I. Történetem röviden

[Harry]

Az emberek elvárásának megfelelni nem mindig egyszerű. Sőt, amikor valaki elvárásokat állít feléd, akkor úgy érzed, hogy az életed már nem a te kezedben van. Sajnos nekem sokszor kellett ezzel szembenéznem. Az emberek elvárták tőlem, hogy győzzem le Voldemortot, pedig nem is tudták mennyire nehéz volt, végig küzdeni. Nem tudták elképzelni, mennyire megtört engem az a rengeteg szenvedés, amit életem során el kellett viselnem.

Mikor a nénikém családjánál laktam, meg kellett tennem nekik mindent, hogy egyáltalán ne éheztessenek, vagy ne verjenek meg. Vernon bácsi értett ahhoz, hogyan fenyítsen, de szerencsére, ahogy nőttem nem mert kezet emelni rám. Petunia nénikém és a férje előszeretettel hazudtak a múltamról. A Roxfortnak csak előnyei voltak az előző életkörülményeimhez képest. Hiába vadászott rám Voldemort minden évben, hiába kellett próbákat kiállnom, hogy felkészüljek a végső küzdelemre. Előbb haltam volna meg igazából a Roxfort falai között életveszélyben és harc közben, mint még egy nyarat kelljen eltöltenem a Privet Drive négyes számú háza alatt. Rémes belegondolni, igaz, hogy ezt egy gyerek akarta? Pedig szerintem teljesen érthető.

Voldemort testileg és lelkileg is megkínzott. Elvette tőlem a szüleimet, végül a keresztapám is meghalt. Annak az egy dolognak örülök, hogy Remus és Tonks életben vannak és nevelik a kisfiukat. Teddy egy hihetetlenül eleven kiskölyök, akinek élvezet ajándékot adni. Minden hibája ellenére, minden szemtelen megnyilvánulása ellenére valahogy az ember megszereti, és nem tudja elengedni.

De térjünk vissza az eredeti történethez.

Szenvedtem. Kegyetlenül végig szenvedtem az eddigi életem. Csak a túlélésről és a harcról szóltak a mindennapjaim. Mások szerint hős vagyok. Pedig ugyan... a hősök nem élték túl a háborút. Az igazi hősök a szüleim voltak. Az igazi hős Sirius volt, és azok, akikről alig tudtam valamit, de meghaltak. A jó ügyért. Még Lucius is egy hős, amilyen álnok volt, annyira szerette Dracót és meghalt érte. Soha nem gondoltam volna róla, hogy odadobja másért az életét. Megtette. Hős lett. A fia hőse, és jó ügyért halt meg. Ezért lett Draco áruló. Ezért élnek most sokan, akiknek talán meg kellett volna halnia.

Perselus az ilyen gondolataim miatt gondolja azt, hogy szentimentális bolond vagyok, viszont igazából nem érdekel. Azt gondol rólam, amit csak akar. Láttam a legféltettebb titkait, megláttam benne a jót. A gúny és az utálat alatt egy szerető és gyengéd szív lakott mindvégig. Ezért érdemes volt vele foglalkozni. Súlyosan megsérült Nagini harapásai miatt, szóval sokáig volt kórházban, de én mindig meglátogattam. Leróttam az adómat felé. Mindent megtettem, hogy ne ítéljék halálra és ezért hálás volt. Nem vártam volna cserébe semmit sem. Még a köszönöm is idegenként hatott, mikor kiejtette a száján. Pedig kiejtette a száján és mérhetetlenül boldoggá tett. Azt mondta, hogy tartozik megint egy Potternek, mikor lábra állt.

- Nem tartozik nekem semmivel, tanár úr. Én tartoztam az életemmel magának – feleltem zavartan.

- Ne legyen ennyire érzelgős, Potter. Tartozom magának, szóval kérjen bármit, én megteszem magának – jelentette ki, mire kicsit zavarba jöttem.

- Segítsen nekem gyógyítóvá válnom – kértem halkan. Ginnyivel elhatároztuk, hogy segíteni fogunk másokon, még mielőtt beleszeretett Neville-be. Barátok voltunk akkor is. Komolyan gondoltuk, hogy sikeres orvosok akarunk lenni.

Piton olyan képet vágott, mintha a szívét akartam volna a fáradozásaimért cserébe. Keserűen bólintott.

- Annyira vártam pedig a békés Potter-mentes napokat – sóhajtott fel színpadiasan. Nem tudtam nem nevetni. – Nos, eljött a világvége, Harry Potter nevet rajtam – csóválta meg a fejét, majd faképnél hagyott.

Nem zavart, hogy ott hagyott a gondolataimmal. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy olyan emberré váljak, akivé ÉN akarok válni, és nem mások elvárásainak megfelelő ember. Elhatároztam, hogy gyógyító leszek és mindent megteszek az emberekért. Nem leszek auror, nem leszek holmi hajszoló „rendőr". Abból köszönöm, de eleget kaptam. Eleget üldöztek és én is eleget hajkurásztam másokat. Ron mehet annak, ha annyira akar, én viszont nem megyek!

Sokat küzdöttem azért, hogy olyan kiváló gyógyító legyek, amilyenné mások megérdemlik, hogy váljak. Rengeteget tanultam és rengeteg hibát elkövettem, főleg bájitalok terén. Piton volt, hogy a haját tépkedte volna ki tőlem, mikor valami roppant egyszerű dolgot készítettem és tönkre ment. Annak viszont kifejezetten örültem, mikor megmutathattam, hogy mennyit tanultam az Ő könyvéből, amiben sok mindent másképp csinált, mint az eredeti szerző. Könnyebb volt úgy tanulni, hogy nem egy receptet követtem, hanem valakinek az instrukcióit erre vonatkozóan. Szóval az összes könyvet próbálta „feljavítani" az én kedvemért, hogy könnyen tanuljak. Szabályszegés mesterfokon!

Tudtam nagyon jól, hogy nehéz fába vágtam a fejszémet, minden ébren töltött éjszaka után fel akartam adni és átnyargalni az Auror képzőbe, de nem tettem meg. Ki akartam tartani. Lehet, hogy Sötét Varázslatok Kivédéséből kitűnő voltam mindig is, azonban be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok tanulni és megmutatni: lehetek más, mint gondolják.

- Ez... nekem... nem megy! – kiáltottam fel egy halom könyvkupac mögül, mikor már századjára futottam neki egy mondatnak. Perselus Piton irodájában tengetem amúgy a mindennapjaimat és az ő idegeire megyek rá.

- Fogja be végre, Potter! – rikácsolt rám, ahogy felnézett egy papírkupac mögül.

- Nem megy! Én ezt nem bírom tovább! Egyszerűen nem tudom! – fakadtam ki elkeseredetten. Piton felállt és fenyegetően lépett közelebb hozzám.

- Potter, mit kapok, ha ürömteába őrölt aszfodéloszgyökeret keverek?

- Élőhalál... - motyogtam az orrom elé. Azt hiszem legalábbis... - Élőhalál eszenciája.

- Helyes. Potter, ha kellene Önnek egy bezoár, hol keresné?

- Egy kecske gyomrában, mert az egy kő és ott található... - hebegtem továbbra is értetlenül.

- Kitűnő, sisakvirág és farkasölőfű, mi a különbség?

- Semmi, a kettő egy és ugyanaz, ebrontónak is nevezik. Fontos hozzávalója a lükantrópiában szenvedő embereknek szánt gyógyszeréhez – mondtam határozottan.

- Nagyon jó, Mr. Potter!

- Nem, egyáltalán nem jó! Egy lépéssel sem kerültem közelebb a dolgok nyitjához! Erre elsőéves korom óta emlékszem! – kiabáltam rá remegve az indulattól. Itt tesztelget engem, amikor én komoly dilemmában szenvedek... Nem tudom elhinni!

- Emlékszik? – kérdezte a professzor felvont szemöldökkel, mire lerogytam a székre.

- Soha nem tudnám elfelejteni, azt a tömény utálatot, amivel irántam viseltetett... Persze, hogy emlékszem minden szavára...

- Akkor most mondja el nekem, mire is használjuk a bezoár követ – mosolyodott el csúfondárosan, mire kirázott a hideg. Hogy képes valaki ilyen arcmimikára!? Rémisztőbb, mint maga a Sötét Nagyúr volt...

- Bizonyos mérgeket képes semlegesíteni. Ezzel mentettem meg Ront, mikor... megmérgezte Draco a bort – morogtam az orrom alatt sértetten és még mindig gyűlölködve ejtettem ki a nevét... De leginkább azért haragszom rá, mert az apja halála kellett ahhoz, hogy átálljon.

- Nem az ő hibája, Potter!

- Tudom! De mérges vagyok rá, mert...

- Nincs... Mert, kölyök – szisszent fel, mire felsóhajtottam. – Fogdja el, hogy hibázott.

- Igen, uram, tudom – eresztettem le teljesen szomorúan. – Csak egy kicsit sajnálom őt... Segíteni szeretnék majd neki tényleg...

- Nagyon jó, Mr. Potter! Most pedig fejezze be a nyavalygást és folytassa a tanulást! Mert csak így teheti meg ezt a kedves gesztusát – nézett rám áthatóan, mire azonnal visszatelepedtem a helyemre, ugyanis időközben én is felpattantam.
Folytattam a tanulást és sokszor ezeket a kérdéseket hajtogatta Perselus, ha én kiborultam.

Sokszor akadtam ki, rengetegszer kiabáltam mindenkivel, mikor úgy éreztem összeroppant a nyomás. Azonban a végén sikerült. Elértem, amit annyira akartam, és gyógyítói képesítésem megkezdtem a Szent Mungóban, röpke két év alatt. Egy fajta rezidens doktorként kezdtem az egyik tapasztalt öreg gyógyító mellett, aki sokszor letorkolt, mégis éreztem, hogy törődik velem.

Nagyon sok hibája volt neki is. Sok mindenben nem hitt, amit én Perselus Pitontól és Madam Pomfrey-tól tanultam. Hiszen ők újítóak voltak. Legalábbis én így gondolom. Szóval nagyon maradi a tanárom, de nem baj. Nem volt baj. Hamar fejlődtem a keze alatt, bár, az egyik rezidens kollégámmal eléggé hajba kaptam egyszer...

Szóval az úgy volt, hogy...

- Potter! – csörtetett felém nagy hévvel Julian. Nem, fogalmam sincs, még most se, hogy mi a vezetékneve! Esküszöm, hogy fogalmam sincs, pedig annyiszor elmondta már...

- Julian – mosolyogtam rá kedvesen, bár nagyon erősen kellett erőlködnöm, hogy ez sikerüljön. Mindig olyan bunkó velem, mintha... Malfoy szelleme kísértene! Pedig belőle bőven elég volt egy is.

- Neked csak semmi Julian! A nevem neked tabu! Használd szépen a Dr. Lavigne vagyok!

- Hát... jó – böktem ki nehezen. Szóval ezért nem tudom megjegyezni, mert rohadt francia! Megvilágosodtam. Sokáig tartott... Talán kezdek begolyózni. Magammal beszélek!

- Ne hát józz itt nekem! Te aljas szemétláda! Miattad visszadobták a beadandóm, mert te már hamarabb leadtad ugyanazt a témát! Mivel magyarázod ezt?! – esett nekem elég durván. Mivel magasabb nálam vagy két fejjel, eléggé fölém tornyosult. Nagyot nyeltem. Nem féltem tőle, Isten őrizz! A szemüvegem féltettem, amit most csináltattam végre... Ugyanis erős gyanúm volt, hogy bemos nekem. Ő félig mugli... vagyis mugli származású is. Azt hiszem, az anyja nem tudott a varázslásról, mintha ezt mesélte volna. Azonban olyan kimerült voltam, mikor összeismerkedés volt, hogy senkit nem jegyeztem meg úgy igazán. Átkozott kimerültség!

- Öhm... he? – És csatt! Telibe az új szemüvegem. Csinálhatom újra, pedig nekem nem megy olyan jól az a varázslat, mint Hermionénak!

- Te mocsok! Ne add itt az ártatlant! Miattad visszadobták a több komponensű ellenszerek dolgozatomat!

- Honnan kellett volna tudnom, hogy ugyanazt csináljuk, te hülye!? Senkinek nem mondtad el – fortyantam fel azonnal és felkelve kaptam elő a pálcám. Szívesen felnyársalom! Kiidegelt. Ráadásul egy 24 órás műszak után. Öreg hiba volt.

- Szóltam! – csattant fel még inkább. Én megráztam hitetlenül a fejem.

- Mindenki esszétémáját felírtam magamnak, a Tiédet nem tudtam, mert nem mondtad el! Szerinted szándékosan babrálok ki veled? Milyen embernek nézel te engem? – kérdeztem morogva, majd faképnél hagytam.

Azóta nem volt igazán konfliktusunk. Főleg azért, mert Lavigne-t áthelyezték egy másik osztályra. Addig jó neki! Ő most boldogan gügyöghet annak a féleszű Lochartnak.

Felsóhajtva álltam meg az ajtó előtt.

Elérkezett az idő. Megkaptam azt a beteget, akire ideérkezésem óta a legkíváncsibb voltam. Vajon még alszik?

Az ajtó túloldalán halk neszezést, majd csörömpölést hallottam. Szóval nem. Felébredt és most zavarodott. Valószínűleg rémálmai vannak, ahogy az egyik gyógyító említette nekem tegnap este. Méghozzá komoly rémálmai, hogyha maga körül mindent összetör.

Lassan lenyomtam a kilincset és beléptem. A pálcám intésére terveztem, hogy széthúzom a függönyt, azonban helyette odasétálva javítottam meg az eltört dolgokat, majd húztam szét a sötétítőt.

Draco borzasztó sápadt volt. Remegett az egész testében. Mégis... meg volt még a gőgje, amivel iskoláskorunk óta rendelkezett. Bár ez már nem gőg volt. Sokkal inkább egyfajta menedék.

- Draco Malfoy – szólaltam meg nyugodtan, ahogy közelebb léptem hozzá. Igazán bűbájos volt végig nézni, ahogy próbál elhelyezni az emlékezetében egy rég nem hallott hangot. Gyorsabban sikerült neki felismernie, mint szerettem volna és számítottam rá. De azt hiszem az iskolás ellenségeskedéseink nyomott hagytak benne, mert kisvártatva felkiáltott.

- Potter! – Annyira tömény gúny volt ebben az egy szóban. A saját nevemben, hogy elmosolyodtam. Csak ő és Perselus Piton képes így ejteni a nevem. Hozzászoktam az évek során, mégis valahol a szívem mélyén fájt, hogy ő is ugyanúgy érez irántam, mint én iránta. Talán ezt később sem fogjuk tudni levetkőzni. Ezen nevetnem kellett.

- Látom a modorod velem szemben semmit nem változott, azonban nagy örömömre szolgál, hogy megismertél. Talán rémes benyomást tettem rád a múltban, azonban most már elvárnám, hogy képes legyél tiszta lappal nyitni felém. Ugyanis én vagyok a medimágusod ezentúl. Szóval kösd fel a gatyád, Malfoy – jelentettem ki, ahogy próbáltam visszatartani a nevetésem. Igazán komolynak kell lennem, ha azt akarom, hogy egy kicsit is bízzon bennem, nem igaz?

Azonban álmomban sem számítottam annyira nagy csendre ezek után, mint amit kaptam. Draco élesen beszívta a levegőt egy pillanat múlva és nekem esett, keserű szavakkal. Tudtam, hogy nagy lehet a baj, hiszen eléggé el volt hanyagolva és láttam a kartonjában, hogy milyen diagnózisokat állapítottak meg nála, mégsem készültem ennyire nagy ellenszenvre.

- Te is majd azt fogod mondani, igaz, hogy a fájdalom a szemüregeimben csak fantom fájdalom? Abból nem kérek. Senki nem érti meg, hogy fájnak... Nem hiszik el, hogy ennyi év után is nagyon kínlódok velük és ezért nehéz nekem hozzászokni a vakoskodáshoz. Te sem vagy különb, igaz? Hiszen ugyanazokból a könyvekből és üresfejű barmoktól tanultál, mint más.

- Draco – Olyan szelíden próbáltam kiejteni a nevét és olyan puhán, amennyire csak ment. Tudtam, előre számítottam némi ellenállásra, de ekkora fájdalmat nem gondoltam volna, hogy okozni tud. Hiszen most olyan sekélyes és felületes embernek tart, mint régen..? Minek tartott vajon Malfoy az iskolában egyáltalán? Utált, gyűlölt, az biztos. Azonban valóban engem utált? Ha képes volt átállni, nem is tudom. - Nem fogok semmi ilyet mondani. Segíteni akarok neked. Tudom, hogy rémálmaid vannak, tisztában vagyok továbbá avval is, hogy senki nem keresett káros maradványokat a roncsolás után, ami a szervezeted érte. Ebből kifolyólag addig nem nyugszom, amíg meg nem fog szűnni az a fájdalom, amit a szemeid gödrében érzel. Világos?

- Nem is te lennél, Potter, ha nem lennél ennyire hősies és felelősségtudó – Ó! Most igazán boldoggá tett. Mégsem képzel egy szörnyetegnek. Csak... Griffendéles bolondnak. Ez azért valahol hízelgő, nem igaz?

- Csak Harry. Hívj a nevemen. Nem várom el, hogy Dr. Potternek, vagy Potternek hívj ezek után. Én is a keresztneved fogom használni. Tiszta lap – jelentettem be elégedetten. Megfogadtam, hogy nem fogok neki ártani. Érzelmileg labilis, hatalmas traumákat élt meg rövid időn belül és nem kezelték megfelelően.

Alaposan végig néztem rajta. A haja megnőtt. Már majdnem a válláig ért, rendezetlen volt, és pont olyan világos, tejföl szőke tincsekkel rendelkezett, mint régen. Kivéve a rendezetlen részét persze. És akkoriban jól fésült fiú volt. Érdekes, hogy ilyen csapzott. Alapból fehér volt a bőre, most pedig már szürkés is, szép nagy fehér kötéssel a szemei felett. Magasabb nálam, bár ez nem nagy kunszt. Rengeteget fogyott, eddig is vékonynak számított, de mintha az izmai teljesen elsorvadtak volna. Mozgatták őt egyáltalán? Vagy ami fontosabb, hagyta?

- Csak simán Harry – szólalt meg halkan és kissé rekedten, majd felém próbálta nyújtani a kezét. Hosszú, fehér ujjai voltak mindig is, de most hiányzott a mozgásából az az arisztokratikus kecsesség, ami régen jellemezte. Szinte már esetlennek hatott a mozgása. Ez válasz volt a kérdésemre. Nem mozgatták, nem is hagyhatta.

Minden teketória nélkül fogadtam el most a jobb kezét. Nem fogom megsérteni. Többé nem fogom megbántani ezzel az apró dologgal. Neki láthatóan sokat jelentett, mert halványan elmosolyodott. Szinte ragyogott tőle az arca. Szinte már kedves volt.

- Csak simán Draco – mosolyodtam el én is. Szélesen és boldogan. Nem is sejtettem, hogy egyetlen egy kedves gesztusommal ennyire boldoggá fogom tenni, viszont ezt egy ígéretes kezdetnek tartottam. Talán képes leszek megmenteni a fájdalomtól, helyrehozni őt annyira, hogy újra legyen ereje élni.

- Most pedig, leveszem a szemedről a kötéseket és megvizsgállak – Eresztettem el a kezét, mikor már kezdtem kínosan érezni magam. Ő szemmel láthatóan nagyon nagy biztonságban érezte végre magát, ezt mutatták a kisimult vonásai is. Mégis engem kezdett bosszantani, hogy fogja a kezem, és semmit nem teszek... vagyis semmi konkrétat.

- Jaj, csak ezt ne! Megint egy élőhalottnak fogom magam érezni! Nem várhatnánk legalább az első vizit kezdetéig? – Na, ezzel meglepett. Szóval az a problémája, hogy élőhalottnak érzi magát? Senki nem szólt neki, hogy... lehetne ezt orvosolni? Bár mit vártam olyanoktól, akik csak az akkori problémát látták, a későbbiekkel pedig nem igazán foglalkoztak. Ez felbosszantott.

- Ne légy ennyire anyámasszony katonája! - kaptam fel a vizet. Pedig nem is rá voltam mérges, hanem a kollégáimra... Azokra a kontár bohócokra. Biztosra veszem, hogy a halálfaló múltja miatt nem kezelték rendesen. Nekem viszont a kiborulásomnak köszönhetően hagyta végre.

Vettem egy mély levegőt, majd lassan és óvatosan leszedtem a kötést a szeméről. Nem akartam fájdalmat okozni neki, hogy hirtelen lerántom róla a kendőt. Ugyanis szerintem tényleg érzékeli a fényt az idegrendszere.

Alaposan megvizsgáltam őt, majd szépen visszakötöztem egy tiszta kendővel a szemét. Nagyon jól viselte a dolgokat. Meglepően jól. Bár jobban lesápadt, ha ez lehetséges, mégsem nyikkant meg.

- Igazán büszke lehetsz magadra, Draco!

- Azért, mert?... – ráncolta össze a szemöldökét, mire kuncogni szerettem volna, de visszanyeltem a kényszert.

- Mert kibírtad egy pisszenés nélkül a dolgokat – jelentettem ki. – Hamarosan hoznak neked reggelit. Egyél meg kérlek mindent. Később visszajövök, de most meg kell látogatnom valakit – sóhajtottam fel fájdalmasan.

- Kicsodát, hogy ennyire nem akarod? Perselust? – kérdezte lelkesebben, mint eddig bármit. Szóval ennyire szereti azt a vén denevért? Ez igazán megnyugtató. Ő is segíteni fog tudni a felépülésében. Mind a testi és mind a lelki bajokban.

- Ő hozzá is elmegyek, de előbb jelentenem kell az egyik veterán gyógyítónak – fintorodtam el. – Pedig mennyire kihagynám! – sóhajtottam fel.

- Rendben. Mindent meg fogok enni, ha ez a vágyad, Po... Harry – javította ki magát gyorsan. – Bár nem vagy az apám...

- Még szerencse! Ha ilyen szemtelen és feledékeny kölyköm lenne, biztos megőrültem volna – cukkoltam óvatosan. Nem igazán reagált rá jól...

- Kösz – mordult fel fancsali arccal, megbántódva és elfordult tőlem.

- Draco, csak vicceltem, esküszöm nem akartalak megsérteni – siettem azonnal a magyarázattal. – Azt hittem, hogy nem fogod magadra venni, sajnálom. Viszont tényleg mennem kell, később megbeszéljük – ígértem meg, azzal kisiettem a teremből. Felkerestem az eddigi orvosát, Dr. Marrowe-t. Majd ellátogattam az irodámba és a kandallón keresztül áthívtam Perselust egy röpke négy órás eszmecserére... 

Hosszú napom lesz!