Hanahaki disease AU

Hurt/comfort, angst, happy end

TW: fuldoklás, haldoklás

Hanahaki disease: egy olyan betegség, ami akkor alakul ki, ha valaki viszonzatlan szerelemtől szenved. Virágok fognak nőni a beteg tüdejében, és azokat fogja felköhögni az áldozat, amíg beléjük nem fullad. Két gyógymódja van a betegségnek: vagy viszonozzák a romantikus érzéseket és akkor a beteg meggyógyul, vagy műtéttel kivágják a virágokat a tüdejéből, de ekkor megszűnnek az érzelmek is, örökre.

Elég hosszúra sikeredett ez a rész, úgyhogy ketté vágtam, a folytatás hamarosan jön~

Chuuya jól ismerte a Hanahaki betegséget. Mint a legtöbb fiatal körében, - akik az elő szerelembe esésükkel kezdték megtapasztani a tüneteket -- a Bárány tagjai között is népszerű téma volt. Chuuya azonban nem hallgatta szívesen ezeket a történeteket, ha lehetett inkább elvállalt valamilyen munkát, csak ne maradjon a beszélgetés közelében. De talán érthető is, neki csak bosszúságot okozott, ha valamelyik gyereken megjelentek a tünetek. Nehéz volt olyan orvost találnia, aki biztonságosan elvégezte a műtétet egy jött-ment gyereken és nem kért horribilis összeget érte.

Mocskos egy betegség volt, a viszonzatlan szerelem fájdalma mellett még fizikai szenvedés is járt mellé és Chuuya ezért is igyekezett minden bosszúsága ellenére is, lehető leghamarabb orvost találni a társainak. Néhányan mondták neki, milyen szerencsés, hogy még egyszer sem kapta el, de Chuuya úgy vélte, óvatosabb ő annál, hogy egy egyoldalú érzés után epekedjen, önmagát pusztítva ezzel, mikor neki vigyáznia kell a csapatukra és a többiekre.

Mindenesetre ezt idáig így vélte.

Chuuya pislogva dőlt neki a mosdó hűvös csempéjének, várva, hogy az erős köhögés okozta szédülés elmúljon, miközben az éppen csak felköhögött, erős színű virágszirmokat szorongatta a csupasz markában. A fiú lihegve megtörölte a száját, ahogy igyekezte rendbe hozni a lélegzetvételét és fintorogva megforgatta a szirmokat. A bordó virágdarabkák bársonyosan puhának érződtek a fiú ujjai között, de Chuuya nem igazán tudta értékelni a szépségüket. Nem így, hogy a gyönyörű japán kamélia virágok a tüdejében nyíltak ki és készültek lassan megfojtani.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Chuuya kénytelen volt eltűnni az egyik közeli mosdóban, hogy virág szirmokat köhögjön fel, de így is elég friss volt az élmény és nem szerette. Chuuya sóhajtva ellökte magát a faltól, amit a világ nem táncolt már a tekintete előtt és kidobta a szirmokat, majd megmosta az arcát, hogy eltűntesse a kimerültség nyomait a szeme alól. Kibaszott rossz hónapja volt.

Egy új, rivális szervezet tűnt fel Yokohamában, veszélyeztetve a Maffia területeit, úgyhogy Mori parancsba adta, minnél előbb szabaduljanak meg tőlük. A munka nagy részét természetesen ő és Dazai kapta, aminek köszönhetően rekord számban használták a Megszállottságot, nagyon rövid időn belül, hogy minnél hamarabb végezzenek. Mindezz nem csak fizikailag, de mentálisan is kimerítette, és ez rendesen meglátszott a hangulatán is. Emellett még kipihenni sem tudta magát, mert elkezdett az éjszaka közepén virágokat köhögni, ami az este nagy részen ébren tartotta. Mintha nem lenne elég, hogy egy olyan ténnyel kellett szembe néznie, amit legszívesebben örökké tagadott volna.

Egy kicsit fellélegzett, amikor Mori egy külföldi útra küldte őt és pár emberét, lebonyolítani egy tárgyalást. Sokat remélt ettől az úttól, főként, hogy tisztázza az érzéseit és magától megszabadul a tüdejét fojtogató virágoktól. Azonban ez a terv visszafelé sült el és a távolság csak rosszabbított az állapotán, ahogy éjszakánként a hotel szoba plafonját bámulta álmatlanul. Miért történik ez vele? Chuuya tehát ingerülten és csalódottan tért vissza Yokohamába, ahol csak még több rossz hír várta.

Az első, amit megtudott, hogy valami idióta felrobbantotta a kocsiját, amikor a parkolóba érve csak egy hatalmas kormos foltot és pár darabot talált az autó helyén. Nagyszerű, még csak most kezdődött a nap, és máris teljes ideg. Végül összeszedte magát és elindult Mori irodájába, hogy jelentést tegyen, de hamarosan szótlan döbbenettel állt a szoba közepén.

Dazai elárulta a Maffiát. Egyik nap csak felszívódott és mindent itt hagyott maga mögött. Itt hagyta Chuuyát.

A fiú a kalapját gyűrögetve hallgatta a többi végrehajtó és Mori-san beszélgetését a helyzetről, de nem tudott igazán oda figyelni. Hiszen még fel se fogta teljesen, mi történt. Chuuya érezte a kaparó forróságot a torkában és csöndesen elnézést kért, majd elsurrant az egyik közeli mosdóba, a többiek pedig szótlanul hagyták. Ez alkalommal a szirmok mellett könnycseppek is díszítették a mosdókagylót.

Azonban Chuuyának nem volt ideje sajnálnia magát, Dazai árulása rengeteg munkát hozott magával és valakinek be kellett töltenie a főnök jobb kezének a megüresedett helyét. Csak esténként, amikor fáradtan haza esett és sóhajtva felbontott egy üveg bort, engedte meg magának, hogy az érzelmei átvegyék az irányítást. Ez általában összetört üvegekben és visszhangzó szitkokban jelent meg. De ennek a jó oldala, Chuuya így biztos volt benne, hogy végleg meggyűlölte Dazait. Ezt sosem tudja megbocsájtani neki. Keserű boldogság töltötte el a gondolatra, hogy végre megszabadulhat a mellkasát nyomasztó betegségtől. Legalábbis így vélte, amíg egy hirtelen, száraz köhögés belé nem folytatta a levegőt és egy maroknyi szirom hullott a padlóra. Chuuya riadt tekintettel bámulta a virágokat.

Nem, ez nem lehet igaz. Nem szeretheti még mindig. Utálja Dazait... Igen, utálja!

- Utálom! Utálom őt! – ordította Chuuya az ártatlan virágoknak, a világnak és önmagának, mintha ezzel meg tudna győzni valakit. – Utálom Dazait!

A kiáltás fájdalmas köhögésbe fulladt és a fiú nedves szemekkel nézte a földre eső szirmokat.

~

Hirotsu-san volt az első, aki megtudta Chuuya titkát. A fiú ismét bemenekült egy mosdóba a köhögő roham miatt, de olyan sokáig maradt bent, hogy az idősödő férfi végül keresésére indult. Chuuya remegve kapaszkodott a mosdókagylóba, miközben vérrel pöttyözött virágokat köhögött fel, amikor Hirotsu-san benyitott. A férfi nem szólt semmit, amikor meglátta a fiút, csak egy mozdulattal bezárta az ajtót, hogy ne zavarhassák őket és oda sétált Chuuya mellé, háttal neki támaszkodott a mosdónak, ahogy egy kezét biztosításként a fiatalabbik vállára helyezte.

Mire Chuuya végzett, a mosdót apró szirmok díszítették és a fiú arcán egy forró könnycsepp pergett le, amit gyorsan letörölt. Hirotsu-san kicsit odébb lépett, teret hagyva a fiatalabbiknak, hogy összeszedhesse magát. A fiú egy pillanatig nézett csak a sápadt tükörképe, mielőtt megmosta az arcát és egy remegő sóhaj után megköszörülte a torkát és ő is megfordult, mire az idősebbik a kabátja zsebéből előhúzta a cigarettatárcáját és megkínálta Chuuyát, aki hálásan elfogadta.

- Ki az?

A férfi kérdése szinte lágyan hangzott az üres helységben, ahogy Chuuya is rágyújtott, de a fiú szíve kihagyott egy dobbanást. A válasz, amit eddig próbált titkolni, most furcsa mód kikívánkozott, mégha a keze remegett is a gondolattól, hogy bevallja az igazat. Olyan egyszerű lenne csak elmondani. Hirotsu-san már úgyis látta ilyen szánalmas állapotban, és bízott a férfiban. Talán, ha neki elmondja... Talán, úgy könnyebb lenne.

- Dazai...

A válasz halkan visszhangzott a falak között, mintha egy féltett titkot hallottak volna. Hirotsu mélyen szívott a cigarettából, majd lassan kifújta a füstöt és lehunyta a szemét.

- Basszus.

Ezután nem telt sok időbe, hogy Kouyou is megtudja. A nő riadt tekintettel nézte a védence markában csillogó virágokat, aki sóhajtva elfogadta, hogy most már nem tagadhatja tovább a helyzetét. Chuuya ekkor már kisebb virágokat köhögött, ahogy egyre jobban nőttek a tüdejében és egyre fájdalmasabb volt a levegő vétel. De még ez sem volt olyan rossz, mint amikor egy kimerítő küldetés után ébren feküdt a sötét szobában és hiába nyújtotta ki a kezét oldalra, az ujjai csak a hideg és üres paplant markolták.

Lassan kezdett a fiú élete is veszélybe kerülni. Minden egyes lélegzetvétel egy újabb kín volt, ahogy a szirmok ellepték a tüdejét és felsértették az ajkait. Kouyou láthatóan elsápadt, amikor meglátta ilyen állapotban Chuuyát és azonnal megígérte, hogy segít rajta, de sajnos a fiú pontosan tudta mit jelent ez. Másnap Mori behívatta az irodájában.

A nap gyönyörű fényekkel töltötte be a szobát, de mégis szinte fagyosnak érződött a levegő, ahogy Chuuya belépett a nagy ajtókon. Mori az asztalánál valamilyen papírokat olvasott, de letette őket, amint megpillantotta a végrehajtót. Elise-chan is ott ült az asztalon, de most nem rajzolt, kíváncsi tekintettel mérte végig Chuuyát, aki a kalapját a kezében szorongatva lépett közelebb. A maffiafőnök egy kedvesnek szánt mosollyal intett az asztala elé helyezett székre, hogy Chuuya nyugodtan foglaljon helyet. Chuuya habozott, igyekezett még megtartani a büszkeségét és állva maradni a főnöke előtt, de a remegő lábai döntöttek helyette is és végül kénytelen volt leülni.

- Nos, Chuuya-kun, hallottam az... állapotodról. – kezdte Mori, ahogy enyhén előre dőlve megtámaszkodott az összekulcsolt ujjain.

Chuuya egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy bólintott és alig láthatóan ökölbe szorította a kezét, de igyekezte megőrizné a nyugalmát. Ez olyan megalázó...

- Nem is értem miért nem jöttél hamarabb. – sóhajtott a férfi. – De persze, a fiatalok makacssága, nem szívesen kérnek segítséget, ha úgy gondolják, meg tudják oldani saját maguk is. De semmi baj, még nincs olyan nagy gond.

Chuuya ujjai megrándultak az ölében, és nyelt egyet mielőtt megszólalt volna, de a tekintetét nem emelte fel.

- Főnök, én nem akarom a műtétet.

A hangja gyengébbre sikeredett, mint szerette volna, de a főnöke csupán oldalra döntötte a fejét, egy kíváncsi tekintettel.

- Mégis miért? – azonban mielőtt a fiú válaszolhatott volna, Mori előre hajolt és folytatta. – Bízom benne Chuuya-kun, tudod, mi történik, ha így folytatod. A virágok szép lassan fognak kivirágozni a mellkasodban és addig nőnek, amíg már nem kapsz levegőt és beléjük fulladsz. – egy pillanatig csönd volt a teremben. - Vagy talán még reménykedsz?

Elise-chan felkuncogott és Chuuya beleharapott az ajkába, ahogy érezte a kaparó érzést feljebb kúszni a torkán.

- Természetesen nem. Én csak... Én csak nem akar-

A mondatát fájdalmas köhögés szakította félbe és ahogy Chuuya előre hajolt, puha kis virágok hullottak a földre. Elise érdeklődve lecsúszott az asztalról, hogy felvegyen egyet, kíváncsian megforgatta az ujjai között a bársonyos szirmot, majd egy fintorral az arcán összegyűrte és visszadobta a többi közé. Mori mosolyogva követte a lány mozdulatait, majd visszafordult a beosztottjához, aki lihegve törölte meg a száját.

- Chuuya-kun. – a fiú pihegve pillantott fel, de egyből lemerevedett, ahogy megpillantotta a főnöke tekintetét. Azonban, mielőtt a szégyentől égő arccal bocsánatot kérhetett volna, a férfi közbe vágott. – Parancsba is adhatom.

Chuuya elpillantott, ahogy lassan bólintott egyet, megnyalva a kisebzett ajkát.

- Még egy kis időt kérek... – a fiú hangja halk és rekedt volt, de Mori érdeklődve felhúzta a szemöldökét, ahogy végig mérte a végrehajtóját, majd sóhajtva hátra dőlt.

- Legyen. Egy hetet kapsz. – Mori kinézett az ablakon, tekintette Yokohama egy távoli pontjára kalandozott. – Egy hét múlva lesz a műtéted. Készülj fel, ha akarsz. – a férfi szája egy nosztalgikus mosolyra húzódott. – Most mehetsz.

- Köszönöm. – motyogta Chuuya, majd fogta a kalapját és kisietett a szobából, egyenesen a lakása felé.

A fiú egy halk puffanással terült el az ágyán, amin itt-ott egy vöröses szirom díszítette a takarót. Chuuya ködös tekintettel pislogott a plafonra, de finoman tartotta az ujjai között csillogó virágot. Miért nem egyezik bele egyszerűen a műtétbe? Miért ragaszkodik ehhez a fájdalomhoz? Miért nem akarja, hogy megszűnjenek az érzelmei? Ennek így nincs értelme...

A kis maffiózó sóhajtva oldalra fordult, és egy ujjával végig simította a szirmokat. Dazai is elárulta őt és utálnia kéne. Akkor mégis miért ragaszkodik ebbe a halálos érzésbe? Igaza volt Mori-sannak, csak saját magát pusztítja így. Ha nem csinálnak hamarosan valamit, bele hal. De ahogy az aprócska virágra pillantott, halványan elmosolyodott. Valahogy mégis olyan gyönyörű. Ez az aprócska virág megérti minden fájdalmát.

Chuuya lehunyta a szemét és óvatosan a paplanra helyezte a kis virágot. Nem akart megszabadulni az érzelmeitől, ahhoz túl erősek voltak. Túlságosan is biztonságba érezte magát velük. Nem akart felejteni. Mégha olyan nagyon is fájt, volt benne valami szépség és ezt nem akarta elveszteni.

A fiú sóhajtva összekuporodott és a párnába temette az arcát. De hát kénytelen lesz, nem? Nem akar meghalni és választása sincsen, így is már olyan sokáig húzta. Egyszerűen túl lesz rajta és elfelejti, hogy ez az egész valaha megtörtént. Hiszen egyáltalán nem is lett volna szabad, hogy mindez megessen. Talán így lesz a legjobb...

A következő pár nap átlagosan telt el. Chuuya a megbeszélések és találkozók között köhögve tűnt el egy-egy mosdóajtó mögött, sóhajtva söpörte le a szirmokat az asztaláról és a felsőjét markolászva bámulta ébren a plafont. Még nem gondolt a műtétre, addig tolta hátra az agya hátuljába a közelgő időpontot, amíg csak lehetett. Nem is volt benne biztos, hogy valaha fel fog tudni készülni rá.

A furcsa változás ez után tűnt fel neki. A fájdalmas nyomás a mellkasán mintha csökkent volna. Még mindig ott volt, de már nem volt erős, mint az elmúl napokban és még a levegő is mintha könnyebben áramlott volna a tüdejébe. Furcsa volt, de Chuuya nem foglalkozott vele, nem látta értelmét. Nem akart reménykedni, hogy aztán ismét csalódnia kelljen.

Másnap a kis maffiózó kipihenten ébredt. Rég nem érezte magát ilyen frissnek, éjszakánként csak keveset pihenhetett a köhögő rohamok miatt, de ez alkalommal semmi nem keltette fel. Chuuya összeráncolt szemöldökkel ült az ágya szélén, ahogy viszonylag nagyobb gond nélkül vett egy mély levegőt. Mi történik itt? Ahogy teltek a napok, az égető érzés lelohadt a fiú tüdejében és már csak apró szirmokat köhögött ismét.

Mori is értetlenül hallgatta meg Chuuya mellkasát, amint eljött a műtét napja. A fiú szinte már rendesen kapott levegőt, ezzel tanácstalan ráncokat okozva a főnöke arcán. A múlthéten még a fulladás határán állt, de most mintha a virágok soha nem töltötték volna meg a kis vörös tüdejét. Úgy nézett ki, Chuuya elkezdett kigyógyulni a betegségből, mégha nem is tudták az okát. Mori végül sóhajtva lehúzta a kék orvosi kesztyűket az kezéről és elbocsájtotta a beosztottját, hogy pár nap múlva ismét jöjjön vissza egy vizsgálatra, de így most nem fogja megcsinálni a műtétet. Chuuya a megkönnyebbülés és az értetlenség kevert érzéseivel távozott az irodából. Egy hét múlva nyoma se volt a halálos virágoknak.

Mivel Mori sem tudott magyarázatott adni, egyszerűen nem foglalkoztak többet az esettel és Chuuya ment tovább az életével. Lassan kezdett elfeledkezni erről az egészről, csak az egyik fiók alján meglapuló kiszáradt kamélia árulkodott a múltról. Ahogy eltűntek a fojtogató virágok a tüdejéből, úgy tűntek el az érzések is Chuuya szívéből, mire végre úgy érezte teljesen túllépett Dazaion. Az egykori partnere már nem volt ott a gondolataiban elalvás előtt, és az illatát sem hiányolta maga mellől reggelente. Nélküle is teljesen jó életet élt. Mégha titokban néha elő is vette a fakó kis virágot és óvatosan a kezébe vette, mielőtt ismét elrejtette a világ elől.

Így már nem is tartott a négy évvel későbbi találkozásuktól, amikor olyan hosszú idő után ismét Dazai barna tekintetébe mélyesztette a sajátját. Ez a mocsok nem is tudd arról, ami vele történt miatta. De nem is kell neki. Chuuya annyira bele élte magát a találkozásba, hogy fel se tűnt neki a magasabbik sápadt arca és hogy milyen nehézkésen veszi a levegőt, amit egy gúnyos mosollyal és a szokásos piszkálódásával igyekezett leplezni. De a legközelebbi alkalommal már nem kerülte el a maffiózó figyelmét.

Chuuya fintorogva torpant meg a tengerparti sétányon, ahogy megpillantotta Dazai világosbarna kabátját, de nem volt már esélye menekülni, a magasabbik integetve közeledett felé.

- Mit csinálsz te itt? – kérdezte kicsit mogorvábban a fiú, mint tervezte, amikor a nyomozó mosolyogva mellé ért.

- Na, de Chuuya, nem sétálhatok egyet csak úgy a tengerparton?

- Te sosem sétálsz erre. – fonta össze a karját az alacsonyabbik. – Mert nincs erre egy jó hely sem az öngyilkosságra.

Dazai felkacagott és az egyik közeli fának dőlt, de a nehézkés mozdulatra már felfigyelt a vörös. A magasabbik alapból is sápadt arca, most szinte betegesen fehéren csillogott, a kezét pedig a kabátja zsebébe dugta, mint amikor régen a gyógyszer túladagolástól remegő ujjait próbálta elrejteni. Chuuya gyomra összeszorult a gondolatra.

- Hé, minden oké? Elég szarul nézel ki.

Dazai szemében meglepettség csillant a fiú kérdésére, de elmosolyodott. Hát persze, hogyha valaki, Chuuya észre fogja venni.

- Persze Chibi. – nevetett fel a magasabbik. – Csak nem aggódsz értem~?

- Dehogy! – vágta rá Chuuya és érezte, ahogy az arca felforrósodik. – Csak soha nem gondoskodsz magadról rendesen.

Dazai arcán a mosoly tovább szélesedett, és szólásra nyitotta a száját, de szavak helyett rekedt köhögés tört elő a torkából. A nyomozó kettégörnyedt az erős köhögéstől, Chuuya pedig ösztönösen utána kapott, hogy megtartsa, de lefagyott a mozdulat közepén, amint meglátta a Dazai ujjai közül kihulló szirmokat.

- Ez nem lehet igaz... – suttogta döbbenten a vörös, ahogy Dazai a fatörzsben megkapaszkodva igyekezett ismét összeszedni magát. Chuuya szeme a földön heverő kaméliák és az enyhén lihegő Dazai között cikázott, aki kirázott pár tincset a szeméből, ahogy felegyenesedett.

- Hát ezt nem pont így akartam. – motyogta rekedten.

- Mióta?

Chuuya tekintete végül megállapodott a nyomozón, a másik látta a szemében tomboló érzelmeket. A fiú dühösen lépett közelebb, megragadva a nyomozó kabátját.

- Dazai, azt kérdeztem mióta?!

- Már egy ideje. – kerülte ki a kérdést Dazai, ahogy kiszabadította magát a vörös tartásából. – De miért érdekel ez téged?

Chuuya egy pillanatra megtorpant. Igaz, miért is érdekli? Dazai csak ugyanazt kapja, amit egyszer ő is elszenvedett miatta. Ráadásul Dazai most másvalakit szeret. Ez nem az ő kicseszett dolga.

- Már egész virágokat köhögsz. – lépett hátrébb a fiú és összefonta maga előtt a karját. – És ha így folytatod... - Nem kellett befejeznie a mondatot, mindketten tudták mire gondol. – Miért nem vágatod ki egyszerűen?

- Nem akarok megszabadulni tőle.

- Ne szórakozz már, annyit nem is ér! – csattant fel Chuuya, de érezte a bizonytalanságot a hangjában. Pontosan tudta, hogy mindennél többet érnek ezek az érzelmek. De egy régi ösztön átvette az irányítást. Ha már annyiszor megmentette ezt az idiótát a haláltól, ne ez legyen a vége. Ne valaki más miatt, miközben ő semmit nem tudd tenni ellene. Egy szorító érzést jelent meg az ő mellkasában is, ami enyhén megrémisztette. Akkor érezte utoljára ezt, amikor...

- Beszéltél már vele? – túrt bele a hajába Chuuya és kényszerítette magát, hogy a halkan pihegő Dazaira koncentráljon.

- Mégis kivel Chibi? – kérdezte a nyomozó, egy gyenge mosollyal az arcán.

- Aki miatt haldokolsz, basszus! Kizárt, hogy van olyan nő, akit nem tudsz elcsábítani, ha komolyan próbálkozol.

A magasabbik felkacagott, ahogy Chuuya dühösen megigazította a kalapját.

- Beszéltem vele. – válaszolt meglepően lágyan Dazai, ahogy a tekintette a tenger fölé siklott. – De már eljátszottam az esélyem.

Csönd telepedett közéjük, Dazai elgondolkodva szemlélte a messzeséget, Chuuya pedig a lábaiknál heverő, vérrel pöttyözött kamélia virágokat bámulta. Túl sok régi emléket hoztak fel és szinte érezte az ismerős fojtogató érzést felkúszni a torkán. Riadtan oda kapott, de az erőltetett köhögés ez alkalommal elmaradt. Igaz, már nem szereti Dazait. Az említett nyomozó éppen kérdőn pillantott a kis maffiózóra, aki gyorsan úgy tett, mintha csak az ingét igazítaná meg.

- Akkor csak felejtsd el, nem éri meg... Tudok szerezni neked egy orvost, ha ezen múlik.

- Nem is tudtam, hogy Chuuya képes kedves lenni. – nevetett fel Dazai és ellökte magát a fától. – De mondtam már. Nem akarom. Talán nem is olyan rossz így meghalni... – a szavak súlyosan ültek az ismét beállt csöndben, ahogy a nyomozó tekintete is megpihent a virágokon. A mosoly továbbra is ott ült az arcán, de Chuuya érezte, ahogy megfeszül, amint ismét rá pillantott. – Még találkozunk Chibi.

Dazai mosolyogva hátat fordított és a zsebébe süllyesztett kézzel eltűnt a tömegben. Chuuya még egy darabig mozdulatlanul nézte a földet, ahogy felemelt egy remegő kezet a mellkasában tomboló szívéhez. A nyomozó mosolya ellenére is úgy érezte, ez inkább búcsú volt, mintsem ígéret. Végül a maffiózó is a szemébe húzta a kalapját és elindult az ellenkező irányba.