő. A sóhajok kalmárja, egy lény, ami megveszi az emlékeket és a vágyakat. És most már azt is tudtam kiről beszélt.
- Én nem Sigi vagyok – léptem előrébb és most én taszítottam Vernont magam mögém. Az egész testemmel próbáltam védeni és ahogy én kerültem közelebb Diem lejjebb eresztette az esernyőjét. Nem teljesen le, inkább valahol a hasamat vette célba. A tetoválások élénkebbek lettek. A bohóc a karján megpróbált rám pillantani, a kígyó a nyakán felém tátotta fekete száját és az eddig szelíden piruló Cupido a mellkasán nekem szegezte nyílvesszőjét ruhákának hajtókája mögül. Nem volt olyan ijesztő a pufók babaisten, mint az előttem lévő csapzott szürke ernyő. A rajta lévő holmik csörögve ugrándoztak, halszálka, egy doboz gyufa és a megannyi más holmi. Bizalmatlanul nézett rám a nő, úgy tűnt azt hitte játszom vele.
- Sigi nővére az én szépmamám – magyaráztam – azóta eltelt vagy százötven év. Már rég meghalt... megölték az emberek – Sigi a boszorkány üldözések áldozata lett, majdnem a legkésőbbieknek. Azóta babonásan úgy gondoltuk minden Sigi korai halálra volt ítélve és valóban egyik se élte meg soha a harmincat.
Diem erőtlenül leengedte a fegyverét és annak hegye halkan koppant a hajópadlón. Szemét lesütve emésztette a hallottakat majd ismét rám sandított.
- Igaz... annyira nem is hasonlítotok – nézett meg jobban – azt hiszem csak nagyon szerettem volna viszont látni őt és ez megvakított – a könny a szeme alatt hullani kezdett újra és újra ahogy a karján lévő bohóc is sírásra fakadt. Még a csupasz térdén lévő szemek is ontották a könnyeket.
- Elnézést kérek a hirtelenségem miatt – biccentett és tiszta arcán olyan védtelen szomorúság ült, hogy gombóc nőtt a torkomban. Valakit annyira viszont akarni látni, hogy már mindenhol őt keressük, ezt az érzést meg tudtam érteni.
- Írt rólad – mondtam hirtelen – név szerint említett a naplójában. A barátjaként mesélt rólad benne – ez mind igaz volt. Ugyan rövid kis bejegyzések voltak, mert Sigi nem volt az ömlengő fajta, sose tagadta mennyire jó barátja Diem. A szótlan Diem, akivel megannyiszor összefutottak és elmesélte neki a megvett történeteit. Bár sose tudta meg hogyan teremtődött a sóhajok kalmárja. Valódi barátság volt, nem kutatói érdeklődés. Diem ütemesen neki vágta többször is az ernyőjét a földnek, mint aki gondolkodik.
- Örülök, hogy... - kezdett bele, végül mégis megrázta csupán a fejét – hadd adjak valamit kárpótlásul, Sigi hagyatéka – a megnevezés annyira nem tetszett. Főleg mivel még csak nem is az egyenesági leszármazottja voltam. Nem törölhették csak úgy el I. Sigrid szépmamám, aki puszta akaraterővel érte meg a százötöt!
- Akkor Sigi nővérének hagyatéka – helyesbített a nő kiolvasva a gondolataimat – tessék, egyszer meg fog védeni, és egyszer azt fogod kívánni bárcsak ne használtad volna el könnyelműen – rövid kabátja belsőzsebébe nyúlt és egy tökéletesen kerek üveget vett elő. Nagyon kicsi volt, mint egy talizmán vagy kulcstartó. Benne villám cikázott. Nem tudtam neki őszintén örülni.
- Nyújtsd ki a kezed – mondta nekem – tudom a családod nem épp szerencsés a villámokkal, de jól fog jönni.
Engedelmesen kinyújtottam a kezem és ő beleejtette. Az üveg mintha zümmögött volna, és ha nagyon mozdulatlan voltam a pulzálástól még mozgott is a tenyeremen.
- Remélem nem hal ki a családod. Sigit szomorúvá tenné – mondta búcsúszóul és elsétált. A szemem csak egy ideig tudta követni míg a rejtekadó árnyak be nem kebelezték és újra el nem törölték minden ismertetőjegyét.
A kis varázsüveget a táskám egyik külön zsebébe rejtettem. Az még a vastag anyagon át is zizgett, és ugyan nem volt telefonom, de valami ilyesmi lehetett a rezgő módra állítás érzése. Kicsit idegesítő volt, de mint mondani szokás ajándék lónak ne nézd a fogát. Egy ilyen pici villám úgyse ölhet meg! Megtapogattam még utoljára a helyét és visszavettem a táskám a hátamra.
- Félsz a villámoktól? – kérdezte Vernon.
- Egy kicsit – ismertem el a táskám pántján doboló ujjakkal. Ciki volt mert logikusan tudtam nagyon kis eséllyel csap belém. Csak a kis esély nem egyenlő a zéróval.
- Diem a barátod? – kérdeztem elterelve a témát.
- Dehogy – horkantott fel – ez úgy nézett ki? Csak néha-néha felkeresem munka kapcsán.
És ennyiben maradt az egész. Mintha mindketten csak most ébredtünk volna föl ugyan abból az álomból, ami Diem volt, ismét Amunt vettük célba. A férfi nem mozdult azóta se. Nem csinált semmit igazából csak meredt előre. Vajon a vendégeket figyelte, vagy csupán nyitott szemmel aludt?
Most viszont mikor mindketten a pulton támaszkodva előre hajoltunk hozzá két röpke pislogás után felénk fordult.
- Szóval, amit akartunk – kezdett bele ismét Vernon – nem láttad ma Cer...
Vakító fény töltötte be a termet, valaki ismét megérkezett mert az átjárók szele megcsapott minket. Egyszerre nyögtünk fel Vernonnal. Sose fogjuk így megtalálni Cerbyt!
Fújtatva néztem át a vállam fölött. Aztán meghallottam magam mellett Vernon kutyanyüszítését és minden sötétség eltűnt a teremből egy pillanatra. Az eddig rejtett arcok felragyogtak és többen is próbálták elrejteni magukat. Páran rohanni kezdtek kifelé, mások az asztal alá vetették magukat. Az egész kocsma egy emberként rémült meg a jöttére.
Én egészen különösen éreztem magam, mint aki álmodik vagy talán hallucinál. A színek és formák összemosódtak a szemem előtt még akkor is mikor a fényesség gyengülni kezdett és az átjáró becsukódott.
Már csak ő állt ott.
Vernon lapított mellettem míg én éreztem a szédüléstől oldalra csuklik a fejem és mégse tudtam róla levenni a szemem.
Tudtam, hogy ő Hypnos. Nem tudtam honnan, mintha ezernyi hang suttogta volna el, pedig mindenki néma maradt. A vendégek hada lenyugodott, amint újra elterültek az árnyak és biztonságban voltak.
Sose láttam még gyönyörűbb látomást és éreztem a föld vonzását, hogy leboruljak előtte és imádjam, úgy ahogy azt egy isten megkívánja. A szemeim kápráztak a belőle áradó tiszta fénytől és mégse tudtam máshova tekinteni, mint márványbőrű alakjára. A halántékából fehér szárnyak álltak ki és a vállán pihentek meg. A haja akár a legfinomabb pókháló és a szeme, a szeme páratlan volt. Ezerszínű akár a szappanos víz és selymes vöröses hús ölelte körbe a sírástól. Még most is könnyfátyolosan pislogott körbe.
Valami túl ocsmány gurgulázó hang tört fel belőlem, mintha belülről össze akarnának roppanni a csontjaim a jelenlététől. Fájt, szinte észrevétlenül, de szüntelenül sajgott az itt léte. Azt akartam vegyen észre, azt akartam sose tudja, hogy létezem.
Hypnos felénk indult, ruhája, ha jól emlékszem khitónnak hívják ezt a fajta magadra csatolt szövet ruhát, meg se mozdult ahogy áthaladt a kocsmán. Az asztalok nyikorogva tértek el az útjából, székestül vendégestül. A tér kedve szerint hajlott.
Felénk közeledett és akaratlanul is összebújtunk Vernonnal. Mindketten olyan erővel remegtünk, hogy megálljt se tudtam parancsolni összekoccanó fogaimnak. Vernon tovább szűkült, lebutulva lehorgasztott fejjel kapaszkodott belém. Hát persze, Hypnos testvére a halál istene, Thanatos, a pokolfajzatok teremtője.
Az isten megállt, és vele együtt minden más is. Lassan fordította felénk a tekintetét és erre Vernont muszáj volt egy bárszékre nyomnom mert képtelen voltam megtartani. Az isten nem volt magas, most, hogy már alig méterek választottak el minket úgy tűnt nem magasabb Vernonnál. Csak egy futó pillantásra méltatott minket aztán Amunra szegezte szivárvány szemét. Egyedül ő nem remegett a jöttétől, de azért sápadtabbnak tűnt és nem nézett az istenre közvetlen. Azonnal követtem a példáját, valahova inkább a csupasz márványlábak közelébe irányítva a tekintetem.
- Itt van Alice? – kérdezte Hypnos. A hangjától méz és mák ízét éreztem a számban míg végighömpölygött rajtam hibátlan, bársonyos hangja.
- Nagyon sajnálom, de nem – Amun faarcán elsőként jelent meg igazi aggódalom, látszólag nem szívesen mondott nemet – Alice évek óta nem járt itt. Senki se tudja hol van.
- Mennyi éve? – Hypnos némi szomorúságot mutatott, sőt kétségbeesést – senki se tudta felvenni olyan tökéletesen a bátyám alakját, mint ő. Talán megvárhatnám.
Egészen kisfiús lett. Úgy tűnt még egy olyan isten, mint Hypnos is osztozkodni tudott egy olyan halandó érzésben, mint a várakozás valaki visszatértére.
- Alice nagyjából harminc éve nincs itt. Természetesen megvárhatja, ha akarja. De semmi jelét nem adta, hogy szeretne visszajönni.
- Azt hiszem ez Alice – ráncolta szemöldökét felsóhajtva az isten – fölösleges lenne várnom – és a könnyek megeredtek – én csak szeretném látni Thanatos arcát – szipogta.
Megkövülve néztem a síró istent. Szépséges elefántcsont pillái szélén összegyűltek a szivárvány színei majd cseppfolyósan megindultak és elhagyva szemei peremét buborékká váltak. A buborékok bebarangolták az egész termet látszólag kilyukaszthatatlanul.
Amun, megdöbbenésemre, kiszaladt a pult mögül, fellendítve a bár felhajtható részét és rohant, hogy minden nyílászárót kinyisson. Kinyitotta az ajtót aztán sorra a tejüveg és berácsozott ablakokat. Az átjárók szívóereje kifelé tessékelte a buborékokat és a vendégek is mind összehúzták magukat míg a csapos körbe-körbe rohangált még a kezével is hessegetve őket.
A probléma annyi volt, hogy Hypnos nem hagyta abba. Tovább sírt és csak úgy áradtak tőle a buborékok.
Vernon még mindig magán kívül volt, a teremtője említésétől teljesen levetette az emberi tudatát. De azt hiszem érthető volt, ha találkoznék Istennel én se bírnám a jelenlétét. Még ennek az istenét se bírtam. A buborékok többsége elröppent fölöttünk és Amun viselkedéséből ítélve jól jártunk. Amik mégis közel jöttek a lehető legjobban próbáltam kikerülni vagy elhessegetni. Viselkedésileg nem voltak különbözőek a földi buborékoktól.
Míg a kezemmel ellegyeztem őket elléptem Vernontól, aki a pultra kuporodott fel félig és mikor hátranéztem rá láttam egy túl közel lebbenő buborékot. Öntudatlanul is kinyújtottam felé a kezem megpróbálva arrébb lökni a mozdulat szelével, de az már túl közel volt és belenyúltam. Szikrázó fájdalom suhant végig a vénáimon egyenesen belenyilallva a szívembe. Egy elnyomott nyögéssel a földre zuhantam. Rángó fájdalom cikázott át rajtam és iszonyatos rettegés fogott el mert nem tudtam uralkodni magamon. A testem neki csapódott a földnek és elsírtam magam a szívem szétszakadó érzésén.
- Vernon! – kiáltottam érte segítséget remélve. A fiú megremegett és végre tiszta szemekkel letekintett rám. Mellém esett és kezei próbáltak rajtam fogást találni. A sokk nem akart csillapodni és csak akkor sikerült megragadnia mikor Amun is mellénk ért és segített neki. A két fiú között vergődtem, a könnyeim olyan forrók voltak, hogy égettek és a szívfájdalom nem csitult.
- Fáj! – zokogtam Amun vörös ruhás vállába – kérlek, kérlek állítsd le! Annyira fáj – fulladtak el a szavak a torkomban.
- Megszakadt a szíve – mondta Amun – fogd erősen – nyomott Vernonnak. Csöngött a fülem és arcomat a mellkasába temettem. A hajamat simogatta és suttogott nekem, de a szavak nem értek el.
Meg fogok halni. Nagyapát már senki se menti meg, a szüleim örökre elvesztek és meg fogok halni.
Már nem láttam, már nem hallottam, de éreztem két kéz visszajöttét és ahogy szétfeszítik a számat és lecsurgatnak rajta valamit. Keserű volt és hideg. Végre egy ismerős fájdalom hasított belém mikor az agyamba terjedt át. Ez csak egy egyszerű agyfagyás volt. Nem halálos.
Elsőként a tudatom tisztasága jött vissza. Újra tudtam hol vagyok és kik vesznek körül. Aztán hallani kezdtem Vernon könyörgő szavait.
- Sigrid, könyörgőm Sigrid gyere vissza!
Aztán mikor kitisztult a látásom megláttam Amun felém hajoló arcát. Az aranyszemek körültekintően figyeltek.
- Meg fogok halni? – kérdeztem a zokogástól vékony hangon. Az aranyszemek összeszűkültek.
- Nem, – mondta – de meghasadt a szíved.
- A nagymamám is szívbeteg volt – jutott hirtelen eszembe, mintha mindennek ez lenne a nyitja – lehet genetikus.
- Nem, nem – mosolyodott el Amun és kisimította a homlokomra tapadt hajtincseimet – Hypnos bánatos könnyei tették. Nem szabad hozzájuk érni, mert ha nem kezelik őket szó szerint kettéhasad a szíved és belehalsz a bánatba. Így viszont csak elkezdődött a hasadás, de jól vigyázz. Mostantól minden bánat sokkal jobban fog fájni, és ha nem vagy óvatos tovább hasad és belehalsz.
- Bele fogok halni a szomorúságba? – kérdeztem – ez nem hangzik túl jól.
- Nem, valóban nem – értett egyet.
- Köszönöm a segítséget Amun – mondtam és nagyot nyeltem. Még élek, ebbe próbáltam belekapaszkodni. Sokkal jobban kell mostantól vigyáznom. Egy rossz szakítás, egy szomorú hír és lehet belehalok.
- Nem kéne erre járnod Sigrid, látszik, hogy nem készítettek fel erre a világra – mondta befejezésül és felállt. Kezében cikk-cakk alakú hosszú üveget tartott, A sárgás lében egy kígyószerű lény csontváza volt. Lenyeltem a felfele tolakódó hányást. Nem volt rosszabb íze, mint az italnak. Vernon tovább tartott az ölében, az izmaim kifáradtak a rohamban és ernyedten feküdtem csak.
- Úgy sajnálom – súgta meg nekem, a hangja remegett és a szavak akadozva jöttek csak fel. Ha nem én, akkor ő kapta volna el a buborékot és attól nem lettem volna boldogabb. Ugyan a halál ízét még éreztem és közel se voltam jól azért elmosolyodtam, hogy megnyugtassam.
- Örülök, hogy nem veled történt – mondtam felpislogva halottfehér arcába. A szorítása erősödött körülöttem.
- Abba azonnal belehalt volna. Egy kutyaszív sose bír el annyit, mint egy emberi – mondta Amun és visszafordult Hypnos felé. Ő továbbra is magába feledkezve állt, de már nem könnyezett csak szipogott. Ez látszólag feloldotta a pultos feszültségét, mivel már nem kellett felszólítania, hogy hagyja abba. Ha erre egyáltalán meg lehet kérni egy istent.
- Ti emberek – rezzentek meg deres pillái undorral színezett hangjával mikor felénk fordult – azt hiszitek ismeritek a szomorúságot. Verset írtok róla, eléneklitek még meg is haltok érte. De mégis milyen fájdalmat tudhattok magatokénak mikor te belehalsz egyetlen könnyemben is. Nem érezhetitek át az igazi fájdalmat, úgy, mint mi. Gyűlöllek titeket. Bolond voltam, hogy valaha szerettem a fajtád. Ha nem lennétek, akkor talán... talán Thanatos... – felcsuklott és a végzetes könnyek ismét felbukkanni látszódtak. Reszketve bújtam Vernonhoz, nem lettem volna képes még egyszer elviselni azt a fájdalmat.
- Kérem! – szólalt fel Amun – ugyan nem tudom hol van Alice. De a testvére Adelais hollétét tudom. Ugyan az a képesség és kinézet, eltéveszthetetlen. Ikrek – magyarázta sürgetően, hogy elejét vegye a sírásnak. Visszasietett a pult mögé és elkezdett az alatta lévő részen kutatni. Hypnos érdeklődve figyelte, még a pultra is rátette kezét próbálván mögé lesni. A halántékából kiálló szárnyak idillien megrebbentek.
Amun elővett egy láncot, aminket végén ingaként függött egy fekete üveggömböcske. Az isten felé nyújtotta és ő átvette. A bőre olyan sima volt, hogy az erek hálója nem sejlett át a csuklóján.
A láncot tartva bólintott és nem köszönte meg. Az isteneknek talán tényleg minden jár, furcsa is lett volna. Még szeme sarkából felénk nézett majd ahogy jött úgy is távozott egy vakító fény kíséretében.
Egy áttetsző sóhaj futott végig a kocsmán mikor végleg eltűnt.
Öntudatlanul is a szívemre szorítottam a kezem, a zilált verdesése nem akart nyugodni és még mindig pangó, égető érzés fészkelt benne. Egy részem félt örökké így marad.
- Fel tudsz állni? – kérdezte Vernon és esetlenül bólintottam. Csak akkor találtam meg a hangom mikor már a könyökömnél fogva félig felállított. A térdeim helyén mintha zselatin lett volna és nyögve félig egy bárszékre támaszkodva kerestem az egyensúlyom sikertelenül.
- Jól vagyok! – jelentettem ki – csak adj egy percet – szuszogtam kevésbé meggyőzően. Vernon kezei nem hagyták el a könyököm és ezért igazán hálás voltam. Összeesni rém kínos lett volna. Ismét.
- Szóval, amit akartunk – vett nagy levegőt Vernon.
- Igen. Cerby. Ott a harmadik asztalnál hátulról jobbra – lendítette ki kezét türelmetlenül Amun. Fantasztikus volt az arca merevségén is átsütő váltakozó érzelmek. Valami bicebóca köszönömöt motyogtunk és araszolva arra vettük az irányt. Vernon végezte a munka nagy részét én csak nagyon halkan nyögdécselve vonszoltam magam amerre húzott.
Most, hogy a kocsma ismét nyugodtan zizgett nehéz volt elképzelni épp itt járt egy isten, de Vernon remegő kezei azért emlékeztettek rá. Egy csöppet büszke is voltam magamra mert láttam és túl is éltem Hypnost és erre még sose volt példa. A családom találkozott már révészekkel, pokolkutyákkal vagy sóhaj kalmárokkal, istennel viszont még soha. Csak a szívem ne hasadjon tovább és remek történet lesz a családi kalendáriumba. Ezzel hájpoltam magam és kényszerítettem háttérbe a félelmem. A szívszaggató érzés legalább enyhült.
- Bocsáss meg Sigrid – mondta nekem csöndesen Vernon ahogy az asztalokat kerülgettük – ha nem lettem volna ilyen hasznavehetetlen...
Olyan vigasztalhatatlannak tűnt a lekonyuló szájával és arca fehérségével. Meg szerettem volna cirógatni az orcáját és megnyugtatni, mondani valami magabiztosat és vidámat. Anya ilyenkor megrázta volna magát és felnevetve valami menő dolgot mondott volna. Csakhogy én nem ilyen voltam és nem hazudhattam.
- Biztos erre is van valami megoldása. Mikor nagyapa felébred a kómából majd ő majd tudni fogja – és elmosolyodtam mert tényleg így fog történni. Nagyapa mindent tudott, amit csak felderítettünk valaha is és még annál is többet.
Valójában legszívesebben hazarohantam volna és a Speculum Speculorumot arra kérve, hogy mutassa meg a szüleimet elbújtam volna a takaróm alá. De hát nagyapának szüksége volt rám, és sose hagynám őt cserben.
Vernon arcába egy egészen kicsit visszatért az élet mire az asztalhoz értünk
Az alak az árnyak alatt rejtőzött ezért nem láttam belőle semmit. Előtte az asztal szintén üres volt.
- Cerby vesd fel magad! Tudjuk, hogy itt vagy – szólt rá Vernon. Egy mélyen zengő nevetés hangzott fel és az árnyak lassan lecsusszantak az asztalnál ülőről. Alakja feltűnésével az asztalon lévő sörös korsók is megmutatkoztak. Majdnem mind tele volt, hab nélkül és hamar megtudtam miért. Cerby, amint lehörpintette a habot le is tette és egy újat vett fel, amin még volt.
Rosszul éreztem magam, hogy elfolyt sminkkel kell mutatkoznom előtte. Szégyenlősen az arcomhoz emeltem a kezem mégse értem hozzá mert rájöttem attól csak még rosszabb lenne.
Maga a férfi érdeklődve tekintett ránk pohara fölött. A pokolkutyák oly jellegzetes napkorongvörös szemét birtokolta, de sokkal kevésbé volt feltűnő kreol bőrén, mint Vernonon. Hosszú barna raszta haját lófarokban hordta és vörös és fekete fagyöngyökkel díszitette. A húszas évei bármelyik pontján járhatott és már nem voltak fiús vonásai. A piercingjei a szájánál és a szemöldökén tompán csillantak a sárga kocsmai fényekben. Hűha, egy punk pokolfajzat.
Miután már hármat is láttam kezdtem rájönni mind annyira mások, hogy kár nagy következtetéseket levonni. Esetleg lehetne ez a kutatótémám. És akkor miután nagyapa visszajött is tudnék Vernonnal találkozgatni.
Eközben Vernon finoman az egyik szék felé terelt és már kevésbé finoman, a gyenge térdem miatt, azonnal lehuppantam rá, amint kihúzta nekem. Cerby csak felvonta a szemöldökét mikor Vernon is helyet foglalt mellettem.
- Nem is tudtam, hogy van egy húgod – jegyezte meg.
- Nem vagyunk testvérek! – mondtam azonnal – egyke vagyok.
- Gratulálok Vernon-nem-húga – emelte rám poharát – szerencsés vagy – itta le a habot és tette le ismét a korsóját – én éppen a testvéreimmel vagyok – intett szélesen kezével. Értetlenül körbepillantottam viszont rajtunk kívül nem volt más itt. Láthatatlan kutyák? Remélem nem ültem rájuk.
- Megint felültettek? – Vernon szinte együttérző volt. Ó, szarkazmus volt, értettem meg és csakis a szívszakadásomra foghattam, hogy nem jöttem rá. A fejem nehéz volt és úgy éreztem lassan hatalmába kerít a láz. Lehet ágynak fogok esni? Arra nincs épp időm.
- Ja – vont vállat egykedvűen Cerby – és ti mit akartok? Vagy egy órája kerestek engem – majd megköszörülte a torkát – még oda is mentem volna, csak hát Hypnos-hoz én se szívesebben megyek közelebb, mint muszáj – húzta el száját. A könnyező isten emlékére újra belém nyilallt a fájás és a szívemre szorított ököllel görnyedtem az asztallapra.
- Cerby lenne egy kérésünk. Ő itt Sigrid Talbot – mutatott be és egyik hideg kezét a vállamra tette, a lángoló bőrömnek jól esett a közelsége– és arra lenne szüksége, hogy beszéljen a gazdáddal.
Cerby erre rögtön levetette hanyagságát és felkönyökölve jóval morcosabban hajolt Vernon felé.
- Mégis mit akartok tőle?
- Sigrid nagyapja... - egy pillanatnyi ideig elhúzta a csöndet a szavakat keresve – bajban van.
- Szóval meghalt – horkantott fel Cerby – és mivel öreg most Mortifernél akartok panaszt tenni vagy mi? Tudhatnád, hogy ez nem okés. Ha én állnék eléd egy ilyennel... - kezdte felhúzni magát Cerby, de közbevágtam.
- Nem halt meg! – kiáltottam rá jóval haragosabban, mint szerettem volna – kómában van! Egy bájital miatt, amit...amit én ejtettem el – haraptam be a szám. Borzalmas volt bevallani.
Cerby ekkor elhallgatott és oldalra billentve fejét láthatóan elgondolkodott. Ujjaival könnyedén dobolt az asztallapon és ahogy a szemem próbálta követni az hullámzó mozgást elszédültem és a rosszulléttől össze kellett szorítanom a szemeimet. Vernon mellettem elégedetlenül szusszantott.
- Ahogy mondta ez történt – mondta Vernon – és ezért még van esélyünk megmenteni – nyomta meg minden egyes szavát olyan éllel, hogy félő volt tényleg felszabdalja az őt bámuló Cerbyt.
- Nem igazán értem, hogy miért vagytok itt – bizonytalanodott el a férfi és alig láthatóan a szájában lévő piercing forogni kezdett. Idegességében játszhatott vele.
- Sigriddel csak annyit szeretnénk, hogy engedj be Mortifer birodalmába és neki is hadd mesélhessük el mi történt. Ha ő belemegy, hogy játsszon Sigriddel a nagyapja lelkéért akkor lenne lehetőségünk visszahozni.
- Hát te hülye vagy – tágultak ki a másik szemei hitetlenül – hogy én téged Mortiferhez engedjelek egy ilyen sztorival?! Biztos, hogy nem! Már nincs bőr, amit lenyúzhatnának róla, hogy megbüntessék, ha tetten érik! Hisz ez tilos! TI-LOS! – tagolta szavait felháborodva Cerby és minden egyes asztalra bőkéssel úgy éreztem mintha a saját agyamat böködné ezüstgyűrűkkel felékszerezett ujjával.
- Nem tilos, mivel nem halott - Vernon üzletemberszerűen összefűzte maga előtt az ujjait és nem a másik kutyát, hanem a kezeit nézte ahogy folytatta – és ha esetleg később Mortifer megtudná, hogy nem segítettél egy halandó lányon... – viaszbábúkhoz illő plasztikus mosoly jelent meg az arcán – hisz Mortifer olyan nagyon a szívén viseli a halandók sorsát, biztos úgy érezné az ő hibája. Sigridnek nincsenek más rokonai... szegénykém egyedül lenne, a családja összes örökségét elrabolnák tőle és soha többé nem kaphatná vissza azokat. Úgy járna, mint Sybill régen, csak – halkan felkuncogott és kivert tőle a víz – ó jaj, neki nem bukkan fel az édesapja, hogy megmentse. Mortifer le lenne sújtva, hogy nem segítettél rajta.
- Utálom a magadfajta sunyi dögöket – vicsorogta Cerby – mintha nem is kutyából, hanem egy rókából vágták volna ki a szívedet. Hé, kislány! – vakkantotta felém mire összerezzentem – tényleg van pofád a Halál elé állni és visszakérni a nagyapád?
- Igen – támaszkodtam meg az asztalon fellobbanó akaraterővel, még a világ is tisztább lett hirtelen előttem – ezért kérlek Cerby adj esélyt és engedj be a birodalmába. Megértem, hogy sokat kérek, és hogy nincs jogom erre. Fel se tudok semmit se ajánlani érte, de – a könnyek ismét kezdtek összegyűlni – kérlek.
- Jaj könyörgőm csak ezt ne – nyögött fel Cerby és most először tűnt tényleg közel ahhoz, hogy beadja a derekát – hát most komolyan egy síró kislánynak kéne nemet mondanom?!
Felhörpintett egy adag sörhabot és durván megtörölte a száját a kézfejével. Ahogy lecsapta a korsót a peremén átfröccsent a sör beterítve az asztal egy részét. Cerby köztünk járatta tekintetét, vörös szemei izzani látszottak ahogy teljes erejéből agyalt mit is tegyen.
Végül idegesen felmorranva feldobta a kezeit megadóan.
- Én hülye! – mondta – legyen. A francba is legyen, beengedlek titeket. De te – bökött Vernon felé – bármi hasonló sikamlós szöveget lenyomsz Mortifernek aprólékot csinálok belőled. Bízz isten! Ne nézz puhánynak!
Vernon elégedettnek tűnt.
- Soha nem is mernék ilyet gondolni rólad – pillogott rá.
- Örökké hálás leszek neked! – mondtam megkönnyebbülten hátra dőlve.
- Na, azzal is sokra megyek – morogta összefűzve maga előtt karjait. Már kezdtem érteni ő is több csaholás volt, mint harapás.
Még mindig magában mérgelődve felállt az asztaltól. Meglepetten néztem fel rá. Már menni is akart?
Hirtelen a gondolat is, hogy még egy lépést kell tennem lehetetlenségnek tűnt. Úgy éreztem a láz tombol a homlokom mögött, szédültem és enyhe hányinger kerülgetett. Szerencsére az Alice Tükrében semmilyen szag nem terjengett, a levegő jellegtelen volt.
- Indulás – tapsolt nekünk mikor nem mozdultunk – én se érek ám rá egész nap! Szerencsétek volt, hogy a testvéreim nem ismerik a határidő naplókat és nem jöttek el!
Egy elveszett próbálkozást tettem, hogy felálljak az asztalba kapaszkodva, de nem ment és hamar visszaroskadtam a székemre. Cerby csípőre tett kézzel nézte a szerencsétlenkedésem.
- Igaz is, bekaptad az egyik Hypnos buborékot – jutott eszébe, pedig számomra ez egy elfelejthetetlen pillanat volt – az szívás – ciccegte, és ha nagyon összpontosítottam talán fel tudtam fedezni némi empátiát benne. Valahol mélyen a bőrdzseki és a bandapóló alatt.
- Napoljuk a dolgot – ugrott föl Vernon is az oldalamhoz sietve – Sigrid nincs jó állapotban. Majd megbeszéljük a részleteket. Hazaviszem és jövök is vissza.
- Nem akarom tovább a képed nézni – mondta Cerby.
- Meghívlak bármire, és ahányszor csak akarod – ajánlotta fel szinte odadobva a fiú ahogy engem próbált felsegíteni.
- Oké – engedett azonnal és vissza is ült – jobbulást Sigrid, remélem nem halsz bele – mondta ezúttal több együttérzést engedve meg magának. Csak egy röpke pillanatra néztem az arcára, és meglepődtem mikor megláttam milyen komolyan és mégis zavartan kémlelt. Ideges volt? Talán. Nem tudtam megmondani mert a világ ringatózni kezdett mintha egy hajón utaznánk.
- Istenem – nyögtem míg Vernon talpon tartott – azt hiszem tényleg nem vagyok jól. Bocsánat, le kell pihennem – mondtam ahogy a világ szélei kezdtek elfeketedni és elvesztettem az eszméletem.
Valahol a tudatom mélyén éreztem az eső áztatta temetőföld illatát, Vernon agyagkarjait és aztán az ágyam. A Speculum Speculorumot valaki mellém fektette mert éreztem az ezüst hűvösségét a kezem alatt.
Jó volt aludni, magam mögött hagyni a földi fájdalmakat.
Reméltem nem fogok álmodni.
Ma pont eleget találkoztam Hypnos-szal.