A mostani részben jelentős szerepet játszó ruhadarab képét fent láthatjátok, és ki kell emelnem ennek a meglehetősen crack ficnek a két ötletgazdáját, brownhairedboit és oktatobuszt. 💕

Hurt/Comfort, semmi durva :3

Chuuya szerette az ingtartóit. Kényelmesek voltak és praktikusak, a harcban pedig kimondottan jól jöttek, amikor nem kellett a csúszkáló ruhával foglalkoznia. Amit Chuuya nem szeretett, az amikor Dazai puszta szórakozásból eldugta őket és röhögve figyelte, ahogy a vörös káromkodva túrja fel a lakását, hogy megtalálja az ingtartóit. Főleg, ha pár percen belül indulniuk kell egy küldetésre, Chuuya pedig még mindig egy szál bokszerben és ingben dühöng a szobája közepén.

- Ezért még megöllek. – vicsorgott az alacsonyabbik, ahogy igyekezte összekapni a dolgait, hogy ne legyenek még nagyobb késésben.

- Persze Chibi, csak siess már. – vigyorgott Dazai az ajtónak dőlve, miközben a fiú kalapjával játszott.

Chuuya még egy gyilkos pillantást vetett a fiúra, majd kikapta a kalapját a kezéből és morogva kisietett az utcára, hogy szerezzen maguknak egy fuvart.

Könnyű csatának ígérkezett, ketten simán megoldják. Chuuyának még a képességét sem kell használnia, aminek most kimondottan örült, egypár bevert képpel levezetheti a feszültségét és nem kell aggódnia a következmények miatt. Rég volt alkalma egy kis pusztakezes harchoz és ez a lehetőség nem is jöhetett volna jobbkor. Azonban mindezt az első mozdulat után megbánta.

Ahogy előrehajolt, hogy bevigyen egy ütést az egyik bandatagnak, az inge kicsúszott a nadrágjából és a hűvös esti szél végig simította a puha bőrét. Chuuya egy pillanatra megtorpant, majd gyorsan visszatűrte a ruhaanyagot a helyére, de ezzel elég időt vesztett ahhoz, hogy a földre terített tag helyére az egyik társa lépjen, aki egy zsebkést szorongatva a fiúra rontott. Chuuya egy könnyed mozdulattal lehajolt, elkerülve a levegőt kettémetsző pengét, majd ugyanazzal a lendülettel felugrott és lábbal arcon vágta a férfit.

A vörös elégedetten vigyorogva húzta ki magát, ahogy a késes fickó fennakadt szemekkel eldőlt, de ez az apró mozdulat kellett még ahhoz, hogy a fiú inge ismét utat találjon magának a napvilágra. Chuuya szája megrándult, de ismét visszatűrte a ruhadarabot és szeme a következő ellenfelére siklott.

Ahogy haladtak a harccal, Chuuya nem hogy kezdett volna megnyugodni, épp ellenkezőleg, egyre idegesebb lett. Az inge minden második lépés után új szökési útvonalat találta magának és a fiú, hiába kényszerítette vissza az anyagot újból és újból a helyére, már egyre hangosabban káromkodott, ahogy ismét megérezte a hideg levegőt a hasa körül táncolni. Azokon a helyeken viszont ahol a ruha a helyén maradt, teljesen felgyűrődött és kellemetlenül nyomta a vörös oldalát a nadrág alatt. Nem volt olyan komoly dolog, csak meglehetősen frusztráló és kényelmetlen.

Dazai, aki eddig az egyik rakomány tetején talált magának egy kellemes helyet és onnan figyelte az eseményeket, kezdett egyre jobban szórakozni. Chuuya fél kézzel fogta az ingét, a másik kezével pedig verekedett, miközben a környék visszhangzott a változatos szitkoktól, amikkel a ruhadarabot és a bandatagokat, illetve azok bizonyos felmentőit emlegette. Bár mindezek ellenére a kis vörös jól kezelte a helyzetet, Dazai úgy számolt még egy tíz perc és végeznek is itt. Utána talán beül a Lupinba, hátha ott találja Odasakuékat is. Chuuya majd megírja a jelentést.

A még talpon maradt bandatagok kis kört kezdtek a vörös hajú fiú körül alkotni, a barna mosolyogva állapította meg, hogy minden a terv szerint alakult. Chuuya arcán megjelent a győztes vigyora, Dazai pedig elégedetten ásítva nyújtózkodott egyet. A fiú előre lendült és egy jobb egyenessel földre küldte az egyik sebhelyekkel borított férfit, majd egy morgással állapította meg, hogy az inge ismét kicsúszott, azonban most nem volt ideje ezzel foglalkozni. Gyorsan lerendezi ezt a harcot, aztán addig veri Dazait, amíg vissza nem adja az ingtartóját. Kikerülte a következő ütéseket és egy hirtelen fordulattal hason rúgta a következő embert. A férfi köhögve kettégörnyedt a fájdalomtól és Chuuya vigyorogva felhúzta a karját, hogy bevigye a végső csapást, amikor valami hátulról elkapta.

Egy vasmarok ragadta meg a fiú kilógó ingét és még mielőtt reagálni tudott volna, hátra rántotta. Chuuya pillanatok alatt az egyik alak szorításában találta magát, de még egy kárörvendő mosolyt sem engedett meg a férfinak, a képességével rásegítve sípcsonton rúgta a fogva tartóját, szinte hallani lehetett a hideg reccsenést, ahogy megrepedt a csont. A tag fájdalmasan felordított és a lábához kapva összerogyott, így elengedve a fiút, aki kipördült oldalra és a férfi hátán megtámaszkodva felugrott, hogy a csatatér felé kerüljön. Azonban a sérült bandita volt még annyira életrevaló, hogy a mozdulat közben megragadta a fiú már teljesen kirángatott ingét, ami szabadon lobogott a szélben és lerántotta. Chuuyát váratlanul érte a mozdulat, de sikerült úgy fordulnia, hogy lábra érkezzen. Azonban ahogy súlyt helyezet a lábára és a bokája kegyetlen fájdalommal kifordult alóla, tudta, hogy valamit elcseszett.

A vörös egy halk puffanást leszámítva hangtalanul esett a földre, de amikor pillanatokkal később sem kelt fel, Dazai arcáról eltűnt a mosoly. A bandatagok csak egy pillanatig hezitáltak, széles vigyor terült szét az arcukon és az egyikük pisztolyt szegezett a fiúra. A dörrenés visszhangot vert a csöndes környéken, amit egy elhaló kiáltás és tompa puffanás követett. Dazai visszadugta az övébe a pisztolyát, amíg leugrott a konténerről és a megriadt férfiak felé indult, akik néma döbbenettel bámulták a halott társukat.

- Chuuya, végezd ki őket, nem kellenek foglyok. – hangzott a parancs a magasabbik fiútól, mire a levegő vörösen felizzott és a banditák teste összetörve a földbe préselődött. Dazai kikerülve a görcsbe rándult testeket, leguggolt Chuuya elé, aki egyik kezével a lábszárába mart, a körme nyomokat hagyott a bőrében, a szemét pedig remegve szorította össze. – Jól vagy? – Chuuya egy darabig csöndbe maradt, majd lassan megingatta a fejét, mire Dazai lehajtott fejjel felsóhajtott.

Chuuya számára a világ egy pillanatra megszűnt létezni, amikor érezte a bokáját egy természetellenes pózba kényszerülni. Egy pillanatig levegőt venni is elfelejtett, csak ő és a fájdalom léteztek, aztán hirtelen több gondolat is átfutott az a fejében. Az első és a legfontosabb az volt, hogy most valamit nagyon elcseszett és nem akar Mori-senseihez menni. A második, hogy biztosan nem fog tudni ráállni a lábára egy darabig. A harmadik, hogy így nem fogja tudni megvédeni Dazait. De aztán gyorsan hozzátette, hogy nem mintha egyébként is meg akarná.

A szeme benedvesedett, ahogy a száját harapdálva várta ki, amíg a fájdalom lecsillapodik annyira, hogy tisztán tudjon gondolkodni és kezelni a helyzetet. Az idő azonban gyorsan szaladt, egy lövés robaja rántotta vissza a valóságba és magában káromkodott, hogy hagyta az eseményeket így kifolyni a kezéből. Amikor Dazai letérdelt elé, elgondolkodott azon, hogy egyszerűen rávágja, hogy semmi baja, de érezte magán a barna szemeket és tudta, hogy most nem jut sehova a büszkeségével.

- Szerintem megrándítottam a bokám. – morogta Chuuya, ahogy Dazai segített neki az egyik falnak dőlni, hogy egy kicsit összeszedhesse magát.

- Furcsa, máskor nem okoz gondot egy ilyen kis csapat legyőzése. Mi van ma veled Chuuya? – vonta fel a szemöldökét a barna, mire a fiú arca elkezdte felvenni a haja színét.

- Szerinted?! Ez az egész a te hibád!

- Mégis hogy lenne az enyém?! Talán a fejedet is beütötted az esésnél? – csattant fel Dazai is.

- Ha nem lopod el az ingtartóimat, tudtam volna normálisan harcolni! Egyébként is nekem kell mindent megcsinálnom, amíg te pihenteted a segged!

Dazai éppen készült visszavágni, de Chuuya arca fájdalmasan megremegett a hirtelen tett mozdulattól. A barna hajú fiú inkább nem szólalt meg, csak egy kicsivel később, de a hangja akkor már valahogy lágyabban csengett.

- Gyere, menjünk innen, mielőtt kiér a rendőrség.

A magasabbik felsegítette a sérült társát, aki megremegett az érintéstől, de szó nélkül tűrte, hogy talpra húzzák. Chuuya először megpróbált egy kis súlyt helyezni a sérült lábára, de már a legkisebb mozdulattól is úgy érezte, mintha lángra lobbant volna a bokája. Végül Dazai megelégelte a szenvedését és a vörös egyik karját átvetette a nyakán, a másik kezével pedig megtámasztotta a derekát, hogy minnél jobban meg tudja tartani. Chuuya meglepetten felnyögött a hirtelen helyzetváltozás miatt, de nem szólt hozzá semmit, csak a kezét húzta közelebb, mert a magasság különbség miatt kényelmetlen volt ez a póz és inkább a fiú közelebbi vállába kapaszkodott.

Lassan haladtak, bár igyekeztek a lehető leggyorsabban kiérni az egyik forgalmasabb útra, hogy leintsenek egy taxit és minnél hamarabb eltűnhessenek. Chuuya szája meg-megremegett egy váratlanabb mozdulatnál, de megpróbált minnél kevesebbet a barnára támaszkodni, mégha egy furcsa, de kellemes melegség is szorította össze a hasát, ahogy érezte a fiú ujjait szorosan fonódni az oldalára, és ahogy a magasabbik teste az övének préselődött.

Végre kiértek az útra, ahol szerencsére gyorsan sikerült szerezniük egy fuvart és amíg Chuuya szitkozódva beszállt a kocsiba, Dazai egy kis borravalót nyomott a sofőr kezébe a kérdések nélküli út érdekében. Nem volt hosszú az utazás, de az alacsonyabbik így is elég nehezen viselte, a cipő szorította a bedagadó bokáját, ráadásul végig dobálta őket a kocsi és a két fiú szinte az össze kanyarban egymásnak dőlt, de egy idő múlva Dazai már nem húzódott el ismét, hagyta, hogy Chuuya neki dőlhessen.

Végül még egy kis séta és egy pokolian kellemetlen lépcsőmászás után megérkeztek Chuuya lakásához, a vörös a falnak dőlve várta meg, amíg társa a zsebéből elővarázsol az ő ajtajához egy kulcsot és beengedte magukat. Ezen a ponton Chuuya már azzal sem foglalkozott, Dazai honnan szerezte azt a kulcsot, csak végre le akart dőlni a kanapéjára, lejegelni a bokáját és egy üveg bor társaságában elfelejtkezni a borzasztó mai küldetésről. Miután a barna vigyorogva szélesre tárta az ajtót és Chuuya majdnem felpofozta egy „csak a hölgyek után" kijelentéséért, sikeresen bejutottak a lakásba.

A vörös egyszerűen fogta és ledobta a kabátját az előszobában, majd miután a cipőitől is megszabadult, a falon támogatva magát bebiceget a nappaliba és sóhajtva elfeküdt a kanapén. Szörnyű volt a mai nap. Dazai miután lábbal becsukta maga mögött az ajtót, otthonosan a fiú konyhája felé vette az irányt és fintorogva nyitogatta a szekrényeket, miközben ismét megállapította, hogy még ital terén is szar a vörös ízlése. Chuuya egy darabig bírta a konyhájából jövő motoszkálást, de egy gyanús csörömpölés után, idegesen felült.

- Mi a francot csinálsz te még itt? Nincs jobb dolgod, mint az én lakásomban rombolni?

- Ugyan már Chuuya, ne légy ilyen. – váltott helyzetet a magasabbik, a hangja most a hátsó szobák felől érkezett. – Egyébként is megsérültél, nem lenne szabad idegeskedned~ Én csak segíteni akarok.

- Amikor ilyeneket mondasz, mindig én járok rosszul... – motyogta a fiú, de sóhajtva visszadőlt a kanapéra, tudta, hogy most már nem fog megszabadulni a kötszerpazarlótól egy jó darabig.

Ezután percekig csönd volt a lakásban, Chuuya először még értékelte is, de egy idő után kezdte egy kellemetlen érzés összeszorítani a gyomrát. Az sosem jelent jót, ha Dazai csöndben van. A vörös feltolta magát ülésbe, de nem látta a fiút sehol, ami kezdett gyanús lenni. Már eltelt elég idő mióta a barna megérintette és ismét érezte a képességét a testében forrni, így a gravitációt megszüntette magán, hogy ne terhelje a lábát és elkezdett körülnézni a lakásban.

A fürdőben kezdte, de az teljesen üres volt, a gyógyszerek és borotvapengék mind a helyükön, bár az egyik hiányzott. Chuuya benézett a tárolóba és a vendégszobába is, de pár kötszeren és egy ingen kívül, amiket Dazai még a múltkor hagyott itt, nem talált semmit. Hol lehet ez az idióta? Ha bármit is csinált, nagyon meg fogja bánni! Felkapta a szétszórt dolgokat a földről és feldobta az ágyra, miközben azon agyalt, vajon hova tűnhetett a kötszerhuszár. Idegesen beletúrt a hajába, mikor a hideg kezek megérintették a nyakát.

Chuuya nem tudta, hogy a jeges érintéstől lepődött meg jobban, vagy attól, hogy a képessége a következő pillanatban eltűnt, mintha egy hűvös áradat elsodorta volna. A fiúnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy felnyögjön, majd teljes súllyal a rossz lábára érkezett, a hirtelen fájdalomtól megrogytak a térdeit és a következő pillanatban a földön kötött ki.

Miután Chuuya pár perc változatos káromkodás után viszonylag megnyugodott, még mindig villogó szemekkel felpillantott az előtte álló Dazaira. A fiú szemében vidámság csillant, a szája is játékosan felfelé görbült, ahogy letette az asztalra az eddig kezében tartott dobozt és leguggolt a vörös elé. A kabátját és a mellényét is levette, az inge pedig könyökig fel volt tűrve, még többet felfedve a testét borító kötésből. Az arca nem volt fehér, a szeme nem rebbent meg fájdalmasan, amikor letérdelt és a ruháján sem látszódott sehol vörös folt. Az alacsonyabbik egy pillanatra lehunyta a szemét, ahogy kifújta a levegőt, majd ismét a Dazaira szegezte a tekintetét.

- Hol a francba voltál? – szűrte a foga között a kérdést Chuuya, miközben igyekezte elterelni a figyelmét a bokáját hasogató fájdalomról.

- Az elsősegélyt kerestem, mert elpakoltad. – biccentett a doboz felé Dazai. – Aztán pedig téged, mert elindultál itt kirándulni. Egyébként is, mit csinálsz?

Sok magyarázat tódult Chuuya ajkára, de végül csak megrázta a fejét.

- Nem számít. Inkább segíts felkelni. – Dazai felvonta a szemöldökét, de nem mondta ki a gondolatait, amiket a szeme viszont tisztán tükrözött.

A fiú elmosolyodott és mielőtt a vörös megszólalhatott volna, a karjaiba kapta az alacsonyabbikat. Chuuyát ismét elöntötte az a furcsa érzés, mint amikor Dazai a kikötőben támogatta és a karjait a derekára fonta. A vörös motyogva elküldte a francba Dazait, de mozdulatlanul hagyta, hogy kivigye a kanapéig és letegye. Meglepően finomak voltak a fiú mozdulatai, a karját fedő durva kötések pedig lágyan simították végig a bőrét. Dazai visszament a szobában hagyott dobozért, Chuuya pedig sóhajtva megmasszírozta az arcát. Megint hagyta a gondolatait elkalandozni.

Dazai szó nélkül leült a vörös mellé és végigsimította a bedagadt bokáját, majd gyengén ráhelyezte a törülközőbe tekert fagyasztott mirelitgarnélát. Chuuya arca megrándult a hidegre, de nyugodtan hagyta, hogy a fiú ellássa az arcán szerzett horzsolásokat is. Egyikőjük sem szólalt meg, ilyenkor a tekintettek és az érintések többet mondtak bárminél.

Megszokott jelenet volt ez már náluk. Chuuya meg se tudta volna mondani, hányszor ültek már így a kanapéján, de ezek az alkalmak néha mindennél többet értek. A fiúk légzése megnyugodott, a testük már nem remegett a harcban keletkezett adrenalintól és az világ is visszazökkent egy rövid időre a maga igazságtalan ritmusába. Ez a kanapé még a maffia főépületénél is biztonságosabb volt, amik itt történtek, itt is maradtak. Itt nem a Yokohamai alvilág két legféltebb személyei voltak, hanem két fiatal, akik megpróbálták visszavenni, amit elvettek tőlük.

Miután Chuuya lába jegesre hűlt, Dazai gyakorlott mozdulatokkal bekente egy krémmel, majd fáslival bekötötte, de szorosabban húzta meg a kötést, mint kellett volna, mire Chuuya felszisszent és a fiúhoz vágott egy párnát, aki viszont mosolyogva, könnyedén elhajolt előle. Miután végeztek, Dazai sóhajtva a távirányítóért nyúlt és bekapcsolta a tv-t, de egyikük sem figyelt mi is megy a készülékben. A fiú elővett egy üveg bort, majd kitöltötte pohárba és a társának nyújtotta, aki elégedetten sóhajtva kortyolt bele a keserű italba. Egy darabig csak a tv háttérzaja töltötte be a szobát, majd Chuuya szólalt meg először.

- Még egy ilyen elcseszett napot...

- Ja, én ma el akartam menni a Lupinba, helyette itt játszom az ápolót.

- Előbb lövöm le magam, minthogy te legyél az ápolóm.

- Ugyan már, szerintem tök jó lennék. – pillantott Dazai a társára, de a tekintetében valami megcsillant, ahogy a szája mosolyra húzódott. – Az ápolók mind olyan aranyosak és én is aranyos vagyok, nem Chuuya? – a fiú szinte dorombolt, ahogy lassan a fiú fölé hajolt.

- Beteg, az vagy. – válaszolt a vörös és egy egyszerű mozdulattal lelökte a földre a másikat.

- Ne mond, hogy neked soha nem voltak ilyen gondolataid, amikor a kórházban a gyengéd kezeikkel kötözték a sebeid. – nyújtózkodott a padlón Dazai, Chuuya pedig kezdett egyre zavartabb lenni.

- Mit szoktál te csinálni az ápolókkal? – kérdezte a vörös, de a magasabbik mosolya eleget mondott. – Jesszus...

Chuuyának most már egy cigire is szüksége lett volna. Dazai ásítva a feje alá tette a karját és kényelembe helyezte magát a földön, amíg a vörös kitöltött magának egy újabb pohárral a borból. Chuuya megpróbált a tévére figyelni, hogy a gondolatait elterelje a fölé hajoló fiú mélybarna szemeiről, de semmi normálisat nem adtak. Hirtelen egy furcsa hang hangzott át még a készülékből szűrődő zajon is, a vörös pedig lesandított a magasabbikra.

- Mikor ettél te utoljára?

Dazai nem felelt, csak megvonta a vállát, az társa pedig sóhajtva megrázta a fejét, majd a konyha felé mutatott.

- Már nincs a múltkori ebédből, amit csináltam, de van még rámen a hűtőben.

- Hm, de nem akarok felkelni.

- Dazai. – a barna felpillantott Chuuyára, aki felkönyökölve nézett le rá. – Egyél. – határozott volt a hangja, de mégis lágyan hangzott, ahogy még hozzá tette. – Kérlek.

Dazai sóhajtva lehunyta a szemét, majd feltápászkodott a padlóról és hamarosan tányérzörgés és a mikró csipogása hallatszott a konyhából. Pár perc múlva a fiú két tányér tésztával tért vissza és ledobta magát a kanapéra, miközben az egyiket a felháborodott Chuuyának nyújtotta, aki próbált gyorsan úgy helyezkedni, hogy a magasabbik ne temesse maga alá.

Miután hosszú percekig tartó veszekedés után sikerült helyet találniuk maguknak és az étel is elfogyott, unottan nézték a tv-t, de Dazai csak kapcsolgatott a csatornák között. Chuuya a fejét vakaró fiúra sandított, majd egy újabb korty bor után feltette a kérdést.

- Hova dugtad az ingtartóim?

- Felraktam a szekrény tetejére. – válaszolta unott arccal Dazai, majd a vöröse pillantott. – Tudtam, hogy ott nem keresed, hiszen fel se látsz odáig.

- Rohadék! – ütötte meg Chuuya a barnát, de a hirtelen mozdulat nem tetszett a lábának, úgyhogy kénytelen volt inkább nyugton maradni és csak szitkokat szórni a fiúra, aki vigyorogva figyelte a reakcióját. – Ajánlom, hogy leszed őket!

Dazai egy halvány mosollyal bólintott, de a tekintete már ismét a tévére kalandozott, Chuuya pedig dühösen a hajába túrt. Már nem bírja ezzel az idiótával.

Egy darabig csöndben feküdtek a kanapén, Dazai a táncoló képeket nézte, de a gondolatai messze jártak, Chuuya pedig a telefonját pörgette, de mintha megállt volna a világ, nem történt semmi érdekes. Végül a vörös sóhajtva tette le a kis készüléket az asztalra és ismét nyúlt volna a boros üvegért, amikor a magasabbik elkezdett fészkelődni mellette. Chuuya félbehagyta a mozdulatot és kérdőn a barnára pillantott, aki laposan pislogva kinyújtózkodott, bár így a lába lelógott a bútorról.

Chuuya sóhajtva visszadőlt, tudta, ha Dazai így elhelyezkedik, egy darabig nem fognak felkelni. Dazai igazi macska módjára ásítva közelebb húzódott a vöröshöz, aki szinte érezte, ahogy a fiú illata körbe lengte a díványt, a kötszerei pedig kellemesen dörzsölték a bőrét. A barna álmossága gyorsan átragadt Chuuyára is, aki szintén ásítva úgy mozdult, hogy minnél kényelmesebben feküdhessen. Dazai egy elégedetlen morgással jutalmazta a próbálkozásait, mert így a vörös könyöke pont két bordája között kapott helyet.

A helyezkedésből ismét egy kisebb fekvő háború lett, aminek az eredménye az lett, hogy Dazai került alulra, Chuuya pedig a fiú mellkasán feküdt. Ha lehajtotta a fejét, hallotta, ahogy a barna szíve ritmusosan dobog a rétegnyi kötszer alatt és ez egy apró mosolyt csalt a vörös arcára. Szerette ezt a hangot. Chuuya lábai Dazai felhúzott térdén pihentek, ami meglepően kellemes volt, már nem is volt olyan rossz a fájdalom. A tévé és az ébredőző város zajai kezdtek elmosódni, ahogy az alacsonyabbik fiú szeme kezdett leragadni, a keze álmosan markolt a társa igébe. Dazai tenyere melegen simult Chuuya oldalára, a barna már halkan pihegett, az arcába hulló tincsek eltakarták a lehunyt szemét.

Mire a felkelő Nap első sugarai arany színbe vonták a szobát, a két fiú mély álomba zuhanva, összebújva feküdt a kanapén.