Angst?

TW: öngyilkossági kísérlet

Ez most Odasaku és Dazai története lesz, remélem azért tetszeni fog :) 

Az ötlet egy beszélgetésből jött brownhairedboi-jal és Ninotchka_-val, én pedig feltettem magamnak a kérdést, milyen angstet tudok kihozni Dazai pöttyös zoknijából xd Bár nem lett olyan angsty, mint terveztem, remélem, nem okozok csalódást❤️

- Múltkor mondtam, hogy ne télen ugrálj le a hídról, mert meg fogsz fázni.

- Tudom. – törölte meg az orrát Dazai, amint felhajtotta a pohár szakét, hogy kicsit felmelegedjen a teste. – De szinte hívogatott a gyönyörűen csillogó víz! Nem halaszthattam el egy ilyen lehetőséget.

Odasaku sóhajtva megrázta a fejét és bele kortyolt a saját italába. A mellette ülő fiú nem zavartatta magát, hogy víz csöpögött még mindig a hajából, a hidegtől és az alkoholtól kipirult arccal rendelt egy újabb pohárral, az idősödő pultos pedig szó nélkül elé rakta az erős alkoholt. Már megszokta, hogy fiatal törzsvendége néha folyóvíztől csatakosan jelent meg a kocsmában, és ez most sem volt másként.

Dazai egy csalódott és frusztrált tekintettel állított be a kis helységbe, de amint megpillantotta a pultnál ülő, bézs kabátos férfit, egyből felvidult az arca. Persze, az említett férfi majdnem félre nyelte az italát, ahogy megpillantotta a felé igyekvő fiút, akinek a cipője minden lépésnél érdekes cuppanó hangok adott ki. Dazai sötét tincsei közül apró patakokban folyt a folyó víz, a ruhája pedig nedvesen tapadt a vékony alakjára, mintha nem 8 fokot mutatna a hőmérő odakint. Amennyire tudták, megszárították a fiút, aki most mezítláb és Odasaku kabátjában, éppen a harmadik pohár szakéját itta meg.

- Egyébként hol van a zoknid? – nyújtott a fiúnak egy zsebkendőt Odasaku, aki közben mosolyogva válaszolt.

- Elvesztettem a folyóban.

Dazai fekete cipői a radiátor mellett száradtak, ahogy az egy szem zoknija is. Szegény társa áldozatul esett az egyik Yokohamai folyónak.

- Levettem a cipőm, hogy kiöntsem belőle a vízet, de elcsúsztam a köveken és visszaestem a vízbe. – másnak soha nem vallaná be, hogy képes volt elesni egy algás kövön – amik egyébként nagyon alattomosak – de Odasaku szemében csak aggódás tükröződött és nem ítélet. – Aztán elvesztettem a zoknit a vízben.

- Egy hányadik is már? – kérdezte sóhajtva a férfi.

- A második. Ebben a hónapban.

- Ilyen tempóval nem marad egy párod sem.

- Majd elküldöm Chuuyát vásárolni. – vonta meg a vállát Dazai és a füléből kirázva egy kis vízet, beleivott a poharába.

Odasaku nem szerette ha Dazai hidakról ugrál le, főleg nem télen, de lassan kezdett hozzászokni. Az első találkozásuk is hasonlóan történt.

Egy hosszú munkanap után sétált hazafelé Odasaku, kiélvezve a lenyugvó nap utolsó sugarait, amik mézszínbe vonták a külváros épületeit, a hidat, amin csak néha hajtott át egy jármű és az alattuk elterülő csillogó vízet. Mélyen beszívta ez esti illatot és zsebre dugott kézzel sétált, miközben azon gondolkodott, mit vigyen a gyerekeknek, akiknek nem rég sikerült lakhelyet találnia, ahol végre biztonságban lesznek. Hosszú idő után ismét gondtalanul tudott sétálni, hiszen végre talált egy helyet az árváinak, ahol nyugodtan élhetnek. Talán visz nekik később valami édességet is. Gondolataiba merülve, először fel se tűnt neki a túloldali korláton ülő fiú, akinek mozdulatlan alakja szinte egybe olvadt a környezettel. Fekete öltönyt és nadrágot viselt, szintén fekete kabátja a korlátra terítve enyhén lobogott a sós szélben.

Odasaku főként terep munkát végzett és nem járt túl sokat Maffia épületében, így a szervezet legfiatalabb végrehajtóját sem látta annyiszor, hogy ráismerjen benne a korláton ülő és a mélybe bámuló fiúban. A fekete ruhák és az alóluk kilátszó kötések még árulkodóak lehettek volna, de férfi figyelmét jobban lekötötte a könnyed mozdulat, ahogy a fiú előrehajolt a semmi fölött.

Szerencsére nem jött egy kocsi sem, így Odasaku átsietett a túloldalra, de aztán kicsit lelassított, nem akarta megijeszteni a fiút. Sötétbarna tincsei eltakarták a lefele irányuló tekintetét, de a férfi így is megtorpant egy pillanatra. Olyan fiatal volt még. Odasaku is oda sétált a korláthoz, pár lépéssel távolabb a fiútól, hogy ne érezze fenyegetésnek a jelenlétét, de elég közel legyen, ha gyorsan kell cselekednie.

A fiú hamar észrevette, talán még az előtt, hogy mellé ért volna és oldalra pillantott, hogy szemügyre vehesse magának a férfit. A sötét tekintet szinte átfúrta Odasakuét, de a férfi barátságos mosolyán nem látszott, hogy megrendítette az a végtelen üresség, ami a fiatal fiú egy szeméből sugárzott, mert a másik át volt kötve fehér kötszerrel.

- Üdv. Oda Sakunosuke vagyok. – mutatkozott be a férfi, mire a barnahajú kérdőn oldalra billentette a fejét. – Téged hogy hívnak?

A fiú egy pillanatig nem válaszolt, a tekintete végig járta az előtte álló Odasakut, de végül egy érzelemmentes mosoly jelent meg az arcán.

- Osamu.

Odasaku mosolyogva biccentett, de mielőtt ismét megszólalhatott volna, Osamu közbevágott.

- Le akarsz beszélni arról, hogy leugorjak.

A fiú továbbra is mosolygott, de Odasaku egy pillanatra meghökkent. Nem volt nehéz kitalálni, miért volt ott, de meglepte, hogy a fiú ilyen gyorsan a közepébe vágott. Nem nagyon volt terve, mit csináljon, csak annyit tudott, le kell szednie a korlátról ezt a gyereket.

- Igen.

Osamu halkan felnevetett, ami szintén meglepte Odasakut. A fiú arcán nem látszott sem kétségbeesés, sem megbánás. Egy egyszerű mosoly ült az arcán, sötét tekintetében talán egy kis csalódottság csillogott. Osamu kuncogása elhalt, ahogy halkan sóhajtva az előttük csillogó vízre pillantott, de a hamis boldogság még mindig ott volt az arcán.

- Múltkor azt mondták túl sok gondot okozok másoknak a próbálkozásaimmal. Ez így nem is jó. – a fiú enyhén lebiggyesztette az ajkait, ahogy elgondolkodva figyelte a fodrozódó hullámokat. Oda egy lépést közelebb tett, már alig egy karnyújtásnyira volt a fekete ruhás fiútól. – Olyan öngyilkosságot szeretnék, ahol nem zavarok senkit. Bár egy kis társaság talán nem lenne rossz.

Osamu meglóbálta a lábát az üresség fölött, egyre nagyobb feszültségbe lökve Odát, aki igyekezett minnél közelebb kerülni a mosolygó fiúhoz.

- Egy tiszta öngyilkosság. – morfondírozott Osamu. – Milyen szép is lenne. Semmi gond nélkül egyszerűen tovatűnni innen. Nem gondolod?

A fiú mély barna szemeit most Odára szegezte, aki egy pillanatra elgondolkodott, ahogy hümmögve a korlátra hajolt Osamu mellett.

- Sejtem mire gondolsz. Mocskos ez a világ és néha jó lenne eltűnni egy boldogabb helyre. De ennek nem most van itt az ideje.

Osamu mosolya tovább szélesedett.

- Irigyellek.

Oda erős karja a fiú dereka köré fonódott és egy könnyed mozdulattal leemelte a korlátról.

Osamu és Oda egymás mellett sétáltak a sürgő utcákon, a napnyugtával útnak indultak az emberek, egy kellemesebb helyre, amit valaki otthonnak, valaki kocsmának hívott. Osamu tekintette is felcsillant, amint egy ismerős környékre értek és az oldalán sétáló férfira nézett.

- Hé, Odasaku! Tudok itt egy jó bárt, igyunk egyet.

A magasabbik először meglepetten pislogott a becenévre, amit nem rég megismert társa adott neki, de nem panaszkodott. Kellemes volt a hangzása.

Amint lekerültek a hídról, Osamu mintha megváltozott volna, a tekintette egy sekély tóvá változott, csak azt engedte látni, amit ő akart. De Odasaku továbbra is érezte a hasonló kisugárzást a fiúból, mint azelőtt. Osamu mosolyogva kijelentette, hogy haza megy, de Odasaku több okból kifolyólag is féltette, így végül vele tartott az úton, miközben a fiatal fiú mosolyogva beszélt, megtöltve a csöndet közöttük. Odasaku nem bánta a fiú szóáradatát, amíg nem kerülnek ismét egy újabb híd közelébe. Azonban Osamu most csillogó szemekkel állt meg egy sarkon, várakozóan nézve a férfira.

- Nem vagy te túl fiatal az iváshoz?

- Az nem probléma. Ha kell nélküled is megyek.

Végül Odasaku úgy döntött, a fiúval tart, jobb, ha valamilyen szintű felügyelet alatt iszik és nem egyedül. Meg azért ő sem vetett volna most meg egy pohár italt.

A bár egy földalatti pincében kapott helyet, de a meleg világítás és a berendezés otthonos hangulatot kelltet, Odasaku gyorsan megkedvelte a helyet. A pultos egy középkorú férfi volt, a hajában már megjelentek az ősz hajszálak és láthatólag jól ismerte Osamut mert egy mosollyal megfűzött biccentés után elé is rakott egy adag whiskyt, majd a fiú egy pillantása után Odasaku is kapott egy pohárral. A férfi bele kortyolt az italba, és bár nem volt valami szakértő, ő is megállapíthatta, hogy nagyon jó minőségű az ital.

Az ivászat jó hangulatban telt, és bár nem töltöttek sok időt odabent, az utcák kezdtek kiürülni, amikor ismét kiértek a friss levegőre. Osamu tekintete enyhén tompán csillogott az utcai lámpák fényében, de a férfi nem gondolta, hogy ez teljesen az alkohol hibája lenne. A fiú továbbra is vitte a beszélgetést a hazafelé vezető úton, Odasaku pedig mosolyogva hallgatta. Furcsa egy fiú volt, de az idősebb érezte, hogy valahol mégis rendes. Ahogy telt az idő, Odasakunak először fel sem tűnt, hogy ismerős területre érkeztek. A házak és az utcák már otthoni környék volt, a lábuk szinte maguktól álltak rá a sokszor megtett útvonalra. Mire Osamu megtorpant, a Dokkmaffia szálása gyanánt szolgáló fekete tornyok előtt álltak.

- Én itt lakom még. – fordult szembe a férfival Osamu és a mosolya valahogy megváltozott. – De gondolom, te se messze, igaz Odasaku?

A férfi először a sötéten csillogó épületre, majd a fekete ruhás fiúra pillantott. Hát persze.

- Ahogy mondod Dazai-san.

Dazai egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy felnevetett, de utána őszinteség csillant a szemében.

- Örülök, hogy találkoztunk Odasaku. Remélem, hamarosan ismét összefutunk. Tudod, hol találsz meg.

Dazai kabátja finoman lebegett mögötte, ahogy megfordulva felsietett a lépcsőkön, de még visszafordult, hogy intsen egyet Odasakunak. A férfi felemelt kézzel figyelte a Dokkmaffia hírhedt, legfiatalabb végrehajtóját, amíg az el nem tűnt a hatalmas ajtók mögött.

Amikor a férfi pár nap múlva ismét betért Lupin ajtaján, Dazai mosolyogva és egy pohár whiskyvel várta a pultnál, ahogy Odasaku leült mellé. Hamar szokásukká vált a földalatti kis bárban találkozni és egy szoros kapcsolat is kialakult közöttük.

Azonban a maffiával járó élet gyakran zsúfolt volt és megesett, hogy ünnepnapokon is dolgozniuk kellett, így napokig nem tudtak találkozni, és ez alól a most közelgő újév sem volt kivétel. Végülis az alvilág ritkán ismerte a pihenést.

Dazai nem volt boldog, hogy még aznap is feladatot adott nekik Mori, és bár azt mondta, hogy amint végeznek, haza is mehetnek és nem kell bejönniük jelentést tenni, mire a fiú fáradtan beesett az szobája ajtaján, későre járt az idő. Dazai sóhajtva lerúgta a cipőjét, a kabátját és a nyakkendőjét egyszerűen ledobta, majd sóhajtva eldőlt a kanapén. Egy újabb értelmetlen nap...

Dazai egy darabig céltalanul forgott a kanapéján, majd úgy döntött inkább körbenézz a fürdőben, vajon maradt-e még az altatójából. Viszont, amint lábra tornázta magát, a szeme sarkából megpillantott valami idegen tárgyat az ajtajánál. Furcsa, hogy nem tűnt fel neki, amikor bejött. A fiú kíváncsian guggolt le a padlóján heverő csomag előtt. Egy ujjal megbökte, de semmi nem történt, és ahogy felvette, valami puhát tapintott ki. Nem gondolta, hogy bármi veszélyes lenne a csomagban, de ki tudja. De végülis, nem az a lényeg?

A fiú ismét visszahuppant a kanapéra, ahogy megpróbálta felbontani a csomagot, ami egy kis harc árán, de végül engedett neki. Egy levél és egy csomag zokni hullott a meglepett és enyhén csalódott fiú ölébe. Dazai elmosolyodott, ahogy felismerte a papíron lévő írást.

Egy kis üzenet volt Odasakutól. Azt írta, sajnálja, hogy nem tudtak találkozni, de pár nap múlva szabad lenne pár pohár whiskyre a Lupinban. A zoknik ajándék, mielőtt Dazai végleg kifogy a még épp párokból és reméli, jók lesznek . Azért ezekre lehetőleg vigyázzon. Boldog újévet kíván és reméli, hamarosan találkoznak.

A fiú érdeklődve forgatta meg a zoknikat. Kellemes, puha tapintásuk volt és apró kis pöttyök díszítették őket. Dazainak soha nem volt még pöttyös zoknija. Kíváncsian fel is próbálta őket és bár kicsit nagyok voltak, egész kényelmesek is. Ahogy a zoknikat csodálva mászkált a lakásban, egy őszinte mosoly jelent meg a maffiózó arcán.

- Szeretem. – jegyezte meg önkéntelenül félhangosan a fiú, de a szavai csak a csöndet verték fel az üres lakásban. Azonban ez sem törte le a mosolyát, ahogy oda sétált az ablak elé. - Neked is boldog újévet Odasaku.

Dazai sóhajtva nyitott be az Iroda szállásán lévő lakására és pár mozdulat múlva elterült a futonján, a lendülettel felborítva az földön álló egyik szakés üveget. Meglepően korán haza érkezett, még a szomszédos lakásokban is csönd honolt. Kunikida hamar haza küldte, vagyis inkább kizavarta - nézőpont kérdése - az Irodából, mert ma kimondottan nehezen bírt vele. Bár ilyenkor a nyomozó általában az egyik Yokohamai híd felé vette az irányt, ma nem tehette meg. Nem, hiszen ma a pöttyös zokniját vette fel.

Amikor otthagyta a maffiát, Dazai kevés dolgot hozott el magával. A legtöbb emléket ott hagyta, vagy megsemmisítette, de volt valami, amitől képtelen volt megválni. Idővel kicsit megkoptak, de még most is jó állapotban pihent az összes pár zokni Dazai fiókjában, a kis levéllel együtt. Nem vesztett el egy darabot sem, mióta megkapta őket, ahhoz túl értékesek voltak. Odasaku ajándéka.

Amikor viselte a pöttyös zoknijait, inkább kerülte a folyókat, nem akart kockáztatni, hogy enged a kísértésnek és valamelyik elveszik a habokban. Mintha Odasaku karja még most is visszahúzná a korláttól.

A fiú végül felkelt és óvatosan vette ki a zoknikat a szekrényből, majd azokat szorongatva visszahuppant a futonra. Dazai arcáról lehervadt a mű mosoly. Olyan borzasztóan magányosnak érezte magát. Tudta, hogy nem az, vannak, akik gondolnak rá, de nem tehetett ellene. Ne tehetett róla, hogy ilyen szarul érzi magát. Nem tehetett róla, hogy bármit tesz, nem fogja tudni jóvátenni, amit elrontott.

Ahogy az arcához szorította a kopott, de mégis puha anyagot, szinte érezte Odasaku meleg érintését a vállán. Ahogy remegve beszívta a levegőt, ismét csak egy elveszett gyermek volt, akinek nagy szüksége lett volna egy útmutatásra.

- Mit tegyek Odasaku? - A suttogás megtörten hagyta el az ajkait.

Szinte hallotta a pohárkoccanást és a kocsma elmosódott zajait is.

Amit a szíved súg. Tudom, most nem könnyű, de ne feled, minden elmúlik. Minden. Csak küzdj tovább és légy jó.