Lassan nyitogatom a szemeimet, majd erőt véve magamon a mellettem levő kis szekrényre pillantok.

Hajnali 3 óra.

Morogva kelek fel, s nyúlok a telefonomért ami megállás nélkül csak cseng ilyenkor.
- Igen? - szólalok meg, mire egy ijedt kiáltást kapok válaszul, szemöldökömet összehúzom az ismerős nyekkenés hallatán.

- Stan? - és hirtelen minden háttérzaj megszűnt, hallom halk zihálását, és ebből levehettem hogy megint részeg és valószínűleg a pánikrohama közben hívott fel.
- Máris megyek - a telefont még mindig a fülemnél tartom, és nem törődök az ellenkezése hallatán, a cipőt felvéve és egy vékony kabátot magamra rángatva lépek ki a szobámból.

Egész úton beszélek hozzá és próbálom nyugtatni, bár nem annyira sikerült mint vártam, az út olyan 10 percbe telt, ami lehetett volna akár 5 perc is, tekintve hogy szinte mellettem lakik a legjobb barátom.
Ahogy egyre közelebb kerültem az érzéseim egyre csak felerősödtek Stan iránt, ennyi év után is. Hiába próbálom elnyomni őket, teljesen felesleges az egész, hisz akárhányszor a közelébe vagyok az érzések visszatérnek és tehetetlen vagyok.

- Itt vagyok- karolom át a testét, és egyenesen az ágyába dőlünk, óvatosan simogatom éjsötét haját amit annyira imádok, a szemeivel együtt amik a világ legcsodálatosabb színeiben fénylenek, de most csak fájdalommal vannak tele.
- Stan? - suttogom halkan a nevét, mire csak még jobban magához szorít, ajkaim szomorú mosolyra húzodnak a barátom láttán.

- Mi történt? - kérdezem halkan, kissé eltolva magamtól, mire csak rám néz és ismét felzokog pár másodperc után.
- Wendy - zokogja a bizonyos lány nevét, akiért már az általános iskola, sőt már az ovis korunk óta odavan.

Hát persze. Wendy.

Az a lány már évek óta csak játszadozik vele, ide-oda hajígálja a legjobb barátomat mintha csak egy olcsó játék lenne érzelmek nélkül. Rengeteg alkalommal mondtuk hogy csak hagyja figyelmen kívül a lányt, mivel még a vak is látja hogy csak szórakozik vele, de Stan fülig bele van zúgva.

Nem értettem sose hogy miért viselkedik így Stan, miért fogadja folyton vissza a lányt azok után is amiket tett vele.

<¡> <¡> <¡>

Szeretem őt - mondta Stan mosolyogva kijelentve, mire mi csak értetlenül álltunk ott a folyosó közepén.
- De Stan - kezdte volna Kenny, de Stan leintette - Szeretem őt, szavakkal le se tudom írni hogy mennyire - suttogja szerelmes szavait a levegőnek mintsem nekünk.
- Hát te nem vagy komplett- böktem ki pár perccel azután hogy felfogtam a mondandóját.
- Sose voltál szerelmes - pillant rám azokkal a kék szemeivel - ha egyszer megtapasztalod akkor majd mást fogsz mondani.

<¡> <¡> <¡>

Mennyire igaza lett - mondom magamban, miközben a hátát simogatom kezeimmel, nagyjából lenyugodott amit jó jelnek vettem.
Utálom őt így látni, de nem tehetek semmit sem érte.

Megkérdezhetném a történéseket hogy ezúttal mi történt, de úgy vélem hogy csak ismét a sebeit tépném fel, így inkább csendben maradok és szorosan ölelem a karjaimban levő srácot.

- Nem fogok hazudni - szólalok meg halkan, érzem a tekintetét magamon, de én képtelen vagyok ránézni.
- Ky? - suttogja halkan a nevemet amitől kiráz a hideg, de a jó értelemben, imádom mikor így hív.
- Tudom hogy Ő nem hozzád való...

Kibontakozik a szorításomból, és velem szemben ül, kék szemeivel az arcomat fürkészi, de mivel a falat bámulom ő helyette, így csak egy morgással megragad és kényszerít hogy a szemeibe nézzek.
- És el is hallgattathatsz - szólalok meg egy idő után megkeményedett vonásokkal - De látom az arcodon - simítom meg puha arcát és egy apró könnycseppet törlök le róluk.
- Amikor azt mondod Ő az egyetlen amit szeretnél - nem ejtem ki a lány nevét, de utalok arra a bizonyos személyre.

- És az időd vesztegeted, ebben a rossz helyzetben - lassan szétnézek miközben beszélek és a szobára pillantok, rengeteg zsebkendő és kiürült alkoholos üvegek hevernek szanaszét, néhol még néhány jointot is megpillantok, majd bánattal teli arccal ismét feléje pillantok.
- És akármikor megállíthatod - ragadom meg a kezeit, mire meglepődik a hirtelen tettem láttán.

Már nincs megállás, most vagy soha!

- Tudom hogy jobban tudnék bánni veled - nézek a szemeibe - mint Ő!
Stan csak csendben figyel, nem szól semmit, kék szemeivel az én smaragzöld szempáromat fürkészi.

- És minden olyan fiú, mint te - mosolyodok el halványan - egy úriembert érdemel.
Halkan felnevet a hasonlaton, de nem szól semmit, a nevetése boldogsággal tölti el a bensőmet, és már nem is érdekel ha a mondandóm után kifog dobni az életéből. Oké ez mondjuk hazugság volt.

- Mondd, miért vesztegetjük az időt - hajolok közel az arcához, mitől kissé ledermedt - Minden elpazarolt bűnödért - kuncogok fel a régi emlékeken amiket együtt követtünk el.
- Ahelyett hogy velem lehetnél - homlokomat az övéhez támasztom és egyik kezemet amit kiszabadítottam az övéjéből, az arcára vezetem.
- Tudom hogy jobban tudnék bánni veled - hajolok el kissé és az arcához közelítek - Jobban mint Ő! - majd lassan ajkaimat az övéihez tapasztom.

Megállítom az időt.

<¡> <¡> <¡>

Egy gyönyörű hegyen levő mezőn feküdtünk csak mi ketten a világ ellen.
Ma volt a híres csillaghullás amit már évek óta terveztünk meglesni.
Boldogan kacarásztunk, miközben egymásnak mondtuk régi gyerekkori emlékeket és azokat a buta cselszövéseket miket valaha végrehajtottunk.
Minden tökéletes volt.

Abban a pillanatban, mikor azt mondod...

- Ky - nevetése elhal, és rám néz azokkal az éjkék szempárokkal amikben folyton elveszni találok.
- Igen? - mosolyodok el ismételten.

Te is velem szeretnél lenni...

- Lehetne hogy - zavartan kezdi a mondat első felét, majd végül felül.
- Hm? - Stanre nézek aki nem hajlandó többet hozzám szólni és rám se figyelni.
- Veled szeretnék lenni! - böki ki frusztráltan, mire meglepődök.
- Komolyan gondolod? - suttogom halkan, szemeimet összeszorítva.
- Igen, Ky - ragadja meg a kezeimet és egyik szabad mancsával felemeli az államat ezzel kényszerítve hogy rápillantsak.
- Miért? - suttogom halkan.
- Mindig ott voltál mellettem, de vak voltam tudod - nevet fel halkan szinte sajnálkozva, majd nagyot nyel és egy gyors puszit nyom az számra.
- Talán mindig is szerettelek - kuncog fel, kezeimet elnem engedve, halványan elmosolyodok.

Csak neked szeretném adni a szeretet amikor hiányzol...

- Csak neked szeretném adni a szeretet amikor hiányzol - suttogom halkan, mégis hallható hangszínben, a nevetését meghallva tudom hogy elérte őt a szavaim.
- Mindig hiányolsz - nyújtja ki a nyelvét játékosan, mire duzzogva oldalba ütöm, és természetesen jajveszékelve feljajdul mintha megvertem volna az imént.
- Baby, csak veled ébredni - suttogom a fülébe, próbálva a erotikus hangnemet megütni, és a vörös arcát nézegetve. Sikerült.

Baby, csak veled ébredni.

Teljesülne minden amire szükségsdm van, és ez olyan más lenne.

Arcaink egyre közelebb kerülnek, és mikor már érzem szinte a leheletét, úgy éreztem hogy ez a tökéletes pillanat, már a csillagok sem érdekeltek.
Itt van velem Stan Marsh, az a fiú akit teljes szívből imádok és csakis velem tölti a szabadidejét.
- Ky - suttogja a nevemet, szemei ködösek és szinte mámorosak. - Áruld el mit akarsz tenni - ajkai huncut mosolyra húzódnak, belemegyek a játékába.
- Stan - súgom ajkaira, majd még közelebb érve a célomhoz

Áruld el mit akarsz tenni...

Aztán megszólalt a hétfői ébresztőmnek a csodálatos hangja.

<¡> <¡> <¡>

Levegő hiány miatt képtelen vagyok szétválni tőle, nem szól semmit perceken keresztül ami nagyon idegesít ebben a helyzetben, nagyot nyelek és próbálok valamit leolvasni a kifejezéstelen arcáról. Megutált.

- Adj egy jelet - könyörgök Stannek könnyekkel teli szemekkel, sose szerettem a csendet, de most ez kibírhatatlan.

Stan nem szól semmit, helyette feláll és elkezd körbe-körbe járkálni, hangosan szuszog miközben az orrnyergét piszkálgatja, amit általában akkor csinál ha ideges.

Miattam van ez.

Egy hibát követtem el.

Mindent elrontottam.

Már éppen állnék fel, mikor elkezd közelíteni felém, gyorsan összezárom a szemeimet várva a jobb horgot, de nem jön semmi, helyette egy meleg kéz simul az enyéimbe.
- Fogd meg a kezem - szorítja meg a kacsóimat - És minden rendben lesz...

Hitetlenkedve nézek immár a fiúra, aki csak angyali mosolyokkal bombázza meg a szívemet.

Lehetséges volna hogy...?

Nagyot nyelve szorítom neg én is a kezeit, és reménykedve nézek rá.
- Megígérem soha nem hagylak cserben - szempáromat egyenesen az övéibe fúrom.
- Ha eddig nem tetted, nem most fogod elkezdeni Ky - hajol közel és átkarolja remegő testemet, zokogva borulok a nyakába, nem érdekelve hogy mennyire alkohol illata van és mennyire levan izzadva.

Olyannak szeretem amilyen!

[Néhány hónappal később]

Mióta úgymond randizunk, mindenki furcsán nézett ránk az iskolában, megszokták hogy milyenek vagyunk egymással úgy általában, de egy idő után észrevették hogy mennyire is ragaszkodtam Stanhez, de ez csak az első 2 hónapban volt, azóta már kevésbé lógok rajta, így minden visszatért a régi kerékvágásba.
Rájöttem hogy a Wendy fajta viselkedés nem az én műfajom, ami Stannek is feltűnt, így végül elmondtam mindent ami aggasztott.

Természetesen kinevetett.

|~||~|~|

- Kyle! - kiabál rám Stan, miután a mosdóba is követtem mint egy kiskutya, kérdőn néztem rá.
- Mi az? - furcsálltam a kirohanását.
- Miért viselkedsz így? - kérdezte Stan számonkérő hangnemével amit ritkán szokott használni.
- Hogyan? - adtam elő a hülyét, de átlátott rajtam.
- Ky...

Sóhajtva adtam fel magamat, és inkább kivonultam a helyiségből, ő pedig miután végzett a dolgával, csatlakozott mellém az ágyra.
- Szóval? - nem sürget amiért hálás vagyok neki.
- Stan - mondom halkan a nevét, így felhívom a figyelmét.
- Nem vagyok Wendy, ugye tudod? - alig hallhatóan suttogom.
- Tudom.

Néma csend következett. Sem ő sem én nem szólaltunk meg többet.
- Tényleg? - kétkedve nézek rá mintha nem akarnám elhinni.
- Persze - forgatja a szemét, majd egy ölelésbe von - Te vagy Kyle Broflovski.
Nem pedig Wendy Testaburger. Sose leszel olyan mint ő.

Igaza van, sose lehetek olyan mint Ő.

- Nem vagy ő, és ez a legjobb dolog - folytatja mielőtt összeomolhatnék a gondolataimtól. - Gondoskodó vagy, kedves és szerethető. Sosem használsz ki másokat szórakozásból meg amúgy sem, mindig ott vagy hogy segíts akár az ellenségednek is, ezeken kívül is vannak dolgok, de akkor itt ülhetünk napokon át mire végigérne a listám..
Hitetlenkedve nézek rá, de egy mosoly bújkál a szám sarkában.
- Tényleg így gondolod? - mormogom halkan, és hagyom hogy a hajamat piszkálja.
- Igen, úgy vagy csodás ahogy van Ky...
Szemeim ismét nedvesek lettek a szeretett barátomtól, de ő készségesen letörli a cseppeket.
- Csak legyél önmagad, ne próbálj meg másvalaki lenni aki nem te vagy - puszilja meg a homlokomat, mire elégedetten felszusszanok.
- Szeretlek - suttogom halkan.
- Tudom - nevet fel halkan majd hozzáteszi - Én is szeretlek.

|~|~|~|

Itt állunk Wendy háza előtt, Stan idegesen toporog, és az ajkait rágcsálja, utálom így látni őt.

Nem akar itt lenni.

Én is osztoztam ebben az érzésben.

- Csak tudd hogy nem kell ezt egyedül megtenned - fogom meg a kezeit és a szemeibe nézek.
- Tudom - sóhajt fel, majd egy szájrapuszi után úgy dönt hogy itt az ideje. Sóhajtva visszaülök a kocsiba és türelmesen várok.

Pár perc után egy kissé ideges, mégis megkönnyebült Stan lép ki a házból, és sétál fel egy mosollyal az arcán, amit kénytelen vagyok viszonozni.

Sikeresen lezárta a múltat.

A kulcsot elfordítja amint beszállt mellém, és mielőtt elindultunk, egy dühtől tajtékzó síró lány jelent meg egy késsel a kezében, Stan és én kidülledt szemekkel néztük ahogy az említett lány, vagyis Wendy éppen felénk rohan. Stan rátaposott a gázra miután szinte csak pár centire volt tőlünk az őrült lány, perceken állt a sokkban ültünk és merengtünk magunk elé.
- Mégis mit mondtál neki? - nyögöm ki nagynehezen a kérdést.
- A viselkedéséből ítélve lehet hogy eltúloztam néhány dolgot - szisszen fel, de pár perc múlva már csak nevettünk.

Majdnem sikeresen.