Életem első küldetésére készültem. Hajnali hatkor kipattantak a szemeim és sehogy se tudtam már visszaaludni. Csak feküdtem a hátamon és néztem a plafonon megremegő árnyakat. A sok szem nem mutatkozott, gazdájuk még aludhatott. A hajnali fények álmoskás homálya vonta be a szobát, akárha egy régi fényképben élnénk. A Twiggy poszterem félig a sötétségbe veszett, de hatalmas szempárja mintha rám szegeződött volna. Nem éreztem magam se fáradtnak, se betegnek. A szívem sajgása messzi gond volt azon a kora reggelen.
Lassan, csöndben keltem ki az ágyból nehogy megzavarjam a plafonon alvó fiút. Settenkedve értem el a szekrényemhez és kinyitva elkezdtem keresgélni.
Valami sportosat kellett ma viselnem, olyat, amiben könnyű mozogni. Az is fontos volt, hogy ne fázzak benne, gondoltam vissza az Alice Tükre hűvös levegőjére.
Kivettem egy fehér garbót és egy poliészter rövidnadrág-spagetti pántos fölső szettet fekete alapon fehér sakk mintával. A fehér nem a legjobb szín ugyan, ha piszkos munkáról volt szó, de a poliészter elég könnyen mosható, persze amíg nem zsíros foltokról beszélünk.
A rövidnadrág miatt viszont a lábam így is fedetlen lett volna, ezért még kihalásztam a kedvenc harisnyámat. Fekete pamut volt vörös szívvel a térdén. Volt belőle vagy hat.
Egy elhasznált félcipőt vettem még ki, amit már kényelmesre hordtam. Ma végképp nem jött volna jól egy feltört sarok.
De azért raktam el ragtapaszt a szív alakú táskámba. Csak a biztonság kedvéért.
Zuhanyzás után visszatérve a szobámba már Vernont is ébren találtam. Az ágyam lábánál ült, ott, ahol folyton szokott. Felhúzott lábait magához ölelte és térdein pihentette homlokát, úgy tűnt visszaaludt felkelés után. Mégis mikor becsuktam az ajtót magam mögött felemelte a fejét.
- Meglepett, hogy nem voltál itt mikor felébredtem – mondta fáradt hangon – rég aludtam ilyen mélyen.
- Lehet utolért az elmúlt napok fáradtsága – mondtam ahogy leültem a sminkasztalomhoz. Fürdés közben már kitaláltam ma mit kenek fel. A szemhéjamat tompa gyöngyfénnyel színeztem be alig téve csillámot a szélére.
Aztán fehérrel húztam ki a szemem, a farkinca végére kerek műgyémántot ragasztottam majd a szemeim alá három-három könny formájút illesztettem legyező alakban. A számat a legéletteltelibb rózsaszínnel épp csak megfestettem. Majdnem sebes hatást keltett a már-már vörös pírként égő szín. Sápadt, kicsit beteg arcszínem lett a stressztől, és minek akartam volna elrejteni, mikor akár át is varázsolhattam valami látszatra költőire. Mert belül egyáltalán nem találtam semmi irodalmit benne. Keats és Burns néma maradt bennem.
- Készen állsz, hogy elinduljunk? – a szavai ellenére mozdulatlanul ült tovább – tedd le a fülbevalót, a füleddel fogod elveszteni, ha harcolnunk kell.
Épp csak próbálgattam a kerek üveglapot, amire mandolint festettek, de erre rögtön letettem.
Már sejtettem, hogy lehet harcolnunk kell majd. Csakhogy még a konyhakéssel is néha gondban voltam. Fegyvereknek a közelébe se mehettem, anya is a húszas évei alatt szedett magára bárminemű harciképességet, akkor mikor már nagyapa nem szólhatott bele igazán.
Esetleg felvehetném a hallban lévő páncélt, de az csak dísz volt és egy felnőtt férfira volt méretezve.
- Még egy bicskám sincs – fordultam hátra Vernonhoz némi aggodalommal – nem tudom, hogy kell harcolni.
- Arra ott vagyok én. Na, gyere – állt fel. Hát persze, semmire se mennék nélküle. Olyan fájón ki voltam szolgáltatva Vernonnak, hogy ha bármiben megvonná a segítségét biztos, hogy elveszíteném nagyapát, de lehet még meg is halnék. Pedig ő se tűnt épp nagy harcosnak. Vékony volt és a fekete ruhák lógtak rajta. Csakhogy még emlékeztem a hegyes fogaira, a félvadállat morgására.
Átnéztem még egyszer a táskám tartalmát és még belecsúsztattam a Speculum Speculorumot és pár szelet müzlit és egy almát. A hátamra véve Vernon mellé álltam a szoba közepére és vártam.
- Most nem fogunk itt ücsörögni. Lehet, hogy több birodalmon is keresztül kell vágnunk és...
- És hagyjam rád a beszédet meg a harcot meg úgy igazából mindent – sóhajtottam fel, de azért mosolyt erőltettem magamra és finoman megböktem a könyökömmel – igenis hadnagy úr.
Vernon is elmosolyodott halványan majd intésére feltárult az átjáró a vékony határmezsgyére, a miénk és a Tükör Birodalom közti világra. Megszokottan csúsztattam hideg tenyerébe a sajátom és hagytuk, hogy a vákuum beszívjon.
Az ezerajtós sötétségben lassan haladtunk át. Vernon kicsit előrébb míg én mögötte a táskám pántjába kapaszkodva nehogy elveszítsem.
Körbe forgattam a fejem az ajtókat elemezve. A hatalmas katedrális üveggel díszes betétes ajtó talán egy révészé lehetett, míg a fehér márvány esetleg egy Alice Tükre féle szórakozó helyhez. Aztán megláttam egy rózsaszín alakot az ajtók között szlalomozni.
Laika volt az, meg se próbált elrejtőzni és egészen közel repült hozzánk. Most mást viselt, egészen halovány naplemente színű muszlin ruhát, ami a romantikus régens korszakra volt jellemző. Nyakára és a ruha derekára is fehér szatén szalagot kötöttek és pillangó szárnyakként csapdostak utána ahogy repült. Puha papucscipőt hordott rajta gyöngyös varrással. Én is hirtelen nagyon szerettem volna egy ilyen Jane Austen kisasszony ruhát. Olyan közel volt, hogy most először vettem észre arcán a szeplők ötágú kis csillagokat formáltak.
- Nem vagy egy kicsit szemtelen? – kérdezte Vernon rá se nézve a lányra. Laika arca üresen nézett előre, de meg-megremegő orrából megértettem ő is vadul követi bármilyen szaga is volt a vándorpaklinak.
- Tudtad, hogy követni foglak. Fölösleges lett volna elbújnom – majd mintha magyarázatot várnék felém fordult – ne halj meg Sigrid Talbot. A gazdám nagy reményekkel viseltet irántad.
Nem állt szándékomban meghalni. De a gazdája kezére játszani meg pláne nem.
- Ostoba vagy Laika – morogta Vernon és keze szorítása erősödött az enyémen – ha a gazdád felszabadul te magadra maradsz. Gazdátlan leszel. Ezt akarod? Örökre elveszíteni őt? – Laika tömött pillás szemei megremegtek és fényes ajka egészen kicsikét lefelé konyult. Letekintett az alattunk folytatódó semmibe majd újra felemelte fejét. Két fonatán megcsillantak a gyöngyös csattok. Laikat Andrea öltöztethette, és láttam is magam előtt ahogy felállítja egy kis sámlira és élvezettel ékszerezi fel udvarhölgyét. Ha nem hajtott volna a testemre még akár azt is elismertem volna, hogy Andrea romantikus alkat.
- Nem számít – mondta végül magabiztosan a lány – amíg a gazdám boldog én is az vagyok. Ha ehhez el kell válnunk az utolsó pillanatig is szolgálni fogom – majd ismét felém pillantott – elnézést, lehet erőszakot fogok alkalmazni veled szemben a jövőben.
- Bocsánat – illetődtem meg a nagyon egyenes hozzáállása miatt – én is így fogok tenni miden bizonnyal.
- Megértem – biccentett rá Laika – itt vagyunk – vetette oda Vernonnak ahogy egy ajtó előttünk felbukkant. Korhadt faajtó volt, amit egy számomra ismeretlen kúszónövény falt fel és most már csak az tartotta egyben a léceit. Még a kilincset is benőtte a tüskés növény. A legelöl álló Vernont meg se hatotta, felemelte bakancsos lábát és berúgta. A vénséges ajtó, mintha csak fájdalmasan jajongana nyikorogva kicsapódott és a folyondár szárai sziszegve húzták vissza magukat a keret köré. Nem voltak túl szimpatikusak. Erősebben szorítottam a táskám és beléptünk.
Az ajtó nem volt tökéletesen a földre illesztve ezért a küszöbről egy kisebb ugrással értünk a földre.
Egy völgy szívébe vezetett az átjáró. Habos felhőkkel tömött lila égbolt nyílt el fölöttünk, tajtékos színe szürreálissá színezte a világot. A messzi hegyeket köd ékszerezte és ilyen hatalmasokat még nem is láttam. Körbe forgattam a fejem a rétet elemezve, ahol álltunk és rájöttem Laika felszívódott. Nem akart frontvonalon maradni gondolom.
Második gondolatként elengedtem Vernon kezét. Mögöttünk élesen nyikordulva becsukódott az ajtó és hátra nézve láttam egy jó húsz centire lebegett a levegőben. A növény indái ismét körbe ölelték mire oda fordultam.
- Ez már az? Itt a pakli? – meresztettem a szemem a távolba ott, ahol egy erdő körvonalai vesztek el. Vagy kilométerekre nyúlt el a rét. A fiú mellettem megrázta a fejét.
- Közvetlen ajtókat fogunk használni innen. Vagyis olyanokat, amik mindig jelen vannak.
- Tudom mi az a közvetlen ajtó – vetettem közbe. A régi-régi rokonom, Ajtónálló Sigwald, akitől a családi mottó is eredt ebből gazdagított meg minket. Még most is részben az ő pénzéből éltünk. Ajtónálló bácsikám olyan helyre költözött direkt, ahol a bejárati ajtó egy ilyen közvetlen fajta volt. Ez annyit jelentett kint állva, ha tükörből nézte az ember és tudta mit kell keresnie a Tükör Birodalomba juthatott. Elég sok ilyen kültéri ajtó van, a számuk folyamatosan nő. A bácsikám idejében viszont ritka volt. Az okkultizmus épp csak elterjedt Angliában és kicsit felturbózva a háttértörténetünk pénzért körbe vezette a gazdagokat a tükör túloldalán. Kitalált nekünk egy mottót, feldíszitette a családi oltárt és Hermészt a patrónusunknak nevezte ki, mint az istent, aki kedvére járthat az Alvilágban és az élőkében. Szerintem túlzásba esett, de remek üzleti érzéke volt azt nem tagadhatom.
A lényeg viszont az, hogy ezek az ajtók nem tűnnek el, pont, mint amin jöttünk. Ezek és a tükrök voltak az állandó átjárók, ha az ember nem akart a köztes világban kutatni a több ezer opció között.
Viszont most jöhetett a gyaloglás mert a közelben egyetlen egyet se láttam bárhogy árnyékoltam a szemem. A napkorong a püspöklila égen egy narancs villanykörtére hajazott és nem adott túl erős fényt. Mindent levendulaszín filter borított. Nem tudtam milyen terület ez, nem igen lehetett révészé, talán csak egy hely volt, amit valaki egyszer megteremtett majd maga mögött hagyott. Milliónyi ilyen zsebvilág létezett látszólag céltalanul.
Jó tempóban megindultunk amerre Vernon orra vezetett minket, egymás mellett haladva. Olyan gyér volt a látvány, hogy nem volt mivel mulattatnom magam. A fű bokáig ért és alig-alig termett rajta virág, inkább csak gyomok. A földet nézegettem mikor a szemem sarkából mintha megmozdult volna egy bucka. Vakondok?
Ahogy oda fordítottam a fejem nem történt semmi. A mozdulat nem ismétlődött meg.
Csak káprázat volt.
- Milyen világ ez? – kérdeztem továbbra is azon a ponton tartva a szemem. De ahogy elhaladtuk muszáj volt ismét előre fordulnom. Valahol mögöttünk mintha kavicsok pattantak volna és hátra kaptam a fejem ezúttal meg is állva.
- Hallottad? Mintha követnének? – még nem pánikoltam, de éreztem a szívem hevesebben kalapál.
- Ez a hely... – Vernon leguggolt és orrát majdnem a földhöz nyomta kezével megtámaszkodva – francba. Fussunk – kapott levegő után. Kapkodva leporolta a kezét és felpattant. Taszított rajtam egyet és már futottam is, ő pedig követett szorosan mögöttem.
- Mi az? Mi az?! – ez már sokkal jobban megijesztett és össze-vissza forgattam a fejem. Alig méterekre tőlünk a föld ismét felbolydult. Megemelkedett egy pukli és feltörve a felszínre előbukkant egy...váll. Egy szépséges lebarnult váll, amit egy hosszú nyak követett, egy felsőtest és megkésve egy oldalra billent fej. Ébenszínű hosszú hajába földrögök és fű ragadt. Milyen gyönyörű volt. Majdnem orra buktam mert a szememet nem tudtam levenni róla. A másik oldalunkon két hasonló alak bukkant fel. Mintha régi emlékeket hordanának, egykori ruhájuk szaggatottan lógott rajtuk. Egy férfi és még egy nő. Emberek és mégse. Selymes színű laskagombák nőttek az első barna hölgy tündérszép arcán és mellkasán. A másik kettőn más-más fajták. És jött a többi. Hirtelen mindenhol remegett a föld és törtek fel az emberutánzatok.
Tündérek.
Ezek tündérek voltak.
- Belesétáltunk egy tündérbölcsőbe. Olyan rohadt nagy, hogy a szüleiket nem is látjuk.
A tündérkörök, vagy tündérbölcsök, gombákkal körbe ölelt talpalatnyi földek voltak, amiről azt mesélték, ha belépsz elrabolnak a tündérek. Csakhogy ennél sokkal borzalmasabb dolgot tesznek veled, Keserű nénikém is egy ilyenbe sétált bele.
A gomba forma tündérek spórája megül és beeszi magát az emberi bőrbe, nőni kezd és a sok-sok tündérfajzat elkezdi kinyerni az életerőt. A gazdatest meghal és a rothadó húsa elég puha, hogy felfalják. Mikor elfogy egymást kezdik el megenni míg alig egy maroknyi nő fel egyetlen emberi testből. Azért, hogy ez békésen végbe menjen és még több testet szerezzenek a csemetéiknek a felnőtt tündérek kört alkotnak.
Ebből lett a mi szelídnek mondható szépséges tündér alakjaink.
Csakhogy ez volt a legnagyobb baj, hogy megmeneküljünk ki kell, hogy jussunk a körből. A tündérkicsinyek nem hagyják el a bölcsőt. De a szülők attól még üldözhetnek. Vagyis az egyetlen lehetőségünk az ajtóban rejlett.
Kétségbeesetten rángattam fel a garbóm nyakát felhajtva, hogy fedje az orrom és a szám. A spóra, amint lenyeled a toxinja elkezd megölni. Fájdalmasan.
A messzeségben mennydörgés hangzott, de villám nem látszódott és hamarosan megértettem miért. Épp csak a látóhatárunk legszélén hatalmas kalapos gomba közeledett, lassan, de megállíthatatlanul. Még így is látszott akkora lehet, mint egy öt emeletes ház. Istenem, egy kifejlett tündér.
A földben mély rengés futott végig és pont a talpunk alatt feltört a föld ketté választva minket Vernonnal. Durván oldalra lettem dobva a füves rögökkel míg a fiú tőlem sebesen távolodva előre zuhant, félig átfordulva a levegőben. Már nem emberként ért földet, cikcakkos árnyak kebelezték be és egy óriási farkasszerű kutyává vált. Még sose láttam őt ebben az alakjában.
A lyukban, ami ott keletkezett, ahol álltunk gejzírként törtek fel a testek. Erőszakosan egymást taposva, karmolva akár a bogarak rohamozták meg a felszínt. Hajak, karok és lábak sokasága volt a boly, egy nagy zizegő szörnyeteg. Egymásba akadtak és néhányan a többiek ellen fordultak.
Alig egy rúgásnyira a lábamtól egy fiú beleharapott a belé gabalyodott másik fiú arcába. Nem, nem fiúk voltak, szörnyek rothadó hús mögé bújva.
Rúgkapálva kúsztam hátrébb, a garbóm nyakát feljebb és feljebb húzva, hogy el ne érjen a szaguk vagy a spóra. Sikítani se bírtam Vernonért.
A talaj még mindig remegett és alig bírtam talpra kecmeregni. Nem maradhattam egy helyben vagy úgy járok, mint ők. A tömegen túl alig láttam valamit Vernonból, de elért a morgása és néha-néha felvillant éjszaka színű bundája.
A fejemet kapkodva kerestem a kiutat, egy apró rést, ahol kiférhetek a tündércsemeték bolyán. Muszáj volt kerülnöm, a tömeg lassan összezárni látszott körülöttem. Így elkezdtem rohanni oldalvást, fájdalmamra egyre messzebb Vernontól.
A tündérek követtek, nem voltak túl gyorsak ugyan, de a számuk kárpótolta őket. A tengernyi test négykézláb vagy furcsán kifordulva kapkodott utánam. A mamatündér döngő léptei felértek a bombák becsapódásával és éreztem, hogy mindegyik után felfelé dob a föld. Leírtam egy „C" betűt kikerülve egy még föld alá szorult csapatot és megpróbáltam visszakerülni Vernon felé.
A fejemben Keserű néni feljegyzései pörögtek és magamban mormolva kerestem a megoldást.
- Fungiszerű életformák... két évig paraziták... biológiájuk azonos a földi gombákéval – lihegtem a szavakat és úgy éreztem a koncentrációtól meg fog pattanni egy ér a fejemben – Vernon! Itt vagyok! – kiáltottam felé. A hatalmas kutya vicsorogva kerülgette a tündérfajzatokat, nem harapott beléjük csak kicselezte őket. Normális kutyának is hihettem volna, ha eltekintek a méretétől és a kettő helyett hat vörös szemétől. A hangomra felkapta a fejét és átugrott az őt körbe ölelni próbáló seregen. Felém rohant, négy mancsa felverte a kitörés után fellazult földet.
Nem egymás felé futottunk, hanem rézsutosan előre, kikerülve a felbukkanókat, hogy tőlük távolabb találkozzunk össze. Csakhogy az előre a töretlenül felénk haladó anyukát is jelentette. Alakja csak nőtt és a selymes lila légen át látni lehetett vörös kalapját a rajta lévő fehér pöttyökkel. Mind akkorák voltak, mint a nagyobb kerti medencék.
Lihegve folytattam fejben a biológia órát. Mit tudtam a gombákról? A táskám sietősen verte a hátam és erősen kellett fognom, hogy a bukdácsoló, ugráló futásom közbe el ne hagyjam. A Speculum Speculorumot nem hagyhattam el vagy... Diem ajándékát.
A villám!
Keserű nénikém lábjegyzetének csücske volt ez az egyetlen megjegyzés, de pontosan erre volt szükségem. A mi világunk gombái megsokszorozódnak a villámlástól. A Tükör Birodalom gombái keresik a villámlást, erősebbé teszi őket és összegyűlnek, hogy levethessék az emberi alakjukat. És nálam volt pont egy muníciónyi. Diem szavai csak nagyon halkan visszhangoztak a fejemben, hogy rosszkor fogom felhasználni.
- Vernon! – kiáltottam a még mögöttem futó farkaskutyának. Hátra pillantva láttam ahogy hátából két karszerű árny nyúlik ki, végzetes karmokkal és azokkal söpri el a túl közel merészkedő tündéreket. Az árnytagok széthasították őket, csakhogy azok kettéválva is tovább éltek. Darabokban vonszolták magukat a földön nem törődve hiányos testükkel. A hányinger savas íze feltulakodott és erőszakosan kellett visszanyelnem. Csak ne érjen hozzájuk!
A rengések erősödtek, a világ úgy tűnt menten megszakad az anyatündér súlya alatt. Arca a törzsén két parányi fekete szem volt. Bájos is lehetett volna, ha nem tudtam volna, hogy Sigrid nevű lányokat eszik.
A pokolkutya hangtalanul ért mellém.
- Szállj fel – szólalt fel Vernon ezerszólamos hangja. Majdnem akkora volt, mint egy kisebb ló. A pillanatnyi hezitálásomat megérezve durván épp csak nem felöklelve nekem jött és a hátára segített. Remegve szorongattam nyakának dús szőrét és lábamat mereven összeszorítottam a teste körül. Le ne dobj, akartam kérni mégse bírtam kipréselni a szavakat. A tengernyi tündérroham a nyomunkban volt, Vernon után kapdostak és egyre közelebb értek. A kezem zsibbadt a félelemtől ahogy félig lecsúsztattam a táskám és fél kézzel kivettem belőle a parányi üvegcsét.
Aztán valaki túl ismerőset láttam meg a tömegben. Piheszerű, borzos barna haja volt és a legkeserűbb arca az egész földkerekségen. A nénikém volt, annak inkább maradéka mivel az arcán kívül mindenhol aprófejes szőke gombák borították. Hullámoztak rajta, szeme véreres volt és olyan közel dugta az arcát, hogy láttam benne a finom szálú gyökereket. Ő is Vernont akarta megragadni, átterjeszteni rá a kórt és új melegágyat készíteni a többi tündérnek. Nem engedhettem, hogy bántsák! Főleg nem a nénikém arcát viselve!
Hogy merészelték így meggyalázni! A harag felülkerekedett a félelmemen és minden habozást kisöpört az elmémből. A kezeim ismét visszanyerték magabiztosságukat és erősen rámarkolva az üvegre a legjobb és legerősebb dobásomra készültem. A kezemet a fejem fölé emeltem és elhajítottam. Az apróság úszott a levegőben, a nap nem volt elég erős, hogy fényével szikráztassa.
Ahogy az üveg földet ért összetört és egy iszonytató villám kékes-szürke fényárba borította a mezőt. A gombák halk, mégis erős sikító hanggal afelé kezdtek el rohanni, százlábúként egymáson taposva trillázó hangjukkal követelve a villámot. Még a messzi mama is afelé vette az irányát. Keserű nénikémet elnyelte a sokaság. Elképzeltem ahogy utána vetem magam és puszta kézzel tépem le a gombákat, amik rá merészeltek telepedni. Erre a sorsra hagytuk. Ez is a mi vétkünk. Lehet lett volna megoldás, de az már sose fogja őt visszahozni. A könnyeimmel küzdöttem.
- Ez az volt amire...? – akarta kérdezni Vernon egy pillanatra se lassítva le.
- Igen – feküdtem el hatalmas testén arcomat a nyakának puha szőrébe nyomva. Rosszul voltam, Keserű nénikém arca már sose fog elveszni az emlékeimben. Ez nem volt fair. Rohadtul nem.
- Már látom az ajtót – mormogta Vernon. Nem néztem fel csak szorosabban kapaszkodtam.
- Menjünk innen – kérleltem. Alig mozdulva kilestem a két kutyafül között és megláttam egy vékony üvegajtót a semmiben állva, rajta zongorabillentyűket utánzó mintával. Még csak kilincs sem volt rajta.
- Kapaszkodj – mondta a fiú. Nem lassított le, nem félt és vele együtt én is képtelen voltam. Bennem még mindig ott szúrt a nénikém magára hagyott testének látványa és a haragos erő.
Csak akkor hunytam le a szemeimet mikor áttörtük az üveget.

Széles égboltra érkeztünk. Kék delejes felhők úsztak el mellettünk és Vernon a semmin járt. Lehet ő a több szemével látott valamilyen utat mert úgy ugrándozott, hogy mancsai alatt mindig felvillantak az út. Apró neon pontok fénylettek fel alattunk, pedig előtte nem is volt ott semmi. Minden felgyulladó fény rövid kis hangot játszott és ugrándozása dallammá állt össze. Érdeklődve pillantottam lefelé és egy nyugodt tenger fölött repültünk. A víz tükör simasága hasonmása volt az égboltnak és láttam magunkat is, egy fekete szőrkupacot és egy pár cipőtalpat.
A tengerben villanypóznák álltak, úgy tűnt a világvégéig elérnek. Az egyik lazán húzódó zsinegen fényárban úszó férfi ült. Apró villanykörtéket ragasztottak testére és olyan fényes volt, hogy a ruháját nem is lehetett látni. Ezüst bajsza és haja világított a fényáradatban. Az úr, mert lehetett vagy ötven éves békésen egy pezsgőspohárral ücsörgött és mikor elröpültünk fölötte ránk emelte poharát. Ha ő volt ennek a világ az ura nem mutatta rosszallását, hogy megzavartuk.

A következő ajtó háromszög alakú volt és harsány narancssárga műanyagból készült. A zsebuniverzum, ahova vezetett dolgos volt. Gőzfelhős konyhán rohantunk végig, Vernon még a konyhapultra is felugrott. A fejemet szorosan a nyakához nyomtam nehogy fejbe verjen egy lelogó lábas vagy serpenyő.
A szakács mikor észrevette jöttünket morcosan ruhakendőjével hessegetni kezdett minket.
- Hess bolhás dög! – kiabált ránk és azonnal visszafordult a leveses kondérja felé. Kiugrottunk a lengő ajtón és árnyas étteremben találtuk magunkat. Vernon könnyen szlalomozott el az asztalok unatkozó, arctalan népe között és kivetette magát egy újabb ajtón.

Neonfényes éjszakába csöppentünk a harmadik, fekete ajtón át, amin ezüst színű arcképet nyomtak. Egy nőt ábrázolt, ebben a világban mindenhol az ő arcába futottál az összes reklám felületen. Cseresznyepiros haját mesterien hullámosították és érdekes hasonlóságot mutatott a hosszúkás arcú Botticelli Vénuszával. A neon város fekete felhőkarcolói között lomha zeppelin úszott át, valahogy nem lyukadva ki. Oldalára cirkalmas betűkkel Blanche-t írtak. A zeppelin mellett úszva a levegőben muszáj volt megérintenem a kifeszített anyagot. Az éjszakai levegőtől hűs volt a tenyerem alatt.
Az egyik épület tetején ott volt maga Blanche is, tökéletesen úgy ahogy a poszterein is. Egy heverőn feküdt egy színpad közepén és a tomboló tömeg vágyakozva nyújtotta ki felé a kezét, de el nem érhette őt. A ruháját azonnal felismertem. És majd megpukkadtam az irigységtől, hogy valahonnan megszerezte. Egy 1998-as Dior ruhát hordott, ami a „Budoár Hangulatban" nevet viselte. A homályos fukszia szín lehengerlő volt, ahogy vénuszi alakja körül leomlott a heverő körül. A ruha áttetsző majdnem uszálya a bútor lábát ölelte körbe és a nő a nyakába könnyű selyem sálat kötött, amit épp dramatikusan átvetette a vállán. Ahogy felemelte fejét, hogy hátra rázza piros loknijait észrevett minket és ránk mosolygott.
- Köszönöm! Köszönöm! – dobott nekünk csókot – még messzi földről is eljöttek Blanchert! Értem! Értem! Éljen sokáig Blanche!
És mindenki tombolt, a nevét ordította milliónyi torok és majd beleroppant a dobhártyám. Az emberek rózsákat dobáltak Blanche-nak. Integettem neki és ő még pár kósza csókot dobott mielőtt visszafordult a népe felé és mi átértünk egy újabb világba.
Ezt az átjárót kőből faragták és a kagylók úgy nőtték be akárha pikkelyei lennének.
Sós pára csapott az arcomba ahogy átértünk és az orrom menten viszketni kezdett tőle.
Azt dörzsölgetve kukkantottam körbe. Meglepettségemre ahogy átértünk egy toccsanással, mivel bokáig érő vízbe érkeztünk, Vernon megállt.
Egy hangár méretű barlangban lehettünk, kékes-zölden világította meg a víz mélyéből érkező fény. Mi egy kiszögellésen értünk talajt, de alig méterekre már a hátborzongató mélység következett. Nem is láttam hol a vége a barlangnak, hamarabb veszett el a gyér fényben.
Ekkor a mélységben egy sötét folt megmozdult és felcsapott egy hatalmas uszony hullámot gerjesztve, ami egyenesen felénk tartott.