Itt a folytatás kedvesek <3

TW: fuldoklás, haldoklás

Teljes csönd honolt Chuuya szobájában, még az éjjeliszekrényén álló kis órát is kirakta, mert zavarta a ritmusos ketyegése, ezért fogalma sem volt, mennyi ideje feküdhet ébren az ágyban. Az utca fénye gyengén világította be a helységet, de a sarokban álló asztal alakja jól kivehető volt, ami kéretlenül vonzotta a fiú tekintetét. Pontosabban az egyik fiókban pihenő, kiszáradt kis virág. Ugyanaz, ami most Dazait fojtogatja.

A tekintete előtt megjelent a nyomozó sápadt arca, ahogy lihegve kapaszkodik a fatörzsbe. Chuuya szája megrándult és átfordult a másik oldalára, ahogy egy kezét a mellkasához emelte. Miért érzi most is ezt a fojtogató melegséget, amikor rá gondol, ha már nem szereti? Talán féltékeny, hogy valaki másnak sikerült megszereznie a volt partnere szívét?

A maffiózó gúnyosan elmosolyodott. Ugyan, mégis mire lenne féltékeny? Hát nem mindegy már neki mi történik a nyomozóval? Vagy talán az zavarja, hogy örökre elveszti, és nem tehet semmit?

Chuuya szeme riadtan kipattant. Elveszti Dazait?

A fiú légzése felgyorsult, ahogy ez az egy gondolat visszhangzott a fejében. Sokszor voltak már életveszélyes helyzetben, de máskor valahogy mindig meg tudták oldani, most pedig tehetetlen volt. Chuuya egyszer nem tudd közbelépni, és Dazai meghal. Elveszti a volt társát, valami ismeretlen nő miatt.

Chuuya vére szinte forrt a hirtelen támadt indulatoktól, és az ágyból kiugorva föl-alá kezdett járkálni a sötét szobában. A szeme előtt ismét megjelent Dazai sápadt arca, de ez alkalommal üveges tekintettel és véres virágokkal körülvéve feküdt a földön. Chuuya megrázta a fejét, hogy elhessegesse a rémképeket, de már szinte bele itták magukat a tudatába. Olyan kép volt, amitől tartott, hogy egyszer majd a valóságban is látnia kell. A fiú neki dőlt az asztalnak, de azonnal el is lépett onnan, ahogy eszébe jutott a fiókban lapuló kis virág.

Az összes érzelem gyorsan átcsapott haragba és Chuuya ökölbe szorított kézzel bámulta a titkát rejtő fiókot. Nem az ő hibája, hogy az a barom nem csinál semmit! Ha ezt akarja, hát legyen! Nem is érdekli, mi van vele! Most már nem... Chuuya sóhajtva a hajába túrt, ahogy neki támaszkodott az ablakpárkánynak.

~

A következő napok, majd hetek eseménytelenül teltek. Chuuya nem kereste a Dazait, de a nyomó sem őt. Azonban, amikor éjszakánként ébren bámulta a plafont, és eszébe jutott a régi partnere, elgondolkodott, mi lehet vele. Vajon ő is összekuporodva fekszik a szobájában, kimerülten lihegve a köhögéstől, - mint egykor Chuuya is - vagy már nem szenved? A fiú hiába próbált kizárni ezeket a gondolatokat a fejéből, mégis visszatértek és végül a kelleténél többször került a keze ügyébe egy boros üveg.

A kialvatlanság és a kéretlen gondolatok Dazairól idegessé tették Chuuyát és ez lassan már a munkáján is meglátszott. Figyelmetlenebb lett és gyakran provokál harcot, ami jelentős, és felesleges veszteségeket okozott a maffiának. Végül Mori hidegen mosolyogva megkérdezte, hogy nem akar esetleg kivenni egy kis szabadságot, kipihenni a munka fáradalmait.

Chuuya azonban nem élvezte a kényszer szabadságát, mivel így már nem volt mivel elfoglalnia magát, és a gondolatok is könnyebben férkőztek a fejébe, úgyhogy inkább fogta a kalapját és útnak indult Yokohama utcáin. Nem volt terve, merre induljon, csak ki szerette volna üríteni a fejét és erre a zsúfolt, városi élet egész jónak bizonyult. Naphosszat a város utcáit járta, néha betért egy kiállításra, vagy enni valamit és egyszerűen élvezte magát. Így, hogy végre kicsit csak magával foglalkozott, egyre kevesebbszer jutott eszébe Dazai és ez megnyugtatta. Nem érdekli, mi történik vele, vagy mit csinál az életével. Chuuya elégedetten könyvelte ezt el, de a fiókban lévő kis virágra nem bírt ránézni.

Egy ilyen délutánon, éppen az egyik tengerparti padon pihent, a kalapját az arcába borítva, amikor a telefonja hangos pityegéssel jelezte az új üzenetét. Chuuya érdeklődve vette elő a készüléket, nem számított rá, hogy keresni fogják a szabadságán. Talán félre siklott egy üzlet, és kell a segítsége? Azonban csak egy ismeretlen számról kapott egy üzenetet.

Chibi, találkozzunk a kikötő déli részén, a parkhoz közeli raktáraknál. Siess.

Chuuya elfintorodva nézte a képernyőt. Dazai... Ennyit a nyugodt napjáról. A fiú éppen készült elrakni a telefonját, amikor valami megállította a mozdulatban. Igazából egész közel van a hely... Talán elmehetne. Egyáltalán mit akar tőle most az az idióta? Meg kinek képzeli magát, hogy arra vár, Chuuya mindent eldobva siessen hozzá?

Chuuya idegesen feltolta a kalapját, ahogy a kabátját fogva felállt a padról. Hülye Dazai, jobb, ha van egy rendes magyarázata minderre. Azonban hiába morgott, a maffiózó gyomra jegesen összeszűkölt, sejtette, miért lesz a találkozó.

Könnyű volt megtalálnia Dazait, régen gyakran találkoztak itt küldetések előtt, bár Chuuya már nem is emlékezett mikor járt itt utoljára. Az utóbbi években inkább kerülte ezt a helyet. Dazai azonban ott állt az egyik raktár takarásában, távol a kíváncsi szemektől, de úgy, hogy a másik fiú egyből észrevehesse.

- Nem kéne itt lenned. – lépett közelebb Chuuya és a csípőre tett kézzel nézett Dazaira. A nyomozó is jól tudta ezt, nem is szívesen jött ide. Amikor tehette, inkább kerülte a Dokkmaffia területét, de ez most fontos volt.

- Beszélni szerettem volna veled. – lökte el magát a faltól Dazai, egy könnyed mosollyal az arcán, de a kis maffiózót nem tudta megtéveszteni. Dazai arca sápadtabb volt a szokásosnál is és a szája szélén egy kis odaszáradt vér csillogott. Úgy nézett ki, mint akinek már a talpon maradás is kihívást jelent, a szeme alatt pedig sötét csíkok húzódtak. Chuuya ösztönösen közelebb lépett, figyelve a magasabbik gyenge mozdulatait és idegesen nézett Dazai szemébe. Nem tetszett neki ez a mondat, nagyon nem.

- Mit akarsz Dazai? Nem érek rá egész nap.

Úgy tűnt Dazai egy pillanatig habozik, mintha ideges lenne, ahogy a háta mögött összefűzte az ujjait és közelebb lépet. De ez nem lehet, mégis miért lenne az? Csak bökje már ki, amit akar, szóval Chuuya is mehet végre és elfelejtheti a furcsa szorítást a gyomrában, amikor Dazai meleg barna szemébe nézz.

- Lehet, hogy a múltkori találkozásunknál nem mondtam teljesen igazat. – Chuuya unottan megforgatta a szemét. Hát persze, hogy nem. – Még nem mondtam el az érzéseim neki.

- Akkor meg? Mire vársz még? Gratuláljak, a hülyeségedhez?

Dazai ismét közelebb lépett, Chuuya szinte már érezte a fiú illatát, ahogy fölé hajolt és belefúrta a tekintetét egyenesen az övébe.

- Szeretlek Chuuya.

Chuuya szíve kihagyott egy dobbanást. Tágra nyílt szemmel lépett gyorsan hátra, minnél messzebb a fölé tornyosuló nyomozótól, akinek a tekintete hirtelen égetővé vált. Nem találta a szavakat, ahogy a légzése felgyorsult és enyhén megrázta a szemét.

- Nem... – a rekedtes hangja elcsuklott, de így is lehetett érteni.

Dazainak ez az egy szó és a rémült kék tekintet elég volt. Halványan elmosolyodott, - hiszen úgy is tudta, hogy ez fog történni, - de a kimerült teste csak eddig bírta és a volt partnerének a remegő hangjától fellobbant a fájdalom a mellkasában. Már nem is küzdött ellene. Már nem volt értelme.

Dazai térde megrogyott, ahogy az erős köhögés összerántotta a testét és a raktárfalnak esett. A beton fájdalmasan csapódott a hátának, de szinte meg sem érezte a lángoló tüdeje mellett. Végül a nyomozó lába összecsuklott és térdre zuhant a raktár aljában. A tüdejében nyíló virágok mázsás súlyként nehezedtek a mellkasára és elborították a torkát, ahogy levegő helyett virágkelyhek hagyták el az ajkát. Dazai egy kezet a szájára tapasztott, amin keresztül vércseppek és kamélia szirmok hullottak a poros földre.

Chuuya azt sem tudta ordítson-e, vagy oda rohanjon Dazaihoz. Túl sok minden és túl gyorsan történt. Végül a pillanatnyi sokk után döntött a teste és odafutott a nyomozó mellé, talán még a nevét is kiáltotta, ahogy a vállánál fogva tartotta, hogy ne essen fejjel előre a roham közben.

Chuuya szíve őrölt módjára vert, ahogy a karjában tartotta a remegő Dazait. A mellkasa összeszorult a forró érzelmektől és szinte úgy érezte, mindjárt ő is köhögésben tör ki. A felismerés még mindig ott égett az ajkán. Ő... Ő tette ezt Dazaijal. Miatta haldoklik. Mert szereti.

- Ez nem lehet igaz... – motyogta önkéntelenül is Chuuya, Dazai arcán pedig a fájdalom ellenére is átsuhant egy szomorú mosoly.

A következő percek fájdalmas lassúsággal teltek, mire Dazai légzése szerencsére le tudott nyugodni annyira, hogy kapjon egy kis levegőt. Bár a torkát így is elszorították a virágok és a legkisebb mozgástól is légszomja lett, ezért kénytelen volt ülve maradni, fejét Chuuya mellkasán pihentetve, miközben a kisebbik a derekánál fogva tartotta. Kicsit kényelmetlen póz volt a magasságkülönbségük miatt, de egyikkőjüket sem zavarta. Dazai csukott szemmel pihegett a másiknak dőlve, ahogy igyekezett egy kis energiát összekaparni, de Chuuya szívét furcsa érzés szorította el.

Régen ez mindig fordítva volt. Ő feküdt az ájultság szélén Dazai karjaiban néhány küldetés után, Dazai húzta így magához, amikor mozdulni sem bírt a Megszállottság után. Most mégis Dazai kimerült szuszogása melegítette a nyakát.

Dazai állán végig folyt egy vércsepp és halkan sípolva beszívta a levegőt, mielőtt pislogva felpillantott Chuuyára. A kis vörös már nem is tudta mit érez, túl sok minden kavargott a forró mellkasában. Azonban a kérdés szinte gondolkodás nélkül jött.

- Miért csinálod ezt? Miért nem vágattad ki?

- Mondtam már, - suttogta Dazai. – nem akarom eldobni.

Nem akarlak eldobni téged.

- A francba is! – csattant fel Chuuya, de meg is bánta, ahogy a váratlan mozdulattól Dazai arca fájdalmasan megrándult. – Mégis miért nem? Hiszen már nem is szeretlek...

Csönd telepedett rájuk, ahogy Chuuya némán szitkozódva bele harapott az ajkába és elpillantott. Ezt nem akarta hangosan kimondani.

- Szerettél?

Dazai hangja egy gyenge suttogás volt és Chuuya nem tudott rá nézni.

- Igen... Régen.

- Mikor?

- Nem sokkal az előtt kezdődött, hogy... elhagytad a maffiát. – válaszolt végül a kis maffiózó, ahogy remegve beszívta a levegőt. – Utána nagyjából még egy évig volt.

Dazai arcán egy szomorú mosoly jelent meg, és lehunyta a szemét.

- Aztán kivágattad.

- Nem.

- Nem?

A két fiú szeme ismét találkozott és felcsillant a tekintetük.

- Nem. – ismételte meg Chuuya. – Egyszer csak... megszűnt.

- De az nem lehet. – ráncolta össze enyhén a homlokát Dazai és Chuuya elmosolyodott. Szerette, amikor ezt csinálta. – Csak akkor szűnik meg a betegség, ha viszonozzák a szerelmet, vagy műtéttel kivágják. – Chuuya csak megvonta a vállát és ismét csönd telepedett rájuk, ahogy Dazai a gondolataiba merült, Chuuya pedig már csak megszokásból sem zavarta meg. Észre se vette, ahogy egy kezével finoman elkezdte cirógatni a volt társa hátát, pont, mint régen. Azonban mielőtt elveszhetett volna az emlékeiben, Dazai felnevetett. Rekedt és fájdalmas nevetés volt, ami gyorsan köhögésbe is fulladt, Chuuya szíve pedig ismét zuhant egy emeletet, egészen a gyomráig.

- Ez vicces... – motyogta Dazai, ahogy kiköpte az utolsó szájában maradt szirmot és újból kapott levegőt. – Csak az után, hogy elhagytam a maffiát, jöttem rá, mennyire fontos vagy nekem és, hogy szeretlek. Próbáltam nem foglalkozni ezzel az érzéssel, tudtam, hogy már nincs esélyünk és valószínűleg utálsz, de nem sikerült. Napról napra, egyre nagyobb szükségem volt rád... Aztán egyszer elkezdtem ezeket felköhögni.

- Ez miért is vicces?

- Rájöttem, hogy szeretlek és ez kigyógyított téged. – mosolygott a nyomozó. – De azután a te érzéseid megszűntek és én kerültem ebbe a helyzetbe. A sors fintora~

Chuuya megharapta az ajkát, ahogy maga elé bámult. Eddig egy nem létező lányra haragudott, miközben végig ő tehetett az egészről. Megöli Dazait. Elragadja magától azt, akit még a saját életénél is jobban szorított magához. Hiszen akármi történt, Dazai volt az egyetlen, aki tényleg megértette, és akire a végsőkig számíthatott. A fiú is halkan felkacagott. Talán egy kicsit tényleg vicces...

Dazai felpillantott, ahogy megérezte a forró, sós könnyeket az arcára csöpögni. Chuuya remegő ajka egy fájdalmas mosolyba torzult, ahogy az összeszorított szeméből könnyek csorogtak.

Ezek a feszültség könnyei voltak. Az elfojtott érzelmekké, a ki nem mondott gondolatoké és a tehetetlenséggé. Szaggatottan szívta be a levegőt, ahogy a száját harapdálva igyekezte visszafojtani a könnyeit. Utált sírni. Utálta, hogy mások félre értették és gyengének nézték emiatt. Pedig nem az! Nem az, de a könnyek mégsem tapadtak el az arcán. Nem az, de még is ő zokog, ahogy a haldokló társát tartja a karjaiban.

Egy hűvös kéz simította végig Chuuya haját és bele túrt a vörös tincsekbe. Dazai sóhajtva hátra nyúlt és a remegő ujjai köré tekerte a fiú puha haját. Chuuya ha lehet, most még jobban utálta magát.

- Nem a te hibád...

Chuuya felkacagott, de a hangjában nem volt boldogság, ahogy a nyomozóra nézett, akinek egyik keze az alacsonyabbik haján pihent, a másik pedig görcsösen markolta az ingét, ahogy a mellkasában lévő fájdalom ismét fellobbant. Dazai valahol már csak az kívánta, hogy vége legyen. Soha nem szerette a fájdalmat.

- Ja, ezt most mindketten elcsesztük. – suttogta Chuuya.

Chuuya felnyúlt és Dazai másik kezét is a mellkasára helyezte, összekulcsolva az ujjaikat. Mindketten csöndben ültek és vártak. Várták az elkerülhetetlent. Chuuya már nem tehetett mást, minthogy itt marad Dazaijal, aki lehunyt szemmel és hátra döntött fejjel szívta be a levegőt, ahogy időnként megremegett a fájdalomtól. A kis maffiózó a szabad kezét Dazai arcához tapasztotta, a fiú pedig sóhajtva bele simult az érintésébe. Ha még mindig szeretné, most is megmenthetné.

De már nem... nem szereti. Chuuya ujjai megálltak Dazai hajában. Ha tényleg nem érez már semmit iránta, miért van ez a forró szorítás még mindig itt a mellkasában? Miért fáj ennyire, hogy el fogja veszteni? Miért érzi úgy, hogy kitépnek valamit belőle is?

Minnél tovább hazudsz magadnak, annál könnyebb lesz. Lehet, hogy...?

Dazai teste összerándult, mire Chuuya egyből kizökkent a gondolataiból és megragadta a fuldokló fiút. A nyomozó nem válaszolt a szólongatásra, valószínűleg már nem is volt önmagánál, csak a teste próbált megszabadulni a virágoktól. Az orrából és szájából is vér szivárgott, ahogy kaméliák virágzottak ki az ajkán, a torkában és a tüdejében. Chuuya torka is összeszorult és hideg fájdalom rántotta össze a gyomrát, ahogy Dazai arcát nézte. Még nem volt felkészülve erre. Nem áll készen, hogy elveszítse Dazait. Csak még egy kicsit!

- Gyerünk Dazai! – a kis maffiózó hangja elcsuklott, maga sem tudta mit akar mondani. – Nem adhatod most fel. Ha tényleg... Ha tényleg szeretsz, akkor nem hagysz egyedül!

Dazai hörögve kapkodott levegő után, ahogy Chuuya karjába markolt, talán menedéket keresve a fájdalom elől. Egy olyan csatát vívott, ahol a győztest már a küzdelem előtt kihirdették.

Chuuya érezte a forró könnyek csípését a szemén és az arcát Dazai hajába temette, ahogy hallgatta a szakadozó lélegzetvételeket, amik egy újabb pillanattal tovább tartották vele a fiút. A virágok csöndben hevertek körülöttük, egy néma ravatalt alkotva, ahogy ezt a keserű jelenetet szemlélték.

Chuuya remegve kapaszkodott minden egyes pillanatba, de érezte, hogy kegyetlenül gyorsan kezd kifutni belőlük. A jegességet most forróság váltotta föl. Az a fajta, amikor még szerette Dazait.

Chuuya sosem gondolt bele igazán, hogy még szeretheti a volt partnerét. Számára a szerelem egyet jelentett a tüdejét fojtogató virágokkal. Az, hogy vissza is szeressék, eszébe sem jutott idáig. A maffiózó szeme tágra nyílt. Szinte riadtan hajolt el Dazaitól, ahogy két kezébe fogta a fiú arcát, és úgy próbálta rávenni, hogy kinyissa a szemét.

- Osamu!

A nyomozó feje oldalra bukott, de nem válaszolt.

- Osamu, nézz rám!

Semmi.

- Osamu, kérlek... – Chuuya légzése felgyorsult, ahogy a pánik kezdett beütni. Nem, még nem lehet késő.

Az emlékek egyszerre öntötték el. Egy pillanatra ismét fiatal volt és Dazai mellett feküdt álmosan a kanapén, a társa már csöndesen szuszogott mellette, és lassan ő is álomba merült. Vörös arccal húzta össze magán a másik nevetségesen óriási ingét, mert tiszta ruha híján ez maradt az egyetlen lehetősége, Dazai távoli kacaja pedig betöltötte a szobát. Érezte a fiú melegségét, ahogy egy küldetés után egymásnak dőlve pihentek. Chuuya csak annyit szeretett volna, hogy ismét érezhesse a másik érintését.

- Szeretlek...

Dazai nem mozdult.

- Ne...

Nem lehet, hogy mégis elkésett. Nem lehet, hogy pont most...

- Szeretlek Osamu! – Chuuya még szorosabban húzta magához a mozdulatlan fiút és a hajába temette az arcát. – Sajnálom, hogy nem jöttem rá előbb. Kérlek, ne hagyj egyedül... – a fiú hangja elcsuklott, ahogy remegve suttogta az utolsó szavakat.

A csönd rosszabb volt mindennél. Chuuya már meg sem próbálta visszafogni a könnyeket. Ez mind az ő hibája...

Ha nem lett volna ilyen makacs, ha kicsit jobban oda figyelt volna arra, mit érez, megmenthette volna Dazait. Vagy ha ez az idióta kivágatta volna, amikor mondata neki! Az sem érdekelné, ha Dazai soha többé nem tudná szeretni, csak életben legyen. Miért kellett ilyen önzőnek lennie és megtartania az érzelmeket? Miért kellett egyedül hagynia Chuuyát...?

Chuuya már rég elvesztette az időérzékét, percek vagy akár órák óta is ülhetett a jeges virágok között, de számára jelenleg nem létezett a világ. Az egyetlen dolog, ami számított volna, mozdulatlanul feküdt a karjaiban.

- Chuuya...?

A váratlan hang megijesztette a fiút és reflexből kiáltva felugrott, mire Dazai teste nyekkenve terült el a betonon. Chuuya remegve figyelte a nyomozó testét, ahogy az nyögve megmozdul és az oldalára fordult. Ez valami vicc?

- Chuuya? – jött ismét a kérdés, ez alkalommal már magabiztosabban. –Mit bámulsz?

- Te... Te élsz...?

- Ja. – nyögte Dazai. – Persze, hogy élek. Sajnos...

- Én... Én azt hittem... – a vörös hangja megremegett, ahogy Osamu barna szemeibe nézett és ismét érezte a forró nedvességet az arcán.

- Azt hitted, hogy meghaltam? – mosolyodott el a nyomozó, ahogy feltolta magát, csodálkozva, hogy ilyen könnyen ment a mozdulat. – Valószínűleg csak elájultam az oxigénhiánytól. Mostanában elég gyakran előfordult. Ha már itt tartunk, valamiért egész könnyen kap-

Dazai nem tudta befejezni a mondatát, mert Chuuya akkora lendülettel ölelte át, hogy mindketten eldőltek.

- Osamu... – motyogta a fiú és Dazai érezte, hogy remeg a keze alatt, ahogy a nyakába fúrja a fejét. – Soha többé ne csináld ezt...

Dazai elmosolyodott, ahogy magához húzta a kisebbiket.

- Sajnálom. – a forróság lassan lecsillapodott a nyomozó tüdejében.

~

Chuuya egy könnyed mozdulattal bújt ki a cipőjéből és felakasztotta a kabátját, miközben a konyhába lebegtette a szatyrokat és beljebb sétált a lakásba. Dazai kérdőn pillantott fel a könyvéből a hangra, de a mosoly máris ott bujkált a szája sarkában. Bár mindkettejüknek furcsa volt még kicsit a helyzet, és a váratlan együttélés, gyorsan megszokták és visszazökkentek egy megszokott ritmusba.

A kikötős kalandjuk után Dazai javaslatára Chuuya felhívta az Irodát és hamarosan megjelent Atsushi és Kunikida, - akinek az idegesség mellett aggodalmas ráncok is megjelentek az arcán - hogy összeszedjék a munkatársukat. Chuuya egy pillantással üzente csak, hogy velük tart, de senki nem ellenkezett, és Dazai örült, hogy most egyszer Kunikida nem firtatta, miért találtak rá a parton egy maffiózó karjaiban.

Miután megérkeztek, Yosano el is vitte Dazait egy vizsgálatra, de ahogy haladtak a tesztekkel, egyre feljebb csúszott a szemöldöke. Végül meglepetten, de mosolyogva közölte, hogy Dazai elkezdett gyógyulni. Ez az összes nyomozóból kiváltott egy megkönnyebbült sóhajtást, hiszen már hónapok óta nézték, ahogy a társuk előttük haldoklik, de végre ennek is vége lesz. Chuuya lerogyott Dazai ágya mellé és a hajába túrt, ahogy emésztette a hírt, a magasabbik pedig mosolyogva a hátára tette a kezét.

Dazai, bár gyógyult, nem ment ez egyik pillanatról a másikra és a teste is gyenge volt még, úgyhogy kapott pár hét szabadságot. De persze nem lehetett egyedül hagyni ezt az idiótát, ezért Chuuya szinte kérdés nélkül felköltöztette a nyomozót saját magához és ott gondoskodott az ő kötszerpazarlójáról.

- Hé, Chibi. – tette le a könyvet Dazai, ahogy Chuuya kipakolt a konyhában. – Hoztál...?

- Igen, hoztam rákot. – sóhajtott a kis maffiózó és elővette a szatyorból a konzervdobozokat. – Hogy a francban tudod te mindennap ezt enni?

- Finom. – válaszolta mosolyogva a nyomozó és fölkelt a kanapéról.

Még nehézkés volt a mozgása és néha rátört a köhögés, ha megerőltette magát, de szépen gyógyult Chuuya kezei között. Dazai letelepedett az asztalhoz és onnan figyelte, illetve piszkálta a kis vöröst, aki közben csinálta a vacsorát, néha megfenyegetve Dazait a fakanállal. Olyan békés volt így.