Részeg Chuuya és Akutagawa, Shin Soukoku is beköszön, a vége felé kicsit angsty lesz, de nem vészes

A kora nyári Nap utolsó sugarai bronzos árnyalatba vonták a tengerparti várost és a hűvös esti szél kellemesen táncolt az utcákon járkáló emberek között. A járdákon embertömegek jelentek meg, mindenki sietett haza munka után és ez alól a két nyomozó sem volt kivétel. A magasabbik lelkesen mesélt valamiről a fehér hajú társának, aki illedelmesen bólogatva, de kicsit értetlenül hallgatta a szóözönt. Atsushi és Dazai egy hosszú nap után sétáltak haza az Iroda közös szállására, miután a fiatalabbik fiú feladata lett, hogy megbizonyosodjon, Dazai nem fog útközben úszóleckéket venni az egyik közeli folyóban.

Az útjuk csak egy darabig követte a népes helyeket, hamarosan le kellett fordulniuk egy kihaltabb, kis utcára, ahol pár érdekes figura is megfordult, bár nem mintha két áldottnak lett volna félnivalója. Általában Atsushinak elég volt kivillantania a tigris fogait, rosszabb esetben a karmait és máris teljes nyugalomban folytathatták az útjukat. Azonban ez alkalommal más miatt torpantak meg.

A fiatal fiú feszülten nézett az egyik elkanyarodó utca felé, Dazai pedig kérdőn lépett mellé. Atsushi hallása kimondottan jó volt a képességének köszönhetően, nem lett volna különös, ha meghall valami gyanúsat.

- Dazai-san, valakik verekednek arra fele. Nem kéne megállítanunk őket?

- Ugyan, biztos, csak valamilyen összetűzés két kisebb banda között. Nem érdemes foglalkoznunk vele.

- De civilek is vannak ott. – pillantott fel a mentorára Atsushi, aki már indult volna tovább. – Meg is sérülhetnek. Ráadásul, olyan ismerős az egyik hang... – tette hozzá a fiú, de ezt már csak magának motyogva.

- Atsushi, naponta vannak ilyen kis harcok. – sóhajtott Dazai, de a fiatalabb egyre közelebb araszolt az utca sarkához. – Tényleg nem éri meg az energiát.

Hirtelen egy hangos dörrenés törte meg a pillanatnyi csöndet, amit még Dazai is tisztán hallott. Atsushi felkapta a fejét és a szemében aggodalom csillant, az idősebb pedig tudta, hogy most már biztosan nem fogja tudni lebeszélni a fiút a plusz körről.

- Megyek, megnézem mi volt ez. – iramodott neki Atsushi, Dazai pedig a fejét vakarva és frusztráltan grimaszolva követte a fiút.

Hamarosan kiderült, hogy a hang forrása nem is pár utcai banda volt, hanem egy kocsma, ahonnan változatos szitkok és egy székláb repült ki. Atsushi kicsit értetlenül nézte a káoszt, Dazai pedig a vállára tette a kezét, ahogy beérte.

- Látod, Atsushi? Semmi komoly, csak egy kocsmai verekedés.

- Igaz... – bólintott a fiú és egy halvány pír jelent meg az arcán. – Sajnálom.

- Ugyan, csak egy kicsit túl lelkes voltál. – legyintett a magasabbik és elkezdte visszafele terelgetni a fiút. – De most, hogy már tudjuk, semmi baj, igazán mehetünk haza.

- Nem kéne hívnunk valakit? – pillantott fel a mentorára Atsushi, aki mosolyogva megborzolta a haját.

- Ugyan, majd lenyugszanak és kidőlnek az alkoholtól.

A hangzavaron hirtelen átszűrődött egy kiáltás, amit mindkét fiút megállította. Dazai arca fájdalmasan megrándult, Atsushi pedig döbbenten visszafordult.

- Ez Chuuya-san volt?

- Basszus, úgy tudtam. – motyogta Dazai, majd tovább húzta az ezüsthajú fiút. – Gyere Atsushi, menjünk innen, amíg lehet.

Azonban pár lépésnél tovább nem jutottak, mert egy rekedt hang kiáltott utánuk, mire még pár galamb is riadttan kapott szárnyra két sarokkal lejjebb.

- Dazai! Te kötszerpazarló féreg! Gyere csak vissza, most nem léphetsz le! – a két nyomozó visszafordult, Dazai arcán a világ összes szenvedés tükröződött, Atsushi pedig kicsit feszengve figyelte a kocsma bejáratának támaszkodó vörös maffiózót.

Chuuya fél kézzel a barna hajú felé intett, a másikkal kapaszkodott az ajtófélfába, de ennek ellenére úgy tűnt biztosan áll a lábán. Tűzvörös tincsei szabadon hullottak az arcába, amik mögül szinte villogott a kék tekintette. Az inge gyűrötten és a szokottnál kijjebb gombolva feszült meg, ahogy a fiú egy dühös pillantással kihúzta magát. A szokásos kalapja most nem ült a fején, így egy egyszerű mozdulattal hátra tudta simítani a szemébe lógó haját.

- Bárhol felismerem a mocskos hangodat! De most végre esélyed sincs lelépni! - Dazai nyitotta volna a száját, hogy közbe vágjon, de Chuuya belé fojtotta a szót. – Oh, nem, most végig fogsz hallgatni!

Miközben a kis maffiózó látszólag véget nem érően mondta a magáét, Atsushi figyelmét felkelltette a kocsmából szűrődő hangzavar. Pontosabban annak a hiánya. Az elmúlt percben hirtelen csönd telepedett a környékre, mintha váratlanul véget ér volna a harc. A fiú megpróbált bepillantani Chuuya mögött az ajtón, de ilyen szögből esélye sem volt, mégha a vörös odébb is ment volna. Ahogy próbált leskelődni, hirtelen egy fiatal, fekete hajú és kabátú fiú lépett ki a helységből, fején pedig egy ismerős kalap ült.

Atsushi ledermedt a mozdulat közepén, de csak egy pillanatba telt, hogy felvegyen egy támadó állást és villogó szemekkel figyelje Akutagawa minden mozdulatát. A fiú reakcióját látva Dazai is a még mindig vele veszekedő Chuuya mögé pillantott, de mentorálltjával ellentétben, neki csak egy alig észrevehető mosoly jelent meg az arcán.

- Semmi baj Atsushi. – veregette meg a fiatalabbik vállát Dazai, mire a fiú érezte, hogy a képességét elmossa a Többé nem ember. – Mindketten részegek, ilyenkor teljesen ártalmatlanok.

Az ezüsthajú fiú bizonytalanul nézett fel a mentorjára, akinek a tekintette viszont meggyőzően csillogott. Mint egy végszóra, Akutagawa is körbenézett az utcán, majd miután észrevette Chuuyát, odasétált mellé.

- Chuuya-san, a kalapod.

A vörös maffiózó elakadt a mondata közepén, de ahogy a fiúra pillantott, egy pillanat alatt kisimult az arca és elmosolyodott.

- Ah, köszönöm Ryuu. – Chuuya leemelte a kalapot a fiú fejéről, majd a sajátjába nyomta, de közben még letörölt pár vércseppet a magasabbik arcáról. – Várjál, koszos lett az arcod.

A légkör egy varázsütésre megváltozott, Chuuya nevetve borzolta össze Akutagawa haját, aki mindezt egy nyugodt tekintettel tűrte. Atsushi mindeközben döbbenten nézte a jelenetet és párszor feltette magának a kérdést, hogy álmodik-e, mert amikor a feketehajú fiú ránézett, egy mosolyt látott megjelenni a szája sarkában.

- Akutagawa kimondottan nyugodt lesz, ha részeg. – mosolygott a döbbent társára Dazai. – Ilyenkor egészen normális. Chuuya pedig általában csak engem szid. – sóhajtott a nyomozó. – Még ilyenkor is bántania kell. Bár másnaposan szórakoztatóbb tudd lenni.

Amíg a két maffiózó el volt foglalva, Atsushi végre benézhetett a kocsma ajtaján, bár nem túl szép látvány fogadta. Törött bútorok és mozdulatlan testek borítottak a padlót, a fiú csak remélte, hogy nem senki sem sérült meg komolyabban.

- Dazai-san, mit csináljunk? – fordult a mentorához Atsushi, aki sóhajtva beletúrt a hajába.

- Hívni kéne a rendőrséget, hogy szedjék össze ezt a rakás részeget, de akkor nem igazán hagyhatjuk itt őket. – bökött Chuuyáékra.

- Igaz, mert akkor őket is biztosan elfogják és letartóztatják. – bólintott Atsushi, bár kétes érzelmek dúltak benne. Chuuya és Akutagawa a maffia végrehajtói voltak, gyilkosok, de valahogy mégsem érződött olyan jól, hogy csak úgy átadják őket a rendőrségnek. Akkor valószínűleg soha nem is kerülnek ki a börtönből. Hirtelen nem is tudta volna elképzelni, milyen lenne, ha nem Akutagawa ellen harcolna minden második héten.

- Ugyan, annak a közelébe se érnének. – legyintett Dazai. – Én a rendőröket féltem. Akármennyire elviselhetők részegen, olyan borzasztóak másnaposan. Nem kell, hogy itt egy egész őrsöt kivégezzenek.

- Oh.

Atsushi a maffiózók felé pillantott és nyelt egyet. Igaz, valószínűleg nem hagynák magukat könnyen. Közben Dazai elővette a telefonját és névtelenül bejelentett egy verekedést, majd sóhajtva visszadugta a készüléket a zsebébe.

- Akkor most mi legyen? – kérdezte Atsushi.

- Elkísérjük őket a legközelebbi parkhoz, aztán otthagyjuk őket egy bokor alatt és mehetünk is haza.

- De Dazai-san!

- Most miért?

- Nem hagyhatjuk csak úgy őket ott. – lépett közelebb a fiatalabbik nyomozó, Dazai egy darabig figyelte a szemében csillanó fényeket, majd sóhajtva a hajába túrt.

- Atsushi, te és az átkozott jó szíved. – a fiú először döbbenten pillantott mentorára a kijelentés miatt, míg Dazai visszakiáltott a maffiózóknak. - Chibi! Gyertek, indulás haza!

- Mondtam már, hogy ne hívj így, kötszerpazarló! – ordított vissza a kis vörös, de Akutagawával a nyomában hozzájuk sietett és egy sor veszekedés után elindultak.

A két idősebb ment elől, mögöttük szorosan Atsushi és Akutagawa ballagott. Atsushi igyekezett előre nézni, de nem bírta megállni, hogy időnként a mellette nyugodtan sétáló fiúra pillantson. Akutagawa lapposakat pislogott, ahogy a feletesse vörös tincseit szuggerálta, egyszer pedig ásított is egyet. Hiába viselkedett ilyen nyugodtan, a fehér hajú fiú továbbra is árasztotta magából a feszültséget, amit a mentora is észrevett.

- Hé, Chuuya! – vigyorgott a volt partnerére Dazai, aki egy morgással válaszolt. – Miért hoztad Akutagawát is inni most? Nem is szereti az alkoholt.

- Jól sikerült az egyik küldetésünk. – igazította meg a kalapját Chuuya, arcán egy büszke mosoly tükröződött. – Ryuu ügyes volt és eljöttünk ünnepelni.

- Nem volt választásom. – szólt közbe az emlegetett fiú is.

- Szóval csak elrántgattad, mert nem volt kivel innod. – fejtette meg a mondatokat Dazai, mire Chuuya térden akarta rúgni, de elvesztette az egyensúlyát és a magasabbik mentette meg egy közeli találkozástól az anyafölddel.

- Rohadj meg... – motyogta a vörös, ahogy megigazította a kalapját.

- Ugyan, én örülök, hogy segíthettem. – sóhajtott Dazai. – Egyébként meglepő, hogy errefele jártatok. Azt hittem, téged már kitiltottak ebből a kocsmából.

- Most már igen. – bólintott a vörös, valamiért egy széles vigyorral az arcán. – Még egy a listára.

Atsushi kissé értetlenül hallgatta a beszélgetést, de legalább elterelte a figyelmét a mellette sétálgató riválisáról. Szerencsére nem telt sok időbe és kiértek egy forgalmasabb útra, ahol a kis csapat viszonylag könnyen elvegyült a tömegben. Már besötétedett, de az épületekből és az utcai lámpákból áradó fény aranyszínűre festette az éjjeli környéket. Főleg fiatalok és turisták mászkáltak az utcán, Yokohama egy része ilyenkor ébredt fel, megtöltve élettel a tengerparti várost.

Azonban hamar rá kellett jönniük, ez az út mégse volt a legjobb ötlet, ugyanis egyre nehezebb volt a két részeg maffiózót a közelükben tartani, hogy ne mászkáljanak és tűnjenek el a tömegben. Dazai fejében ekkor vagy századszorra megfordult, hogy egyszerűen itt hagyja őket és haza megy, de Atsushi kérő tekintete végül mindig maradásra bírta.

Mire sikerült leintenie egy taxit és mindenkit beültetni a kocsiba, Dazai semmi mást nem akart, csak végre haza menni és aludni. Ami azért is volt különös, mert általában problémái voltak a pihenéssel, de most úgy érezte, itt helyben el tudna aludni. Mindezt Akutagawa meg is tette helyette. A fekete kabátos fiú feje Atsushi vállára bukott, halkan horkolva, aki a hátsó ülésre lett bekényszerítve a két maffiózó közé, míg Dazai az anyósülésen kapott helyett. A fiatal nyomozó arcán egy furcsa kifejezés és egy halvány pír virított, ami mind a rémületnek és a zavarnak is betudható lett volna. Mereven ült a helyén, néha Chuuyára pillantva segítségért, de az idősebb fiú sötét tekintettel bámult ki az ablakon.

Amióta beszálltak a kocsiba, hirtelen elcsöndesedett és a gondolataiba merülve figyelte a suhanó épületeket. Atsushi talán még aggódott volna a váratlan hangulatváltozás miatt, ha a figyelmét nem éppen a vállán horkoló riválisa kötötte volna le. Azonban Dazai a szeme sarkából és a visszapillantó tükörből figyelemmel tartotta a volt társa tűzvörös tincsinek mozdulatait.

Szerencsére nem tartott túl sokáig az út, egy negyedórán belül meg is érkeztek az úti céljukhoz. Akutagawát felébresztették, aki álmosan pislogva próbált rájönni, mi is történik körülötte, Atsushi pedig megkönnyebbülve nyújtózkodott egyet. Dazai kifizette a sofőrt, majd egy mosollyal az arcán a zsebében süllyesztette Chuuya pénztárcáját. Az említett maffiózó az egyik ház falának dőlve figyelte a két fiatalabbikat, ahogy Atsushi igyekezte talpon tartani az elbóbiskoló Akutagawát. Dazai mosolyogva figyelte a jelenetet egy pillanatig, majd a mentorálltjához sétált.

- Jól van, itt most ketté kell válnunk.

- Mi? Miért? – nézett nagy szemekkel Dazaira a fiú.

- Chuuya erre lakik, de Akutagawa a másik irányba. A lesz a leggyorsabb, ha én ledobom a Chibit, te pedig őt. – bólintott a fiatal maffiózó felé. Atsushi pislogva értelmezte a mondatot, amíg Dazai Akutagawához lépett.

- Nálad van a kulcs a lakáshoz?

- Nem... – motyogta félálomba a fiú. – Ginnél van...

- Nem baj, akkor majd ő beenged titeket. – intézte Dazai most már a szavait Atsushihoz. – Vagy ha mégse, emlékszel, mit tanítottam neked múlthéten.

Atsushi bólintott, miközben megakadályozta, hogy a neki támaszkodó fiú elterüljön a földön.

- Dazai-san, biztos jó ötlet ez? – kérdezte Atsushi, ahogy a két maffiózóra pillantott, de Dazai mosolyogva a vállára tette a kezét.

- Persze, mondtam, hogy ilyenkor többnyire ártalmatlanok, nem lesz semmi baj. Csak dobd le a lakásán, aztán mehetsz is haza, én megoldom Chuuyát. Holnap találkozunk az irodában.

- Rendben. – bólintott végül a fiú. – Akkor megyünk is.

Akutagawa, aki pont meghallotta az utolsó mondatot, kicsit értetlenül felemelte a fejét, majd, mint egy jelre, tett pár lépést, mielőtt a térde megcsuklott és Atsushi ugrott utána, hogy lehetőleg ne fejelje le a betont. Az ezüsthajú fiú egyik kezével Akutagawa derekát tartotta, a másikkal pedig a vállán átvetett karját fogta. Akutagawa pislogva pillantott fel a fiúra, így a fejüket alig választotta el pár centi, Atsushi érezte magán a maffiózó alkohol aromájú leheletét. Pár pillanatig csak bámultak egymásra, Akutagawa szürkés szeme tompán, de érdeklődve csillogott és Atsushi érezte, hogy a hirtelen támadt közelség miatt felforrósodik az arca.

- Jinko. – nézett halálos komolysággal a fiú arcába Akutagawa, aki kicsit szorongva nyelt párat. – Neked szépek a szemeid.

Atsushi ledermedt a váratlan dicsérettől és az arca még a sötétben is kivehető pirosas árnyalatot vett föl. Dazai szája mosolyra húzódott, amint Atsushi remegve, nagy szemekkel felé fordult.

- Induljatok. – intett a nyomozó, mire a fiú gyorsan megrázta a fejét, hogy összeszedje magát és a két idősebb felé biccentett.

- Jó éjt Dazai-san, jó éjt Chuuya-san.

Ahogy a két fiatal alakja lassan eltűnt a lámpafényes utcán, Dazai arcáról egy pillanatra eltűnt a mosoly, de gyorsan visszavarázsolta mire odafordult Chuuyához.

- Ismét kettesben maradtuk. – lépett a vöröshöz, aki ráemelte a csillogó kék szemeit. A hideg szél segített kicsit kijózanodnia, de még így is elég bizonytalanul támaszkodott a falnak. – Gyere, csak essünk túl rajta, már haza akarok menni.

Dazai kinyújtotta a kezét, de Chuuya egy mozdulattal elcsapta azt.

- Nem kell a segítséged. – morogta a vörös, és szemében váratlan düh csillogott.

- Oh, egek. – sóhajtott fel Dazai. – Nem szeretem, amikor részegen vagy mérges, ilyenkor még nehezebb veled.

- Barom! – csattant fel Chuuya és ellökte magát a faltól, hogy minnél hamarabb maga mögött hagyja azt az idióta kötszerpazarlót, de hirtelen megszédült és pár botladozó lépés után Dazai karjaiban találta magát.

A fiú kabátjából áradó rák és folyóvíz illat váratlanul töltötte meg az orrát, elborítva érzékeit az ismerős illattal. Egy pillanatra elfelejtkezett mindenről, és ellazulva hagyta, hogy a barna karjai erősen tartsák. De a nosztalgikus érzés csak rövid ideig tartott, Chuuya hamar kibillent a nyugodt hangulatból és eltolta magától a fiút.

- Én is így gondoltam. – mosolygott az alacsonyabbikra Dazai, aki pislogva próbálta egyenesbe hozni a talajt. – Na, gyere.

Chuuya nem örült a helyzetnek, de kénytelen volt belátnia, egyedül nem jutna messzire. Szerencséjükre a vörös lakása nem volt messze, pár perc múlva Dazai már be is engedte magukat az ízlésesen berendezett előszobába. Chuuya csak ledobta a kabátját, majd szó nélkül a konyhába ment, az egyik szekrényből elő vett egy újabb üveg italt és töltött magának.

- Szerintem arra már nincs szükséged. – jegyezte meg Dazai, ahogy levette a cipőjét.

- Nem emlékszem, hogy kérdeztelek volna.

Chuuya dühösnek hangzott, de a remegő keze miatt több bor jutott a pultra, mint a pohárba. A fiú az ajkához emelte a vörös folyadékot, de pár korty után le is tette, mert a szoba váratlan forgásba kezdett. Dazai közben a hűtő ajtajánál állt, félig eltűnve a polcok között. Kabátját és a mellényét is levette már, az ingujját feltűrte, hogy kényelmesebben kutathasson az ételek között.

- Te meg mit csinálsz? – vetette oda a vörös, amint megkapaszkodott a konyhapultban. Talán tényleg nem volt jó ölet az az újabb pohár.

- Vacsorát keresek. – válaszolt Dazai és kivett egy tál tésztát.

- Csak menjél haza. – nyögte Chuuya, ahogy pislogva nézte a forgó csapot.

- De már olyan késő van és a város másik felében lakok. – biggyesztette le a száját a magasabbik. – Csak nem akarsz ilyenkor kidobni az utcára?

Chuuya nagyon szívesen válaszolt volna, hogy dehogynem, de a rosszullét kezdett elhatalmasodni rajta. A tekintete elhomályosodott és érezte, hogy a térde megroggyan, hiába kapaszkodott a pultba, viszont a karja alá benyúló kezek megtartották. Pár pislogás után ismét élesen látott, de amikor felpillantott, Dazai barna szemei néztek vissza rá. A fiúból áradó illat ismét megcsapta, mire a szíve kihagyott egy dobbanást. Ha lett volna hozzá ereje, eltolja magától a magasabbikat, de így csak elfordította az arcát.

- Gyere, most az a legjobb, ha vízszintbe kerülsz.

Átbotorkáltak a hálóba és Chuuya szinte bezuhant a párnák közé. Sóhajtva hagyta, hogy a takaró körbeölelje és belesüppedjen a matrac melegébe. Az alkohol ismét eltompította a gondolatait és a fáradtság gyorsan leteperte. Chuuya ásítva oldalra fordult, fejét belefúrva a párnába, amikor az ágy ismét besüllyedt mellette és ismerős szag még erősebben csapta meg. Érezte Dazai melegét maga mellet, ahogy a kezük összeért és a fiú gyomra ugrott egyet, de most nem az alkohol miatt. Az érintés és az ismerős illat túl sok emléket idézett fel hirtelen, amik most mind az elméjébe tódultak. Olyan emlékek, amiket nem akart feleleveníteni, főleg nem egy ilyen helyzetben. A teste felforrósodott és szinte érezte Dazai érintéseit a testén, pedig csak csöndben feküdt mellette. A légzése felgyorsult, ittas elméjének ez már túl sok volt, de nem tudta visszaszorítani a gondolatait, nem amíg Dazai itt fekszik mellette. Chuuya felkönyökölt az ágyon és megragadta a fiú ingét.

- Menj innen! – határozottnak akart hangzani, de a hangja megremegett.

Dazai meglepetten pislogott a kis vörösre, aki remegő kézzel szorongatta a felsőjét. Már megszokta a fiú kitöréseit, de akkor általában tenni is szokott valamit, amiért megérdemelte, viszont most még csak meg se szólalt. Chuuya szája megrándult, a tekintetében pedig tiszta fájdalom tükröződött, ami egy pillanatra a magasabbikba fagyasztotta a levegőt. Dazai jobban ismerte Chuuyát, mint bárki mást, néha talán még magánál a fiúnál is, de most nem tudta, mi járhat a fejében. A fiú keze remegett, ahogy a magasabbik ingét markolta, de nem volt elég erős, hogy fenyegetést jelentsen. A vörös remegve beszívta a levegőt, Dazait megcsapta a vörösbor savanykás illata.

- Nem akarlak látni. – a hangja megtört a mondat közepén, a tekintete már nem haragos volt, inkább kétségbeesett. – Nem szabad itt lenned...

Dazai finoman megfogta a fiú ujjait és lefejtette a mellkasáról. Kezdte egyre jobban érdekelni, mi járhat Chuuya fejében, de hiába kérdezte volna meg most, a kis vörös úgysem tudott volna válaszolni.

- Aludj. – nézett Chuuya kék szemeibe a nyomozó, aki kénytelen volt lehunyni a szemét, úgy érezte a barna tekintett röntgenként méri végig, felderítve a lelke minden darabkáját.

- Nem szabad megint... – motyogta a fiú, de visszadőlt az ágyra, ahogy a fáradtság ismét súlyossá tette a testét. – Megígértem, hogy nem...

Dazai csöndben figyelte, ahogy Chuuya szeme lassan leragad és mély, alkoholtól terhes álomba merül. Egy darabig nézte a fiút, ahogy halkan piheg, félig a párnába temetett fejjel. Dazai arcán megjelent egy halvány mosoly, óvatosa előrenyúlt és kisimított pár tűzvörös tincset a fiú homlokából, majd ő is lehunyta a szemét.

Chuuya egy zúgó fejfájással ébredt. Nyögve átfordult a másik oldalára, hogy a napfény ne a szemébe süssön és végignyalta a kiszáradt ajkait. Megpróbált visszaaludni, de a szobába beszűrődő zajok és kávé illat eszébe jutatták a tegnap estét és már képtelen volt ismét elszenderedni. Kicsit homályosak voltak az események, de arra tisztán emlékezett, miket mondott Dazainak, miközben a kezében szorongatta az ingét. Chuuya félhangosan káromkodott és a kezébe temette az arcát, azt kívánva bárcsak visszaforgathatná az időt, de mint máskor, most sem vált valóra a kívánsága és végül úgy döntött, ideje felkelni.

Szerencsére ma szabad napja volt, így csak egy kényelmes otthoni nadrágot és pólót vett föl, ahogy az órára pillantva kisétált a konyhába. Valamivel múlt reggel nyolc, ami különösen bosszantotta, hiszen még bőven pihenhetett volna, de a lakásában tébláboló Dazai valamiért még mindig nem ment el munkába. Chuuya ásítva lépett be a konyhába, a magasabbik mosolyogva fordult felé, amint észrevette, de a tekintetéből kárörvendés sugárzott.

- Mit csinálsz te még itt? – kérdezte a vörös, ahogy ledobta magát az asztalhoz és megdörzsölte az arcát. - Elkésel a munkából.

- Neked is jó reggelt Chibi. – tett le a fiú elé egy pohár vízet és fájdalomcsillapítót a barna. – Egyébként hálásabb is lehetnél, csináltam reggelit. – biccentett a pulton büszkélkedő tál pirítósra.

- Nem égetted le a házamat. – vonta fel a szemöldökét Chuuya, elismeréssel a hangjában, ahogy eltűntette a tablettákat.

- Nagyon szívesen. – ült le Dazai is az asztalhoz, belekortyolva a kávéjába. Chuuya halkan nyammogott a reggelién, kiélvezve a ritka pár perces csöndet, amíg a nyomozó ismét meg nem szólalt.

- Emlékszel a tegnap estére?

- Aha. – bólintott Chuuya és óvatosan pillantott fel a reggelije mögül a mosolygó nyomozóra. Ismerte elég jól ezt a játékos hangsúlyt, hogy tudja, veszélyes táncba kezdtek. Ilyenkor a barna addig kerülgette, húzta a fiút, amíg meg nem szerezte, amit akart, legyen szó egy jelentés megírásáról, vagy a vörös féltet titkairól. – De, ha szóba mered hozni, én folytalak bele egy folyóba.

Dazai arcán tovább szélesedett a mosoly, ahogy előrébb hajolt.

- Valóban? Chuuya, tényleg megtennéd?

- Csak fogd be. – motyogta a vörös, Dazai pedig hátra dőlt, és bár a mosoly továbbra is ott játszott az ajkán, a tekintete hűvös lett.

- Mond Chuuya, miért is nem szabadna itt lennem? Mit ígértél meg?

- Semmi közöd hozzá. – pillantott fel a fiú és a tekintete megvillant. – Egyébként is csak részeg fecsegés, nincs semmi értelme.

- Akármit mondasz részegen, mindig van valami oka.

- Hát most nem volt! – csattant fel Chuuya, amit egyből meg is bánt, ahogy éles fájdalom hasított a koponyájába. – Csak menjél már munkába, ma nincs kedvem veled szenvedni.

Dazai egy darabig csöndben maradt, és az alacsonyabbik kezdett volna örülni, hogy talán megússza ezt a beszélgetést, amikor a nyomozó felállt és egy lépéssel megkerülve az asztalt, Chuuya elé hajolt. A fiú érezte, ahogy a váratlan közelség miatt szíve a torkába ugrott és felforrósodott az arca. Remegés futott végig a gerincén, és egy pillanatra elveszett a meleg szemek sugarában, amik kíváncsian mérték végig. Pár szívdobbanásnyi ideig csak néztek egymásra, mielőtt Chuuya hirtelen visszazökkent a valóságba, és ellökte magától Dazait, ahogy felugrott az asztaltól.

- Hagyj békén! – kiáltotta a fiú, Dazai pedig oldalra pillantott, várva, hogy a kisebb tárgyak elkezdjenek lebegni a vörös haragjától, de szerencsére minden a helyén maradt. Az előző apró mozdulat elég volt, hogy törölje Chuuya képességét. Nem mintha a maffiózó nem lenne képes így is simán elverni a magasabbikat.

Dazai tudta jól meddig lökheti Chuuyát, mielőtt átlépik azt a határt, amit még ő is inkább elkerült, mert volt már, hogy egy félresiklott tréfa miatt egy hétig ágyba kényszerült. Azonban a nyomozó úgy vélte, ez még belefér. Közelebb lépett az alacsonyabbikhoz, aki pedig ösztönösen hátrált egy lépést. Chuuya arca még mindig vöröses árnyalatban úszott, a szíve pedig akaratlanul is gyorsabban kezdett verni, és a fiú legszívesebben elkáromkodta volna magát, amiért nem tudta irányítani a testét.

- Nyugalom Chibi. – emelete fel a kezét mosolyogva Dazai. – Csak kérdeztem valamit.

- Oh, nem. – túrt a vörös hajába a fiú és benedvesítette a kiszáradt ajkait. – Tudom, hogy készülsz valamire, de ez alkalommal nem dőlök be neki. Úgyhogy utoljára mondom, menj a lakásomból vagy kidoblak az ablakon át.

Chuuya kék szeme tüzesen villant, ahogy szinte morogva pillantott fel Dazaira. Mivel a magassága miatt sokszor alábecsülték, Chuuya megtanulta, hogyan rémítse meg az embereket egy pillantásával, de ez sajnos nem működött a nyomozón.

- Chuuya, ma olyan nehéz veled. – sóhajtott Dazai, az alacsonyabbik pedig egy pillanatra lehunyta a szemét, emlékeztetve magát, hogy nem ölheti meg ezt az idiótát itt és most, mert Mori nem örülne egy háborúnak a Maffia és a Fegyveres Nyomozó Iroda között. Azonban mire kinyitotta a szemét, Dazai közvetlenül előtte állt, egyenesen rá nézve.

Chuuya kénytelen volt feljebb emelni a fejét, hogy a nyomozó szemébe nézhessen, a mellkasuk szinte összeért a közelség miatt. A maffiózó keze alig láthatóan megremegett, ahogy a forróság ismét elöntötte a testét, de ha kicsit jobban figyel, észrevehette volna, hogy Dazai arcát is halvány pír borítja a játékos mosoly alatt.

- Mond Chuuya... – folytatta suttogva a nyomozó, Chuuya pedig ökölbe szorította az ujjait, de nem bírta megütni az előtte álló fiút, a teste mintha lefagyott volna. – Miért mondod, hogy menjek el, de mégsem teszel érte semmit? Miért próbálsz ellökni az este, ha aztán reggel pedig arra ébredek, hogy a mellkasomon fekszel?

Az alacsonyabbik megremegett, de még állta Dazai tekintetét. Hideg kúszott végig az ereiben, ahogy próbált nyugodt maradni, most nem eshet bele a csapdába. Dazai érezte a nyakán a kis maffiózó leheletét, ahogy az remegve kifújta a levegőt.

- Azt hittem utálsz. – folytatta a barna hajú. – Nem úgy volt, hogy látni sem akarsz? – Chuuya ujjai még szorosabban préselődtek össze a markában. – Hogy a legközelebbi alkalommal megölsz? Akkor miért vagyok még mindig itt? – Chuuya a szájába harapott, de az érzelmekkel túlfűtött szavak kikívánkoztak. – Mért reggelizel velem olyan nyugodtan? Miért bízol abban, hogy hazaviszlek, amikor részeg vagy? Miért-

- Mert még mindig szeretlek, te seggfej!

A hirtelen kiáltás megfagyasztotta a légkört. Dazainak egy pillanatba telt, hogy felfogja a mondat értelmét, ami olyan volt, mint egy hidegzuhany. Sok mindenre számított a vörös reakciójaként, de ez nem volt köztük. Lassan leeresztette a kezét, azonban a tekintetét nem vette le a ziháló fiúról.

Az emlékek áradatként öntötték el a maffiás korszakáról, amikor még partnerek voltak Chuuyával. Amikor a fiú a teljes kimerültség határán aludt el az ölében egy hosszú harc után, Dazai pedig finoman futtatta az ujját a puha tincsei között. Vagy amikor játékból megpuszilta a kis vöröst, akinek erre az arca megegyező színű lett a hajával. Ahogy Chuuya órákig fent maradt vele és félhangosan olvasott neki, amikor a gondolatok túl hangosak lettek és nem tudott elaludni. Már akkor is volt valami köztük, de egyikőjük sem tette meg a következő lépést, aztán túl késő lett, és akármi is volt az, hamarabb véget ért, mintsem elkezdődhetett volna.

Dazai tisztában volt az érzéseivel, amik az évek múltán sem változtak, de hogy ilyet hallott a fiútól is, megdöbbentette. Chuuya beletúrt a hajába, és elfordult Dazaitól, de folytatta.

- Nem utállak! – a hangja megremegett, de igyekezte uralni. – Nem utállak és ez a baj... Ezért nem akartam, hogy itt legyél, egyszerűen el akarom felejteni ezt az egészet, de akárhogy próbálom, nem tudok túllépni rajtad. Ha a közelemben vagy, csak rosszabb lesz, pedig én csak újra akarom kezdeni és elfelejteni téged.

- Chuuya. – jelent meg egy halvény mosoly Dazai arcán. – Így is újra lehet kezdeni, nem kell elfelejtened engem.

- Nem.

- Nem? – pislogott a váratlanul határozott válaszra a nyomozó.

- Nem. – ismételte meg Chuuya, ahogy megtorpant az eddigi járkálásában. – Annak már vége Dazai... Jobb, ha te is csak elfelejted.

- De én nem akarom elfelejteni. – lépett közelebb a barna hajú fiú. – Nem akarom, hogy úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. – Dazai egy pillanatra megállt, majd egy apró sóhaj után, halkabban folytatta. – Szeretlek.

Chuuya beleharapott a remegő ajkaiba. Annyiszor szerette volna hallani ezt, de nem egy ilyen helyzetben. Nem, amikor olyan sokáig dolgozott, hogy végre továbbléphessen. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha utálná Dazait, akkor nem fájna ez ennyire. De valahogy soha nem volt igazán képes rá.

Amikor régen a partnere folyamatosan zaklatta és rajta szórakozott, rettenetesen dühös volt és gyakran lekívánta a Föld színéről, de akkor sem utálta őszintén. Miután Dazai elárulta a maffiát és magára hagyta őt, azt hitte, végre sikerült meggyűlölnie a fiút. Később azonban rá kellett jönnie, nem is őt utálta, csak fájt az árulása, talán jobban, mintsem beismerné és egyszerűen dühös volt. Dühös, hogy úgy érezte, ismét egyedül maradt, dühös, amiért ilyen közel engedte magát Dazaihoz és emiatt ő sérült.

Aztán elege lett ebből és elhatározta, hogy túllép rajta, nem kell neki ez a sok fölösleges érzelem. De az átmeneti újraegyesülésük után rá kellett jönnie, nem sikerült. Túl könnyen visszazökkent a régi dinamikájukba és egy pillanatig minden olyan volt, mint régen. Még a Megszállottság használatába is olyan hamar beleegyezett, pedig már négy éve nem hívta elő Arahabakit. Az a találkozás nem csak néhány régi sebet, de a szívében lévő reményt is felizzította, amit éveken át próbált kioltani.

- Tudom, hogy utálod a magányt és, ha elhagynak, én pedig pont ezt tettem, de – folytatta Dazai. – most itt vagyok. Újrakezdhetjük, csak mi ketten.

- Nem Osamu, ez nem működne. Mi van, ha történik valami és tényleg meghalsz? Egyszer már elvesztettelek, nem akarlak még egyszer. Egyszer elég volt a fájdalom.

Dazai nem válaszolt, tekintetét eltakarták a tincsei. A csönd még kegyetlenebb volt, mint bármi más, és Chuuya egy idő után nem bírta tovább.

- Szerintem az a legjobb, ha most mész.

Chuuya elfordult, a nyomozó pedig megmozdult, de az ujjai a kilincs helyett a vörös kezére siklottak. A maffiózó lélegzete elakadt, ahogy felpillantva a fiú barna szemeibe tekintett.

- Chuuya, én sajnálom, hogy-

- Ne. – szakította félbe gyorsan az alacsonyabbik. – Tudom mit akarsz mondani, de nem érdekel. Annak már vége... Igazából örülök neked. Sokkal... boldogabbnak tűnsz a nyomozókkal. Örülök, hogy megtaláltad a helyed. Új életed van, új esélyekkel. Keress egy szép lányt, és őt szeresd.

- De én téged foglak. Nem hagyom ezt az esélyt elúszni. Szeretnék veled lenni, és tudom, hogy te is így érzel, látom rajtad.

- Dazai, én...

- Nem kell most válaszolnod. – mosolyodott el a fiú, ami megdobogtatta a kalapos szívét. – Csak gondolkozz el rajta, én várni fogok. Mostantól itt leszek.

Dazai megfordult és elindult kifelé az ajtóhoz, otthagyva a szótlan Chuuyát. Még mindig érezte a magasabbik érintését a kezén és az illatát az orrában. El is felejtette, mennyire hiányzott ez neki. A lába hamarabb mozdult, mintsem, hogy gondolkodni tudott volna.

Dazai felvette a kabátját és nyitotta volna az ajtót, de megtorpant a ruhájába markoló kéz miatt. Nem mozdult meg, de gyomrában kellemes melegség keletkezett.

- Úgy is tudod már a válaszom. – motyogta Chuuya, ahogy a homlokát a nyomozó hátának döntötte Egy pillanatig mindketten hallgattak, majd ismét a fiú folytatta. – De ha még egyszer elhagysz, megverlek.

Egy mosoly futott át Dazai arcán, ahogy megfordult, hogy szembe nézhessen a vörössel. Chuuya arca vörösben úszott, de egy féloldalas, még mindig kicsit bizonytalan mosoly ott ragyogott rajta. Dazai egy kezével megérintette a fiú felforrósodott arcát és hüvelykujjával végig simította a puha bőrét. Lassan előre hajolt, tekintetét Chuuya ajkain pihentetve, de a fiú enyhén elfordította a fejét.

- Ne. Még... Még ne.

Dazai egy pillanat után mosolyogva bólintott.

- Rendben. – suttogta és a vörös tincsek közé lehelte a csókot.

Chuuya szíve összeszorult, de ez alkalommal a boldogságtól. Még mindig félt egy kicsit, a sebek nem fognak olyan könnyen begyógyulni, de talán képes volt egy második esélyt adni. Valami mélyen azt súgta, ez alkalommal nem fogja megbánni. Valószínűleg lassan fognak haladni, kell egy kis idő, amíg mindketten hozzászoknak a helyzethez, ez most más, mint amikor partnerek voltak. De talán jobb is lesz így.

- Na, menjél munkába, már így is késésben vagy. – törte meg a hangulatot Chuuya, Dazai pedig lebiggyesztette a száját.

- Máris elküldesz Chibi?

- Igen. – vágta rá a fiú, de mosolygott.

- Hé!

- Ha munka után esetleg erre jársz, rendelhetünk vacsit. – tette hozzá a vörös, mire a nyomozó arca egyből felvidult.

- Nagyszerű, akkor majd beugrok.

- Hozzál már egy kis paradicsomlevet is. – masszírozta meg a halántékát grimaszolva Chuuya.

- Nem ígérek semmit. – nevetett Dazai, mire a kis maffiózó oldalba vágta.

Dazai megdöntötte a saját rekordját az aznapi késéssel, de nem élvezhette sokáig Kunikida szidását, mert hamarosan a nyomozók meglepetésére utána is nyílt az ajtó.

Atsushi életében először késve és szakadt ruhákkal jelent meg a munkában. Arcán egy vörös folt és egy dühös kifejezés volt, ahogy ledobta magát a Dazai melletti székére. A kérdő pillantásokra, csak egy mondattal válaszolt.

- Akutagawa még elviselhetetlenebb másnaposan.