Ezer köszönet brownhairedboinak és oktatobusznak a segítségért, nélkülük sohanem bírtam volna befejezni ezt a részt.💕

Angst 

Recsegés töltötte be a sötét éjszakát a kikötő egyik elhagyatott részében. Néhány autó állt csak a környéken, de a fájdalmas ropogást leszámítva csönd honolt a kihalt tájon. Talán túlságosan is nagy csönd. A hang az egyik raktárépület felől jött, kicsit közelebb menvén, a félhomályban könnyen kivehetővé váltak vörösösen vibráló falak is, amiken hatalmas repedések húzódtak. A tető egy része hiányzott, az egyik fal pedig beomlott, már az is csodának számított, hogy egyáltalán még állt az épület. Azonban egy hatalmas reccsenéssel a tetőszerkezet egy része hirtelen megadta magát és leomlott, viszont a földet éréskor várt robaj elmaradt. A vas megállt esés közben, úgy lebegett mereven a levegőben mintha megfagyott volna, körülötte a por vörös árnyalatban kavargott.

Chuuya hörögve vetette hátra a fejét az erőlködéstől, ami tompán koppant a hátának nyomódó hűvös falon. Hideg rázta a testét, pedig arcáról forró izzadság csöpögött a szemébe, ahogy felpillantott a lebegő gerendára. Hunyorognia kellett, hogy kiélesedjen a kép, de a plafon így is kellemetlen táncot járt. Úgy érezte, az egész épület súlya nehezedik rá, lassan és kegyetlenül a földbe préseli, ő pedig még az ujját sem bírta megmozdítani. Egy pillanatra elég elvesztenie az irányítást és maga alá temeti őt a törmelék. De nem csak Chuuyát, azt az idióta partnerét is, aki ájultan feküdt egy láda szomszédságában.

Ez a megbízás egy abszolút csőd volt. Mori biztos meg fogja őket büntetni, már ha egyáltalán túlélik. Nem csak az embereiket, de még a szállítmány nagy részét is elvesztették, aztán itt maradtak sebesülten az összeomlani készülő raktárban. Dazai pedig még mindig nem akar magához térni. Basszus, miért mindig olyankor dől ki, amikor szükség lenne rá?!

Chuuya lehunyta a szemét és lihegve megpróbált annyi erőt összegyűjteni, hogy fel tudjon állni, majd pár káromkodás kíséretében felhúzta magát az egyik ledőlt konténeren. Alig bírt talpra állni, remegve támaszkodott a falnak, de már ez is túl sok erőt kivett belőle. Megpróbált egy lépést tenni Dazai felé, azonban a talaj hirtelen kifordult a lába alól és riadtan kapott egy támaszpontért, ebben a pillanatban viszont az épület kicsúszott az irányítása alól.

Az eddig lebegő gerenda fülsiketítő robajjal csapódott a talajba, apró törmelék darabok repültek mindenfele, a felkavart por szürkére festette a levegőt. Chuuya köhögve bukott le a beton darabok elől, ahogy megpróbálta egyben tartani az összeomlani készülő raktárt. A falak recsegve dőltek meg, vészesen közelítve a földön fekvő fiúhoz, de hirtelen - kísértetiesen természetellenes pózban meghajolva - ismét megmerevedtek. A hangzavar is elmúlt, csak apró kopogás visszhangzott az épületben, jelezvén, hol hullottak még a földre apró darabok a tetőzetből. Chuuya egy darabig lihegve feküdt a hideg betonon, megbizonyosodva, hogy az épület nem dől rájuk, majd egypár baszd meget elmormolva felkönyökölt, hogy körbenézhessen.

A plafonon tátongó lyukon át ki lehetett látni a csillagos égboltra, a városból idáig elsugárzó fény gyengén megvilágította a romokat. A beáramló hűvös levegő felkavarta a talajt fedő port és jegesen marta végig a fiú tüdejét, aki remegve beszívta a sós szellőt. Kabátja már rég elszakadt, a késő őszi időjárás pedig elég hideg volt, hogy megborzongjon a koszos ingébe, pedig mellkasa forrón égett. A fájdalom még rosszabb lett, mint előtte, a törmelék okozta vágások kellemetlenül zsibbadtak és úgy érezte, az elviselhetetlen súly a földbe préseli. Az egyenetlen beton hirtelen olyan csábító lett, hogy csak egy kis pillanatra lepihenhessen. Chuuya káromkodva megrázta a fejét, elűzve ezeket a gondolatokat.

Dazai felé pillantott, aki nem messze feküdt háttal a fiúnak, csak a kabátja és a lába látszott innen, Chuuya nem tudta megállapítani, mennyire sérült meg. Ki kell jutniuk, de azonnal. Már nem bírja sokáig...

- Basszus... Dazai! – a barna nem felelt. – Dazai! Ébredj már fel, a francba is!

Chuuya dühösön a földbe csapott, amitől éles fájdalom nyilallt az oldalába, de most nem engedhette meg magának, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Felkapott egy keze ügyébe eső kavicsot és a mozdulatlan fiú felé hajította, de kétséges volt, hogy el is találta. A tehetetlenség szinte fojtogatta, sípolva szívta be a poros levegőt, ahogy a torka összeszűkült a mellkasára telepedő forróságtól. Most nem eshet pánikba. Ki kell jutatnia Dazait.

- Dazai kibaszott Osamu! Kelj fel, vagy én megyek oda és elverek!

Chuuya arcán legördült egy izzadságcsepp, ahogy a még mindig mozdulatlan fiút figyelte. Egy darabig nem történt semmi és a vörös hajú fiú szája megremegett, de hirtelen Dazai lába megmozdult és egy halk nyögés hallatszódott felőle. Chuuya egy pillanatra lehunyta a szemét és remegve kifújta az eddig bent tartott levegőt.

Dazai feje lüktetett, amikor magához tért, a teste pedig alig engedelmeskedett neki, nehéznek és merevnek érződött, de a még vérző sebek égették a bőrét. Remegve feltolta magát és zavarodottan pislogva tekintett körbe, az agyrázkódás miatt még kissé elveszett volt, de körülötte fekvő holttestek gyorsan visszarántották a valóságba. Egy pillanatig próbált rájönni, mi okozhatja a hideg hiányérzetett a mellkasában, de amikor rádöbbent, gyorsan felkapta a fejét, amitől azonnal elkezdett szédülni. Vörös foltok táncolta a szeme előtt, elhomályosítva a képet, de tekintetével továbbra is a partnerét kereste.

- Chuuya? – száraz és rekedt volt a hangja, ráadásul sokkal halkabb, mint akarta.

- Itt vagyok seggfej. – jött a válasz mögüle. – Gratulálok Csipkerózsika, végre sikerült felébredned.

Dazai remegve feltápászkodott és egy-két megbotlás után odasietett Chuuyához. A magasabbik is elég megviselten nézett ki, egyik lábára sántított, a szemét fedő kötés alól pedig vékony csíkokban vér folyt le, mintákat rajzolva a sápadt arcára.

- Fel tudsz állni? – kérdezte Dazai, mire a fiú egy pillanatra elgondolkodott, majd lassan nemet intett. – Gyere, tűnjünk innen. – a magasabbik lehajolt, hogy a karjánál fogva felemelje a vöröset, azonban Chuuya szinte elugrott az érintésétől.

- Ne érj hozzám! – kicsit durvábbra sikerült, mint akarta, de Dazai arca változatlan maradt, ahogy lassan elhajlott a fiútól. – A képességem tartja még egyben a helyet, ha törlöd, ránk zuhan az egész.

- Az még egy ok, hogy minnél hamarabb eltűnjünk. Próbálj meg felkelni.

- Nem tudok. – nézett fel Dazaira idegesen a kis vörös, hunyorogva a szemébe csöpögő izzadságtól. - Ha megpróbálom, elvesztem az irányítást és ránk zuhan az egész, vagy ezt akarod? - Chuuya torka elszorult és hideg futott végig a testén, az ujjait ökölbe szorította, hogy ne remegjenek. Nem hitte el, amit mond, de nem látott más lehetőséget. – Menjél nélkülem.

Dazai szemében meglepettség tükröződött, ahogy az előtte ülő, vérrel borított társát nézte. Nem Chuuyára vallott, hogy ilyeneket mondjon. Talán rá is átragadt valamennyi Dazai öngyilkos hajlamaiból? Chuuya szája megremegett, az arcáról lepörgő izzadságcseppek fehér csíkokat húztak a kosszal borított arcára. Kerülte Dazai tekintetét, de a fiú leguggolt elé és a vörös nem tudott nem rá pillantani.

- Nem hagylak itt. – Dazai olyan természetesen mondta ezt, hogy még Chuuya is meglepődött, azonban a hangja érzelemmentes maradt.

- Talán van terved? –Chuuya hangja keserűen csengett, de szeme felcsillant.

- Igen. Felhúzod a segged a földről és eltűnünk innen. – válaszolta Dazai, mire az alacsonyabbik arca megrándult a dühtől.

- Mégis, hogy nagyokos?! Most mondtam, hogy nem megy! – Dazai tekintette egy pillanat alatt elsötétült, üresen bámulva vissza Chuuyára.

- Állj fel. - A végrehajtói hangját használta, amitől a hideg bemászik az ember bőre alá és végig szalad a gerincén, halálra rémisztve az embereket, de Chuuya mellkasában csak forróság gyulladt. Utálta, ha Dazai így beszélt vele. – Vagy talán feladnád? Végül is, azt is csinálhatod. Maradj csak itt, hiszen az mennyivel egyszerűbb. Maradj a földön és várd meg a halálod, mint egy gyáva féreg. – a fiú szinte sziszegte az utolsó szavakat, ahogy még közelebb hajolt a vöröshöz. - Vagy állj fel és gyere.

Ha lett volna még energiája hozzá, Chuuya most biztos behúzott volna Dazainak egyet, de így csak egy morgásra futotta. Mit képzel magáról ez a köcsög? Egyik kezével megtámaszkodott a betonon, a másikkal a falba kapaszkodott és csikorgó fogakkal felhúzta magát. Összetapadt tincsei a tüzes kék szemébe lógtak, ahogy lihegve a társára pillantott. Dazai elmosolyodott, de arcán nem tükröződött öröm.

– Nagyon jó.

Lassan haladtak kifele, Chuuya a falba kapaszkodva ment előre, alig kapott levegőt, ahogy a földet bámulva tette előre egyik lábát a másik után. Szinte elveszett a monoton mozgásban, de csak arra tudott koncentrálni, hogy kitartson a képessége, amíg kiérnek az épületből. Dazai némán lépdelt mellette, de a szeme sarkából figyelte, ahogy egyre nehezebb lesz a fiú mozgása. A tetőből por szállingózott alá, a levegőt pedig fájdalmas nyikorgás töltötte be, de egyelőre még álltak a falak és ez számított. A törmelék és a síkos padló csak megnehezítették az utat, pedig még messze voltak a biztonságos területtől. Dazai felpillantott a hiányos tetőzetre, majd Chuuyára sandított, aki köhögve szívta be a hűvös levegőt, egyik kezével a falon támogatta magát, a másikat pedig a derekára fonta. A határain volt, látta ezt Dazai is, de még nem engedhette, hogy pihenjen.

Chuuya érezte, hogy a forró izzadtság átáztatja az ingét, de mégis hideg rázta, ahogy remegve a ruhájába markolt. Beleharapott a kiszáradt ajkába, csak, hogy elterelje a figyelmét a testét bizsergető fájdalomról, de még a szájában érződő sós íz sem tudta enyhíteni a helyzetet. A szeme kezdett elnehezedni, minden egyes pislogással egyre fárasztóbb volt ismét az útját nehezítő törmelékekre figyelni. Hallotta maga mellett Dazai lépteit, de amikor rá pillantott, csak egy elmosódott fekete foltot látott a fiú helyén magasodni. Értetlenül nézte a homályos alakot, amíg a világ hirtelen meg nem megfordult és a talajnak ütközött. Éles fájdalom hasított a mellkasába, a háttérben pedig robaj hangzott fel, de Chuuya már nem tudta meddig tart az épület, amit egyben kellene tartania.

Dazai megtorpant, amikor Chuuya hangosan koppanva a betonon összerogyott, a barna hajú fiú önkéntesen a társa felé mozdult, de ujjait gyorsan ökölbe szorította a rongyos kabátja alatt. Nem érhet hozzá. A raktár falai megremegtek, mögöttük pedig valami hangos csattanással ért földet, de a tető egyelőre nem omlott rájuk. A vörös sípolva vette a levegőt, kék szeme valahova a távolba bámult, csak nehezen tudta bemérni az elé leguggoló Dazait. Chuuya ujjai megremegtek, ahogy arcán egy könnycsepp folyt végig a fájdalomtól.

- Chuuya, kellj föl. – Dazai hangja lágyabban csengett, mint eddig, de tekintette nem változott. – Nem maradhatunk itt.

A fiú fáradtan rápillantott, ajkán vér csillogott, ahogy megpróbált mondani valamit, de hang nem jött ki a torkán. Elkövette azt a hibát, hogy lehunyta a szemét egy kis erő gyűjtés reményében. A kellemes melegség váratlanul és édesen hívogatva vette körbe, a föld hirtelen olyan kényelmesé vált, mintha most azonnal el tudna aludni rajta. A nyugalom és puha csönd rögtön a karjaiba rántotta, hirtelen más nem is számított az édes alváson kívül, ami egy fájdalommentes világot ígért. Majdnem át is adta magát a pihenésnek, de Dazai hangja és egy éles fájdalom az oldalán visszarántotta a valóságba.

- Chuuya ne aludj el! – bökte meg ismét a magasabbik a kezében tartott vasrúddal.

- Fáj... – nyögte ki Chuuya az első dolgot, ami az eszébe jutott, megtört szemeivel a társára tekintve. Dazai még soha nem látta tőle ezt a tekintetett és a levegő egy pillanatra bent ragadt a tüdejében. A tiszta kék szemek őszinte fájdalommal tekintettek rá, ahogy sós könny gyűlt bennük. Chuuya szenvedet. Ő pedig nem tudott se csinálni. Ez az új érzés összeszorította a mellkasát és emlékeztetnie kellett magát, hogy nem érhet hozzá. Chuuya még soha nem fedte fel neki ezt az oldalát és Dazait ez most váratlanul érte. A remegő ajkak és a kíntól eltorzult arc nem illett a vöröshöz. Ez nem Chuuya volt, ő soha nem vallaná be, ha fáj, ha már nem bírja tovább. Chuuya mindig bírja. Ez volt az, amiben Dazai mindig biztos volt és ez nem változhat.

- Gyere, ki kell jutnunk innen. – biccentett a barna a kijárat felé és Chuuya is arra pillantott, de tekintette nem fénylett fel. Dazai a kezében tartott rúddal segített felülni a fiúnak, aki egy pillanatra megpihent a falnak dőlve. Egyik kezével letörölte a koszt az arcáról és halkan sóhajtva hátra döntötte a fejét.

- Mégis miért? – kérdezte rekedten a vörös, ahogy remegő kezét az ölébe rejtette. – Miért tovább szenvedni? Itt van minden, amire valaha vágytál... – Dazai feszülten pillantott a befele dűlő falakra, majd a kimerült fiúra. Chuuyának még arra futotta az erejéből, hogy a hajzuhatag mögül felpillantson a barnára. – Vagy talán nincs igazam?

Már Dazai is zihálva vette a levegőt. Igaza volt Chuuyának, igaza kellene, hogy legyen, de mégis... Valami nem volt jó. Nedves hideg telepedett a mellkasára, a szíve pedig indokolatlanul gyorsan vert. Úgy érezte lassan már saját magában sem lehet biztos. Az arca megrándult, mintha mondani akarna valamit, de a szemében olyan csillant, amit Chuuya eddig nem látott.

- Én nem így akarok meghalni.

A szavak gyengén sodródtak a fiúk között, mintha saját maguk sem lettek volna biztos az értelmükben. Talán még Dazai sem tudta pontosan, mit akar ez jelenteni, de Chuuya szemébe visszaköltözött egy gyenge fény.

- Akkor menj. – Chuuya hangja halk volt, de a régi magabiztosság ismét ott csengett. – Nem tudom, meddig bírom még fent tartani. Ha szerencséd van, pont kiérsz.

A mellkasára telepedő hideget váratlanul forróság váltotta fel.

- Nem megyek nélküled.

- Pedig muszáj lesz! Már nem bírom tovább.

- Veszekedni persze van erőd. – csattant fel Dazai, de a tekintete megváltozott, ahogy egy rövid ideig a társa arcát nézte, majd halkabban folytatta. – Chuuya, nem foglak itt hagyni.

- Miért? – meglepettséggel kevert kételkedés csengett a vörös hangjában.

- Mert fontos vagy nekem...

Csönd támadt a két fiú között. Chuuya elkerekedett szemekkel pislogott a tására, akinek hirtelen megrepedt az arcán hordozott kemény maszk és egy pillanatig az igazi Osamu nézett vissza rá. Az alacsonyabbik gyomrában furcsa melegség keletkezett, valószínűleg a kimerültség miatt. Chuuya szája egy aprót rándult, de az agya mintha lefagyott volna, csak döbbenten nézte a barnát. Ez mát túl sok neki.

- Nem megyek nélküled. – folytatta Dazai, ahogy gyorsan rendezte a vonásait, de a tekintete továbbra is lágy maradt. – Chuuya te soha nem adod fel, most sem teheted. Erős vagy. Úgyhogy gyere velem, vagy tényleg itt akarsz maradni?

Chuuya nem akart. De azt sem akarta, hogy út közben fogyjon el az energiája és egyikőjük se jusson ki élve. Viszont ez a mocskos Dazai meg nem indul nélküle. Mélyen belenézett azokba a mogyoróbarna szemekbe, egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha egy feneketlen kútba tekintene. Dazai rá várt, hogy összeszedje magát és mehessenek. Chuuya ismét a kijárat felé pillantott, ahonnan gyengén fény jutott be az épület belsejébe. Igazából nincs is olyan messze, talán még kijuthatnak.

Dazai felé nyújtotta a rudat, Chuuya pedig először a fémre, majd a fiúra pillantott. Szemében megadás tükröződött, majd nyögve, de szorosan rámarkolt a vasdarabra, ahogy a barna felhúzta a földről.

Lassan haladtak kifele, az idejük pedig egyre fogyott. Chuuya még egy darabig jól bírta, de a léptei lassan egyre nehezebbé váltak, a mellkasa hangosan süllyedt és emelkedett, ahogy próbálta tartani a tempót. Dazai ment elől, fogva a fém egyik végét és húzta a vöröset, aki a falat súrolva követte a fiút. Szeme ködösen csillogott, már nem is igazán látta mi történik körülötte, csak engedelmesen követte a húzást, ami vezette a megmenekülés felé.

Dazai felsóhajtott, amikor a kijáraton átáramló szellő meglebbentette a haját, és egy pillantást vetett az őt követő fiúra. Arcát mocsok, izzadtság és vér fedte, ahogy az orrából is elkezdett szivárogni a vörös folyadék. A magasabbik arcán egy fáradt mosoly jelent meg, de a fiú ezt észre se vette.

Hamarosan már nem a törmelékekkel borított beton, hanem a kikötő dokkjának a sötét talaja kopogott a lépteik alatt, de Dazai tudta, hogy ez még nem elég. Ha már itt megállnak, a leomló törmelékek ugyanúgy maguk alá temetik őket, mintha az épületbe maradnának. Chuuya felköhögött, de a gyenge hang is hamar elfúlt, Dazai érezte, ahogy a vas remeg az alacsonyabbik markában. A barna számolta a lépéseket, amíg biztonságos zónába nem értek, már neki is egyre nehezebben esett a koncentrálás. Amikor már úgy érezte, rendben lesznek, elengedte a fémet és hagyta, hogy Chuuya a karjaiba sétáljon.

Nehéz lett volna megmondani, hogy Chuuya ereje adta föl előbb, vagy Dazai törölte hamarabb a képességét, mert, ahogy a fiú térde megrogyott és társának esett, az épület végleg megadta magát és fülsüketítő robajjal összeomlott. Chuuya teljes testsúllyal a fiú karjaiba zuhant, de Dazai nem is próbálta megtartani, hagyta, hogy az ő remegő lábai is feladják a szolgálatot és mindketten a földre estek. Porral kevert szél lebegtette meg a fiúk haját, ahogy Dazai összekuporodva próbálta magukat védeni az esetleges törmelék daraboktól.

Ahogy a zaj és a kosz elült, Dazai a társa arcára pillantott, aki már mély öntudatlanságban feküdt a fiú mellkasán. Az arcáról csöpögő vér bemocskolta Dazai már amúgy is koszos ingét, mire a magasabbik elfintorodott, de úgy döntött, majd később kéri számon a vöröset. Dazai sóhajtva hátra hajtotta a fejét és felnézett a csillagos égboltra. Sikerült. Mindig sikerül. A fiú szeme elnehezedett és a teste is sóhajtva megkönnyebbült, amikor végre ellazította az eddig görcsös izmait. Talán egy kicsit ő is pihenhetne. Most még egyedül is nehezen jutna vissza a maffia épületébe, nemhogy a megint ájult Chuuyával. Talán csak egy igazán kicsit... Átfonta a kezét az alacsonyabbik derekán és mély álomba süllyedt.