~Dupain-Cheng lakás~

Marinette őszintén nem értette, hogy Adrien hogyan fog eljutni hozzá olyan későn. A fiú elmondásai alapján az, hogy apja hozassa el kizárható volt, na meg Sabine és Tom sem biztos, hogy újonganának, ha beállítana este tízkor Adrien, hogy jött beszélni a gyerekükkel.
- Elszökni csak nem fog!- mondta hangosan, ám amint kimondta jutott csak eszébe, hogy Tikki nincs ott, hogy megbeszéljék ezt. Nem is gondolta volna soha, hogy kis kwamija elvesztése ilyen fájdalmas lesz.
Késő volt már. A lány fél kilenckor vacsorázott, és már azóta is eltelt egy óra. Anyukája mindig fél tíz körül ment fel, hogy jó éjt kívánjon, így Marinak volt mihez viszonyítania.
Marinettenek nem volt kedve aludni akkor, meg persze Adrient is illet neki megvárni. Felöltözött és kimászott inkább erkélyére.
A korlátnak támaszkodva ismét elkezdte "kémlelni" a várost. Még mindig jól emlékezett mindenre, az Eiffel toronyra, a házak színére kinézetére, minden, a legkisebb kémény is a szeme előtt volt.
- Mikor lesz már ennek vége?- kérdezett bele szomorúan az éjszakába.
- Minek?- hallott meg egy ismerős hangot maga mögül, mire megfordult, ám kezével görcsösen fogta a korlátot.
- Ki az?- kérdezte rémülten.
- S-Sajnálom, ha megijesztettelek, Fekete Macska vagyok!
A lányt nagyon sokszor meglátogatta a hős a baleset óta. Nem közeledett felé, mint Adrien, azonban jókat beszélgettek és sokat nevettek.
- Megszokhatnám már hogy jössz nem?- nevetett.- Habár másra számítottam! Olyan....ismerős a hangod! Mármint....emlékeztet valaki máséra!
- Valaki másér.....Tőlem megijedni? Hogy-hogy itt kinn vagy?
- Várok valakit.....vagyis....nem tudom, hogy hogyan akar idejönni ilyen későn, de azt mondta jön.
- Rajtam kívül, van más lovagod?- "háborodott fel".
- Persze, hogy nincs!
- Na azért! Milyen volt a napod?
- A napom? Remek, csodás! Igen...
- Igen?
Adrien szeretett Macska ként Marival beszélgetni. Tudta a lány nem teljesen őszinte Adriennel bizonyos tekintetben. Marinette tisztában volt bűntudatával, így jóval kevesebbet is mutatott érzéseiből. Erre a fiú akkor jött rá, amikor egyik este osztálytársa jobban kiborult, még veszekedésük előtt. Macskának viszont sokkal több dolgot mondott, aminek a hős örült, hisz akkor másnap tudta esetlegesen mivel vidíthatná fel.
- Nem!- jelentette ki egyszerűen.- Mostanában...hogy őszinte legyek eléggé.....mindegy is, felejtsd el!
- Nem! Mondd csak! Kérlek!
- Emlékszel, amikor meséltem neked az osztálytársamról Adrienről?
- Persze! Mondtad, hogy ő volt veled, amikor történt és bűntudata van emiatt.
- Neki nem szoktam mondani pont ezért, de.....nagyon.....- sóhajtott.- Igazából ezt nehéz megfogalmazni! Nagyon egyedül érzem magam, és ez a folytonos bezártság....
- Nem azt mondtad, hogy Adriennel ki szoktatok menni?
- De, ami miatt nagyon hálás vagyok....
- De?
- De folyton körülvesz a sötétség, ami ijesztő. Hiszen tőled is megijedtem! Nem tudom mi zajlik körülöttem és végképp nem látok kiutat ebből! Részben rossz érzésem van, mert Adrien próbál segíteni, és.....mivel nem vagyok vele őszinte....ne-nem tud! Habár próbálom nem mutatni, de....magányosnak és szomorúnak érzem magam!- gördült le egy könnycsepp arcán, majd sírni kezdett.- N-nem tudom meddig bírom még ezt Macska! A-a látásom elvesztése jobban megérint, mint én magam gondoltam volna! Ez a folytonos sötétség....még egy barátom is elvesztettem nemrég!- gondolt Tikkire.- Csak azt érzem, hogy nem akarok egyedül lenni, és mégis, valahogy az ismerőseim egyre jobban távolodnak el tőlem, mintha önkéntelenül is marnám el magamtól őket.
- Nem gondolod, hogy ha őszintén beszélnél velem, akkor esetleg segíthetnék?- kérdezte komor hangon társa. Hangja azonban máshogy csengett. Nem a tréfálkozó hős hangja volt, hanem a bűntudatot érző Adrien komoly, aggódó hangja.
- Tessék?- kapta fejét a fiú felé.- Veled?
- Igen Marinette!
- Mi-miről beszélsz?- csodálkozott, de egy pillanattal később mindent megértett. A sok gyanú a hangja miatt, a fura ismerős érzés, egyszerre minden értelmet kapott.- Adrien!- mondta ki lesokkolva.
- Igen! Plagg, karmokat be!
- Ez, hogya....mit tettem?- futott át egyből agyán. Pontosan azért nem mondott Adriennek semmit, hogy ne táplálja hamis érzéseit a balesettel kapcsolatban.
- Nem gondolod, hogy ha mindent elmondanál, akkor segíthetnék? Hogy csak akkor oldható meg a problémád, ha elmeséled?
- É-én....én.....- kezeivel görcsösen szorította a korlátot. Képtelen volt elhinni, ami körülötte történik, majd lassan a földre rogyott és sírni kezdett.
Adrien döbbenten figyelte a lányt. Nem tudta, hogy miért sír, hogy mit tegyen.
- Sajnálom!- szólalt meg pár perc után Mari.
A fiú ezután mellétérdelt és átölelte.
- Annyira sajnálom!- suttogta barátnője.- Nem akartam elmondani neked semmit, és mégis....
- Nyugodj meg, semmi baj!- simogatta hátát.
Miután Marinette lenyugodott, Adrien lassan elengedte.
- Együtt majd mindent megoldunk Bogaram!- mosolygott rá kedvesen.
- Buta cicus!- válaszolt félmosollyal arcán.

°°°°°

Másnap Marinette nagyon jó kedvvel ébredt. Egyrészt jól esett neki kibeszélni magát, valamint végre őszinte lehetett Adriennel. Többé kevésbé még így is voltak fenntartásai, ám ezek elenyészőek voltak.
Miután felöltözött, lement a pékségbe, ahol puszival üdvözölte szüleit, és még a házaspár is észrevette, mennyivel jobb a hangulata.
Adrien valamivel hamarabb érkezett, így hamarabb indultak az iskolába.
- Hogy aludtál?
- Én j....
- Marinette!- hallott meg egy ismerős hangot maga mögül a lány.- Várjatok meg! Marinette drágám, napok óta próbállak elérni!
- Mrs. Palourde?
- Loreley! De már mondtam!- kacarászott.
- Hogy-hogy napok óta ke....
- Vissza akartam ezt adni!- nyomott a kezébe kis tárgyakat az asszony.
- Tessék?!- tátotta el száját, miután realizálta, hogy valóban mik is lapulnak tenyerében.- Hogy került....- nyögte ki végül nagy nehezen a mondat felét.
- Nem mertem odaadni a szüleidnek és a szobádba sem szerettem volna betörni! Akkor szereztem meg, amikor oly' hősiesen küzdöttél Halálfej varázslata ellen! Láttam, hogy nem adtad be könnyen a derekad! Szerencsére, így volt időm elvenni tőled!
- É-én azt hiszem emlékszem! Ott ült mellettem! Köszönöm!- ölelte át az idős hölgyet.
- Sz természetes! Nyugodj meg, Tikki jól van, normálisan etettem! Nagyon hiányol, úgyhogy gyorsan vedd fel! Gyertek csak, itt is van egy kis utca!- húzta be a fiatalokat.
Marinette el sem tudta hinni, hogy ismét a kezében tarthatja talizmánját. Remegve tette csak fel fülbevalóit. Hirtelen nagy fényesség támadt és megjelent a kis kwami.
- Marinette!- tapadt arcához, amint észrevette a lányt.
- Tikki!- szöktek könnyek szemébe.- Annyira sajnálok mindent!
- Jajj kislány ne butáskodj! Nem tehetsz róla!
- Tikki, nem is hiszed mennyire hiányoztál! Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nem kaplak vissza! Ugye tudod, hogy többet jelentesz számomra, mint egy egyszerű kwami!
- Te is hiányoztál!
Marinette akkor volt életében talán az egyik legboldogabb. Az elején kissé félt, ha megérinti a kis katicát, akkor szertefoszlik előtte, majd zilálva ébred fel rémálmából, azonban nem álmodott! Tikki valóban ott volt vele.
Loreley óvatosan megbökte a mellette álló, mosolygó fiú, majd biccentett fejével, hogy menjenek egy kissé alrébb.
- Őszintén örülök, hogy veled is találkoztam!- kezdte halkan az idős hölgy.- Meg hát jobb is ha hagyjuk őket most egy kicsit! Beszélnünk kell!

Sziasztook!😊

Nos itt is lenne a folytatás, remélem tetszik!
A folytatás jövő héten, a szokásos időben várható!😘
Addig is szép napot!🐾

Annalulu 🐞