A saját vacogásomra tértem magamhoz, és hogy az oldalam sajog. Felemeltem a fejem és a feszítő érzés a bőröm alatt azt sejtette bucira sírtam. A pipereasztalom lábánál feküdtem, ahol elért az álom. Valamikor, valaki rám terítette a takaróm és párnát dugott a fejem alá. A horgolt huzaton szürkés csillámcsíkok voltak az arcom nyomán.
Elveszetten kémleltem körbe azt remélve talán tényleg minden csak álom volt. Szárazon nyeltem egyet mikor megláttam Vernont. Az ágyamnak vetett háttal ült Viharvert bácsi utazóládáján könyökölve és egy könyvet olvasott. A baldachinom mellett rikítóan feketének tetszett egész alakja.
- Felébredtél? – kérdezte felpillantva az olvasásból. Az éjjeliszekrényemről szerezte a könyvet. Ez volt a kedvencem, Ophelia és Olympia a felsőtestüknél összenőt ikrek borzongós története. Az apjuk egy Istentől elfordult sátánista tudós volt és az egész család egy nagy kúriában élt elzárva a közösségtől. Együtt tudtam velük érezni.
Vagyis egykor. Mert nekik ott volt a családjuk én viszont...
- Nagyapa? – kérdeztem rekedt hangon és muszáj volt megköszörülnöm a torkom. Az ablakomon erős fény sütött be, talán átaludtam az egész éjszakát és én bolond még a tükröket se fátyoloztam el. Vernon letette az ágyamra a könyvet, de nem jött közelebb, ott maradt tőlem vagy egy méterre.
- Mr. Talbot... - Vernon vörös szemei a szőnyegemre tapadtak – figyelj most mondani fogok valamit és ígérd meg nem írod le a családi... - frusztrált kézmozdulatot tett – izéitekbe. Bármibe. Az élet és a halál között van egy amolyan... váróterem. Oda rejtettem el.
Erre azonnal kihúztam magam, végre rendesen felülve és teljesen felé fordulva. Sose hallottam még ilyenről. Aki meghalt az... az meghalt. Nem volt sok lehetőség kicselezni a révészeket. Nem, hacsak nem I. Sig a Győztesnek hívtak. De az is vagy háromszáz évente egyszer fordult elő. Mást visszahozni soha elő nem forduló volt. Vernon láthatta a zavarodottságomat mert éles szemfogát az alsóajkába vájta.
- Nem szokás erről beszélni mert túl sok problémát szülne, ha az emberek tudnának róla – folytatta - egy ideig ott marad az ember lelke a teste körül, nem igazán élve és nem igazán holtan, ezt szimatoljuk ki mi, kutyák, és vezetjük oda a gazdáinkat, a révészeket. Viszont vannak rejtekhelyek, ahova átszállítjuk őket amíg a halál oda nem ér, hogy átkísérje az Ajtón túlra. Most ebben az állapotban van, vagyis nem halt meg a szó igazi értelmében. A sav, ami ráfröccsent megbénította és lassan kellett volna megölnie, de így meg tudtam akadályozni. Azt is tudom melyik révészhez tartozik... akit, ha le tudnál győzni...
Levegő után kaptam. Tudtam, hogy érti. Megdörzsöltem a nyakam pedig már nem is fájt igazán. Képes vagyok odamenni és egy másik révésszel beszélni. Meg tudom tenni, és rá fogom tudni venni, hogy játsszon velem nagyapa lelkéért.
- Sigrid – mondta szelíden Vernon először igazán rám nézve – nem a te hibád. Nem muszáj mindezt megtenned.
- De igenis meg kell – mondtam keményen – nem hagyom cserben nagyapát, ha van lehetőségem megmenteni. Nincs rajta kívül senkim – nem sírhattam ismét, ezért csak megdörgöltem a kézfejemmel az orrom – készen állok bármit is kell tennem érte – mondtam határozottan. Mert nagyapa is bármit megtett volna értem, hogy megvédjen.
- Nincsenek más rokonaid, akik... vigyázhatnának rád vagy segíthetnének?
- Vérszerinti Talbot nincs – ráztam meg a fejem – Viharvert bácsikámnak volt egy nevelt fia, az ő ága még mindig él, de ők nem tudnak semmit se az örökségünkről. Ők nem rendelkeznek a látással. Ha magukhoz is vesznek el kell hagynom a házat és mindent elveszítek. A születésem pillanatától ezt a családot védem, ezt jelenti a jelmondatunk. In inceptum finis est. A kezdetben a vég, vagyis amíg egyetlen családtag is él a többiek is vele élnek – annyiszor kellett elismételnem mindezt már, de most először más érzelmek színezték a szavakat és azok új formát öltöttek a nyelvemen. Elhatározottságot, felelősséget és mindenekelőtt akaratot. Vernon lehorgasztotta a fejét és kezei a szőnyegem puha szálain kalandoztak. Sokáig hallgatott és minden izmom megfeszült a várakozástól.
- Legyen – egyezett bele közel se lelkesen – segítek neked. Elviszlek, hogy megmérkőzhess a révésszel. Nem az életéért fogsz játszani, így nem sértünk törvényt. De előre elmondom nem biztos, hogy sikerrel járunk és... - nem kellett, hogy befejezze mert azonnal a nyakába ugrottam. Átszelve a rövid távot nekivágódtam és átöleltem a nyakát. Úgy szorítottam magamhoz ahogy csak erőmből tellett, neki passzírozva kőtestét az ágyamnak.
- Köszönöm, köszönöm Vernon! – sírtam el magam minden hiú próbálkozás ellenére is, hogy megállítsam a könnyeket. Nagyon lassan, de visszaölelt vékony ujjait a két szárnyam közti apró völgyben pihentetve meg.
- Te vagy a legkedvesebb és legcsodásabb pokolfajzat, akit csak a világ valaha hordott a hátán! – nevettem fel levegősen. A felszabadultság, hogy nem tettem semmi visszafordíthatatlant megszédített.
- Ugyan – motyogta és nem ölelt vissza csak megtartott.

Felvázolta nekem mit is kell tennünk. Ahhoz, hogy elérjük a révészt meg kell találnunk a házőrzőjét. Vernon azt mondta csak futólagosan ismeri mindkettőt, de ki tudja őket szagolni. Aztán rávesszük a kutyát, hogy engedjen be, majd a révészt, hogy játsszon velem. Más lelkét visszahozni tilos volt, de itt a szövegbe foglaláson volt a hangsúly, hivatalosan azért játszottam, hogy felébredjen a kómából, hisz a lelke és a teste még egy helyen tartózkodott. Attól még, ha lebukunk mindannyiunkat megbüntetnek, de nem ítélhetnek el a főben járó bűnért. Ez volt a mi védőhálónk.
Megértettem egyből Vernon volt az én aduászom, bárhova el tudott jutni és bármit meg tudott találni. Tényleg fantasztikus volt!
Miközben magyarázott nekem, készítettem magunknak két szendvicset mert már fájt a hasam az éhségtől. Bántam, hogy tegnap reggel mégse a tükörtojást választottam. Most sokáig nem lesz lehetőségem nagyapa főztjét enni.
Vernon ugyan nem érezte az ízeket, az ő ízlelőbimbói a lelkekre voltak hangolva, minden más teljesen üres maradt számára, de attól még szeretett enni, kipróbálni eltérő anyagú és állagú ételeket. Amíg a szendvicsét majszolta és néha a magasba emelte az orrát, hogy ellenőrizze nem érzi-e a másik pokolkutya szagát elmentem zuhanyozni meghagyva neki, hogy azonnal szóljon, ha megvan. Levakartam magamról a tegnapi sminkem és örültem, hogy csak egyetlen ujjnyom vérzett be az állam alatt.
Tiszta voltam végre, ami azért egy kicsit jobbá tette a körérzetem. A forró víz fellazította a földön alvástól görcsös izmaimat.
Újra fontam a frufrum egyik oldalát visszatűzve a fülem mögé majd felöltöztem. Egy fekete-vörös kockás rakott szoknyát vettem elő és hozzá fodros nyakú blúzt. Fekete térdzokni és vörös lakkos Mary Jane cipőt húztam fel. A mai stílus iskolai egyenruha volt. Ettől kicsit komolyabban és formálisabban néztem ki, ami elkellett a tizenötéves arcomnak, gondoltam ahogy figyeltem magam a fürdőszoba tükrében.
A képem továbbra is nyúzott és sápadt volt ahogy vörös szalagot kötöttem a nyakamba és megigazítottam a hatalmas fodrokat. A szemeim gondosan elkerülték nagyapa holmiját, a fésűjét, borotváját és a ritkán használt kontaktlencse tartóját. Kiszakították az életből és most mindenhol az ő formáját őrző lyuk tátongott.
Kilépve a fürdőből visszamentem a szobámba és Vernon még mindig az ágyam mellett ült a földön. Kicsit fura volt egy fiút a szobámba látni. Soha senki nem jött be ide. Még a távoli unokatestvéreim se látogattak meg minket, mindig mi mentünk hozzájuk. Zavartan, igazából kicsit őt kerülgetve, összepakoltam pár cuccot a szív alakú műbőr hátitáskámba. Elfogott ismét a sírás mikor kézbe vettem. Egykor olyan izgatott voltam, hogy mikor lesz alkalmam használni. Nagyapa adta karácsonyra és olyan hosszan és ropogtatóan ölelgettem utána.
Fátyolos szemekkel tettem el a dolgaim. Egy kis pénzt, összehajtható esernyőt, egy csomag zsepit és végül némi vacillálás után az ágyamra mászva kivettem a Speculum Speculorumot is a párna alól. A tükörben egy villanásnyi ideig felsejlett Olivia, de már gyömöszöltem is be a táskába. Nem akartam kimondani a varázsszavakat mert tudtam most mást látnék, mint szoktam. És nem tudtam ez vajon árulás-e a szüleimmel szemben. A tükör maga eltörhetetlen volt, nem kellett féltenem és úgy éreztem magammal kell vinnem. Amíg nálam volt mindig ott volt a lehetőség, hogy erőt merítsek a szeretteimből. Az ágyról lemászva lepillantottam a földön ülő Vernonra. Nem tűnt túl kényelmesnek a helye.
- Felülhetsz az ágyamra – mondtam és a pipere asztalomhoz mentem – bánnád, ha kifesteném magam? Van rá időnk?
Kellett valami, ami a normális mindennapjaimhoz tartozott. A fiú ismét beleszimatolt a levegőbe és biccentett.
- Még otthon lehet. Cerby későn kelő típus – szóval azért mégis csak ismerte a pokolkutyát. Sóhajtva huppantam le a hímzett padomra és tétován turkálni kezdtem a cuccaim között.
Mit is kezdjek magammal?
Össze-vissza pakolásztam, a laptopomat morcosan visszadugtam a fiókomba, hogy több helyem legyen. Az iszonytató remegése a kezemnek nem akart elmúlni. Bármit fogtam meg majdnem kiesett a merev ujjaim közül.
Mire észbe kaptam Vernon ott ült mellettem a földön érdeklődve nézve fel mit is csinálok. Térdeit felhúzta és azokon támasztotta meg karjait.
- Mit szeretnél? – kérdeztem elemelve a könyököm, hogy rálássak.
- Még sose láttam ezt. Hogy csinálod?
- Az Asszonyodon van smink – vontam össze a szemöldököm visszaidézve a nőt. Nem is kevés. Természetesen nem születik senki se olyan vörös ajkakkal.
- Az mindig rajta van. Az a része – néma „o"-ra formáltam a szám. Csöndesen elkezdtem hát narrálni a lépéseimet, ő pedig érdeklődve követte a mozdulataimat. Valójában jobb volt így, a bizonytalan ujjaim már nem voltak olyan gyengék mivel minden gondolatomat azt kötötte le, amit csinálok. Rózsaszínre festettem a szemhéjam és feketével majd vörössel húztam ki. Egy kicsit alterebb lett, mint amihez általában szoktam. Bőségesen tettem pírt az orcáimra és az orromra. Árnyékoltam a szám felsőajkát, hogy hangsúlyosabb legyen és befejezésül apró fekete csillámokat rajzoltam a szemem alá.
- Ez nagyon punk lett – néztem idegenkedve magamra. De igazából a sok sötét szín tökéletesen lefestette a hangulatomat. A duzzadt szemeimet persze nem sikerült tökéletesen elrejtenem. A tény, hogy kisírtam a szemem nem is olyan régen az arcomra volt írva. Elkezdtem magamra spriccelni a fixálót és Vernon érdeklődve dugta az orrát közelebb a párához. Pont ott volt a feje a könyököm alatt, és ha lett volna testhője meg kellett volna csapnia. Az érdeklődő szimatolásban hirtelen megmerevedett és ismét arrébb emelve könyököm lenéztem rá. A szemei sietősen jártak, mintha fejben térképet készítene.
- Indulunk – pattant fel a földről és alig volt időm az asztalomra tenni a flakont mielőtt már húzott is volna magával. Bukdácsolva sikerült a lábamnál heverő táskám félig felvennem. A csuklómat fájón szorította, de nem ellenkeztem csak próbáltam minél gyorsabban követni nehogy elessek. Vernon kilendítette oldalra a karját, mint aki meg akar hajolni és a szőnyegem közepén felhasadt a világunk szövete. A feketeség most nem töltött el izgalommal, mint tegnap, sokkal inkább lettem ideges és addig rángattam a karom míg nem a csuklómat, hanem a kezemet fogta. Úgy kapaszkodtam bele, hogy az bárki másnak fájdalmat okozott volna. Az ő agyagteste viszont ellenállt.
Nem ugrottunk, hanem vetődtünk a lyukba, fejjel előre és riadtan összeszorítottam a szemem amikor éreztem a testem előre billenését.
Olyan nyugodtan repültünk tegnap! Most viszont légszomj és pánik fogott el ahogy Vernon elsuhant a megannyi ajtó között. Ide-oda billegtünk párat kikerülve és nagyon oda kellett figyelnem egyetlen végtagomat se horzsoljam le egy ajtócsücsökben.
Sose repültem még repülőn, de valami ilyesminek képzeltem a turbulenciát. Meg akartam kérni, hogy lassítson és kicsit kevésbé szorítson mégse tettem. Inkább megfeszítettem az állam és kétségbeesve kapaszkodtam bele két kézzel. A táskám újra és újra a hátamnak ütődött.
Nem veszthettük el a nyomot.
Aztán ahogy elindultunk úgy is álltunk meg. Határozottan lefékezett mire én teljes arccal a vállába csapódtam és az orrom fájdalmasan koppant a találkozásnál. A sajgás élesen nyílalt bele és hiába tapogattam nem akart múlni. Kérlek ne ferdülj el!
- Ez az – szólt hátra Vernon majd a fogát szívva folytatta – persze, hogy pont itt van.
Kilesve mögüle egy lepattogzott festékű vörös vasajtó előtt álltunk. Nem volt barátságos, a raktárak és föld alá vezető lepukkant boltok bejárataira emlékeztett.
- Mi ez a hely? – kérdeztem suttogva ahogy Vernon megragadta a kilincset. Az nyikorogva nyomódott le és ahogy nyílt az ajtó megcsapott a hideg.
- Az Alice Tükre. Egy kocsma – mondta és belépett engem is magával rántva.
- De én kiskorú vagyok! – ellenkeztem, a testemet pedig már szívta is be a hely. Akaratlanul is a küszöbre léptem majd bent is voltam. A sárgás fényű helység hatalmas volt megannyi kerek asztallal. Nem sokan voltak bent, azoknak az arcát viszont nem láttam a rájuk vetülő árnyak miatt. A fülemet csak késve csapta meg a dallam az érthetetlen énekszóval.
Hallottam már ilyen helyekről. Társasági pontok a tükrön túl, ahol csak akkor kell felfedned magad, ha akarod. Így békében összeülhetsz másokkal. A mi világunk szórakozó helyeinek formájára készültek, mint éttermek, bálok vagy kocsmák.
Jól megnéztem minden bent lévőt, de még a Talbot vérrel se voltam képes megjegyezni akárcsak egyetlen vonásukat is.
- Maradj mellettem jó? – mondta Vernon és elindult előre a bár felé elengedve engem. A kezemből hiányzott a keze, helyette viszont maradt némi forrongó fájdalom és mikor lenéztem az egész karom vörös volt a sok rángatástól. A csuklómat dörzsölgetve mentem utána. Határozottan kellett volna pulcsit hoznom, az egész testem libabőrös volt.
A vendégek nem adták jelét, hogy látnak minket, senki se nézett felénk és ez így volt a legjobb.
A pultnál egy férfi állt, mögötte pedig hosszú polcokon megannyi ital. Az üvegek ezer színben és formában terültek el, kicsit, mint az otthoni bájitalaink. Féltem kidobnak, ha látványosan látszik még kiskorú vagyok ezért próbáltam komoly és távolságtartó arcot felvenni.
Vernon közben elég közel ért, hogy felkönyököljön a söntésre. Én is mellé léptem és két kezemmel a pult sarkát szorongatva néztem a csaposra.
Ma nézek ki tizennyolcnak, fohászkodtam.
A bárpultos nem volt sokkal magasabb, mint Vernon, és valahogy gépiesen mozgott.
Kreol bőre hibátlan volt, és szőke haja egyik oldalt hosszabb míg a másikon hatalmas karika fülbevaló csüngött. Vörös félvállas tógát hordott, ami felcsatolt válla mögött palástként lógott le. Volt benne valami egyiptomi, de nem mertem volna rá megesküdni. Nem volt történelmileg tökéletes a ruha.
- Hé Amun – biccentett Vernon a férfinak, aki ekkor felnézett ránk. A szemei akár az aranyrögök, tompák és épp csak sejtették ért minket.
- Rég láttalak erre. Várj – az aranyrögök felizzottak hirtelen és lehajolt majd egy egyszerű tupperedényt emelt ki a pult mögül – Rose hozta neked. Gyömbéres keksz. Nekem is hozott – a jeges arc felolvadt azonnal, látszólag mégse változott rajta semmi – finom volt. Azt mondta a gyömbér rám emlékezteti a hajam miatt.
Zavartan pislogtam a beszédessé vált férfira. Rose... Rose... hol hallottam ezt a nevet? Mellettem Vernon viszont megfeszült és érthetetlen ijedtséggel tolta vissza Amun felé az edényt.
- Nem kell – vágta rá, aztán mégis kedvesebben folytatta – edd csak meg. Tudod, hogy én úgyse érzem. Fölösleges lenne – szinte szégyenlősen fejezte be – mondd azt neki, hogy nagyon ízlett.
Amun egy csöppnyi rosszallást mutatott ahogy lejjebb ereszkedtek szemöldökei. Az edényt valóban eltette és csak utána folytatta.
- Ahogy kívánod – érdekes volt, hogy a beleegyező bólintást is teljes ellenkezéssel tudta megtenni – miért jöttél? – és először nézett rám macskavágású szemeit összébb húzva – egy újabb emberrel.
Újabb ember és Rose, a kis villanykörte a fejem fölött felkapcsolódott. Rose a nő, akinek ellopták az árnyékát és Vernon segített neki megtalálni.
- Sigrid Talbot vagyok – mondtam határozottan hiába voltam nagyon is határozatlan.
- Egy Talbot... - és az arca ismét sima és már-már kedves lett – szóval még léteztek.
Sose gondoltam arra, hogy mi is történetek vagyunk a Tükör Birodalomban. A létezésünk nem veszett el és nem csak azért, mert mi tovább meséltük. Belepirultam a felismerésbe.
- Ce... - akart belekezdeni Vernon, de ekkor közvetlenül mellette egy újabb átjáró nyílt. Olyan közel, hogy ha nem lép arrébb őt is felvágja. Így viszont finoman nekem ütődött és mindketten az új, felbukkanó vendég felé néztünk. Vernon idegesen szusszantott mikor egy lány lépett a pult elé és mögötte bezárult az átjáró. Ezzel rögtön első lett a képzeletbeli sorban.
- Mit csinálsz itt Laika? – kérdezte Vernon és a lány felénk fordult. Épp csak egy kicsivel volt magasabb nálam, a magas sarkújának hála. Fényes barna fonatai a vállán át a mellkasára omlottak, két kis rózsaszín szalaggal átkötve. Tökéletes szín koordináció volt, már a nyelvemen volt, hogy megdicsérjem, de üres, hatalmas szemeitől belém ragadtak a szavak. Vörösek voltak, vagyis ő is egy pokolfajzat volt. Eltűnődve nézett minket, úgy tűnt próbálja felidézni kik is vagyunk.
- Ó, Vernon – suttogta és hangja pont olyan édes és rózsaszín volt, mint ő maga – a gazdám küldött – és felemelte a kezében tartott papírlapot, amit a pultra tett rögtön – pezsgő a délutáni találkájára – majd csöpp szemöldökét lejjebb vonta – a te gazdáddal. Te is bevásárolsz?
Amun szó nélkül felvette a lapot és elolvasva levett az egyik polcról egy pezsgősüveget. Vörös réz papírral volt díszítve és sötétkék csillámló ital volt benne.
Vernon kettő gyors pislogása meglepettségre utalt, de Laika nem tette szóvá. Kíváncsi voltam vajon csak véletlenül ugyan az-e a neve, mint az űrkutyának. Még sose találkoztam híres pokolkutyával, igaz, a családi feljegyzésekben ritkán voltak megemlítve név szerint. Minden pokolfajzat csupán egy extra tag volt, egy nyúlványa a gazdájának és nem kezelték őket önálló személyiségként. Vernont elnézve ez furcsa volt.
- Nem – mondta végül Vernon – az Asszonyom nem említette, hogy szüksége van rám ezért nem találkoztunk már egy ideje.
- Nagyon sajnálom – Laika olyan őszinteséggel fejezte ki sajnálatát, hogy elhittem ez tényleg valami szánni való jelenség. Csipkés szélű fehér kesztyűjével végigsimított egyik fonatán és folytatta.
- El kéne jönnöd.
- Nem kért – feszült meg Vernon egész arca, ahogy mondta – tudod Laika nem minden gazda és kutya van összenőve. Mert néhányan szeretnek szabadok lenni. Egyszer kipróbálhatnád.
Megdöbbenve néztem fel a fiúra. Sose beszélt így, ennyi acsarkodó méreggel. Olyan volt, mint egy igazi kutya, aki láncra verve ugatott egy utcán elhaladót, és pont ekképp Laikat se igen hatotta meg. Magához ölelte az üveget és biccentett. A palackban a fekete selyemszerű anyag örvénylett ahogy megmozdította.
- Ha te mondod. Akkor mit csinálsz itt? – és rám nézett – ki vagy te? Nem vagy árnyék, se halott. Túl fiatal vagy, hogy Vernon gazdájához tartozz amúgy is.
- Sigrid vagyok. Sigrid Talbot – biccenttetem illedelmesen.
- Laika – üdvözölt – bocsáss meg, hogy nem rázok kezet veled, de nem tudom mi vagy – mért végig.
- Ember vagyok. Igazából felfedező – tettem hozzá kapkodva, mert a csak ember túl hétköznapin hangzott – a családom a Tükör Birodalom felfedezésével foglalkozik. Most is egy másik pokolkutyát keresünk, Cerbyt mert dolgunk van vele– abban reménykedtem, hogy esetleg ő tud segíteni. Talán ő is ismerte, nem tudtam mennyire szoros az összeköttetés a kutyák között. Laika vörös szemei, mint két kis napkorong kitágult.
- Sigrid! – pisszegett le Vernon és nem értettem mi baja van – ne fájdítsd a fejed Laika, menj csak, látszik elfoglalt vagy.
- Akkor, ha megbocsátotok. Viszontlátásra – hajolt meg kissé és még utoljára felém fordult – Sigrid... Talbot huh? – és megfordulva belépett egy ismét felsejlő átjárón és semmivé foszlott. Vernon a fogát szívva nézett a púder rózsaszín hölgy után.
- Micsoda öleb – jegyezte meg.
- Nem tudod megállni, hogy ne dugd az orrod oda, ahol tudod megcsípnek – engedett meg magának egy félmosolyt Amun összegyűrve Laika papirosát. Addig gyűrte amíg el nem tűnt a kezében és nekem fájón bevillant erre Viharvert bácsi bájitalos fiolája.
- Hagyj békén – morogta Vernon – szóval Cer... - csaknem tudta befejezni mert ekkor mögöttem felszólalt egy nagyon halk hang.
- Sigi?