Anyám két bölcsességet tanított meg nekem igen korán; egy, a sminkfixáló sprayből mindig fújj hárommal többet, mint gondolnád, hogy elég, és kettő, esténként takard le a tükröket a házban. Mindig. Hasznos intelmek voltak, és minden nap meg is tettem mindkettőt.
Ezért némi pirosítót tettem még az orrom hegyére és jöhetett a sminkfixáló. A laptopom félig volt csak a pipereasztalomon, egyik csücske vészesen lelógott és ahogy a flakon után nyúltam a másik kezemmel beljebb toltam. A megannyi ecsetem, rúzsom és a szempillagöndörítőm és jött vele, feltolva egészen anyáék fényképéig mindet kellemetlen karistoló hanggal. A beauty vlogger hadarva magyarázott egy rémes randiról és sehogy se akart az arcán lévő kontúr elmosódni. Fél füllel hallgattam csupán, nem is nézve igen a képernyőt. A kis flakont megkaparintva ráztam rajta párat majd lehunytam a szemem. A hűvös pára megült a bőrömön és a fújások között vártam egy keveset, hogy legyen ideje beszívódni.
Szorgos pillogással beletekintettem a tükörbe, a vastag ezüstcsillámporos szemek elkenődésre voltak ítélve. Nincs annyi fixáló a világon, hogy tökéletes maradjon. De nem baj. Az elkenődött smink olyan drámai tud lenni.
Az ujjbegyemmel még megigazítottam a belső szemzugomnál lévő flitteres festéket. A rajta maradt csillámot egy sminkkendőbe töröltem aztán két gyors kattintással leállítottam a videót. A lány belemerevedett a tusvonal húzásba, arcán féloldalas grimasszal. Oldalra billentettem a fejem, azon agyalva esetleg fejezzem-e be mégis. Kicsit olyan volt mintha a legjobb barátnőmet bármikor leállíthatnám sztori közben. Végül csak egy like-ot hagytam és megfogadtam délután végig nézem. Megigazítottam a frufrum fonatát a fülem mögött, hogy biztos ott maradjon majd a kanári sárga blúzom narancsszín kötőjét is újra kötöztem mert túl csálén állt.
Mikor tényleg tökéletes volt a tükörképem felkaptam az ajakfényem és elindultam lefelé reggelizni.
Lerobogtam az emeletről, elhagyva megannyi családi fényképet az elmúlt évszázadból. Az utolsó lépcsőfokról leugrottam és szabad kezemmel fejen koppintottam a lábánál álló teljes páncél kobakját. Kongott egyet pedig erőtlen kis ütés volt, de régi hagyomány, amit anyám kreált és most már fényes folt ült a sisak fején ott, ahol mindenki eltalálta.
A reggeli fény élettel telivé varázsolta a nappali macskazöld falait és fénypászmákat hagyott az aranykereteken. Áthaladva elhúzogattam a tükreinkre erősített fátylokat. Mind fekete volt, és gyászosabb lett volna a szoba, ha apa nem festette volna zöldre a falakat. A régi lakkos fabútorokkal pláne.
Szökkenve értem be a konyhába, csupasz talpam nagyot csattant a konyhakő márványán.
Nagyapa a tűzhelynél állt és serpenyőjében sercegett a sülő tükörtojás. Tweed öltönyére kötényt kanyarított és a fehér vászontól élesen elütött a sötétzöld anyag és a melegbarna könyökfolt. Igazán nem értettem miért nem érti meg minek sminkelek itthonra, mikor ő se mozdult ki mégis folyton öltönyt hordott.
- Jó reggelt – köszöntöttem a megterített asztal felé véve az irányt. A fehér hímzett abroszon kisebb káosz uralkodott a sok kipakolt holmitól. Nem kellett ennyi étel, de még mindig nem szoktuk meg, hogy csak ketten vagyunk.
- Jó reggelt. Milyen jó kedvű vagy. Jól aludtál? – pillantott hátra a válla fölött rám – tojást?
- Nem, köszönöm – ültem asztalhoz – müzlit eszek – mutattam fel a kikészített dobozt mire nagyapa alig láthatóan elhúzta a száját – aha, jól. Hypnos szép álmokat szőtt nekem.
- Kegyes volt akkor – mosolygott rám és megigazítva vastag keretes szemüvegét előre fordult – én már nem is tudom mikor álmodtam utoljára – kalandozott el.
Bőségesen teletöltöttem a tálam a mézes kukorica pehellyel majd tejet öntöttem hozzá. Hogy el ne feledkezzek róla az ajakfényem tubusát a tálam mellé tettem szorosan. Nagyapa is pillanatokon belül befejezte a tükörtojását és két szelet pirítóssal egy tányérra pakolta őket.
Mikor már mindketten az asztalnál ültünk felszolgáltam a teát. Nagyapa rendes, fehér csészéjébe és magamnak a kedvenc Mumin-os bögrémbe, amin Snufkin és Little My táncolt. Én voltam a tea felelős és ő főzött. Így osztottuk meg kettecskén a teendőket általában.
- Nem kérsz valami rendes ételt? – kérdezte nagyapa az első kanálnyi müzlim után. Hangosan ropogtatva megráztam a fejem.
- Semmi se veri a reggeli müzlit – böktem felé a kanalammal. Ez tény volt. Nem hinném a reggeli annyira fontos étkezés lett volna a kukoricapehely feltalálásáig. Szerintem.
- Sigrid megint mit csináltál az arcoddal? – sóhajtott tovább dorgálva – ez már igazán túl sok. Nem fáj tőle a szemed?
- Nagyapa, ez az én védjegyem – majd beledobva a kanalam a tálamba jazz kezekkel bejelentettem a nevét - Sigrid Szuper Szikrázó Diszkókirálynő Szemfestéke™!
Csak ismét felsóhajtott és feltörte a tojás törékeny sárgáját, hogy a pirítósát belemártsa. Fészkelődve újra enni kezdtem.
Anya nevetett volna rajta és biztos tetszett is volna neki.
Ettől még nem ment el a kedvem, mert minden kritizálás ellenére tudtam bármilyen veszélytelen hobbimnak engedne.
- És a fonatom? – igazítottam meg ismét a hajam.
- Az aranyos – bólintott rá – a kunkori kis tincsed is az a másik oldalon – mosolygott rám és elégedett voltam. Az a kis kunkori tincset nehéz volt minden nap tökéletesen besütni ám! Csak mert rövid haja van az embernek az még ugyan annyi munka tud lenni.
De szerettem a hajam, ugyan olyan fekete volt, mint anyáé és nagyapáé (fiatalon) és olyan röviden hordtam, mint Twiggy. A Twiggy. A fantasztikus, ikonikus és egyetlen Twiggy.
Mielőtt igazán elmerülhettem volna az exszupermodell hibátlan stílusában a plafon sarkába árnyékok gyűltek egybe és addig terjeszkedett míg a szoba csücskét teljesen el nem foglalta. A fényt felfaló feketeségben vörös szemek ezrei nyíltak fel. Mind máskor pislogott, kaotikus látványt nyújtva ahogy végig pásztázták a szobát. Egyetlen pillanatra mind hunyorgott, jókedvűen mondhatni.
A számban megállt a kanál. A fenébe mégis ki kellett volna festenem a szám.
A cseppfolyós árny elkezdett felelé nyújtózni és a padlón megülve hamarosan felvette egy fiú alakját.
Vernon semmit se változott, nem mintha tudott volna. Dölyfösen mosolygott ránk zsebre vágott kezekkel, fél szemébe belehullt az árnyékfekete haja akár egy modellnek. Új ruhákat hordott, szakadt farmert és dzsekit, alatta fehér pólóval. Szinte átlátszóvá hordták. Elkaptam a tekintetem és még egy kanálnyi müzlit nyomtam a számba.
- Rég láttuk egymást – köszöntötte nagyapa és egy halk nyögéssel felállt, hogy tányért és evőeszközt hozzon neki. Vernon rám vigyorgott és könnyed léptekkel mellém érve ledobta magát a szomszéd székbe.
- Mennyit nőttél Talbot kisasszony – könyökölt az asztalra felém fordulva és majdnem félre nyeltem a tejet. Kapkodva köhintettem párat és egy szúrós nyelés után szólaltam csak meg.
- Elég a Sigrid. Tényleg.
- Hmm – mosolygott rám tovább. Vörös szemei tompábbak lettek mióta legutóbb találkoztunk. Vajon az árnyék ügy miatt, amibe úgy belegabalyodott? Így ahogy mellettem ült éreztem a temetői föld nyirkos illatát. Nem volt rossz, az emberekkel ellentétben mi Talbotok nem tartottunk a pokolfajzatoktól. Hiányzott belőlünk a természetes ellenérzet a fajtájuk iránt.
- Minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte nagyapa letéve a fiú elé a tányért. Vernon éhesen kapott az ételek után. Egy ketté szelt zsömlébe paradicsomot és pogácsát pakolt majd kiváncsian kiöntött az egészre némi kukoricapelyhet.
- Nem így kell enni – próbáltam leállítani mikor egy késhegyi vajjat ejtett az istentelen rakás tetejére és bezárta a zsömlét.
- Lehet. De így finom. A textúra a lényeg – villantotta ki hegyes kis fogait és marcangolva enni kezdett. Nagyapa lemondóan megrázta a fejét mikor felé néztem. Kár érte, úgyse érzi az ízeket, üzente a tekintete.
- Csak gondoltam benézek. Rég jártam erre és mikor nem bukkantattok fel a legutóbbi esetnél, féltem kihalt a család és észre se vettem – magyarázta teli szájjal. Na igen. Rég nem voltunk aktívak. Nagyapa megtiltotta, hogy nyomozzunk a nő után, akinek elszökött az árnyéka. Egyszerűen csak leírtuk az esetet és éltük tovább az életünket. A számat tépve visszafordultam a reggelim felé. Anya nem engedte volna, hogy egyedül szenvedjen a nő.
- Nem halt meg tudtommal – ült vissza az asztalhoz nagyapa is – ritkaság – tette hozzá, mintha ez mellékes lenne.
- Nos, ő maga is egy ritkaság – valami különös gyöngédség sejlett fel a szemeiben, visszahozva azt a régi Vernont, akit gyerekként ismertem – nyugdíjba ment Talbot úr? – kérdezte éllel a hangjában átpillantva a szendvicse fölött. Tudta jól, hogy nem. Én még nem álltam készen átvenni a stafétát, csak tizenöt voltam és még nem kapta meg senki ilyen fiatalon a naplóját, ha élt idősebb rokona. Alsó korhatár volt, felső nem, és ez szívás volt.
- Nem.
- Akkor csak hagytad volna meghalni? – húzta össze szemeit Vernon.
- A tükrön túli eseményeket nem irányíthatjuk – magyarázta nagyapa és a hangja fojtottságából tudtam kezd mérges lenni – mi nem oda tartozunk, te is tudod jól.
- De ő a ti világotokhoz tartozott. A te könyved vezette.
- A végén minden megoldódott – zárta le a témát ketté tépve a pirítósát.
- Igen – húzta el a száját Vernon majd egy utolsó hatalmas harapással eltűntette a szendvicsét.
Fel akartam szólalni, megvédeni a becsületünket, hogy igenis figyelemmel kísértük az esetet, de valóban számított bármit is? Ha a nő nem oldotta volna meg tényleg meghalt volna. És mi akkor is éltük volna tovább az életünket egy szomorú hangvételű bejegyzés után.
Hirtelen már nem voltam annyira éhes.

Vernon felbukkanására már jó ideje vártam igazából.
Reggeli után visszafutottam a szobámba, megígérve nagyapának pillanatokon belül visszaérek az óránkra.
Gondosan elfordítottam a kulcsom a zárban, amint az ajtóm mögött voltam. Az ajakfényemet az ágyamra dobtam és az puhán landolt a melegszínű virágokkal telenyomott paplanomon. Az ágy mellé térdeltem és félre dobva a földig érő fehér baldachinomat az útból, megragadtam a régi utazóládát. Nehéz volt, poros és vagy százéves. Még Viharvert bácsikám használta, de vele ellentétben szerencsére erre nem ragadt átok.
A kezemmel letakarítottam a port a tetejéről majd mikor megláttam milyen szürke lett ettől a tenyerem finnyásan a szőnyegembe töröltem. Úgyis ki kéne már mosni.
A láda réz csattjai megkoptak a sok használatban és megannyi kis metszéssel és horpadással volt teli. Némi szenvedéssel, de sikerül felkattintanom őket és feltárult a tartalma.
Anya vörös, és igazán 1920-ból származó tánccipője volt az első, amit megpillantottam. Az orrán már lejött a festés és kényelmesen elhordta egy láb, aminek formáját még mindig őrizte. Végigsimítottam a puha anyagon és ennyi érzelmességet engedhettem meg mert már toltam is arrébb, hogy a sok régi ruha alatt megtaláljam az apró fiolát. A kis üvegcse hűvösen simult a felhevült markomba hirtelen. Felemelve a karcsú, ujjhosszúságú fiolában megbillent a vörös lé.
- Drága Viharvert bácsikám! – suttogtam csókot nyomva az üvegre. Nagyapa megtiltotta a bájital főzést, így se én, se anya nem tanultunk, az erről szóló könyvek pedig a padlásra lettek száműzve. De egy nap mikor megoldást kerestem fönt, megtaláltam a bácsikám utazóládáját és benne ezt a csodás, fantasztikus és életmentő bájitalt.
A kerekded üvegdugó nyakára gondos kezek egy madzagot csomóztak, amin megsárgult papír csüngött.
Kutyaelkapó, írták rá.
Szigorúan véve nem én készítettem csak felhasználom, ergo a szabályokat nem szegem meg!
Visszahajtottam a bőrönd tetejét majd felállva a lábammal betessékeltem vissza az ágy alá a porcicák és cipősdobozok közé. Ha már cipő!
Mezítláb voltam, de épp készültem elhagyni a házat szóval kelleni fog egy pár cipő. Ó, jaj, döntenem kell!
A szekrényemhez mentem és kinyitva az alsó polcon szépen sorban álltak a nyári cipőim egymás mellett. Sokkal rendesebben, mint a reggel feltúrt fölsőim összeborult kupacai.
Csupán öt próba után megállapodtam a narancs, hegyes orrú balerinámon.
A szekrényre erősített tükör előtt toporogva megnéztem magam minden szögből és végre felkenhettem az ajakfényem. Elhasaltam egy halk puffanással az ágyamon és benyúltam a párnám alá megkaparintva az ismerős nehéz kézitükröt, amit mindig ott tartottam.
A Speculum Speculorum. Óvatosan húztam ki, lassan, mintha bárki tetten érhetne a használatában. El rejtve tartottam nagypapa szomorú szemétől és kérdéseitől.
A felkaromra támaszkodva két kézbe fogtam a nehéz, megmunkált ezüsttükröt. Megannyi kézben járt már, az idő mégse fogott rajta sohase. A hátlapjára metszetet készített az alkotója egy éteri nőről ahogy virágkoszorúban vizet önt alá egy nyugodt tóban állva. Neki készült ez a bűvös eszköz és mikor megfordítom, hogy belenézzek meg is látom a szőke asszonyt. Szeméből aláhull pár kósza könny és mikor bő, fehér ruhaujjába törli arcát az a semmibe vész, szétfoszlik és megjelenik a saját arcom. Mély lélegzetet veszek és elsuttogom neki a szavakat;
- Tükröm, tükröm, mutasd meg nékem,
Kire a szívem a legjobban vágyik éppen.
Három éve majdnem minden nap megtettem ezt mégis még most is a torkomban ragadt a levegő és vészesen kapaszkodnom kellett a tükörbe nehogy elejtsem ahogy a két arc megformálódott. Anya és apa vidáman vetették egymásnak a vállukat és mikor anya apró csókot nyomott a férfi arcára mindketten felnevettek. Pontosan úgy ahogy régen tették a nappaliban ülve vagy reggelente mikor apa munkába ment. Tétován beleharaptam az ajkamba. Már nem kell sok idő és visszatérhetünk ugyan ide.
- Anya, apa várjatok egy kicsit még és elmegyek értetek – hunytam le nehéz pilláimat és mikor kinyitottam a varázs megtört. A Speculum Speculorum, a tükrök tükre, ami időn, téren és józan észen túl megmutatja azt, akire a legjobban vágysz. Nagyapa azt mondja kegyetlen eszköz, de én, Olivia és még Viharvert bácsikám is tudtuk ez a legkegyesebb ereklyénk. Szeretetből született és a vágyból, hogy valakinek vigaszt nyújtson.
Szipogtam egy kicsit mert nem állt szándékomban idő előtt elkenni a festékem, aztán elkezdem felkenni a szájfényem. Ezzel lesz megkoronázva a mai szettem.
A barackos fényesség nagyon nyárias volt júniushoz illően.
Mások már nyári szüneten voltak, messzi vidékeken vakációztak, de én London szívében tovább koptattam az otthoni iskolapadot. A Speculum Speculorumot visszarejtettem a horgolt fehér párnám alá és felkeltem az ágyról, hogy az egész alakos tükröm elé sétáljak. Egy-két cuppantás után eltettem az ajakfényem az egyik, a fiolát a másik zsebembe. Örök hála anyának mert megtanított zsebeket varrni a ruhákra! A farmerszoknyám tetejére simítottam a blúzom és így nem látszott, hogy bármi van nálam.
Remek, örvendeztem egy újabb sornyi tükörben pózolás után, hogy tényleg nem látszódik-e.
Most már tényleg elmehettem az órámra.

A dolgozóban várt rám mindenki. Vernon a kényelmesre koptatott kanapén ült törökülésben és egy tányérnyi süteménnyel. Apró csillagalakú kekszek voltak, amiket két napja sütöttünk nagyapával.
A teletömött könyvespolcok a szoba két oldalán sokat szűkítettek a helyiségen, de ez volt az egyetlen, amit apa nem tervezhetett át. Mindennek úgy kellett maradnia, ahogy a ház fennállása óta volt. Nagyon oda voltunk a tökéletes prezerválásért mondhatni. Majdnem minden itt lévő könyvet és iratot valamelyik családtagunk készítette. Festmények és fényképek is voltak elhelyezve, pár régi ereklyével, amik rongyossá mesélt történeteket támasztottak alá, és amiket a kandallóra pakoltunk. A fal bézs színe nem is látszott ki sehol. A lábam mélyen besüppedt a szőnyegbe ahogy beljebb sétáltam az ajtót becsukva magam mögött. Vernon a szeme sarkából rám nézett és hangosan ropogtatva a süteményt rám mosolygott. Ha mérges is volt ránk a nő miatt, azt hiszem engem nem hibáztatott. Egy apró gyors mosollyal viszonoztam majd előre fordultam.
Nagyapa az íróasztala mögött állt, kifelé nézve a hatalmas franciaablakokon. A hátsó kertünk nem létező volt szinte, szúrós bokrok és rózsák lakhelye lett mióta a nagymama meghalt és nem ápolta. Az íróasztalon viszontláttam őt, menyasszonyi fátylában mosolyogva egy régi szépia képen. Hosszú haja gyöngyéden omlott le szép arca körül hullámokat vetve. Szégyenlős mosolya élete végéig megmaradt. Mellette volt rólam egy kisbabakori kép és azokon túl anya nevettet és az ő esküvői fotója. Mióta egyikük se élt itt, a képek valahogy megtöbbszörözöttek.
- In inceptum finis est – kulcsolta össze háta mögött kezeit nagyapa ahogy hátra fordult felém. Egyenesebben álltam összecsapva bokáimat és felszegve az állam. Senki nem görnyedhet a családi mottó alatt!
- A kezdetben a vég! – kántáltam tisztán – a családot szolgálom, a családot védem!
- Örülök, hogy megérkeztél – mosolygott rám. Sietősen lehuppantam Vernonnal szemben. A süppedősre tömött ülésre pottyanva a lábaimat egy pillanatra feldobta a lendület. Kuncogva igazgattam el ruháimat nagyapa fedő pillantása alatt.
Elkezdődött az óránk. Ugyan nagyapa tanított a világi dolgokra is, mint matematika, földrajz, történelem vagy latin, elsősorban a Talbot tematikát követtük. A cél az volt, hogy mire betöltöm a tizennyolcat és megkapom a saját naplóm mindent fejből tudjak, amit előttem leírtak. Vagy legalábbis a legnagyobb részét, tekintve ez generációról generációra nehezebb volt.
A metódus egyszerű volt, néhol konkrét feljegyzést kért, máskor szituációkat írt le és nekem kellett kitalálnom milyen előzetes tudásra támaszkodnék. Felkészületlenül alámerülni a Tükör Birodalomban a biztos halál volt.
- Ki és mit írt a tündérekről? – kérdezte nagyapa. Ez könnyű volt! Mivel még éltében hallottam az illetőtől. Komolyan köhintettem és az extra hosszúra festett pilláim árnyékából kilestem Vernonra. A fiú a karfán könyökölve evett és figyelt.
- Khm. Keserű Sigfrede írt róla 2016-ben mikor egy tündérbirodalmat fedezett fel. A tündérek fungi kinézetű, változó méretű és formájú entitások. Hangjuk hangszert utánoz. Szaporodásuk spórákkal történik, de a későbbi mikológiai kutatások összevetése a tükrön innen és túl nem történt meg ezért biztos adatok a felderítés megszűnése miatt nem jöttek létre.
Egy csöppet lelombozott Sigfrede emléke. A nénikém ugyan a keserű melléknevet viselte mindig jó szívű volt. Mikor anyáék elmentek nekem adta a Speculum Speculorumot pedig tudtam jól, hogy ő is épp annyit használta, mint én. És pont ebbe a kutatásba halt bele. Egy fertőző szennyeződés miatt vesztettük el három évvel ezelőtt anyáék távozása után nem sokkal.
- Használnád-e ezt a tudást? – támasztotta meg tenyerét az íróasztalán nagyapa ahogy az egyik falra akasztott fényképet nézte. Keserű néni cigarettázott rajta a nappalink egyik foteljában ülve. Hatalmas, fekete bárányszőr kabátot hordott és olyan lett tőle, mint egy felborzolt holló. Nem mosolygott, az arcára tényleg leíró volt a keserű jelző.
- Bizonyos részleteit. Tudnám belőle, hogy kellő óvatossággal közelítsek meg bármilyen gombafajtát a tükrön túl. Illetve a fertőzés veszélye miatt külön vigyáznék, például megfelelő felszereléssel – vettem sorra ujjaimon – és... azt hiszem ennyi.
- Jó, remek- biccentett visszanézve rám nagyapa – mint látod a családod megtett áldozatai megmenthetnek téged – mikor viszont meglátta Vernon nehéz tekintetét hirtelen meggondolta magát – és most mondj egy hibát, amiből tanulnunk kellett.
Ez váratlanul ért. A fülbevalóm hatalmas sárga háromszögét forgatva gondolkodtam. Egy hiba...
- Mikor... mikor – húztam az időt az agyamban pakolgatva a felhalmozott tudást.
- Egy igazán rossz tett, amit azért követtek el mert azt hitték jót cselekednek vele – nem a leírás, hanem nagyapa mély undorától tudtam mire utalt.
- III. Kegyetlen Sig mészárlása! – kiáltottam fel a témától elütően és a számra tapasztottam zavartan a szám – mikor leölte a három fiatalabb fivérét mert félt a családi vér gyengül.
- Megbocsáthatatlan – sziszegte nagyapa és ismét Vernon felé fordult, mintegy elismerve mi se vagyunk tökéletesek. Előttünk és utánunk is vétkekkel és hibákkal leszünk tele. Sovány vigasz lett volna az árnyéktalan nőnek. A mészárlás viszont olyan kegyetlen és borzalmas volt, hogy szégyelltem bevallani az ősöm tette.
- De – kalandozott el a hangom égő arccal – a családi vér tényleg erősebb lett, és erősebb volt mindig is elsőszülötti ágon...
Én is elsőszülötti ágon születtem ahogy minden egyenes ági felmenőm is. A képességeink ugyanis ingadozóak voltak, csak a veleszületett látás volt adott mindenki számára. Nagyapa úgy nézett rám, hogy vacogva behúztam a nyakam. Nem akartam védeni III. Siget, tényleg nem.
- Hogy merészeled védeni, amit tett! – dörrent rám és az asztalra csapva megugrottak a képkeretek. Még a nagymama fotója is szomorúbban nézett.
- Nyisd ki a családi oltárt és nézz szembe a tettével! – adta ki nekem a parancsot és én menten térdre estem le a kávézó asztal elé. Ő is kisétált az íróasztal takarásából egyenesen a kávézóasztalon lévő családi oltár mögé. Kezét finoman a doboz tetejére tette.
Reszketve térdeltem a Viharvert bácsi utazóládájánál is nagyobb fadoboz előtt. A Talbot oltár. A családi biblia, az ős mítoszunk szelencéje. Minden nap kinyitottuk, ugyanazzal a remegős lelkesedéssel és az ujjaim minden kinyitáskor ugyan úgy bizseregtek.
- Azta! – nyammogta Vernon a kanapéról próbálván oldani a feszültséget – vagy ezer éve nem láttam ezt – és érdeklődve közelebb fészkelte magát a családi oltárhoz. Izzadó tenyereimet végighúztam észrevétlen a szoknyámon.
A családi oltár sötét, fényesre lakkozott nyárfából készült és olyan tiszta volt, hogy láttam benne a saját izgő-mozgó tükörképem. A láda kétszárnyú ajtaját Hermész kerükeiónja zárta le. A két aranykígyó felfutott a boton és a szárnyaknál találkoztak. A szárnyakat kellett meghúznom, hogy kinyíljon és egyedül a vérszerinti Talbotok voltak erre képesek. A sarokvasak tollakat formáztak és éles indákkal szegélyezték, amik fel tudták sérteni az ember ujját, ha nem figyelt. Tapasztalatból tudtam.
Ujjaimmal óvatosan érintettem meg a vakító szárnyak szélét és ők engedékenyen váltak szét a bot közepén a legkisebb erőre. Ez az oltár volt a legfontosabb tárgyunk mind közül. Ha veszély fenyegetné a saját életünk árán is meg kellett védenünk. Mert enélkül a háromszáz éves tudásunk elveszne.
A két ajtó mögött felbukkant a családfa. Két sorban lógtak le fekete láncokon a portrék a több, mint hetven tagról. A fonott mintára faragott két rúd tartotta a tenyér nagyságú bilétákat. A rokonok arcai visszanéztek rám, most még mozdulatlanul.
- In inceptum finis est – vacogtam, közelebb hajolva hozzájuk és a megannyi szem pislogni kezdett, mocorogtak a fényképek és a festmények felsőtestei. Egyedül az örökcsecsemők szeme maradt csukva. Azoké, akik túl korán mentek el tőlünk. A saját fényképem, tökéletes mása a mostani arcomnak Sigrid Szuper Szikrázó Diszkókirálynő Szemfestékével™ pillogott rám utolsóként a láda legsarkában lógva anyáé után. Ez a kép velem fog felnőni és akkor torpan majd csak meg az öregedése, ha én már nem leszek.
- A három fivér, akit a saját ágyukban ölt meg – kezdte hangosan nagyapa és lenézett rám – az anyja, aki megölte magát a tette hallattán, a rokonok, akik elmenekültek előle ezzel a család szétszakadását eredményezve.
A reggeli beszélgetés után szerettem volna hallani valami vidámat. Megmutatni Vernonnak ugyan ezúttal nem cselekedtünk a legjobban, nekünk is megannyi csodás történetünk van. Ehelyett ide keveredtünk, a legnagyobb családi vértengerbe.
- Sajnálom, igazad van, kegyetlenség volt. Önzésből elkövetett gyilkosság– fordítottam felfelé az arcom tovább térdelve és a combomon pihentetve a kezem. A tenyerem pont a kis üvegcsén nyugodott. A torkom iszonytatóan szorított.
- Hagyd őt kérlek Talbot úr – szólalt fel meglepően komolyan Vernon – nem azért mondta mert igazat ad neki.
- Nézd végig a képeiket Sigrid – folytatta jóval gyöngédebben nagyapa végigsimítva az oltár tetején – a bánat, amit okozott túl nagy ár volt a hatalomért.
Lenéztem rájuk. Három, nálam csak pár évvel idősebb fiú képe egymás mellett. Bordó kereteiken rózsatövisek és őket, ha meg is szólítjuk nem beszélnek napló híján. III. Sig merev tekintete előtt egy könnyesszemű asszony beesett arcáról dagerrotípia. Még a titulusa is Záporszemű és ahányszor újraéled tovább ontja őket.
Vernon is úgy fészkelődött, hogy rálásson az apró alakokra és térdein megtámaszkodva kezébe ejtette állát. Puha haja ismét félig az arcába lógott és egy apró fújással tessékelte ki. Mikor elkapta a tekintetem apró, vigasztaló mosolyra kunkorította száját és én gyorsan előre fordultam.
- Nem tudhatjuk biztosra tényleg gyengébbek lettek volna-e. Nekik sose adatott meg, hogy megmutassák az erejüket ezért se hihetünk a Kegyetlennek – magyarázta finoman tovább nagyapa – és most térjünk vissza az órához, rendben?
És tovább folytattuk az ide-oda játékot, szó szerinti idézetek és történetek ismétlését olyanokról, akik előttem tettek is valamit. Én krónikás leszek, nagyapa erre nevelt, de én kalandor akartam lenni, felfedező, mint anya és Keserű nénikém. Kockáztatni a halált, de teljességében élni az életem.
Mikor anya visszajön biztos, hogy rá fogjuk tudni venni nagyapát, hogy újra így éljünk.

A két órás Talbot óra után jöhetett a tízórai majd a sokkal földhöz ragadtabb tantárgyak. Nagyot nyújtózva keltem fel a kanapéról. A sütistányér üresen állt a kávézóasztalon csupán némi morzsa és a virágos szalvéta maradt meg. A pokolfajzat mindet elpusztította.
- Mit kérnél tízóraira Vernon? – kérdeztem ismét a fülbevalómat billegtetve ujjaimmal – van nagyon finom narancsvirág teánk és szerintem még van pár muffinunk tegnapról. Epres. Nagyapával csináltuk.
A fiú is felállt és az ég felé nyújtózás közben felvillant lapos hasa egy csíkban a farmer fölött. Nagyon erősen próbáltam az arcára koncentrálni válasz várás közben.
- Kedves ajánlat, de azt hiszem ideje hazamennem – mondta és az ajtó melletti csupasz falrészen akárha felvágták volna a világunk anyagát felvillant egy árnyék. Hamarabb jött a lehetőség, mint vártam és zsibbadt kezeimet a zsebembe mélyeztettem, hogy feltünésmentesen a fiolához jussak. Nagyapának háttal fordultam, ahova Vernon épp menni készült és sikerült leügyeskednem a kerek kis dugót. Az üvegcse szája meggátolta a kifolyást helyette csöppökben hullott ki a vöröses lé. Mentás kézkrém is lehetett volna, hűvös zsibongó érzés támadt a markomban tőle. Még a dugaszt is sikerült visszatennem nehogy tovább folyjon és Vernon után léptem, aki már meg is indult.
- Jaj mész is már? Maradj még egy kicsit – és drámaian összecsaptam kezeimet, hogy a másikra is jusson a bájitalból. A jeges érzés rögtön átterjedt és féltem nem érzem eléggé az ujjaimat, hogy biztos legyen a fogásom. Vernon barátságosan mosolygott rám, nem is neszelve meg a tervem és ettől lázongó lelkesedés fogott el. Menj már, menj, akartam rákiabálni.
- Szívesen látunk máskor is – mondta nagyapa és csak félig érződött hazugságnak. Tökéletes kartávolságra voltam Vernontól, de messze az íróasztalánál álló nagyapától.
- Köszönöm, Talbot úr. Viszlát Sigrid – biccentett nekem és már lépett is be az árnyba. Annyit engedtem még neki, hogy a fejét átdugja a résen majd még a dolgozóban lévő karját megragadva áttaszítottam mindkettőnket a lyukon.
- Sigrid! – hallottam még nagyapa rémült üvöltését ahogy a lyuk zárult be mögöttünk.
- Ne félj! Majd megszidhatsz mikor visszajöttem! – kiáltottam vissza neki majd bezárult a repedés és a semmiben voltunk.
- Ebből baj lesz – nyögött fel Vernon előttem és én szorosabban fogtam a farmerdzsekije ujját.