A tátongó űrben utaztunk súlytalanul akár két tollpihe a levegőben. Körülöttünk ajtók lebegtek minden formában és színben. Egyszerű fából készültek, templomhoz vagy épp műtőteremhez illőek. Mi mindezeket mégis elhagytuk míg Vernon óvatos ujjai a felkaromra csúsztak, és így már nem én kapaszkodtam belé, hanem összekapaszkodtunk inkább. Lepillantottam a mélybe, de ott is folytatódott az ajtók sora. Ez volt a köztes világ, a miénk és a Tükör Birodalom közötti határmezsgye. Nagyapa azt mondta olyan ez a hely, mint a régi kézi kapcsolású telefonközpontok. Sose láttam egyet se ezért fogalmam se volt pontosan mit jelentett ez.
A fiú előttem könnyedén szlalomozott közöttük és hátra se nézett. Féltem mérges rám, és joggal. Most már mégse bátortalanodhattam el, itt voltam mindjárt a megoldások kapujában és tudtam, ha Vernon megérti miért követtem megbocsát.
Egy jellegtelen bejárati ajtóhoz értünk és a fiú a tenyerével belökte azt. Ahogy kitárult elkezdtem érezni a húzó erőt, ami egyre erősebb lett oly annyira, hogy mikor a fiú rálépett a küszöbre majdnem átbucskáztam a feje fölött, ha nem tart meg a kezével.
- Viselkedj mikor megérkezünk – sziszegte lent tartva. Hogy ismét föl ne röppenjek teljes erőmből a karjába csimpaszkodtam akár egy koala bébi. A fiú egy könnyed szökkenéssel lépett be és én engedelmesen siklottam utána, csak a cipőm hegyes orra súrolta a küszöböt. Egy apró billenés volt az egész és máris szilárd talaj volt a lábam alatt. Nagyon szilárd.
Leplezni is kár lett volna az izgalmam. Sose jártam még egyetlen Halál birodalmában se. Igazából nagyon kevesen mondhatták ezt el, pont Vernon fajtája miatt. Ide két féle módon lehetett eljutni; kapsz egy meghívót a Haláltól és akkor fel vagy jogosítva a belépésre vagy a szinte lehetetlen opció, ráveszed a kutyájukat, hogy beengedjen a birodalmukba.
A kijött hajfonatomat visszabiggyesztettem a fülem mögé és körbe lestem. Egy öreg vár kőfolyosóján álltunk. A szürke kövek már nem illeszkedtek tökéletesen egymáshoz mintha több száz éve állna az építmény és a műkincs védelem helyett tényleg laktak volna benne. Sötét, ablaktalan és szűk volt. Egy mellékfolyosó talán mivel a vége egy fémajtóhoz vezetett.
A fiú hatra pördült felém és én azonnal hátrébb araszoltam neki a falnak. Arca megnyúlt kutyaszerűen és lihegő szájából hosszú nyelv és éles fogak meredtek ki. Haja csapzottan táncolt dühödt arca körül.
- Mégis mit gondoltál?! – morogta vadállati hangon. Nehézkesen nyeltem egyet. Vernon nem enne meg ugye? A kutyák csak halottakat ettek. Legtöbbször.
- Én nagyon sajnálom – szorítottam magamhoz két oldalt a karomat próbálván egyenesen állni – de beszélnem kell az Asszonyoddal – az említésére a fiú vörös szemei összehúzódtak – az Asszonyod az imádott nők révésze nem? És... és anyámat imádta apám szóval... szóval neki tudnia kell, hogy él vagy... - nem fejeztem be. A mondat vége kettőnk között lógott és Vernon beleszelídült. Arca ismét visszavette a fiúsan csinos vonásait és szája emberibben formálta következő szavait;
- Szóval ezért...
- Nagyon sajnálom! – mondtam ellépve a faltól közelebb hozzá, most, hogy nyugodtabb volt – tényleg nem tettem volna meg, ha tudnék jobbat. De nagyapa már feladta a keresést, és ha nem állok elő egy bizonyítékkal, hogy élnek sose fogjuk megtalálni őket!
Vernon nem szólt semmit egy ideig és pont úgy nézett rám, mint mikor nagyapa megszidott az órán. Mintha a nyelve hegyén lenne valami, még sincs szíve megosztani velem. Végül mégis megteszi.
- Nem biztos, hogy az Asszonyom lenne a kísérője, nem ő az egyetlen révész, akihez tartozhat.
- De ő az egyetlen révész, akihez el tudok jutni – vettettem meg a lábam – kérlek Vernon csak hadd beszéljek vele – nem akartam Talbothoz méltatlanul könyörögni, de készen álltam rá. Mindenre hajlandó voltam értük.
- Talbot úr mikor adta fel a keresést?
- Abban a pillanatban mikor nem jöttek haza – a szavak megkeseredtek a nyelvemen és nagyot kellett nyelnem, hogy folytassam – kérlek Vernon.
A fiú hosszan nézett és úgy éreztem összemegyek a tekintete súlya alatt. Elhúzta a száját és a folyosó vége felé fordult, amelyik egy másikba vezetett.
- Legyen – mormogta – ne csinálj semmi butaságok kérlek, jó? Az Asszonyom temperamentuma...kiszámíthatatlan még számomra is. Ha azt mondja fel kell faljalak bármennyire is nem szeretném meg kell tennem. Szóval ne vedd személyesnek légyszi.
Nehéz lett volna nem. Nem vágytam közelebbről is megismerkedni Vernon agyaraival, amik képesek voltak bármilyen anyagot feltépni vagy a gyomrával, ami bármit elviselt és megemésztett. Borzongó libabőrrel követtem szorosan a sarkában maradva. Elhagytuk a kis mellékfolyosót és áttérhettünk a főre. Ez jóval szélesebb volt, falikárpitokkal és fekete lámpásokkal megvilágítva. A falból kiálló fáklyás lámpákon nem volt üveg így tüzük melegét éreztem a bőrömön. Egyszerre fáztam és izzadtam. Nem voltam jobban, mint az influenza elején szokott lenni az ember. A hatalmas félköríves ablakok igazából lyukak voltak, se függöny se üveg nem védett minket. Vajon Vernon Asszonya milyen lehet, tűnődtem. Egy lovagi formát felvett révész volt, esetleg a saját életében várkisasszony lett volna?
A várkastély népe papírfigurák voltak, vékony papirosból kivágott nők és férfiak serege. Billegő, levegős mozgásukkal siettek el mellettünk, ránk se nézve kivágott lyuk szemeikkel. Nem tudtam megmondani csinálnak is-e valamit, vagy csak az élet imitálására szolgáltak a falak között. Nem tűntek ijesztőnek, sőt aranyosak voltak apró szemükkel és szájukkal ahogy ingadozva elhaladtak mellettünk. Az egyik szolgálólány mégis felénk pillantott és mikor integettem neki szégyellősen rágyorsított kétdimenziós kis lábaira. Sokkal jobban éreztem magam tőlük.
- Nincs hangjuk – magyarázta Vernon hirtelen - mivel még az én Asszonyom se teremtheti meg az ismeretlent. Mindaz, ami rejtve van előtte, ott marad a sötétben és nincs olyan lámpás a birodalmában, ami eloszlathatja azt – mondta lassan ahogy végig haladtunk a kőfolyosón. A táncoló árnyak keringőt jártak a falakon. Több árny volt, mint hozzátartozó alak.
Hirtelen megtorpantam és elfordulva elővettem az ajakfényem, hogy újra kenjem. A sok beszéd meg minden után vészesen eltűnt a számról.
- Mit csinálsz? – állt meg a fiú is némi bosszúsággal csípőre téve kezeit – ezt komolyan most kell? Sigrid!
- Csak szeretnék a legjobban kinézni a találkozáskor – cuppantottam egyet miután befejeztem a felkenést és zsebre tettem a tubust. Ekkor pillantottam meg az ablakon túli világot.
- Ez a Hold?! – sikkantottam fel az ablakpárkányba megkapaszkodva mert elhagyta az erő a térdeimet. A csillagos univerzumon fölöttünk a Földünk fele emelkedett ki a sötétségből. Alattunk kint viszont a Hold fehér köves felszíne terült el ameddig csak elláttam.
- Igen az – fújtatott Vernon idegenvezetősen kilendítve karját – elnézést a kései bemutatásért! Köszöntelek Kékszakáll várában a Holdon. Jelenlegi időjárás a négyórás hortenzia eső előtti szélcsend. Bah! Halandók! Fárasztóak vagytok igazán. Mást se csináltok csak tátjátok a szátokat – és ismét elindult. Sietősen indultam meg utána nehogy itt hagyjon. Morcosnak tűnt, nem olyan megzabállak menten mérgesen, inkább amolyan ne csinálj cirkuszt, hogy ne kelljen megegyelek módon. Értékeltem.
- Na – böktem meg a könyökömmel finoman – igazán szuper jó srác vagy, hogy megteszed ezt értem. Ezer hála! Jövök neked eggyel.
- Nekem az is jó, ha többé ezt nem játsszuk el – mondta, de egy aprócska mosolyt azért fel tudtam fedezni a szája sarkában. Szorosan egymás mellett folytattuk az utunk. A vár hatalmas lehetett, a fejem is belefájdult próbálván megjegyezni merre jártunk. Meredek csiga és puha vörös szőnyeggel leborított lépcsőkön mentünk le és fel. A szobákon és termeken nem haladtunk át, Vernon ugyan nem mondott róluk semmit, de ha arra gondoltam ez Kékszakáll várának készült jobb volt nem nyitogatni semmilyen ajtót. A papírmasé nép össze-vissza futkosott továbbra is számomra céltalanul. Már kezdtem fáradni, a kezdeti lelkesedés és félelem mind valahol három fordulóval ezelőtt elveszett.
- Itt vagyunk. Figyelj, csak maradj csöndben, jó? Majd én végzem a beszéd dolgot amíg nem téged szólít meg egyenesen – torpantunk meg egy kétszárnyú ezüstajtó előtt. Két bakkecske vetette egymásnak rajta szarvait lábuknál számomra ismeretlen virágokkal. Az utolsó szőrszál is meg volt rajtuk munkálva, szinte vártam, hogy a szaguk is megcsap.
- Várj egy kicsit – fogtam meg a felkarját mikor ki akarta nyitni – mire kéne számítanom? – álltam egyik lábamról a másikra.
- Hát azt én se tudom - súgta vissza – az Asszonyom nem ijesztő, ha erre gondolsz – majd mégis elkapta a tekintetét – nem úgy ijesztő ahogy arra számítanál – javította ki magát. A félelem ismét utolért és mintegy pótcselekvésként még utoljára megigazítottam a ruhám mielőtt Vernon belökte az ajtót. Az hangtalanul nyílt ki és egy vékonyka éjsötét szőnyegösvényre léptünk. A tágas teremben szinte semmi se volt, a falak meztelenül nyúltak felfelé olyan magasra, hogy nem is láttam a plafont mert az a sötétségbe veszett. Két óriási tálban kanócón láng égett, de több árnyat adott, mint fényt ahogy a folyadék fodrozódása a falakra vetült. A keskeny szőnyeg előre futott egy trónhoz, amit aranyból öntöttek ki és innen nem tudtam megmondani milyen formákkal díszitették. Rajta foglalt helyet Vernon Asszonya.
Visszhangot vert ahogy beszívtam a levegőt. A félhomályban ülő nő a mellette lévő apró, kerek kőasztalka felé nyúlt. A mozdulatból és a pontnyi fényességből rájöttem épp elnyom egy csikket.
Vernon gyors és furcsán gépies mozdulatokkal indult el befelé és én azonnal ott voltam mögötte. A nő felé tartani ijesztő volt, de egyedül álldogálni az ajtóban még inkább az lett volna. Közelebb érve már több mindent tudtam kivenni. Az asszony mögött volt egy festmény láthatatlanul szinte. A kép nagyobb volt, mint én és egy fiút ábrázolt, aki egy zongorapadon ült ernyedten ölébe ejtve egyik kezét. A pianínó fehér billentyűit és a fiú szellemszerű szürke szemeit könnyen megláttam, de a kép többi része elmosódott.
- Vernon – szólalt meg a nő és azonnal visszafordítottam felé a fejem. Nem volt nagy, azt hittem bőven nagyobb lesz egy átlag embernél mégis egy magasak voltunk. Keresztbe vetett lábakkal ült meztelen talpát a hideg kőpadlóhoz nyomva mivel a szőnyeg hamarabb véget ért. Régi fényképeket idéző színei voltak, fakók és kopottak. Szőkésbarna haja hosszan omlott le fekete köpenyére. Fekete kosszarvain a gyér fény csillogott és kiszáradt a szám. Vadállatnak tűnt. Denevér szárnyait összehajtotta maga körül és kényelmetlennek látszott a természetellenes állásuk. Vajon tud velük repülni?
- Hazatértem Asszonyom – mondta Vernon suttogva és kezével ismeretlen mozdulatokat tett. Mögötte álltam egy lépéssel és érdeklődve figyeltem mit is csinál, hogy is működik ez a dolog a pokolfajzatok és a gazdáik között.
- Vendéget hoztál? – a nő hangja idegen ritmusra járt. Egy csöppet előrébb hajolt, hogy jobban lásson és arcára több fény vetült. Vernon mögé bújtam, amint megláttam. Orcáin fekete törések voltak és valami mozgott a bőre alatt. Fényesség suhant ide-oda az idegek hálóján és úgy tűnt menten felfakad a bőre tőle. Az idegesség áramként liftezett a tagjaimban. Elméletileg immunisnak kellett volna lennem a révészek förtelmes aurájára is. De ez a nő nem úgy ijesztett meg ahogy egy révész. Féltem mindjárt felöklel, de aztán megláttam sakálszerű szemében a végtelen közönyt irántam. Azt hiszem a kérdést valójában így értette; megeszed vagy kidobod?
- Ő itt Sigrid Talbot – Vernon kezei tovább jártak és végre megvilágosultam, hogy jelel, miként a nő aranyszemei követték a mozgást – a Talbot család különleges mivel a látás képességével születnek és arra tették fel az életüket, hogy a Tükör Birodalmat felfedezzék és a saját világukat megvédjék amennyiben szükség van rá. Ő a legfiatalabb tag és... - itt egy mély levegőt vett – és lenne hozzád egy kérdése Asszonyom.
Vernon Asszonya visszadőlt újra eltakarva arcát és máris több levegő lett a szobában
- Talán ő képtelen a beszédre? – kérdezte a nő és feje felém billent – te mondd el, hogy mit akarsz. Vagy végig ott akarsz remegni Vernon mögött?
Nem engedhettem meg magamnak a visszakozást. Idáig eljöttem és több kellett egy ördög maskarás révésznél, hogy eltántorítson. Ugyan ezt gondoltam mégis csoszogva bírtam csak kilépni Vernon mögül és a nő elé lépni. Tétován még illendőségből meg is hajoltam neki.
- Az édesanyámat keresem – mondtam kiegyenesedve, de a nő nem engem, hanem Vernont nézte – tudom, hogy a révészek minden átvitt lélekre emlékeznek. A szüleim három éve eltűntek a Tükör Birodalom mélyén. A nagyapám nem hajlandó keresni őket, ha nincs bizonyíték arra, hogy még élnek. És te – itt ismét meghajoltam – te vagy az imádott nők révésze, akkor csakis te vihetted át az édesanyámat, ha át kellett vinni egyáltalán.
Erős túlzás volt, majdnem blöff. De akkor is reményt adhat és ha ezzel hazaállítok nagyapának igenis tennie kell valamit. Ő is épp annyira szenvedett a hiányuktól, csak túl sok mindenkit vesztett el így, hogy reménykedhessen. Majd én reménykedem helyette is.
-Még sose jöttek el hozzám, hogy a halottaikat keressék rajtam – figyelt tovább a nő, lustán megtámasztva állát kézfején. Keresztbe vetett lábai köré omlott köpenye és ráncokban ült meg a földön akár a kifolyt fekete festék.
Nem akartam a hártyavékony bőrét vagy a kő szemeit nézni és inkább a festmény felé fordultam mögötte. A zongorista fiú elfordult a hangszertől csupán egyik kezét nyugtatva a billentyűkön. Bájos és nagyon törékeny volt, valaki aprólékosan vitte fel hajának összes kusza hullámát. A beszélgetés közben tovább haladt.
- Gyakran megesik? – a kérdőjel szinte érzékelhetetlen volt. A révész különös hangsúlya esetlenné tehette volna, ha a szemei és az arca mozdulatlansága nem keltett volna idegenkedést bennem.
- Sigrid különleges – lépett előrébb Vernon –kivételes esett ezért Asszonyom, ha tudod a választ...
Megilletődve lejjebb horgasztottam a fejem, az ujjaimat morzsolgatva és majdnem elszalasztottam az asszony hessentését, amivel a szót Vernonba fojtotta.
- Lépj előrébb kislány és emeld fel a fejed. Hadd lássam a szád – egy mosoly árnyéka suhant át a száján mikor engedelmeskedtem – így jó. A szavaid nem érnek el hozzám – tölcsért formált a másik kezével, amivel nem az állát tartotta és a füléhez emelte – élten vagy holtan a világ néma marad számomra.
Beigazolódott a gyanúm, a nő tényleg siket volt. Ahogy előtte álltam, olyan közel, hogyha kinyújtom a kezem megragadhattam volna a szarvát izzadni kezdtem. A révésznek enyhén savas, forraltbor illata volt, megrészegítő és hamar a fejembe szállt. Akaratos karmos kezével megragadta az állam mire fájón felnyögtem és mikor próbáltam elhátrálni ő azonnal visszarántott. Vernon felkiáltott mögöttem és hallottam ahogy közelebb jön.
- Állj – mondta az asszony és a fiú valóban megállt – hadd lássalak jól – kezdte el forgatni a fejem és a teremben lévő két fáklya lángja erősebben kezdett el égni – hisz még csak gyerek vagy. Mennyi lehetsz? Tizennégy? – a fekete karmok belém vájtak és a nyakam ízületei sajgón nyúltak meg ereje alatt – és itt állsz és az anyukádat keresed rajtam?
Végre elengedett és azonnal az államhoz kaptam. Biztos nyomott hagyott, láttam lelkiszemeim előtt ahogy kifakad a vér hegyes körmei nyomán. Mikor lepillantottam a kezemre mégse volt vér rajtuk. Csak nagyon, nagyon fájt a helyük.
A nő arca vigyorba hasadt fel azt takarta el most kezével ahogy felszakadozott belőle egy csaholásszerű nevetés. Borzalmas, állatiasan hegyes fogai voltak, rémisztőbbek, mint Vernon kutyafogai. A nevetés mégis elhallt, a természetellenes mosoly pedig eltűnt, hogy a kedélyes unalom visszavegye helyét az arcán.
- Nem találkoztam vele.
- Nem is mondtam a nevét.
- Sigfrida – anyám neve a szájából úgy koppant a falakon ahogy reggelente a páncélsisak szokott kongani. Jó, szóval tudta.
- Hogy meghalt-e és valaki megelőzött a lelkének lekaszálásában nem tudom – majd élvezettel nyalt végig vöröses ajkain – hogy eléggé szerették-e az anyád, hogy én jöjjek el érte szintén nem tudhatom. Ez mindig csak a halál pillanatában dől el.
Ennyi elég volt számomra. Már csak még egy dologra volt szükségem.
- Bánná, ha ezt írásban is közölné? – cincogtam felhúzott vállakkal. Vernon valahol mögöttem felnyögött és a révész szemei egy pillanatra felcsillantak mielőtt kuncogva, egyetlen csuklókörzésre egy papírlap került a kezébe. Nem szívesen mentem ismét a karmai közelébe viszont tényleg kellett a papír. Egészen a csücskét csippentettem meg és húztam ki a markából. A papíron rajta állt anyám neve és a tény, hogy nem vitte el az Ajtón túlra. Legalul a révész neve.
Pandora.
- Köszönöm szépen! Igazán, igazán köszönöm szépen! – szorítottam a szívemre a papírlapot. A nő, vagyis Pandora lekezelően intett, hogy fejezzem be és tényleg a torkomra akadt a hálálkodás.
- Válaszolj egy kérdésemre azért. Hogy jutottál be ide? Vernon engedett be? – szemei fénye kihunyt ahogy összeszűkültek. Kapkodva rángattam ki a zsebemből a kis fiolát és felmutattam Pandoranak. A hengeralakú üvegnek még több, mint a fele megvolt. Azt hittem több folyt ki és így látva örültem ez mind nem a szoknyámon végezte. Ez volt az egyetlen adag. A nő felemelte a címkét míg én tovább tartottam neki és elolvasta. Kurtán biccentett és kitárta elém a markát.
- Szabad? – kérdezte és én odaadtam neki. Csak ne hibáztassa Vernont! Mielőtt elkezdhettem volna a magyarázatott a végzetes marok összeroppantotta az üveget. Volt, nincs. Megsemmisülve bámultam ahogy összemorzsolta. A folyadék azonnal megsemmisült, vörös ködként távozott és egyedül a csillámporrá őrölt üvegdarabok hullottak ki kezéből. A szemhéj púderemre emlékeztetett miként elvitte a leggyöngébb szél is. Szegény Viharvert bácsikám.
- Ha még egyszer felbukkansz meghívás nélkül szét tépetlek Vernonnal. Lassan, ízről ízre, hogy mindketten a lehető legtovább szenvedjetek – a hangja úgy kúszott a fülembe akár egy pók és vacogó riadalommal botorkáltam hátra – és most vidd haza – lökte oda a parancsot a kutyájának – el ne vesszetek – mosolyodott el. Addig hátráltam míg Vernonba nem ütköztem. A hátam puhán ütődött az ő hidegebb és keményebb testének. Kezével a felkaromat fogta és előre meredt.
- Akkor engedelmeddel távozunk – suttogta és ezúttal nem jelelt, mintha nem akarta volna tovább bosszantani a gazdáját. Tovább szorongatva a papírlapom Vernon füléhez hajoltam.
- Hogy mutatod azt, hogy köszönöm? – suttogtam. A fiú megütközve nézett rám és úgy tűnt azt latolgatja megzápultam-e. Nem, csak minden ijesztgetés ellenére nem tépett szét. Egy nyakrándulással megúsztam a dolgot. Vernon a jobb kezét a szájához emelte majd lehúzta és a nő felé intve leemelte míg szája néma köszönömet formált.
- Köszönöm! – kiáltottam leutánozva a mozdulatot Pandora felé, aki, bár félő volt menten megsüttet alacsony lángon, ehelyett félig lehunyt szemei alól félmosollyal intett, hogy távozzunk
- Buta kislány – ezek voltak az utolsó szavai nekem és a lángocskák ismét szenderegni tértek alig pislákolva. A sötétben egy aprócska fénypont gyúlt és sejtelmes füstöt véltem felfedezni. Szóval rágyújtott.
Már az ajtó felé botorkáltunk egymásnak vetve a vállunk hiába volt rengeteg hely mikor ismét átmetszette a csöndet.
-Állj – szólított meg még utoljára a borongó hang minket. Kelletlenül álltam meg és fordultam vissza, mellettem Vernon már zihált, keze a blúzom sarkát szorongatta. A citromsárga anyag a füstszínű sötétben is világított.
- Igen Asszonyom? –várakozással telt meg a fiú hangja, és bár alig lehetett látni jelelt is.
- Soha többé ne lássalak ebben a ruhában.
- Igenis Asszonyom – bukott le a feje engedelmesen és minden szín kiveszett belőle rögtön. A torkomat karcolta a sajnálat. Miért ilyen rideg ez a nő? A révészeknek szeretniük kéne a kuytáikat nem? Arra lettek teremtve, hogy eloszlassák az örökös magányukat a halhatatlanságban.
- Vernon, az enyém vagy? – mondta a nő és szavai mellé kifújt egy adag füstöt. Édeskeserű hangját a velőmig éreztem és az arcom felhevült. A fények tánca hullámokban mosott át a távoli alakon és megtört koronát rajzolt fakó hajára. A mozgolódó hatalom az ereiben lelassult és egy tört másodpercre még látni véltem milyen lehetett emberként. Sötétebb hajjal, nap csókolta bőrrel és élve, oly annyira élve, hogy elvakította azt ki rá mert nézett.
- Még az után is, hogy eldob – mondta elhomályosult szemekkel a fiú, jelelve szavait – visszajövök. Mindig. Örökké. Ezért kérem, csak sose felejtse el a nevem.
Az asszony lehunyta szemeit a delejes láng kialudt és oldalra fordította arcát. Nem aludt, de olyan volt, légzést színlelő mellkasa lassan emelkedett majd süllyedt. Üvegbőre ráfeszült bíbor szívének lomha dobogására. Úgy éreztem addig nem is igen vagyok magamnál míg be nem záródott az ajtó mögöttünk. Végre kint voltunk és a hideg jól esően nyugtatta felhevült, izzadó arcomat. Grimaszolva masszíroztam meg az állam és a nyakam, remélem mire hazaérek nem lesz nyoma mert nagyapa biztos pipa lesz. Vernon tovább fogta a ruhám csücskét, sápadt kezeitől elütött a vidám szín. Megpaskoltam a vállát, vigasztalón.
- Köszönöm szépen, hogy mindezt megtetted.
Esetlenül és félek nem túl őszintén, de azért rám mosolygott.
- Gyere, vigyünk téged vissza.