Őszintén, fogalmam sincs mi ez, miközben javítgattam a következő részt, egyszer csak eszembe jutott és gyorsan megírtam xd Remélem azért tetszeni fog <3

Chuuya nem tudta mikor vált a félelem ilyen fantasztikus érzéssé. Emlékezett a Megszállottság utáni első alkalomra, amikor még magától is megrettenve mondogatta, hogy soha többé nem fogja használni. Bár hamar megtanulta, a Maffiánál nem lehet nemet mondani egy ilyen erőre és végül a fiú kénytelen volt remegve újból ismét és ismét felébreszteni a szunnyadó Arahabakit. Utálta, hogy elvesztette az irányítást és nem uralta saját magát, de ez lassacskán, észrevétlenül átváltott egy furcsán kielégítő érzéssé, mikor a jelek eltűntek a bőréről.

Chuuya még érezte a hatalmat és azt a felmérhetetlen erőt, ami tűzként tombolt az ereiben, amint lihegve támaszkodott meg a talajon. A vörös tincsek izzadtan tapadtak a homlokára, de szinte hallotta a vérfagyasztó kacajt ott visszhangzani a pusztítás fölött. Egy halvány mosoly futott át az ajkán, ahogy végig tekintett a romokon, amit ő hagyott hátra. Egyszerre volt hátborzongató, de valahogy mégis gyönyörű. Ekkora erőt még soha senki nem látott, és ez mind ott lakozott benne. Úgy érezte megállíthatatlan lett.

Ahogy a Megszállottság egyre gyakoribb lett, Chuuya is egyre többet érzett belőle. Érezte a forró hullámot, ami elborítva az érzékeit, átvette az irányítást a teste fölött. Érezte azt a lüktető erőt áramlani az ereiben. Érezte, hogy ő maga a káosz istene.

Olykor hallotta Megszállottságot örülten nevetni, de amit mások nem tudtak, hogy Chuuya is vele együtt kacagott. A világ vöröses fényben terült el a lábai alatt, a tudattól pedig, hogy mindezt most ő uralja, egy vigyor kúszott az arcára. Valahol azt kívánta, ez az érzés soha nem múlna el.

Chuuya egyedül az utána következő napokat nem szerette. Sőt, utálta, amikor egy hűvös érintés visszarántotta a világba, kiszívva a hatalmat egyenesen a testéből. Tudta, mindez szükséges, hiszen ennél tovább fizikailag nem bírná és belehalna, de amikor állni sem bírt egy-egy alkalom után, csak még jobban visszakívánkozott abba a legyőzhetetlen állapotba.

Lassan kezdte várni az olyan küldetéseket, ahol különös ok nélkül szabadjára engedheti a benne tomboló lángokat. A szíve már az előtt izgatottan vert, hogy az erőt lepecsételő kesztyűkért nyúlt volna és az ajkai megformálták a szavakat. Ez az izgalom adott néha csupán színt a fiú napjainak, amikor ismét a világ tetején érezhette magát, mégha csak pár percre is.

Miután Dazai elment, a következő négy év pokoli volt. Nem csak, hogy ismét elárulták és cserbenhagyták, de még a hatalmát is elvágták tőle. Pedig mindvégig ott volt egy karnyújtásnyira tőle. Volt, hogy Chuuya a kesztyűjét birizgálva, csak egy vékony vonalon egyensúlyozott, de végül a kötelességtudata, hogy betartsa Mori parancsát, erősebb volt és a viszkető ingert italba fojtotta.

Amikor Dazai négy év után ismét felajánlotta neki a Megszállottságot, nem is gondolkozott rajta. Az izgalom elektromosságként futott végig a testén, ahogy ismét átadta magát a tomboló őrületnek. Ez alkalommal nehezebben is bírta a teste, ilyen hosszú kihagyás után elszokott tőle, de Chuuya végig kacagott, ahogy a forróság ismét visszatért az ereibe. Egy túlvilági kielégülés töltötte el, ahogy felemelte a vörös jelekkel borított karját, ami világokat lett volna képes lerombolni.

Önmagát is pusztította ezzel, de imádta.